Új Szó, 1989. július (42. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-28 / 176. szám, péntek

Megújulás - paradoxonokkal Jegyzetek a moszkvai filmfesztiválról .. hanem a teremtés“ „Valaha minden ország a maga választotta filmmel érkezhetett Moszkvába. Ez a valódi demokratiz­mus megnyilvánulása volt. Termé­szetes, hogy a negyven mű között akadtak átlagos, sőt érdektelen al­kotások, de voltak váratlan felfede­zések is, mint például a nicaraguai, algériai, brazíliai filmek. Időnként hallhatók olyan nézetek, miszerint a régi fesztivál a kinema- tográfia stagnálásának jelképe volt. Ez nem igaz. Könnyen meggyőződ­hetik ennek ellenkezőjéről, aki Waj- da, Ettore Scola, Francesco Rosi, Juan Antonio Bardem filmjeire gon­dol. Vajon szerepeltek az idei feszti­vál programján hasonló nívójú alkotá­sok? Mindenesetre nekem nem volt szerencsém látni ilyen filmeket. Fájdalommal és keserűséggel mondom ezt, mert szívügyem a moszkvai fesztivál sorsa. Sajná­lom, hogy közönséges, átlagos film­seregszemlévé válik, amilyen már sok van. Jó lenne, ha a maga nemé­ben egyedülállóvá válna.“ A hosszú­ra sikerült idézet abból az interjúból származik, amelyet Sztanyiszlav Rosztockij, a neves filmrendező adott a moszkvai Pravdának, a 16. moszkvai filmfesztivál záróünnepsé­gének előestéjén. Rosztockij szavait nem azért idéztem, mintha tökélete­sen egyetértenék velük, hanem azért, mivel jól érzékeltetik azt a helyzetet, amelybe a fesztivál az idén került. Rosztockij nem mond igazat, ami­kor azt állítja, hogy régebben min­den ország a saját maga választotta filmet hozhatta Moszkvába. Nem­csak a politikai vagy ideológiai szempontból nem konveniáló fil­mektől, hanem egész országoktól vonták meg a részvétel jogát. így például az idén vett részt első ízben a moszkvai fesztiválon Dél-Korea, az az ország, amely nyolcvan-száz játékfilmet gyárt évente. A másik oldalon azonban az out­sidernek és a filmnagyhatalmaknak azonos lehetőségeket biztosító „olimpiai elv“ érvényesítése (min­den ország csak egy filmet mutatha­tott be) valóban aránylag sok felfe­dezésre és meglepetésre adott al­kalmat. Logikus, hogy 47 verseny­film között hamarabb akad sikerül­tebb alkotás, mint az idén besorolt 21 között. Mellesleg a versenyprog­ram lényeges leszűkítése ugyan megnehezítette a zsűri munkáját, de határozottan kedvezően hatott a fesztivál életritmusára és az elő­adások látogatottságára. Az, ami döntő mértékben hozzá­járult a seregszemle színvonala okozta csalódáshoz, a moszkvai fesztivál hagyományaiból, renomé­jából, no meg jelenlegi jellegéből adódik. Manapság szakmai körök­ben alig akad ember, aki ne ismerné be, hogy a moszkvai filmfesztivál presztízse megrendült. Való igaz, hogy a fesztiválon díjazott alkotások között voltak Wajda, Scola, Rosi, Klimov, sőt Fellini filmjei is. Ám hányszor jutott babér a középszerű­eknek, milyen bőkezűen osztogatta a fesztivál a díjakat a kezdőknek, mérsékelten haladóknak. Lehet-e hát csodálkozni azon a produceren, aki a fesztiváltól elsősorban filmjei reklámozását várja, hogy ilyen kö­rülmények között inkább Cannes-t vagy Velencét részesíti előnyben. Keserű paradoxonaaz idei rendez­vénynek, hogy noha a filmek Kiválo­gatását meghatározó művészi krité­riumok lényegesen szigorúbbak let­tek, és jelentősen korlátozták a ki­osztandó díjakat is, lényegében nem volt mit díjazni. Wajda az eredmény- hirdetéskor bejelentette, hogy a zsű­ri tagjainak többsége a nagydíj ki­osztása ellen szavazott. S ebben az esetben nem holmi szélsőséges ál­lásfoglalásról volt szó, ezt a véle­ményt osztotta ugyanis a résztvevők többsége is. További ellentmondás, hogy míg a filmek kiválasztása során deklarál­tan eltekintettek az eddig szokásos politikai és ideológiai kritériumoktól, addig a fesztivál mindennapjai az általános politizálás jegyében teltek. Ez különösen a Filmművészek Szakmai Klubjának (PROK) tevé­kenységében volt megfigyelhető, amely tematikai és retrospektív ren­dezvényeivel, kreatív vitával nem­csak fesztivál volt a fesztiválban, hanem valamiféle félhivatalos politi­kai klubbá, vagy inkább filmes Hyde- parkká vált. A szónoki emelvényen egymást váltotta Jelcin, Gdljan, Szobcsak, a lengyel Szejm képvise­lője, az ellenzéki Michnik, Szasa Szokolov orosz-kanadai emigráns író, Pitrin volokalamszki metropolita, a moszkvai ellenzéki egyesületek több tagja, a tbiliszi véres esemé­nyek résztvevői stb. A múlt tanulságait levonva, az idei fesztivál rendezői az érvényes nem­zetközi szabályoknak megfelelően átszervezték a filmpiacot, amelyre 80 ország több mint 230 cégét hívta meg, miközben mindegyikük korlát­lan mennyiségű filmet hozhatott, te­kintet nélkül a vámszabályokra. No­ha a piac rendezői elégedettek vol­tak az elért eredményekkel (11 or­szág 34 cégével kötöttek több mint egymillió rubel értékű szerződést szovjet filmek forgalmazására), a külföldi résztvevőknek még sok kifogásolnivalójuk akadt. Moszkvá­ban filmet vásárolni és eladni ma nehezebb, mint valaha. „Javasla­tainkra gyakran érkezik ilyen válasz: nem tudjuk, mit tegyünk, fentről nem érkezett semmiféle utasítás az ügy­gyei kacsolatban“ - mondta a Szov- jetszkaja Kultura című lapnak adott interjújában egy neves angol produ­cer. Egyszóval van még mit tanulni, pótolni. Abban az időszakban, amikor a nyugati filmfesztiválok megszilár­dították a pozícióikat, növelték ke­reskedelmi és művészeti befolyásu­kat, a moszkvai fesztiválon egészen más tendenciák érvényesültek. A dí­jak egy kiválasztott szűk réteg tagjai közt cseréltek gazdát. De ez már - remélhetjük - a múlté. Az 1987-es 15. fesztivál megtette az első lépé­seket, hogy Moszkva minél előbb elfoglalja helyét a nagy nemzetközi fesztiválok sorában. A peresztrojka kihirdetését követő negyedik évben megrendezett 16. fesztiváltól sokat vártunk. Talán túl sokat. Ami a filmek kiválasztásának gya­korlatát illeti, itt nem állítható egyér­telműen az, amit a rendezők a fesz­tivál megnyitása előtt oly nyomaté­kosan deklaráltak, vagyis a politikai kritériumok teljes mellőzése. A szo­cialista országok filmterméséből szemmel láthatóan a politikai, filozó­fiai, vagy szociálpolitikai témájú al­kotásokat részesítették előnyben, s meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy sok esetben a művészi színvonal rovására. Tehát pontosan a moszkvai filmfesztivál régi hagyo­mányainak megfelelően, csak más szempontokat - jelen esetben a peresztrojka szempontjait - véve figyelembe. Bizonyos értelemben vonatkoz­tatható ez a szocialista országok által bemutatott alkotások leqérde- kesebbikére, a jugoszláv ¿elimir ¿il- nik ¡gy edzették az acélt című filmjé­re is. Bővérű, gyakran szarkasztikus humorral ábrázolja a kisemberek életét abban az országban, ahol a gyári vezetők apró spekulációkkal teremtik meg jólétüket, ahol a mun­kásházaspár többévi együttélés után sem engedheti meg magának, hogy gyermeke legyen, s ahol a bá­rokban milliókkal fizetnek. 2ilnik hu­mora helyenként szinte mellbevágó- an kegyetlen, ám ennek ellenére meglepően optimista. A politikai szatíra nincs utalások mögé rejtve, és nemcsak szavakban nyilvánul meg, hanem áthatja az egész cse­lekményt, amelynek minden mozza­nata indokolja a rendező szarkaszti­kus látásmódját. A jugoszláv rendezővel ellentét­ben, a lengyel Krzysztof Zanussifüm- jében, A birtoklás jogában a politikai él meglehetősen erőszakoltan és di­daktikusán hat. A cselekmény há­rom személy, a moralizáló anya, a mélyen vallásos fiú és annak frusztrált menyasszonya körül bo­nyolódik. Zanussi, aki több lengyel kollégájához hasonlóan hajlamos arra, hogy kissé skolasztikusan al­kalmazza a keresztény vallás paran­csolatait mai életviszonyainkra, meglepő módon fellelkesítette a szovjet kritikusokat, holott ez a filmje tisztán filmművészeti szem­pontból is, eddigi munkásságához viszonyítva, határozott visszalépést jelent. Lényegében ugyanez mondható el Jancsó Miklós Jézus Krisztus ho­roszkópja című alkotásáról is, noha filmes nyelvezetének eredetiségét tekintve messze kimagaslott a be­mutatott művek sorából. Jancsó esetében azonban a politikum in­kább dekoratív célt szolgál, valódi értelme olyan elmosódottnak tűnik, mint az a táj, amelyet egy sebesen forgó körhintából szemlélünk. A né­zőnek az a benyomása, hogy az önmagát gyakran idéző rendező- hiába, ez már a klasszikusok sorsa -, egyetlen célja, hogy videotechni­kát idéző stílusával egy lelkiállapotot rögzítsen, amelynek fő összetevői az általános erkölcsi romlás okozta szorongás és kétkedés. A csehszlovák versenyfilm, Véra Chytilová Mindenki mindenkivel cí­mű alkotása kétségkívül a sereg­szemle legjobb négy-öt filmje közé sorolható. Jancsóhoz hasonlóan Chytilová is a videoklippekre emlé­keztető technikát használ, ám mon­danivalóját jóval világosabban és érthetőbben, bár gyakran túl egysí- kúan moralizálva fogalmazza meg. A fesztivál szenzációjának indult Konsztantyin Lopusanszkij Ezüst György-díjjal jutalmazott A mú­zeumlátogató című filmje. Sajnos, a kitűnő kezdet után úgy tűnt, mintha a rendező kifogyott volna az ötletek­ből, holott az alaptéma, egy ökoló­giai katasztrófa közvetlen veszélye, számtalan lehetőséget rejt magában. Az NDK-beli Rainer Simon Jadup és Boel című filmjének kiválasztásá­hoz az apropót valószínűleg az szol­gáltatta, hogy a film hét éven át dobozban hevert, noha a filmet vé­gignézve, „fektetését“ a jelenlevők közül senki sem tudta ésszerű okkal indokolni. A nyugati filmesek bemutatott al­kotásainak zöme a „kulturált kom­mersz“ kategóriájába sorolható. Ez alól egyetlen film jelentett kivételt, az olasz Maurizio Nichetti Szappantol­vajok című vígjátéka, amely sok hu­morral azt beszéli el, milyen harcot kell vívnia a művészetnek a kom- mercializálódás1 és a tévé roppant nyomása ellen. Jó lenne, ha ezt a filmet a hazai nézők is láthatnák, s nemcsak azért, mivel elnyerte az Arany György-díjat. A versenyen bemutatott filmek között kimagasló nem akadt, de nem voltak kínos meglepetések, csúfos bukások sem. Már ezért is köszönet illeti a rendezőket. Egy dolog azon­ban vitathatatlan: a megújhodás és az átalakítás szelleme a moziter­mekben is éreztette hatását. „És ez- mondta Carlo Lizzani, a neves olasz filmrendező - elóbb-utóbb új, mély és jelentős filmalkotások létre­jöttéhez vezet.“ (Rövidített szö­veg.) JURAJ HALAS „(El)ismerjük-e egymást?“ - kér­dezte N. Gyurkovits Róza az idei országos népművészeti fesztiválról szóló írásában. Egyszerű igennel, vagy nemmel is tudnék válaszolni, de ismerve közgondolkodásunk mű­ködését - szinte kizárt, hogy meg­úsznám magyarázkodás, kiegészí­tés nélkül. Mivel az elmúlt évek során a sajtó és a rádió jóvoltából lehetőségem volt véleménynyilvánításra több köz­érdekű kérdésben (mint például verseny-seregszemle, zsűrizés-ér- tékrend-értékítélet, munkafeltételek, a felelős intézmények és az amatőr művészeti munka kapcsolata stb., stb.), melyek időszerűségükből mit sem veszítettek - így önmagam is­métlése helyett csupán néhány gon­dolattal, kérdéssel, illetve javaslattal toldanám meg az eddigi „visszhan­gokat“. Milyen szép is lenne, ha a nézőté­ren és a színpadon olyan embereket tudhatnánk, akik az adott műfaj nyelvén természetes módon tudnak kommunikálni! Ha a táncház(ak)ban nem két, hanem legalább tizenkét zenekar kínálná a lehetőséget a tán­cosoknak a választásra! Ha a rende­ző rendezne is, ha a technikus fényt és hangot adna, mikor szükség van rá, ha a zsűriben a zenész-szakem- ber a zenét értékelné... - tények és vágyak egyszerre. Ha azt akarjuk, hogy mindez másként legyen, akkor (engem) már csak az érdekel, hogy mit és hogyan tegyek azért, hogy jobban érezzük magunkat a világ­ban, nézőtéren és színpadon. Csak­hogy mi annyira hozzászoktunk bi­zonyos fajtájához a „munkameg­osztásnak“, hogy akik a rájuk osz­tott vagy önszántukból vállalt fela­datnak eleget tesznek - azokat azonnal lecsodálkozzuk, sót még ók egymás között sem tudják minden esetben helyükre tenni a dolgokat. Gondolom, felesleges volna ezt továbbvinni, mert mindannyian is­merjük. Rengeteg a dolgunk, s ez a tudat talán közelebb visz mindany- nyiunkat az ügy vállalásához, s messzire az ügyködéstől. Többségünk szinte teljes mérték­ben a saját magunk által megterem­tett feltételek között dolgozik. Jogos a felháborodás, mert a normális, a természetes nem ez volna. Ha lenne (Lovász Attila említette) adattárunk, pénzünk, művelődési házunk, lennének tanfolyamaink...- akkor biztosan jobb alkotások szü­letnének! Még pontosabban: csak ez az, ami rányomja bélyegét egy együttes munkájára, műsorára? Fél­reértés ne essék - nem vagyok az önsanyargatás híve, de gyakran megfordult már a fejemben, hogy felkészültek vagyunk-e egy ideális állapotra? Ha megismernénk egymás mű­helymunkáinak buktatóit, meghök­kentő vagy éppen felemelő feltétele­it; ha tudni fogjuk, hogy melyikünk­nek mikor van beutalója az idegor­voshoz, illetve repülőjegye a bagda­di fesztiválra - akkor ez segít, hogy jobb legyen a koreográfiám? Ha vá­ratlan események után a padlóra kerülök, s a társaim sajnálatukat, együttérzésüket stb., stb. fejezik ki- attól ők az én barátaim és elisme- róim? Elképzelem, hogy kéthavonta meghívót kapok például a főváros­ba, ahol minden esetben két együt­tes mutatja be műsorát egy színpa­don. (Táncfórum). A szakemberek is, újságírók is, meg sokan mások ott lennénk, s megszoknánk, hogy nem csak rendezvényeink vannak, ha­nem életünk, melyben az országos népművészeti fesztivál, illetve Gom­baszög egy-egy csúcs. (Ezt Ma­gyarországon találták ki, s amennyi­re én ismerem - rengeteg előnnyel járt eddig az együttesi munka szín­vonalát tekintve.) Akármilyen nehéz, tudomásul kell vennünk, hogy csakis munkánk eredményéből, ha úgy tetszik alkotá­sainkból érdemes, szabad és lehet kiindulni az egymás (el)ismeréséhez vezető úton. Nagyon hiszek abban, hogy csak ilyen fontossági sorrend vezet egészséges értékítéletekhez, emberbaráti kapcsolatokhoz, s ha van rá igény, akkor akár a szárnya­kat adó „rivalizáláshoz“ is. összefoglalva: 1. „Nem az elemi ügyeket, hanem a struktúrákat kell orvosolni.“ (Bolyai) 2. „Általában a kultúrának az a sajátsága, hogy mindig újra meg kell tanulni. Pénzt, vagyont lehet örökölni, műveltséget nem. ... Éppen mert nem faj a ma­gyarság, hanem kultúra, csakis sze­rezhető... Morális alapja: mindezért való áldozatkészség.“ (Kodály) 3. „A megismerés üdvözítő módja nem a megfogalmazás, hanem a terem­tés“ - üzeni egy szép verssorában Szilágyi Domokos. Én ehhez tartom magam. HODEK MÁRIA Csupán közhelyáradat volt? Egy rádiókritika margójára Szeretnék vitába szállni F. l.-nek azzal a bírálatával, amely Köz­helyáradat címmel jelent meg az Új Szó július 18-i számában. Túlzó­nak találom a címben kifejezett mi­nősítést Balázs Zsuzsa Párharc cí­mű hangjátékával kapcsolatban, amelyet a Csehszlovák Rádió ma­gyar adása közvetített néhány héttel ezelőtt. A bírálat szerzőjével egyetértek abban, hogy elhangzott a szereplők szájából néhány közhely - nem ára- datnyi, csak annyi, amennyit egy hétköznapi vitának szánt párbeszéd elbír -, a példaként kiemelt képzavar pedig szintén az, ami. Hadd hívjam fel azonban a figyelmet a darab erényeire, amelyek a bíráló figyel­mét elkerülték. A darabnak négy szereplője van. az anya (Anna), a leány (Kriszti), a nagynéni (Edit) és egy férfi, aki mindvégig a háttérben marad, de ő az okozója a konfliktushelyzetnek. Maga a történet a négy szereplő szócsatáiból bontakozik ki. A rövid párbeszédekből plasztikusan rajzo­lódik a négy szereplő jelleme. A szerző szakít a hagyománnyal. Nem a zárótételbe sűríti bele az izgalmas fordulatokat, hanem kez­dettől fogva folyamatosan adagolja őket. Már az első percben, az anya -leány párbeszédben felépíti a da­rab vázát, amelyre a továbbiakban majd építkezik. Érdemes odafigyelni a múlt, a ielen és a jövő átfedéseire. Az anya szavai mögött több van, mint gyermeke féltése a bizonytalan jövőtől. Az elkeseredett szóváltásból fokoztosan kibontakozik a titok, amely megmagyarázza a lány jö­vendőbelije iránti ellenszenvét. A hallgató már az első percekben vívódások, félelmek, dac és elkese­redettség hatása alá kerül. Ez a fel­forrósodott légkör és a hellyel-köz- zel szellemesnek is mondható pár­beszéd feledteti a hallgatóval a he­lyenként zavaros stílust. Hitelesnek találom a „közös“ férfi jellemének ábrázolását és jónak a megteremtett szituációt; csak a te­lefon közvetíti számunkra a lénye­get, a morál insanityt, hogy a férfi az anya után a lányát akarja. Kriszti, a leány a mindenkori láza­dást testesíti meg. Ő nem mérlegel, nem fontolgat, érzelmi világa kifor­ratlan ugyan, de nem sekélyes, ön­kifejezésének eszközei a felnőtt számára némi fejcsóválással ugyan, de elfogadhatóak. Edit, a nagynéni szürkébb, egy­szerűbb mindannyiuknál, mindenre természetesen reagál, ha kell, pofo­nokat is osztogat. Alakja a drámai helyzetben nélkülözhetetlen (a fent említett bírálat szerzője felesleges­nek ítélte), mert ó az, aki néhány szóval is rendet tud teremteni a ku­sza helyzetekben. A másik három szereplő kapcsolatának feszültsé­geiből kirajzolódó dráma könnyen megoldható, hétköznapi üggyé zsu­gorodna Edit erős kezében, ha hatni tudna a többi szereplőre. Edit képvi­seli a józan, szigorú, minden viharral dacolni tudó, emberséges ember alakját. Számomra súlypontként ha­tott a darabban. F. I. frázisosnak, útikalauzízúnek érezte Párizs leírását. Én in­kább arra hajlok, hogy szándékos volt a felszínes benyomások ilyetén tolmácsolása. A kötöttségeitől sza­badulni akaró fiatal lélek üres ma­radt a világváros díszletei között, s egy idő után a hazavágyódás lé­pett minden más helyébe. Párizs itt csak szimbólum volt, a kirepülés, a hazatérés, a sivárság elleni véde­kezés és a jövendő vállalásának szimbóluma. összefoglalva tehát, a témavá­lasztás, a jellemábrázolás, a konflik­tushelyzetek érzékeltetése egyértel­mű tehetségre vall. Balázs Zsuzsa ösztönösen ráérez a drámai helyze­tek megteremtésének módjára és a jellemábrázolásra. Reméljük ez később tudatossá válik nála. CSIZMADIA MÁRTA ÚJ szú 6 1989. VII. 21

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom