Új Szó, 1989. május (42. évfolyam, 102-126. szám)

1989-05-11 / 109. szám, csütörtök

Sok minden megváltozott Esztétikai nevelés, beszéd m ű ve I és Délelőtti óra, napfényes tavaszi­dő. Dombról le, dombra fel, bent a faluban is. Ismerős kanyarok - jár­tam már itt többször. Ismerősként ■köszön vissza néhány apróablakos, színes-virágos ház a százesztendő­sek közül, melyekből különben alig van már, azok is mintha restellkedve húznák meg magukat az újak, a na­gyok árnyékában. Először a helyi nemzeti bizottságra megyünk, mon­dom a sofőrnek, a „központban“ szeretnék _ megtudni egyet-mást Zséréről (Zirany), mielőtt elindulok a kultúra és az oktatásügy nyo­mában.- Ne haragudjon, nem érek rá. Tízre Nyitrán kell lennem, jön Kno­tek elvtárs, ő fog előadni nekünk egy aktívaértekezleten - mondja Gál László, a hnb elnöke, és már nyitja is kocsijának ajtaját. - De tizenkettőre visszajövök, ha itt lesz még, talál­kozhatunk. Megvárom, válaszolom, majd újra eszembe jut, nem a legjobb időpont ez riport készítésére. Vajon otthon találom-e ilyen tájt Földessy Lászlót, a Csemadok helyi alapszervezeté­nek elnökét? Nem. Sőt telefonon sem sikerül beszélnem vele, pedig anyósa nagyon készséges, „várjon még, megpróbálok egy másik szá­mot“, ám Nyitra (Nitra), ahol a veje dolgozik programozóként a járási építőipari vállalatnál, messzebb van innen, mint Buenos Aires, nohamind- össze tíz kilométerre. Nincs más hátra, a munkahelyén keresem fel. Visszaindulok a kocsihoz, egy má­sik, lejtős utcán, melynek vége vala­hol lent a bekötőúttal találkozik. Egy­két idős nénike, majd egy ifjabb, táskákkal kezében, lihegve, felfelé a lejtőn. Overallos öregúr lép ki az egyik kapun éppen és odaszól neki:- De kipingáltad magad, Marica. Felüdít ez a mondat a napfényes utcán. Már mondanám magamban, jó itt, jó ez a csend, amikor behemót teherautó zúg el mellettem, hogy félre kell ugranom, ám a por, melyet kavar, így is belep. Aztán újabb teherautók, kővel rakottan, majd egy hatalmas robbanás, a hegy felől. A kőbánya felöl. A járási építőipari vállalatnál ha­mar megtalálom Földessy Lászlót. A harmincéves, zsérei születésű fia­talember Brnóban, szakosító közép­iskolában tanult számítástechnikát, előtte Nyitrára járt, az akkor még létező magyar gimnáziumi osztály­ba. Többször találkoztam vele, mint versmondóval, a Jókai-napokon is.- Szeretem a verseket. Azt nem tudnám megmondani, miért léptem ki velük színpadra, hiszen szerintem a vers nem versenyre való. Volt egy szavalócsoportom, amelynek tagjai közül többen eljutottak nemcsak a járási és kerületi versenyekre, de a Jókai-napokra is. Csináltuk, hogy ezt a vidéket, a Zoboralját is repre­zentálja valaki. Korábban szerepel­tem az aranykoszorús zsérei ének­karban, melyet Simek Viktor veze­tett, és a folklórcsoportban. A folklór­csoport nemrégiben újjáalakult, Ma­ga Ferenc mérnök vezetésével, Jó­kai Marika segítségével. Az ének­kar, sajnos, régóta nem működik. Tavalyelőtt még ment a színjátszás és a tánccsoport is, de most ezek szintén szünetelnek. Van egy alkal­mi férfikórus, különböző rendezvé­nyek előtt összejönnek és próbál­nak. Szervezünk előadásokat,'törté­nelemről, nyelvről, és író-olvasó ta­lálkozókat.- Ha jól tudom, nincs a faluban mozi, színház fogadására alkalmas művelődési ház sem.- Színházlátogatásokat szerve­zünk, ha Nyitrán vendégszerepei a Magyar Területi Színház. Mozi valóban nincs, a könyvtár viszont szép, most újul meg éppen. Nekünk, a mi szervezetünknek is jó lenne egy helyiség, ahol tárolhatnánk például a Széchenyi Könyvtártól kapott könyveinket, a tánccsoport ruháit.- Mit mondana a faluról?- Fogyó község, lakosainak szá­ma ezerháromszáz körül van, ko­rábban magasabb volt ez a szám. A legtöbben azonos szinten beszélik a szlovákot és a magyart - a két nép általában jól kijött itt egymással. Újra Zsérén, az iskolában, mely nemcsak a szlovák és magyar osz­tályok tanulóinak, hanem az óvodá­nak az otthona is. Fazekas Imréné- től, a magyar tanítási nyelvű alapis­kola harminchat éve tanító igazgató­nőjétől megtudom, hogy iskolájuk két összevont osztályába összesen 28 gyerek jár jelenleg; az elsősök száma 5-8 között mozog évenként, jelentős emelkedésnek tartja, hogy szeptembertől 9 elsősük lesz. A szlovák iskolának 64 tanulója van most, tavaly 24-en kezdték az első osztályt, tavalyelőtt 14-en, így náluk csak a harmadik-negyedik évfolyam összevont.- Nekünk, ha leszakad egy gye­rek, hiányzik. De hiányzik a körzeti iskolának is, Ghymesnek (Jelenec), ahol valamikor két-három párhuza­mos osztály volt a magyar iskolában- mondja Fazekas Imréné, aki Nyit- ráról jár be, kolléganője, Balkó Györgyné szintén ingázó, ő Kolon- ból (Kolíiiany). De amint mondják, még szombat-vasárnap is itt van­nak, ha kell. Az igazgatónő szerint: szülői magatartás kérdése, milyen iskolába jár a gyerek. Nyolc apró emberke lép be az osztályba, ahol beszélgetünk. A tás­kájukért jöttek. Ők a másodikosok, hat lány, két fiú. Bár siet Fazekas Imréné, valamilyen értekezletre, azért megállítja őket, énekeljenek nekem, a vendégnek, májusi dalo­kat, „készülünk hétfőre, a pionírnap­ra“. És felhangzanak a dalok, úttö­rőnóták. Meg úttörőversek.- Hát azt tudjátok-e, hogy, mond­juk, Fut-robog a kicsi kocsi...?- kérdezem. Tudják, hogyne tudnák! Még sok mást is. Miközben a Ne­künk imák című faliújságról Illyés Gyula, Simon István, Juhász Ferenc néz le ránk. Kozta Márta, az óvoda igazgatója és három kolléganője is magyar óvónőképzőt végzett, Léván (Levi­ce), illetve Losoncon (Lucenec). Zséreiek mindnyájan. Az óvoda nyolcvannégytől kétosztályos, éven­ként mintegy ötven nebulóval.- Mostanában több gyerek jár az óvodába - mondja Kozla Márta.- Rájöttek a szülők, hogy azért még­iscsak tanul ott valamit a csemeté­jük. Mi nem nyelvi szempontok alap­ján hoztuk létre a két osztályt, ha­nem a gyerekek életkora szerint, így van kiscsoport és nagycsoport. Ez azt jelenti, hogy mindkét osztályban két nyelven folyik a nevelés, így láttuk jónak. A nemzetiséget tekint­ve, több nálunk a magyar gyerek, de iskolába már szlovákba adják leg­többjüket a szülők. Ha a magyar szülő szlovák iskolába akarja adni gyermekét, akkor foglalkozzon vele kiskorától, mert másképpen lemarad és ez senkinek sem jó. Szoktam hallani, hogy a magyar iskolában ügyesebbek a gyerekek. Hát persze! Anyanyelvükön tanulnak.- Mi a véleménye falujáról, mely egyike a leghíresebbeknek itt a Zo- boralján?- Sok minden megváltozott. Kis­lánykoromban még én is hordtam népviseletet, ma már nem jellemző. Szebbek voltak a telek, csendesebb a falu. Ma nagy a forgalom, és olyan robbantások vannak, hogy meg­mozdulnak az ablakok. Ami a lakos­ságot illeti, a műveltség gyarapodott, különösen sok a középfokú iskolát végzett ember. Képviselőként, a pol­gári ügyek testületének vezetőjeként úgy veszem észre azonban, hogy a középkorosztály még mindig jobb a kultúrában. A fiatalok elhanyagol­ják. Nincs idejük, vagy kedvük? Nem tudom. Itt ez a nagy park mögöttünk, a nőszervezet gondozza, mely egyi­ke a legtevékenyebbeknek. Bencz Károly hatvannyolc éves nyugdíjassal, a Csemadok alapszer­vezetének alapítótagjával, jelenlegi alelnökével családi házuk udvarán beszélgetek, majd amikor gyengülni kezd a „déli nap“ melege, bevonu­lunk a hátsó szobába. Munkás volt vendéglátóm, húsz évig mester a mészgyárban.- Zoboraljai babonák és hiedel­mek címmel beküldtem a Hétbe egy írást. A télen gyűjtöttem az anyagot, idősebb emberektől. Egy nyolcvan­két éves bácsi azt mondta, hogy idős asszonyaink valamikor össze­gyűjtötték a feneketlen szakajtókat, és nyilvános helyen elégették, az ártó boszorkányokat is elégetve ez­zel. Ilyesmivel foglalkozom.- Ha megkérdezném, hogy az el­múlt negyven évben mi értelme volt itt Zsérén a Csemadok-munkának, mit válaszolna, Károly bácsi?- A Csemadokon keresztül meg­ismertettük a néppel fennmaradá­sunk feltételeit. Sokan azonban nem ismerik alapvető jogainkat. Ráteszik például a mekcsent a Bús meg a Pi­ros névre, még a Csemadokot is azzal írják le. En azt tartom, nincs nevelés példamutatás nélkül. Mos­tanában örülök a nyíltságnak. Vala­mikor csak tapsolni lehetett. Amelyik ember nem bírja a kritikát, az nem jár egyenes úton. A mai Csemadok- élet? összehasonlítva a valamikori­val, azt hiányolom, hogy a pedagó­gusok nem kapcsolódnak be. Bent a szobában három írást vesz elő Károly bácsi, az egyik Zsé- re.történetéről szól, a másik a zsérei tájház létrehozásának története, a harmadik zsérei tájszavak gyűj­teménye. Szívesen idéznék mind­egyikből, de helyszűke miatt nem tehetem. Egy mondatot mégis: ,,A hagyomány úgy tartja, hogy a falu ősi székely település... határőrfa­lu... lakói a fejedelmek, később a ki­rályok elit csapatait alkották - sza­badok voltak, így nem fizettek sem kilencedet, sem tizedet.“ Három felé jár, a hnb elnöke még nem érkezett vissza. Irány a tájház. Fiatal hölgy személyében szíves kí­sérőm akad. A tájház eléggé rossz állapotban, mellette az ifjúsági klub megújulóban. Amahhoz nem mutat irányt tábla, emehhez legalább asz­faltra festett szöveg, imigyen: Club SZZM. Ideje lenne belül is rendet teremteni. Két mondat a krónikából: ,,Egész Zoboralján ez volt az egyet­len hely, ahol összegyűjtve láthattuk a múlt emlékeit. Nagyon kevés a propagandája, alig találtunk rá, pedig megérdemelné, hogy sokan megismerjék. “ Időközben megérkezett az elnök. Indulnék a hnb épülete felé, amikor egy zsiguli áll meg mellettem. Kiha­jol egy napbarnított, erős férfifej:- ön van az Új Szótól?- Igen.- Csak annyit szeretnék monda­ni, hogy a magyar iskolák tanulói ugyanúgy megállják helyüket, mint a szlovákok, ugyanúgy el tudják sa­játítani a tudományokat. Az én fiam, dr. Szórád István is elvégezte az orvosit, a zsérei és a ghymesi ma­gyar iskola után a bratislavai Duna utcai gimnáziumban érettségizett. Én ötvenhét éves vagyok, mezőgaz­daságban dolgozom, mint gépkar­bantartó. Gál László, aki 1960-tól a hnb elnöke, sok mindent elmond a nyolc­van százalékban magyarok lakta fa­luról. Többek között, hogy a hetve­nes évekhez képest csökkent a la­kosság száma, az utóbbi években azonban nagyjából „egyet áll", ta­valy tizenöt építkezési engedélyt ad­tak ki; hogy jelenleg legnagyobb gondjuk a vízvezeték-hálózat építé­se, melyet mostanában szeretnének megkezdeni, de még mindig hiány­zik valamilyen papír; hogy a népgyű­léseken két nyelven hangzanak ei a beszámolók, így a felszólalások is; hogy itt csak névadókat tartanak, az ifjú párokat Ghymesen esketik, ha kérik, magyarul. A kultúrának van ugyan felelőse, Szórád József, Ghymesen tanító pedagógus személyében, de műve­lődési ház tulajdonképpen nincs, mindössze egy nagyterem ebben a többrendeltetésű épületben, ahol a névadó helyiségen, a könyvtáron és konyhán kívül a nemzeti bizott­ság irodái vannak. A nagyteremben többnyire bálokat, lakodalmakat ren­deznek, hasonlóan sok faluhoz. Ta­núskodik erről itt egy szellemeskedő felirat is: „Ital az ember ellensége. Aki az ellenség elől elfut, az gyáva“. .Pedig, amint az elnök mondja, a „kultúrházba“ mindenkinek van lehetősége bemenni és cselekedni. Felújítani, továbbvinni, gyarapítani a legszebb zsérei kulturális-népmű­vészeti hagyományokat - sugároz­zák át és formálják ismét erőtelje­sebben a jelent, ók is. A tanítványaimmal folytatott be­szélgetések során többször felvető­dik a kérdés: korszerű-e a mai isko­la? A válasz: nem. Indokolják is: arra vagyunk kényszerítve, hogy olyan anyagokat tanuljunk, amelyekre az életben soha nem lesz szükségünk, ugyanakkor azokra a tantárgyakra, amelyekkel a jövőt szeretnénk ala­pozni, alig marad erőnk és időnk. Tanítványaim válasza, ha nem is teljes, de sok igazságot tartalmaz, mert nem figyeltünk föl arra, hogy a korszerű iskola életre felkészítő jellege nem fér össze azzal az el­avult tantárgyi szemlélettel, melynek értelmében a tudományok alapjait tanítjuk, és kellőképpen nem vesz- szük figyelembe a tanulók érdeklő­dési körét sem. Eddigi törekvéseink, hogy korszerűsítsük az iskolai okta­tást, csak a tantervek hibáinak javít­gatását eredményezték, alapvető változást nem hoztak. Alaposan azt sem mérlegeltük, hogy az életbe kilépő, érettségizett fiatalnak nem­csak tárgyi tudásra van szüksége, hanem átfogó műveltségre, komoly esztétikai és etikai ismeretekre is. Középiskoláinkban jelenleg az esztétikai nevelés formális, így ne­velésünk sem teljes. Ezért a jövőben döntő fontosságúnak tartom az önálló esztétikai érzék formálását. Az alapműveltség talaján ki kellene alakítani egy sajátos művészeti szemléletet, amelynek révén a tanu­ló felnőtt korában is képes nem csak befogadni, értelmezni és élvezni a művészeti alkotásokat, hanem a művészet humánus és közösségi értékeit kifejezésre tudja juttatni életmódjában, erkölcsi életében, munkájában. A műalkotások elem­zésekor, irodalmi színpadon, szín­játszó együttesek előadásainak ren­dezésekor, vers- és prózamondók felkészítésekor a tanárnak úgy kell tevékenykednie, hogy tanítványai a katartikus hatás segítségével fe­lülemelkedjenek a maguk partikulá­ris létén, és találkozzanak a műalko­tásokban, a művészi előadásokban kifejeződő értékekkel. Ez igényes feladat, ugyanis a hétköznapiság fiataljainkban olyan erős, hogy a partikuláris falat csak élmények­ben gazdag művészeti nevelés tudja áttörni. Az áttöréshez pedig az esz­tétikai érzék sokoldalú fejlesztése szükséges. Ennek teljes rendszere, pedagógiai-pszichológiai alapjai egyelőre még nincsenek kidolgozva. Ez a feladat a kutatóintézetekre, egyetemekre és főiskolákra vár. Azt is tisztáznunk kellene, hogy az egyes művészeti ágaknak az eszté­tikai érzék fejlesztésében milyen ál­talános és speciális lehetőségei vannak. A jövőben a tantervek összeállítóinak és a tankönyvíróknak is figyelembe kellene venniük, hogy az esztétikai érzék fejlesztése elmé­lyülést igényel, a zsúfolt tananyag ennek viszont nem kedvez. Jelenleg csak a középiskolai iro­dalomtanítás tesz kísérletet arra, hogy a tantervben és a tankönyvek­ben érvényesüljön az esztétikai ér­tékelemzés módszere. Ezzel össze­függésben meg kellene vizsgálni az egyes művészeti ágakat értékszer­kezet szempontjából, továbbá igen hasznos volna feltárni egy-egy esz­tétikai minőség fejlődését, változá­sát a művészettörténeti korsza­kokban. Sürgető feladat az esztétikai ne­velés összekapcsolása az érzelmi kultúra fejlesztésével. A műelemzés elméleti anyagát össze kell kapcsol­ni a tanulók tapasztalataival és fogé­konnyá kell őket tenni az emberi problémák befogadására, érzelmi átélésére. Ez az egyik legnehezebb feladat, mert a tanuló irodalomórára magával hozza az életkorából adó­dó érzelmi labilitását, felületes esz­tétikai ítéleteit. Ezek vastag falként veszik körül személyiségét, s e falat csak kitartó, következetes munkával lehet áttörni. A személyiség sokoldalú fejlesz­tése, a tanulói kreativitás kibonta­koztatása napjainkban a pedagógiai gondolkodás és gyakorlat központi kérdése. A személyiségfejlesztés­ben is kiemelkedő szerepe van az esztétikai nevelésnek. A korszerű irodalmi-esztétikai nevelést gátolják __ az olyan gyakorlatok, amelyek, csak a művek felépítésére, formai megol­dásaira helyezik a hangsúlyt. De külső tényezők is csökkentik a neve­lés hatékonyságát, így az emberek érzelmi kultúrájának elszegényedé­se, sőt lebecsülése. Ezáltal háttérbe szorul az emberi értékek tiszteleté­re, elfogadására, értékek és érzel­mek összekapcsolására való ne­velés. A funkcionális anyanyelvi oktatás a középfokú anyanyelvi műveltség megszerzéséhez vezető út. Ezért középiskoláinkban csak az ilyen ok­tatásnak látom értelmét. Irodalmi al­kotások elemzése során lehetősé­günk van mondatszerkesztésre, a szó jelentésének, alakjának nyelvi értelmezésére. Tapasztalatból tu­dom, milyen nagy nevelőerőt jelen­tenek a műelemzések tanítási órákon és irodalmi színpadi próbákon. Külö­nösen az utóbbi hat nagyon intenzí­ven tanítványaim nyelvkészségének fejlesztésére. Sajnos még napjainkban sem rit­ka az olyan vélemény, amely az iskolát teszi felelőssé a különféle nyelvhasználati hibákért, helyesírási fogyatékosságokért. Pedig ha tár­gyilagosan megvizsgáljuk a kérdést, láthatjuk, hogy ennek társadalmi eredői is vannak. Gondoljunk csak a szlovák nyelvi hatásokra, a sajtó bürokratikus nyelvezetére, a hibás feliratokra, az argó és trágárságok terjedésére. Ezek mind hatással vannak tanítványainkra. Vélemé­nyem szerint a hagyományos érte­lemben vett nyelvtan tanításával nincs különösebb gond iskoláink­ban. Akkor találkozom bizonytalan­kodással, amikor a leíró nyelvtant összhangba kell hozni a nyelvműve­léssel és beszédműveléssel. Vi­szont azt is tudni kell, hogy az anya­nyelvi oktatásnak a beszédművelés­sel kapcsolatos részei elhanyagol­tak, mert maguk a pedagógusok sem látják a beszédművelés helyét az anyanyelvi oktatás egészében, nem látják eléggé körülhatároltnak magát a fogalmat sem. Ez érthető is, hiszen pedagógusaink többsége egyetemi és főiskolai tanulmányai során hiányos ismeretanyagot ka­pott a beszédművelés oktatásához. Kevés nálunk a beszédművelés kér­désköréhez, didaktikájához értő szakember is. Az is igaz, hogy a be- szédmüvelés oktatásának nem egy­séges a szemlélete, a módszerek sincsenek kidolgozva, mert ez a tu­dományág új az alkalmazott tudo­mányokon belül. Egyesek ugyan a retorikára hivatkoznak, de a be­szédművelés és a retorika nem azonos. Oktatásügyünk hibája az is, hogy iskoláinkban általános a vélemény: az anyanyelvi oktatás csak a ma­gyartanár feladata. Pedig minden­nemű tudás átadásának, átvételé­nek, a gondolat, érzés kifejezésé­nek, közvetítésének egyetlen igazi eszköze az anyanyelv. Nélküle nincs gondolat- és tudáscsere. Aki anyanyelvét rosszul beszéli-hasz- nálja, az oktató-nevelő munkáját is rosszul végzi. Akkor lesz eredmé­nyes a pedagógus beszédművelő munkája, ha a diák minden órán szép tiszta beszédet hall. Ahol nem így van, ott a felelés, szövegrepro­dukálás, vers- és prózamondás megreked a motyogó, szavakat ol­vasó, agyonhangsúlyozó és nem ér­telmet, gondolatot tolmácsoló ala­csony fokon. A szép beszéd mindig a pontosan megfogalmazott és megértett gondolatok függvénye. Az utóbbi időben iskolánkban is terjed a tesztlapos számonkérés, el­marad az összefüggő gondolatokat közlő feleltetés. Pedig éppen a pe­dagógiai gyakorlat bizonyítja, hogy amit a tanuló nem tud szóban el­mondani, annak nincsen teljesen birtokában, mivel az ismeretanyag nem épül be nyelvkincsébe, gondol­kodásrendszerébe. Ezért az anya­nyelv, az élő beszéd gyakoroltatásá­ra minden órán szükség van, mert ifjúságunk csak úgy érzi természe­tesnek anyanyelvét, még akkor is, ha más nyelvi környezetben nem tudja használni. Pedagógiai reformkorban élünk. Közös feladatunk, hogy a felsőokta­tási intézményekből iskoláinkba, vá­rosainkba, falvainkba ne csak szak­mailag felkészült, hanem széles lá­tókörű, cselekvő, anyanyelvi kultú­ránkat ápoló, korszerű esztétikai és etikai ismeretekkel is felvértezett pe­dagógusok kerüljenek. GÁSPÁR TIBOR BODNÁR GYULA ÚJ sz 6 1989. V.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom