Új Szó, 1989. április (42. évfolyam, 77-101. szám)

1989-04-04 / 79. szám, kedd

A CSKP Központi Bizottsága 13. ülésének vitája (Folytatás az 5. oldalról) meghatározó kell legyen a diák érdeklődési köre és képessége. Kevesebb a gond a szakközépiskolák­ban, ahol persze folyamatosan kell reagálni a szak­mák és a társadalom igényeire. A szakmunkásképző iskolák, mint a középfokú oktatás fontos elemei, a fiatal munkásnemzedékek nevelését és művelődését szolgálják. Mindeddig nem sikerült általánosan elfogadtatni az emberek­kel, hogy a szakmunkásképzést nemcsak a közép­iskolái végzettséggel, de a főiskolai képzéssel is össze kell kapcsolni. Az utóbbi években növekedett a pedagógusok és a szakoktatók műveltsége. A CSSZSZK Oktatási, Ifjúsági és Testnevelési Mi­nisztériuma által bevezetett változások teljes mér­tékben figyelembe vették a gyakorlat követelménye­it, igy mindenekelőtt a szakmai felkészítés minősé­gének javítását, a szükséges manuális készségek kialakítását és a diákok szakmai motiváltságát hiva­tottak erősíteni. Előkészítés alatt állnak olyan intéz­kedések, amelyek a gyakorlat szakembereinek az oktatásban való részvételét támogatnák, a munka­helyi közösségek nevelőhatását erősítenék. Ezzel együtt változtatunk a diákoknak szánt pénzbeli és anyagi juttatások rendszerén is. Megtárgyaljuk a ter­vezés, az irányítás és a pénzügyi támogatás lehető­ségeit, amelyek a fiataloknak a munkásszakmákra való felkészítését segítenék, megfelelve ezzel a gazdasági mechanizmus átalakításának és az előkészítés alatt álló alap- és középiskolákról szóló új törvénynek is. Csatlakozunk a központi bizottság elnökségének állásfoglalásához, mely szerint a felsőoktatási intéz­mények pozitív szerepe hozzájárult társadalmunk fejlődéséhez. A felsőfokú oktatás demokratizálásá­nak és humanizálásának hazánkban gazdag múltja van, ezért erről a kérdésről csupán érintőlegesen szólok. A demokratizálás szellemében minden pe­dagógiai, tudományos és művészeti kezdeménye­zés szülőhelyének főiskolákon és egyetemeken kell lennie. Itt is érvényes mindaz, ami az átalakítás egész folyamatában: több önállóságot, nagyobb hatáskört, de több felelősséget is. A CSSZK Oktatá­si, Ifjúsági és Testnevelési Minisztériuma megte­remti a lehetőségeket az iskolák kezdeményező, szakmailag megalapozott döntéseihez és a diákok, a tanárok, a funkcionáriusok, valamint a tudomá­nyos és művészeti tanácsok tagjainak kiválasztásá­hoz. Mindezt még a készülő új főiskolai törvény megformálása előtt. Ebből is kitetszhet, hogy olyan változásokat készítünk elő, amelyek megváltoztat­ják a főiskolai, egyetemi végzettségről eddig kiala­kult nézeteket. A felsőoktatási intézmények a jövő­ben különböző szintű szakemberek felkészítésével foglalkoznak majd. Olyanokkal is, akiknek a közép­fokútól magasabb lesz a végzettségük, de olyanok­kal is, akik tudományos fokozatokat szerezhetnek. Vitathatatlan, hogy az iskola oktató-nevelő mun­kája elsősorban a pedagógus személyiségétől, a szocializmus iránti hűségétől függ. Sajnos, mind­eddig nem sikerült megoldanunk a köztársaság egyes területein jelentkezett pedagógushiányt. Ezt bizonyítja az ezeken a területeken megnövekedett szakképzetlen iskolai dolgozók arányszáma. így az alapiskolákon tanító 72 ezer személy közül 4 ezernek, a középiskolákon oktató 26 ezer személy közül pedig 3 ezernek nincs megfelelő szakképesí­tése. Csupán a