Új Szó, 1989. július (42. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-31 / 178. szám, hétfő
ÚJ szú 3 1989. VII. 31. Kinek kellene visszaadnunk az államot? ,,Heméiem, hogy mint ahogy én, az aláírók többsége sem kívánja vissza a kapitalizmust, de nem tud megbékélni a hiányosságokkal"- írta az elmúlt napokban Kvéta Vogulková Litoméficéből. Őszinte levelében igyekszik feltárni azokat az okokat, amelyek a Néhány mondat című felhívás ismert és ismeretlen kezdeményezőit az aláírásra késztették. Igen, sok dolog van, ami fáj. Ezért tértünk rá gazdasági mechanizmusunk és egész társadalmi rendszerünk átalakításának útjára. A szocializmus eddigi modellje úgy tűnik, a fejlődés akadályává vált. Időközben elavult az, ami megfelelt a háború utáni időszak feltételeinek, a kapitalista termelési viszonyokról a szocialista termelési viszonyokra való átmenet körülményeinek. Az azonos fizetések és a kezdeményezést gátló tényezők, a számos megkötést tartalmazó előírások, a gyorsabb előrehaladás útján akadállyá váltak. Haladtunk, de nem mérföldes léptekkel, ahogyan azt a korszerű tudományos és műszaki ismeretek bővülése és az emberek kötetlen aktivitása lehetővé tette volna. Mindezt elmondtuk, és levontuk belőle a következtetéseket. Ezért határoztuk el a gazdasági mechanizmus komplex átalakítását. Eléggé ismert, hogy törekvéseinket felgyorsítottuk, és az új rendszer a jövő év január 1-jén lép életbe. Nem lesz varázspálca, amely egyszerre minden gondot megold. Olyan alap lesz, amely lehetővé teszi az új kapcsolatok fokozatos megteremtését mind a gazdaságban, mind pedig a társadalmi élet többi területén. Valóban rajtunk múlik, hogy milyen gyorsan értjük meg és alkalmazkodunk az új feltételekhez. Ugyanis nem mindenki lesz képes érvényesíteni ezeket. Szükségtelen elhallgatnunk, hogy lesznek fékezési kísérletek is. Sokan türelmetlenek lesznek, s következetesség és átgondoltság helyett a fejlődési folyamatok további gyorsítását fogják követelni, tekintet nélkül a reális lehetőségekre. Talán nem is tudatosítják, milyen közel állnak azokhoz, akik azt akarják, hogy a fejlődés kicsússzon mindenféle ellenőrzés alól, és már ne a szocializmus további céljai, hanem inkább meggyengítése és felforgatása felé irányuljon. Az utóbbiak szándékukat szép jelszavakkal és általános demokratikus kijelentésekkel leplezik, amelyek mögött azonban gyakran mérgezett tőr rejtőzik. Eddig lehet megérteni a Néhány mondat néhány aláíróját. A felhívás átgondolt tett, amelyben nem arról van szó, amit állít, hanem kísérletet jelent arra, hogy megfogalmazói a rendszer ellenséges erőinek vezetésével maguk köré gyűjtsenek minél több különböző foglalkozású, korú és érdeklődésű embert. Ha szándékuk sikerülne- s ebben a külföldi tömegtájékoztatási eszközök sokoldalúan támogatják a szerzőket - az általánosságban mozgó jelszavak gyorsan konkrét értelmet kapnának. Az első lépés Az első lépés tehát a nyolcpontos felhívás. Hogy miről van benne szó, már elmondtuk az Aki szelet vet (június 30.) és a Mit forgatnak a fejükben? című kommentárban (július 1.). Ezekben megismertettük olvasóinkkal a felhívás fő gondolatait. Később is visszatértünk a pamflet néhány követeléséhez. Kifejtettük véleményünket a politikai foglyok azonnali szabadon bocsátásáról, a gyülekezési szabadság „korlátozásáról“, a „hívők jogos igényeinek tiszteletben tartásáról“, a környezetet megváltoztató tervekről és „a szakemberek s a közvélemény elé való terjesztéséről“, a „szabad“ vitáról, amelyet nemcsak az ötvenes évekről lehetne folytatni, hanem a „prágai tavaszról“ is. A felhívás szerzői, mint ismeretes, tevékenységük legalizálására, a „Charta“ elismerésére, az úgynevezett független szakszervezetek, szövetségek és egyesületek létrehozására, vagyis az egységes szakszervezeti és ifjúsági szervezet fel- bomlasztására és arra törekszenek, hogy érvényesítsék befolyásukat a gyárakban és a nevelés területén. Sőt, „hírközlő eszközeiket“ is legalizálni akarják, vagyis azokat a sajtótermékeket, amelyeket gyakran a külföldi rádióadók és a NATO- országok propagandaeszközeinek műszaki és eszmei segítségével adnak ki. Ellenzik a „cenzúrát“, pedig tudják, hogy nálunk sem a tömegtájékoztató és propagandaeszközökben, sem a könyvkiadásban nincs cenzúra (Id. a Rudé právo E. Cer- mák mérnökkel, a Szövetségi Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal elnökével április 12-én közölt beszélgetését). A politikai manipuláció minden formájának elvetését hangoztatva igyekeznek megnehezíteni a kiadók, könyvterjesztők jogainak érvényesítését, mégpedig jogkörük korlátozásával. Ha az említett követeléseiket nem teljesítik, hogyha a kormány nem kezd velük foglalkozni, (a kormány a Szabad Európa Rádiótól eltérően a felhívást nem kapta meg), akkor állítólag válság tör ki. Azonban ki váltja ki ezt a válságot, hacsak nem a felhívás szerzői, további „chartá- sok“ vagy törvénytelen csoportok? Azt állítják, hogy ők nem akarnak válságot. Hogyan értsük ezt, ha fenyegetnek vele és ultimátumot intéznek hozzánk? A Néhány mondat aláírói leveleikben maguk is azt írták, hogy ők „csak“ általánosan érvényes gondolatokat írtak alá. De valóban azt olvasták, amit aláírtak? Véletlen, hogy néhányuk olyan vehemensen követeli a felhívás közlését? Állítólag nem a szocialista rendszer veszélyeztetését, hanem a hibák kijavítását akarják, hogy mindenütt meginduljanak a szükséges változások. Valóban így van ez? Egyáltalán nem. A meghatározó mégiscsak az, hogy milyen irányban kell a fejlődésnek haladnia. A nyugati rádióadók kommentárjaiban példaként állítják elénk Magyarországot, Lengyelországot és főleg a Szolidaritást. Párbeszédre szólítanak fel bennünket, de vitatkozni nem hajlandók. Olyan módszereket tulajdonítanak nekünk, amelyeket sohasem alkalmaztunk. Minden velünk kapcsolatosat elítélnek, és semmi jót nem találnak korábbi fejlődésünkben. A tényeket nem hallgatják meg. A felhívás így elterelő manőverré válik, olyan törekvéssé, amelynek célja, hogy egy zászló alá gyűjtsön mindenkit, nemcsak azt, aki valamivel jogosan nem ért egyet, hanem azokat is, akik türelmetlenek; de a hazárdírozókat, a becsapottakat, a politikailag kevésbé éretteket és a szocializmus tényleges ellenségeit is, azokat, akik a München előtti viszonyokat óhajtják. Ez az igazság, és ezt semmiképpen sem lehet elkendőzni. A Néhány mondatot további lépéseknek kell követniük, és egyszer - tervük szerint - bármiféle elterelő manőver nélkül hirdetik majd meg valódi programjukat. Ekkor azonban már késő lenne visszavonni aláírásaikat. Felszabadítani a szocializmus alól Václav Havel, aki a Néhány mondat egyik szerzője és aláírója, a Svédectví című emigráns lapban írt cikkében kijelenti, hogy „A szocializmus szó nem más, mint ízig- vérig hazug fedőnév. Javaslom ezért, hogy kerüljük a szocializmus szót“. Ö finomabban fejezte ki azt, amit Zbigniew Brzezinski, az anti- kommunizmus egyik fő ideológusa, Carter elnök nemzetbiztonsági tanácsadója jó adag cinizmussal, nyíltan mondott ki a BBC rádióállomásnak júniusban adott interjújában: „A csehszlovák sztálinista (?) rezsim már a végét járja, s csak néhány hónap vagy talán egy év kell, és Csehszlovákiában nagy politikai változásokra kerül sor: Csehszlovákia is arra az útra lép, amelyen most Magyarország és Lengyelország halad. A marxizmus halott. A következő évszázad elején már talán nem is lesz kommunizmus“. Mit kell tenni azért, hogy a kommunizmus „a történelem szemétdombjára kerüljön“? Erről W. R. Luers, az USA volt csehszlovákiai nagykövete, a csehszlovák viszonyok jó ismerője a Foreign af- faire című bulletinben a következőképpen fejtette ki véleményét: „Az Egyesült Államoknak határozottabban kellene ösztönöznie a különféle nacionalista megnyilvánulásokat az NDK-ban, Lengyelországban és Csehszlovákiában“. Azonban sokkal hatékonyabb az azonnali csapás. „Követeljük, hogy a csehszlovák kommunista rezsimmel szemben nemzetközi szankciókat szabjanak ki“ - sürget ezzel kapcsolatban az Egyesült Államok által eltartott úgynevezett Szabad Csehszlovákia Tanácsa 1989. januárjában. Csehszlovákiára nyomást kell gyakorolni. Ennek egyik formája „a csehszlovák törekvések meghiúsítása a Közös Piaccal kötendő szerződést illetően“. Ezt javasolta a múlt év novemberében a The Independent című londoni napilap. Amint azt a BBC 1988. október 17- én állítja, „a független kezdeményezések hívei követelték, hogy az Egyesült Államok a kölcsönös kereskedelemben ne adja Csehszlovákiának a legnagyobb kedvezményt, ameddig nem változik a csehszlovák kormány álláspontja az emberi jogokkal kapcsolatban“, vagyis ameddig nem engedélyezik a „Charta“ ismert képviselőinek tevékenységét. A szankcióra más javaslatok is elhangzottak, s közülük sokat valóban alkalmaztak ellenünk; például hiteleket csak a legrosszabb feltételekkel adtak, megtiltották bizonyos gépek és berendezések importját, és a mi termékeinkre többször akkora vámot vetettek ki, mint más országokéira. S idehaza? Hogyan képzelik el a Nyugattal személyesen és anyagilag is szorosan összefonódó illegális szerveződések tagjai azokat a „rendszerbeli változásokat“, amelyekről a Néhány mondat című felhívásban írnak? Az ún. Demokrácia mindenki számára elnevezésű tavaly szeptemberi kiáltvány, amelyet csaknem mindenki aláírt a legaktívabb „chartások“ közül, valamint a Néhány mondat felhívás aláíróinak egy része is például felszólítja országunk valamennyi lakosát, hogy az általuk leghelyesebbnek vélt módon térjenek rá a München előtti típusú polgári demokrácia útjára. Csakis ebben látják Csehszlovákia jövőjét. Milyen módozatok ezek? Toll vagy erőszak, élőszó vagy gyilkosság, szamizdatcikk vagy terror? Václav Benda, az egyik vezető katolikus aktivista és a „Charta“ volt képviselője a BBC egyik 1987. augusztusi adásában ezt az átmenetet úgy képzeli el, mint a „kereszt jelének“ magasba emelését, „közvetlen támadást a főváros ellen“. Az ő szemében Krisztus keresztje, amely mellé áll, s amelynek jegyében a vallásos tanítást a keresztényi szeretet jelképeként értelmezik, a harc jelképe. így ő is egyikévé vá- • lik azoknak, akik napjainkban is az utcai konfrontációkra ösztönöznek. Valamiféle „CSKP elleni demokratikus unió“ elnevezésű szervezet idei szórólapján így fenyegetőzik: „Nem égetjük el önmagunkat, hanem hozzáfogunk ahhoz, hogy magukat égessük el! Az egész Vencel-téren máglyákat rakunk, s azokon fejezik be életüket!“ Az önmagát „Cseh Északnak“ nevező szervezet ezen a tavaszon a tömegtájékoztató eszközöknek is elküldte röplapját, amelyből csak úgy dőlnek az erőszakkal, az öldökléssel való fenyegetések. Ide sorolhatjuk a rengeteg fenyegetést és gyűlöletet tartalmazó leveleket is. Közülük néhányról, amely a konfrontáció politikájának közvetlen következményeképp született meg, ezen a héten lapunkban is írtunk. Hogyan egyeztethető ez össze a toleranciáról szóló szavakkal és a Néhány mondat felhívással? A rendszerbeli változásoknak s a rendszer megváltoztatásának különféle módjai lehetnek, és mindahány beleillik a Demokrácia mindenki számára kiáltvány kereteibe. S hogy ezek nem meddő fenyegetések, arról végső soron tanúskodnak a fontos öeské Budéjovice-i, pelhri- movi, Ústí nad Labem-i stb. épületeknél bekövetkezett robbanások is- csodával határos módon ezeknél senki sem veszítette életét, továbbá a Litoméficei járásban leleplezett gyújtogató csoport, amelytől szálak vezettek a nem engedélyezett struktúrákhoz is, valamint a gazdasági bűnözés, amelynek célja kárt okozni a szocialista rendszernek. Demokratikus köztársaságot „Visszaadták az állami ünnepet, mikor adják vissza az államot?“- ezzel a szuggesztív kérdéssel kommentálta Tigrid és Grusa Svédectví című lapja azt, hogy október 28-át állami ünneppé nyilvánítottuk. De kinek kellene visszaadni? A mo- narchizmust pártoló cseh gyerekeknek? A Cseh Észak elnevezésű fasiszta csoportnak, a ludákoknak, akik mindmáig csodálják Tisót, valamint a Münchenben kiadott Sloven- ské správy köré tömörült hangadóiknak? Tigridnek, aki kapcsolatban áll az Amerikai Egyesült Államok Központi Hírszerző Szolgálatával? Őa- batáéknak, Haveléknak és a Hrubyknak, hogy átvegyék elődjeik vagyonát? S ezeknek az embereknek ki adja vissza ezt az államot? E tekintetben világos a helyzet. Kommunisták és nem kommunisták, olyan emberek, akik hívei a szocializmusnak, a Nemzeti Front szervezeteinek tagjai, nemzeti, polgári bizottságoknak és albizottságaiknak képviselői, illetve tisztségviselői, akiknek köszönhetően sok ezer kilométernyi vízvezeték épült, a községekben százával boltok és tucatjával óvodák. Azok, akik ezt az államot romokban vették át, és áldozatos munkával felépítették, akik minden erejükkel fejlesztésére, gazdagítására, felvirágoztatására törekednek. S akik ezt követelik, mindenki nevében kívánnak szólni. Olyan jogokra tartanak igényt, amelyek nem illetik meg őket. A szószólók jogaira. S napjainkban ők maguk magyarázzák meg azt, hogy miért nem töltik és tölthetik be az ilyen szószólók szerepkörét. „A népesség zöme várakozó álláspontra helyezkedik és közömbös. Az ellenzék még nem szerveződött politikai erővé.“ (Jirí Hájek mondta ezt a Reuter hírügynökségnek ez év május 18-án adott interjújában). „Mi nem tudunk az egyszerű emberek körében mozogni. Mi elit vagyunk. A Charta ’77 számos aláírója egyszerűen nem tudja, hogy miként is beszéljen az egyszerű emberekkel“ (Jan Urban, a „Charta“ volt képviselője, az Egyesült Államokban megjelenő Neporobená mysel’ c. folyóiratnak az elmúlt év első felében adott interjújában). Viszont vannak programjaik, amelyek néhány általános demokratikus tézisükkel - ezek gyakran megismétlik a szocialista állam céljait is - hathatnak a politikailag kevésbé érett emberekre. „Mindenki számára demokráciát“, „Demokráciát, azaz a szellemi, politikai és gazdasági pluralizmusra és a kölcsönös toleranciára épülő rendszert“ követelik, s további tézisük: „Leegyszerűsíteni és humanizálni a szociális, a lakás- és elsősorban a közigazgatási jogot", „A gazdasági rendszer reformja megkívánja a gazdasági jog alapos megváltoztatását". Mindezekkel a tételekkel lényegében egyetérthetünk. Csakhogy, ezeknek a törekvéseknek célja nem „tökéletesíteni“ a fennálló rendszert, s ez végső soron nem volt a cél 1968-ban sem, bármennyire pimaszul állítják is ezt, hanem ennek a rendnek a felszámolása. „Az adott helyzetben (figyeljünk csak erre a fogalmazásra!) természetesen nem maradt más számunkra hátra, mint támogatni Dubceket, s ezzel egyidejűleg, amennyire csak lehetett, előre ösztönözni“. Vagyis a tőkés rendszer irányában, amint azt megerősíti a KAN egyik alapítója, Lánsky, aki ma a Szabad Európa Rádió moderátora. S most? Milyenek a céljaik? Elsősorban olyan új alkotmány kidolgozása, amelyben nem rögzítenék azt, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártja a társadalom vezető ereje, amelyből kimaradna a „szocializmus“ fogalom. „A szellem szabadságának híveiként arra törekszünk, hogy az állam egyetlen világnézetet se helyezzen más nézetek fölé, ilyen értelmű elkötelezettség tehát ne is jusson kifejezésre az alkotmányban vagy egyéb törvényekben“ - írják az ún. Polgári szabadságmozgalom tagjai kiáltványukban, amely valamiféle hivatalos programja a szocializmussal szemben ellenséges erőknek, s amelyet az elmúlt év szeptemberében írtak alá. Gondolataikat kisebb-nagyobb mértékben átveszik további nem engedélyezett csoportok is. Arra törekednek tehát, hogy a szocialistaellenes tevékenységnek legyen törvényes homlokzata, s országunkban a kommunistáknak és a többi haladó állampolgárnak a szociális szempontból igazságos állam építéséről vallott eszméit semmi sem szavatolja, ami biztosítaná a további szocialista fejlődést, (gy azután merre tartana államunk fejlődése? Az említett kiáltvány aláírói a háború előtti ma- saryki köztársaságot és annak eszmeiségét pártolják. Ez szerintük olyan „nagy és ösztönző hagyaték, amelyre támaszkodni lehet“. Igen. Sokszor mondottuk már, hogy becsüljük T. G. Masaryk és munkatársai művét, bármennyire is ellentmondásos volt politikai tevékenységük. De vajon az első köztársaság valójában csak Masaryk köztársasága volt? S nem tudjuk, hogy milyen lett a vége? Elsősorban vitathatlanul olyan állam volt, amelyben meghatározó szava volt a nagyburzsoáziának Kramár-tól kezdve Svehlán, Bre- issen, Bat’án, Stríbrnyn át Beranig. Sokan közülük később Hitler partnerei lettek. A munkások százezrei számára azonban ez a köztársaság koldusutalványokat, munkanélküliséget és csendőrpuskákat jelentett. Ez nem propaganda. Csak ténymegállapítás. Bármikor tények ezreivel bizonyítható. Csakúgy, mint az, hogy annak idején a leggazgadab- bak nemcsak azt határozták meg, hogy ki fog kormányozni, hanem az ország politikájának irányát is. S mindezt kéz a kézben a korabeli állami vezetőséggel. Ennek következménye volt a köztársaság két évtizedes létének lezárulása, az a zsákutca, amelybe az országot akkoriban vezető ereje, a burzsoázia és politikusai juttatták. I A gazdasági felvirágzás útja A gazdasági felvirágzásnak állítólag egyetlen útja a gazdasági pluralizmus, mivel enélkül „az ország gazdasága lemarad, és csak vegetál". De mit értenek „gazdasági pluralizmuson"? Az említett kiáltványban a szerző a nem engedélyezett csoportok másféle „programjaitól eltérően", amelyek gyakran bármiféle további magyarázat nélkül csupán a pluralizmus fogalmát hangsúlyozzák, már megfogalmazzák azt, hogy miről is lesz szó. „Elkerülhetetlen a magánvállalkozás teljes felújítása az ipar, a kézműipar, a kis- és középvállalatok, a mezőgazdaság és részben a kultúra szférájában. A magántulajdonosok, a kis szövetkezetek és a kis önálló vállalatok kezdeményező részvétele nélkül nem biztosíthatók a megfelelő lakossági szolgáltatások, a fogyasztási cikkek megfelelő választéka és a találmányok bősége“. A mi társadalmunk is támogatja, és a továbbiakban is támogatni kívánja a magánalapon folytatott kisipari termelés kibontakozását ott, ahol ez szükségesnek mutatkozik. Van azonban egy bizonyos határ, amelyen túl megkezdődik az embernek ember általi kizsákmányolása. A szolgáltatások tehát csak a kezdetet jelentik. O. Sik, akire a nem engedélyezett struktúrák „gazdasági programjának“ számos alkotója hivatkozik, tavaly április 21-én az osztrák rádiónak adott interjújában ezt nyíltan kifejezte: „Szabad vállalkozáson annak lehetőségét értem, hogy egyének kezdeményezéséből magánvállalatokat hozzanak létre.“ (Folytatás a 6. oldalon)