pedagógiailag elviselhető létszámra csökkentett osztályok létrehozása esetén is már 17 ezer 500 új pedagógusra lenne szükség. A pedagó­gushiány nemcsak a határvidékeken, de a belső járásokban és Prágában is létezik. Komoly gondokat okoz a nagyarányú feminizáció, amely az 1988-89- es tanévben az alapiskolákban már elérte a 83,7 százalékot. Az egyes pedagógiai karokkal együtt sikerült növelni az érdeklődést a pedagógusi pálya iránt, s a jelentkezők között a korábbiakhoz képest több a fiú. Jelenleg a pedagógiai karokon a beirakozott hallgatóknak több mint egyharmada fiú. A pedagó­gusok munka- és életkörülményeinek lassú javulása negatívan befolyásolja az ő pályánmaradásukat. Különösen a fiúk számára nyílnak lehetőségek az iskolaügyön kívüli munkavállalásra, ahol jobb felté­teleket kapnak. De a szakemberek számára se elég vonzóak a felsőoktatási intézményekben betölthető pedagógusi állások. Az okait abban is látjuk, hogy hézagosan, csupán 2 százalékra teljesítik a kor­mányhatározatot, amellyel a kommunális lakásépí­tésen belül juttatják lakáshoz a pedagógusokat. Hogyha nem sikerül a társadalomban a pedagógu­sok szociális helyzetén javítani, s nem sikerül növel­ni társadalmi presztízsüket, a pedagóguskérdés to­vábbra is nyitott marad. Nemcsak a létszámukat, de minőségi összetételüket tekintve is. Szeretnénk, ha elég pedagógusunk lenne, és mindegyik igazi sze­mélyiségként, környezetében emberi példát szolgál­tatva dolgozna. Az anyagi és műszaki feltételek megteremtésé­ben is nagyon igényes és összetett feladatok megol­dása előtt állunk. Oktatásügyünk minden szintjén elsősorban a műszaki és építészeti feltételek meg­teremtéséről kell gondoskodnunk. Az elnökség beszámolója 2000-re határozta meg, hogy a dolgozók 50 százaléka közép- és felsőfokú műveltséggel rendelkezzen. Ez a feladat szorosan összefügg gazdaságunk intenzifikálásával és szerkezetváltásával. A CSSZK oktatásügyének 2000-ig közel egy és negyed millió középiskolai végzettségű fiatalt kell nevelnie és 315 ezer felsőfo­kú végzettségű szakembert kell képeznie. A tizen­négy évesek közül 47 százalékra kell növelni a gim­náziumokba és a szakközépiskolákba felvett diákok számát. Évente a tizennyolc éves fiatalok 20 száza­lékának kell felsőoktatási intézményekben tanulnia. A CSSZK kormánya az oktatásügy fejlesztésé­hez szükséges kedvező gazdasági feltételek kiala­kítására hozott intézkedéseket. Mindazok, amelye­ket már megvalósítottunk vagy előkészítettünk, kö­vetkezményeikben érintik életünket, munkánkat, a pedagógusokat és a szülőket, de a nemzeti bizottságokat és a Nemzeti Front szervezeteit is. Hiszem, és egyben biztosíthatom a központi bizott­ságot, hogy mindaz, ami egy olyan nyilvános intéz­ményrendszert érint, mint az iskola, nem lesz kabi­netkérdés. A főiskolai életnek és munkának a demokratizá­lása során nemcsak a nézetek, jogok, és kötelessé­gek kell teret kapjanak, hanem elsősorban a köte­lességtudat és az emberekhez való felelősségteljes hozzáállás. Ezekből kiindulva át kell értékelni a tu­dományos dolgozók, az oktatók és a tudományos- műszaki munkatársak atesztációs értékelésének kritériumait. A politikai fejlettség alábecsülése nélkül az eddigieknél nagyobb hangsúlyt kell helyezni a tudományos és szakmai képzettségi szintre, a professzorokat, docenseket és tudományos dol­gozókat mentesíteni kell a mechanikus adminisztra­tív munkától, tudományos alkotómunkájukat szük­séges fejleszteni és felhasználni a tudományban, az Oktatásban és a gyakorlatban. JANA FAJMONOVÁ elvtársnő, a CSKP KB póttagja, alapiskolai igazgató, Karlovy Vary MICHAL KOVÁC elvtárs, a CSKP KB póttagja, a Nyitrai (Nitra) Mezőgazdasági Főiskola rektora Arra kell törekednünk, hogy a főiskolák abszol- venseinél megmutatkozzanak a személyi érett­ség olyan legfontosabb jelzői, mint a tárgyi tudás, a szorgalom, a megértés, a rendszeretet, a felelős­ségtudat és nem utolsósorban a társadalmi problé­mákhoz való tevékeny hozzáállás. A Nyitrai (Nitra) Mezőgazdasági Főiskola tapasztalatai azt mutatják, hogy az abszolvensek érvényesülése egyenesen arányos a fentiekben felsorolt tulajdonságok érvény­re juttatásával, nemcsak a szakmai gyakorlatban, hanem a politikai és társadalmi-kulturális tevékeny­ség során is. 1945 óta - csak a nyitrai főiskola adataiból kiindulva - Szlovákiában 150-ről hozzávetőlegesen 21 ezerre emelkedett a főiskolát végzett mezőgaz­dasági szakemberek száma. A szocialista mező- gazdaság rohamos fejlődéséből ők is kivették részü­ket. Nem kétséges, hogy az abszolvensek érvénye­sülése nagyban függ a főiskolai oktató-nevelő mun­ka színvonalától és szorosan épül az alap- és középiskolai nevelésre, de a család hatására is. Csakhogy azon a ponton, ahol megszűnik hatni a család és az iskola, helyébe kell lépjen a vállalat vagy más szervezet, ahol az abszolvens érvénye- sülhet. A főiskola nevelőhatása a legkifejezőbb. Egy sor tényező játszik itt közre, mint maga az oktatási folyamat, az oktató személyes példája, az ifjúsági szervezet, a főiskolai légkör, a diákélet. Az eddigi kedvező tapasztalatokból kiindulva most keressük az utakat, miként emelhetnénk a ne­velési rendszert a ma és a holnap színvonalára. Ezzel kapcsolatban szeretnék rámutatni a követke­ző összefüggésekre: eddig a mezőgazdasági gya­korlat követelményeinek megfelelően oktattunk, bi­zonyos mértékig megelőzve azt. Nemcsak a köny- nyen hozzáférhető tartalékok feltárására és felhasz­nálására összpontosítottunk eközben, hanem a ter­melés intenzifikálására is, amely feltételezi a tudo­mány és technika komplex bevezetését a gyakorlat­ba. Ezen a téren egyre igényesebbek és összetet­tebbek a feladatok. Iskolánk a társadalom alaposan mérlegelt szociális-gazdasági szükségleteiből indult ki, melyekre abszolvenseink képesek voltak rugal­masan reagálni és ezekhez igazodni a gyakorlat­ban. Mindamellett külön ki kell emelnünk, hogy a főiskoláról kikerült fiatalokat a mezőgazdasági vállalatoknál szerencsére ritkán dobják „mélyvíz­be". Idősebb kollégáik megkönnyítik számukra a beilleszkedést és jelentősen gyorsítják személyes fejlődésüket. Miként kell összekötni a nagyipari termelés vív­mányait a munkafolyamatok nagyfokú szervezettsé­gével, a tulajdonviszonyok megtartása mellett? E té­ren sokat segített az önálló döntéshozatalra orientált irányítási rendszer, és a személyi érdekeltséget növelték a jutalmazás változó összetevői. Ezek munkánk stabil értékei, ezekre szeretnénk építeni a jövőben is, s nemcsak a nappali tagozaton, hanem főleg a továbbképzésben. Igyekezetünk arra irányul, hogy a továbbképzésben megszűnjék a túlszerve- zettség, amely az egyes ágazatok közti kapcsolatok összehangolatlanságából, a népművelői hozzáál­lásból és az oktatási folyamat tartalmának és mód­szereinek szigorú előírtságából ered. Nagyon kelle­ne egy egységes továbbképzési rendszer. A főisko­lán több közvetlen kapcsolatra lenne szükség a mostani és a leendő posztgraduális-hallgatókkal. Hiányoljuk azonban a megfelelő példát. Az oktatási folyamatba nemcsak az élenjáró tudományos dolgo­zókat, kutatókat kellene bekapcsolni, hanem az adott ágazat jelentős képviselőit is. A nappali és a továbbképző tagozaton folyó oktatás időszerűsíté- se és hatékonyságának növelése szempontjából jól bevált nálunk az úgynevezett bázisvállalatok kiépí­tése és kihasználása. Kiváló kutatóintézetek és élenjáró mezőgazdasági vállalatok ezek, amelyek­ből az önelszámolás elvén tangazdaságokat alakí­tottunk ki a főiskolai ágazati tanszék leválasztott, külső részlege formájában. A Nyitrai (Nitra) Állatte­nyésztési Kutató Intézetben és a Krajnéi Efsz-ben gyűjtött tapasztalataink szerint ezek a központok egyedülálló összekötő kapcsot jelentenek a tudo­mány és a pedagógia, a pedagógia és a fejlődő gyakorlat között. Nemcsak a fent említettek gyako­rolnak nevelő hatást a fiatal szakemberekre, hanem az oktatók személyes példája és az oktatási intéz­mény atmoszférája is. Ebben az összefüggésben igyekszünk következetesen demokratizálni a főisko­la irányítását. Megszüntetjük a fölösleges adminiszt­rációt, a kicsinyes gyámkodást az egyes karok és tanszékek fölött, valamint a tevékenységükbe való illetéktelen beavatkozást. Tudatosítjuk, hogy a főis­kolák funkcionáriusai az igazság megítélésében nem lehetnek monopol helyzetben. A döntéshoza­talt kollektív megítélésnek kell megelőznie, s tiszte­letben kell tartani a karok és tanszékek képviselői­nek véleményét is. Társadalmunk az oktatásügyre nem csekély anyagi eszközöket áldozott, így joggal elvárta, hogy ezek teljes mértékben kamatoznak majd. A párt- szervezetekben rendszeresen és felelősségteljesen foglalkozunk az oktató-nevelő munka eredményei­vel, az új program szerinti tanítás és az oktatási rendszer elemzésével. Az iskolákban keressük a megoldás módjait. Felteszem azonban a kérdést: miért nem fordítottak már korábban figyelmet a pe­dagógusoknak a tananyag túlméretezettségét bíráló megjegyzéseire? Miért nem használták ki jobban a gyakorlatban szerzett tapasztalatokat, hiszen egész sor fogyatékosságra nyomatékosan figyel­meztettünk már akkor, amikor az új programot még csak kísérletileg vezették be. Nekünk nem lehet mindegy, hogy milyen gyermekek, milyen ismere­tekkel és jártasságokkal felvértezett tanulók hagyják el az iskolát. Az alapiskolák pedagógusainak zöme a tanítás új programját teljes mértékben megértette, megtanult új módon dolgozni, új munkamódszereket sajátított el. Kétségtelen, hogy az új program meg­honosítása nem volt indokolatlan, ezért nem lenne helyes visszatérni a régi felfogás szerinti tanításhoz. Sürgősen meg kell azonban oldanunk a túlterhelt­ségnek, a tananyag túlméretezettségének kérdését, több időt kell hagyni az ismeretek átismétlésére és a jártasságok megszerzésére. Nem a pedagógus feladata, hogy eldöntse, mi a törzsanyag. Ennek felelősségteljes megállapítása a Pedagógiai Kutató- intézet kötelessége. Nekünk a gyermekeket a to­vábbtanulásra kell felkészítenünk, ehhez pedig min­den gyermeknek egységes alapismereteket kell nyújtanunk. Hasonlóképpen fontos a nevelés is. Ehhez kellő térre van szükségünk. Huszonhét éve tanítok, s gyakran feltettem magamnak a kérdést, amelyet most önöknek is felteszek: mi a ma iskolájá­nak legfőbb feladata? Az, hogy eleget tegyen a tan­tervi követelményeknek, vagy megalapozza a gyer­mekekben az egész életre szóló tanulás iránti vá­gyat? Megfelelő alapismeretekkel vértezze fel őket, s megtanítsa arra, hogy képesek legyenek tájéko­zódni, megkülönböztetni a helyeset a helytelentől, az igazat az igaztalantól, vagy unalomig kioktatni őket és szüntelenül feleltetni? Ha nem marad időnk arra, hogy gyermekeinkkel beszélgessünk, s ezáltal meggyőzzük őket és megnyerjük magunknak, akkor ezt megteszi helyettünk valaki más, esetleg olyan, aki nem a mi ügyünknek tesz jó szolgálatot. Tapasztalatból mondom, hogy az őszinte beszél­getések során a legtöbbet tudunk meg egymásról mi is és a gyermekek is. Az az elképzelésünk, hogy az ismeretanyag elsajátíttatásával automatikusan ne­veljük is a gyermekeket, nem igazolódott. Fontos, hogy a gyermekek ismeretekre, tudásra tegyenek szert, s majdan jó szakemberekké váljanak, de nem engedhetjük meg, hogy mindegy legyen nekik: tudá­suk kit és mit szolgál. Ez azt jelenti, hogy meg kell változtatni a hazafiasságra nevelés módszerét. Is­merjék meg országunk sorsát. Arra kell nevelni őket, hogy legyenek büszkék népünk sikereire, s legyen kedvük és bátorságuk gyarapítani ezeket, de arra is, hogy felfogják a társadalmunkkal kapcsolatos tisz­tességtelen megjegyzések lényegét és hazájukat, annak becsületét készek legyenek védelmezni. Baj, hogy a mai oktatási rendszerünk nem teszi lehetővé, hogy a kevésbé jó képességű gyermekek és a kimondottan tehetségesek megfelelően kibon­takozhassanak. A nagy létszámú osztályokban eh­hez egyszerűen nincsenek meg a feltételek. A tehet­séggondozás szempontjából rendkívül nagy szere­pe van a szakköri tevékenységnek, ezt a munkát azonban jól képzett szakembereknek kell végezniük kevés számú gyermekkel. Azért, hogy valóban felis­merhető legyen a tehetség, s ezt teljes egészében ■ fejleszteni lehessen. Ezért is törekszünk az üzemek­kel és a Nemzeti Front szervezeteivel való együtt­működésre, hiszen ilyen szakemberek leginkább az ő kötélékükben működnek. Törekvéseink a Nemzeti Front szervezeteivel való együttműködést tekintve ez ideig azonban nem jártak sikerrel, versenyfelhí­vásokban merültek ki. Tény, a gyermekek szeretnek versenyezni, de látniuk kell a vetélkedő értelmét és szeretik a sokszínűséget is. Ha nem akarjuk, hogy a gyermekek bandákba verődjenek, s különféle csoportosulásként lakásokban, lakótelepeken, pin­cehelyiségekben találkozgassanak, szélesre kell előttük tárnunk az iskolák, a kulturális intézmények kapuit. Továbbá módosítani kell az úgynevezett biztonsági előírásokat is, ezek értelmében ugyanis a gyermekek az iskolában vagy másutt csak felnőtt személy közvetlen jelenlétében tartózkodhatnak. Természetesen nem lenne célszerű átesni a ló másik oldalára, s a tanulókat felügyelet nélkül hagy­ni. A felügyeletnek azonban közvetettnek kellene lennie, olyannak, amilyennek én ismertem meg ifjú koromban és pályafutásom első éveiben. Lehetővé kellene tenni a gyermekek számára, hogy szabadon szervezkedjenek, s ne fosszuk meg őket attól az érzéstől, hogy önállóan döntsenek. Csak így ismer­hetjük fel a természetes vezető típusokat, a jó képességű szervezőket, a közösségben kialakult kapcsolatokat, s csak így formálódik a fegyelem. Ezeket a tapasztalatainkat a tanítás során is kihasz­nálhatjuk, s így lehetővé tesszük gyermekeink szá­mára, hogy átérezzék felelősségüket, megismerjék helytelen döntéseik és cselekedeteik következmé­nyeit, és képesek legyenek ezeket magukban feldol­gozni. Hiszen nekünk arra kell törekednünk, hogy az ifjú nemzedék önálló, alkotóképes és felelősségtel­jes legyen. Most viszont semmit sem tesznek felü­gyelet, irányítás, utasítás nélkül, ennélfogva nem osztoznak a felelősségben sem. Az iskolában a pe­dagógus szerepe pótolhatatlan. Tanítóink, tanáraink azonban másmilyenek, mint azt feltételeztük, s a pá­lyakezdők is másképp viszonyulnak a munkához, a gyermekekhez, mint mi. Világos viszont, hogy éppen a pedagógus személyisége a legfontosabb a gyermeknevelésben, s közvetítő szerepet tölt be a gyermek és az oktatáspolitika céljai között. Tulaj­donképpen a szakember, az ember, a politikai dolgozó első példáját látják benne, s ez így van akkor is, ha ezt sem a tanulók, sem a pedagógusok gyakran nem tudatosítják. A pedagógus befolyására formálódik a tanulók viszonya társadalmi berendez­kedésünkhöz, vagy a szülők nevelői ráhatásával összhangban, vagy ellentétben. Ez azt jelenti, hogy a pedagógusokat jól kell felkészítem' hivatásukra. Feltétlenül fontos, hogy megtanítsuk a pedagó­gusokat vitázni, a maguk igazát megvédeni, a véle­ményeket osztályozni és kivédeni a helytelen néze­teket. Egyszóval, megtanítani őket az aktív politikai párbeszédre. Egyébként képtelenek lesznek erre megtanítani a gyermekeket. A pedagógusjelöltek felkészítése során nem szabad megfeledkeznünk korunk időszerű kérdéseiről sem. Például az ellen­zéki csoportok céljairól, az emberi jogok problemati­kájáról stb. Egyetemes érvényű témákat is meg kell ismerniük, ilyen például az AIDS, a szexuális neve­lés új értelmezése, a családi kapcsolatok stb. Erre a pedagógusokat nem készítik fel kellőképpen. A családdal való együttműködés kérdése is nyi­tott. A fiatal szülők egész sor nevelési kérdéssel küszködnek, s gondot okoz nekik saját érzelmi életük is, mely éppen gyermekeiket érinti a legsúlyo­sabban. S így a pedagógus a gyermek érzelmeire hatva gyakran olyan hatékony eszközöket keres, hogyan erősíthetné a szülők és gyermekek érzelmi kötelékét. Mivel életünkben nem ritka az olyan jelenség, mint a gyermekek iránti közöny, a szülők önzése, vagy a szüntelenül hangoztatott időhiány a saját gyermekük nevelésére - bővül a pedagó­gus feladatköre, mert sok szülőt meg kell tanítania arra, hogy örüljön gyermekének, érte, s vele éljen. Véleményem szerint ezen el kellene gondolkod­niuk a televízió munkatársainak is. Az oktatásügyről folytatott vitában gyakran hallhattuk, hogy vissza kell állítani az iskola és a pedagógus tekintélyét. A tele­víziónak az iskolával, a pedagógussal és a szülővel kapcsolatos szemlélete viszont valóban gyakran nagyon is sajátos. A televízió munkatársainak tuda­tosítaniuk kellene, hogy műsoraik mennyire befolyá­solják az emberek, legfőképpen a gyermekek tuda­tát, némely műsor szinte cselekvésre sarkallja őket. Megtörténik az is, hogy a műsorból csak a felnőttek­kel, a pedagógusokkal és sajnos, nemegyszer a szülőkkel kapcsolatos megvető vélemény, maga­tartás ragadja meg figyelmüket. Ne tévesszük szem elől, hogy a pozitív példa, a helyes példakép is segíti a nevelést. (Képtávírón érkezett - CSTK felvétele) A küldöttek megszavazzák a KB-ülés határozatát ÚJ SZÚ f 6 1989. IV. 4. •

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom