Új Szó, 1989. április (42. évfolyam, 77-101. szám)

1989-04-27 / 99. szám, csütörtök

„Költözzön be otthonainkba a szépség“ Látogatás Dagmar Rosúlková-Kubiková érdemes művésznél Minőség - hiányérzettel Kontextus 1988 „E számmal kezdődően új cím (Kontextus) alatt jelenik meg az ed­dig Műhelyként ismert évkönyvünk. Az új cím új tartalmat jelent. A Mű­hely afféle böngészője volt a szlová­kiai magyar irodalomnak: a szer­kesztők egy helyen akarták prezen­tálni az év legjobb irodalmi alkotásait (estenként szemelvényeket belőle). A Kontextus más célt tűz maga elé: az év néhány különösen figyelemre méltó (s eddig csak sajtóban közölt) versének, elbeszélésének a közlése mellett elsősorban nemzetiségi iro­dalomtudatunk, gondolkodásunk fó­ruma kíván lenni. (...) De mivel az értékelés elsősorban viszonyítás, a jelzett általános célon belül a vi­szonyítást tartjuk fő feladatunknak“ - olvashatjuk a Kontextus első, 1985-ös évfolyamának bevezető­jében. Jó, hogy van Kontextusunk, gon­dolja az ember önkéntelenül, amikor kézbe fogja az 1988-as, immár har­madik évfolyamot, amely, bár külső jegyeit tekintve inkább folyóiratra hasonlít - tegyük hozzá, ízléses, szép kivitelezésű folyóiratra még­iscsak évkönyv, az alcím tanúsága szerint (Madách-műhely 1988) ki­adónk érlelődő termésének egy évi anyagából összeállított kiadvány. Fellapozva azonban azt tapasztal­juk, hogy az első évolyamban kinyil­vánított szándékkal szemben - mi­szerint a szerkesztők az év legjobb irodalmi alkotásait kívánják prezen­tálni, s mindamellett irodalomtuda­tunk, gondolkodásunk fórumát kí­vánják megalapozni - nyugtalanító arányeltolódás történt az utóbbi szándék javára. Adott tehát egy ho­mogénebb, monolitikusabb tartalmat hordozó évkönyv, amelyet elsősor­ban egy szerkesztői szemlélet koor­dinátái határoznak meg (és határol­nak be), annak minden pozitív és negatív behatásaival és lehetősé­geivel. Mivel tudjuk, hogy a Kontextus a Műhely-kiadványok sorát váltotta fel, szinte megkerülhetetlenül adódik a kérdés: milyen szándék vezette a kiadót a váltásra, mert, monda­nunk sem kell, a másféle tartalom maga után vonta a feltételezett olva­sói közönség váltását is. Az elmélet prioritása? A szépirodalom térvesz­tésével párhuzamosan csökkent a kiadvány terjedelme és példány­száma is. Anélkül, hogy adatok hal­mazával fárasztanánk az olvasót, csak a jelzés erejéig nem érdektelen India. Vajon mi jut eszünkbe róla? Talán Hajnóczi Rózsa nagysikerű regénye, a Bengáli tűz? Vagy né­hány Rabindranath Tagore-ve rs? Esetleg Richard Attenborough Os- car-díjas alkotása, a Gandhi? Be kell, hogy valljuk, keveset tu­dunk e távoli ország sok ezer éves kultúrájáról. Sajátos zenei világa is­merősen cseng ugyan fülünkben, s összetéveszthetetlenek az ország réges régi múltját magukban hordo­zó iparművészeti alkotások is, India mai kulturális élete valahogy mégis távol esik tőlünk. Ezt a távolságot igyekszik rövidíteni most az a ren­dezvénysorozat, amelyet Az indiai kultúra napjai címen a napokban tartanak hazánkban. Hogy mit láthatnak az érdek­lődők? Kezdjük az együttesekkel! A tánc­kedvelőket két társulat, a Manipuri és a Kuchipudi tánccsoport szóra­koztatja majd. Az előbbi az ország északkeleti csücskén fekvő állam nevét viseli; fő jellegzetessége, hogy kompozícióik többségében szerelmi történeteket, ősrégi és mai szerelmi motívumokat dolgoznak fel. A kuchi­pudi egy egészen másfajta táncot jelöl, amelynek gyökerei az indiai népművészetben fogantak. Kuchi- pudinak nevezik egyébként azt az andharpradesbeli falucskát is, amelynek lakói e tánc „szüleinek“ tartják magukat. A társulat szólótán­cosa, Kamata, az ország egyik leg­jobb táncosnője, aki számos indiai táncversenyen nyert már első díjat. Balettszerepei közül a Chandalic címszerepe a legjelentősebb. A táncegyüttesek mellett egy har­madik társulat is hazánkba látogat, a Yakshavaana bábszínház, amely­nek előadásai szintén népművészeti i hagyományokra épülnek. Reperto­néhány adatot szemügyre venni. Míg a Műhely 1978-as és 1979-es évfolyamai például 18,6, illetve 14,4 ív terjedelemben jelentek meg, 4950, illetve 2400 példányban, ad­dig a Kontextus 88-as évfolyamát 1900 példányban (s ebből hazai for­galomba csekély 400!) és 9,43 ív terjedelemben jelentette meg a ki­adó. A pár adat önmagáért beszél, s annál inkább izgató, mert más egyéb hiányunk mellett fájdalmasan érezzük nemzetiségi irodalmunkban egy tallózó folyóirat hiányát. A hely­zet pontos ismerete nélkül, s anél­kül, hogy méltánytalanságot követ­nénk el, föl kell tennünk a kérdést: miért mondott le a kiadó erről a lehe­tőségről? Mert a Kontextus küldeté­se nem elsősorban az olvasóval va­ló komunikálás. Mit takar tehát a kellemes küllem? Mi a Kontextus célja? Mint a szer­kesztői szándék kifejezi: „ Irodalom- tudósainkatf, kritikusainkat, közíróin­kat akarjuk fokozottabb mértékben irodalmunk és irodalmi életünk fi­gyelésére és értékelésére ösztönöz­ni.“ Magyarán: elsősorban iroda­lomelméleti, kritikai kiadvány szán­dékszik lenni, tehát a „szakmának“ szánt műhely. A legújabb évfolyam igyekszik ennek a célkitűzésnek megfelelni. Már az adott lehetőségek határain belül, hisz a szlovákiai magyar iro­dalom felszabadulás utáni negyven évét, a Fábry által „harmadvirág­zásnak“ nevezett szakaszát iroda­lomtörténeti szempontból még senki sem dolgozta fel a teljesség igényé­vel, így a kiadvány Negyven év feje­zete ennek megfelelően ismét csak hiánypótló, inkább buzdító hatású lehet, inkább részleteket, szeleteket kanyarít ki a témakörből. Nevezete­sen: Turczel Lajos visszaemlékezé­sét a felszabadulás utáni nehéz és keserves indulásról, Csűrös Miklós jegyzetét líránk negyven évéről, Ján Stevcek írását irodalmunk negyven évi termésének arról a tizennégy kötetéről, amely szlovák fordításban megjelent. A Kontextus fejléc alatt szintén három dolgozatot olvashatunk: Pe- ter Andruska írását a Dél-szlovákiai motívumok a mai szlovák prózában címmel, Katarína Král’ová írását a csehszlovákiai magyar irodalom szlovák fordításainak visszhangjáról a szlovák kritikában 1945-től 1986- ig; ebben a helyzetfelmérésen túl a szerző hangot ad annak a sürgető árjukon a Ramajana eposzon kívül legendák, mesék és szájhagyomány útján megőrzött történetek szere­pelnek. Hazánkba látogat Sarah Rani, a világhírű zeneművész, aki bárhol lép fel, mindenütt óriási sikerrel sze­repel. Hangszere, a szitár perzsa, arab, illetve afgán eredetű, de az idők folyamán indiai hangszerré vált. Sarah Ranit otthon A zene istennője címmel tüntették ki. Prágában három, Bratislavában egy kiállításon mutatják be a mai indiai festészet legértékesebb ké­peit. A hetvenes és nyolcvanas években készült alkotásokat Indiá­ban Néhrú születésének 100. évfor­dulója alkalmából állították ki elő­ször. A felnőttközönség mellett a gyermekek is örömüket lelik majd a rajzokban, hiszen Indában a gyer­mekillusztrációknak is nagy hagyo­mányuk van. Prágában 250 rajzot tekinthetnek meg a legkisebbek. Könyvkiállítás is lesz ezekben a napokban. A könyvek - mintegy 400 darab - India múltját és jelenét, kultúráját és történelmét, valamint természeti szépségeit hozzák majd közelebb, de belelapozhatunk több szépirodalmi alkotásba is. Az iparművészeti tárgyak kiállítá­sát Bratislavában tekinthetjük meg. Fából, fémből, textíliából és elefánt- csontból készült alkotások tanúsít­ják: az ember, éljen bárhol is a vilá­gon, álmai, elképzelései megvalósí­tása során egyformán érez. S hogy a film rajongói se csalód­janak a rendezvényben: ma, 17.30 órakor, a bratislavai Tatra moziban, a nálunk is népszerű Kapur Radzs A csavargó című, 1954-ben készült, azóta világhírűvé vált alkotását mu­tatják be. (sz) igénynek, miszerint nemzetiségi iro­dalmunkat rendszeresen kellene szlovákra fordítani, elérni, ,,hogy ez az irodalom ne csupán műfordítá­saink jegyzékének tarkítását szol­gálja, hanem az egész csehszlovák kultúra széles spektrumának művé­szi és gondolati gazdagodását je­lentse. “ Ezt követi az 1945-től 1986- ig magyarra fordított szlovák művek bibliográfiája Mayer Judit összeállí­tásában. Ha jól számoltam, a negy­ven év alatt 365 szlovák mű jelent meg magyarul. A magyar fordítók, írók - beleértve természetesen a hazaiakat is - kontinuitásra tett törekvéseit tehát aligha érheti elma­rasztalás. Az utolsó két fejezetben (írók egymás közt; Szlovák és cseh la­pokban olvastuk) Zs. Nagy Lajos frappáns kis arcképvázlatát olvas­hatjuk Duba Gyuláról, továbbá egy interjút Rarija Hirss lett irodalomtu­dóssal és kritikussal, valamint egy rövid dolgozatot Róbert Kotiantól a szlovák jellegről és az egyetemes­ségről a szlovák irodalomban, Alena Hájková írását a cseh elbeszélésről, s végül két kulturális hírt. Szándékosan hagytam a végére a Pillanatkép című fejezetet, amely a Szépirodalmi tallózás hazai ma­gyar lapokban alcímet viseli. A Kon­textus irodalomelméleti, kritikai köz­pontúságából adódóan az irodalom nem tallózó jelleggel képviselteti magát benne, inkább demonstratív módon, amellyel a szerkesztő, Tő- zsér Árpád, elsősorban kritikusi alapállásból próbál egyfajta iroda­lomeszmény, gondolkodási szféra Prokrusztész-ágyára húzni egymás­tól homlokegyenest különböző költői zsánert, illetve elmarasztaló tükröt tartani líránk elé. Ehhez négy költő öt verse szolgál áldozatul: Dénes György két, illetve Farnbauer Gábor, Zs. Nagy Lajos és Barak László egy- egy verse. Hogy a György érdekes, kísérletező prózája, Talamon Alfonz remek novellája, Bodnár Gyula két feszes karcolata (első közlésük idő­pontja egyébként 1980, illetve 1981) mellett ez az öt vers képviseli egy év szépirodalmi termését, vagyis annak negatív paraboláját, hisz a szer­kesztő nem titkolja, hogy kiábrándí­tónak találja líránk egy évi termését. Lelke rajta: megérdemli e minősítést (kérdés, nem más szempontból-e), s a szerkesztőí-kritikusi szándékot sem illő megkérdőjeleznünk - a kriti­ka joga, sőt kötelessége elmarasz­talni, ha úgy érzi, baj van egy műfaj háza táján. Furcsa dolog azonban egy-egy költőtől, annak alkatától idegen aktivitásformát számon kér­ni. Ráadásul arról sem vagyok meg­győződve, hogy a Skolasztika meg­dicsőülése című Farnbauer-vers lenne égtájunkon az irányadó, a kö­vetendő versenyszám. Hisz nem iz­gathat minden költőt a „nyelv entró­pikus katasztrófája“, s vannak költő­ink, akik eleve kedélytelenek s nem kényszerülnek arra, hogy megte­remtsék kedélytelenségük helyzetét. Az alapkérdés itt az, mit tudnak kihozni belőle. Ergo: Zs. Nagy Lajos szellemi aktivitásának hiányát csak Zs. Nagy Lajos verseiből kiindulva vizsgálhatjuk, nem egy másik költői alapállás felől közelítve. Természetesen sejthető, mit hiá­nyol líránkból a szerkesztő az itt prezentált versek kapcsán. A szá­monkérés jogos, ám iránya, mód­szere megkérdőjelezhető. Az a tény pedig, hogy a mintegy 75 oldalnyi más jellegű szöveg mellett a szép- irodalom mindössze 13 oldalnyi teret kapott az évkönyvben, irodalmi gon­dolkodásunk nyugtalanító arányelto­lódásáról ad jelt, miszerint a kritika előbbrevaló az irodalomnál. Végezetül elmondhatjuk, hogy a Kontextus legújabb évfolyama ugyan eleget tett a kiadói szándék­nak, s izgató problémákat vetett fel - például irodalmunk szlovák nyelvű fordításának esetlegességeit és szorító hiányát -, s valóban a vi­szonyítások könyve lett, ám bármi­lyen igényes, gondolkodásra (és re­mélhetőleg továbbgondolásra) késztető kiadvánnyá is sikeredett, valahol mégis fájdalmas hiányainkat juttatja az ember eszébe: egy talló­zó, a válogatás minőségével eleve minősítő kiadvány hiányát, amely számol a széles olvasóközönséggel is, s nem csupán a „szakma“ szel­lemi kalandjául, táplálékául szol­gál. KÖVESDI KÁROLY Gyönyörködtető kerámiával talál­koztam először: tálak, vázák, virág- és gyertyatartók, portrék, mozaikok, térplasztikák. Megannyi derűs, szí­nes, ötletes alkotás. Agyagba örökí­tett, mesebelivé magasztosított, is­merős városképek. Kedves-szép ál­latfigurák. Leányarcok. Egymást ko­molyan szerető ember-szobrocskák. Mintha alkotójuk, Dagmar Rosűlko- vá-Kubiková keramikusművész so­hasem látott volna felhőt, telet, bá­natot ... Aligha hihető: alkotásaiban álmait szőtte, nem a valóságot. Talán épp a munka, életerős agyag-lényei ta­nították meg égni, bírni, s újjászület­ni közben. Szlovákia mai fővárosában szüle­tett 1909-ben. Kitűnően beszél há­rom nyelvet. Van miről mesélnie, akár magyarul is. Megérte száza­dunk megrázkódtatásait. Átélt társa­dalmi igazságtalanságokat és sze­mélyes tragédiát. A járványtól az éhezésig. Túlélt börtönt, háborút, rejtőzködést. Élt rendőri megfigyelés alatt, tapasztalt súlyos sérelmeket, s volt idő, amikor betiltották művei­nek eladását. „Kilencéves voltam, amikor itt tombolt a spanyol nátha. Éjjel-nap­pal zúgtak a harangok az András- templomban. A temetőben nem bír­tak temetni, olyan fagyos volt a föld. Tiltakozott a halál ellen. Én túléltem, de azóta is beteg a szívem...“ Édesanyja a dohánygyárban dol­gozott, ő tanította be a munkásnő­ket. Sohasem hagyta szó nélkül, ha valakit nemzetiségi hovatartozása miatt gúnyoltak, bántalmaztak. Vajon milyennek látja ezt a vá­rost, ahol - kisebb megszakítások­kal - nyolcvan évet töltött? A Mihály- kaput ábrázoló kompozíciója kedves emlék, sajátos tisztelgés a régmúlt időknek. „Azelőtt tiszta volt a város. Az utcák, az utak is szebbek voltak: kirakva sárga kövekkel. Ligetfalu ma fentről, a Várból nézve főleg a kép­zőművész számára »betonrenge­tegnek« látszik, amelyben nem fi­gyelnek egymásra az emberek. A munkáim azért születtek, s ér­telmet is csak akkor kapnak, ha emberhez méltó környezetbe kerül­nek. Én arra törekszem, ne »sokkol­janak« senkit. Pihentessék a mun­kából fáradtan hazatérő ember sze­mét. A fennkölt szót: képzőművé­szet, nem szeretem. A látvány, a tárgy, váltson ki kellemes érzése­ket, vegyenek körül bennünket apró tárgyak, melyeknek örülni lehet, s amelyek csak a miénk. Csakhogy nálunk ezek a tárgyak nem jutnak el az otthonokba: múzeumok raktárhe­lyiségeibe kerülnek, ahol törik, zúz­zák őket, s úgy porosodnak, hogy nem is látja őket soha senki. A mai lakótelepi lakások nem is otthonok Nem is egészen tíz év leforgása alatt immár a harmadik Bukovcan-premierre készül a Magyar Területi Színház komá­romi (Komárno) társulata. A sort 1982. február 26-án a Fata morgana című tragi­komédiával kezdte. A művet Konrád Jó­zsef érdemes művész fordította magyar nyelvre, s Daniels Kapitánová ezzel a rendezésével mutatkozott be annakide­jén a Matesz komáromi társulatában. Két évvel később - 1984. február 24- én - az sznf 40. évfordulója jegyében került színre Mielőtt a kakas megszólal című dráma, amelyet MWós/'Péfer fordí­tott. A rendező Miro Procházka volt. A színház ezzel a produkcióval vett részt a szlovákiai vidéki színházak országos seregszemléjén Nyitrán (Nitra), ahol a legjobb darabválasztásért és dramatur­giai munkáért kapott díjat. A darabot 33 alkalommal játszották. öt év elteltével kerül sor a komáromi társulatban a harmadik Bukovcan-mü premierjére, amelyet Magyarországon is bemutattak Beke Sándorné fordításában, Beke Sándor rendezésében. A Matesz is ebben a fordításban tűzte műsorára ezt a groteszk játékot. A rendező ezúttal Stefan Korenci. aki 1987 végén már siker­rel mutatkozott be Komáromban: a főisko­la végzős növendékeként rendezte meg a Peres Zejtuncjan örmény író legendáját, az Egy szabad emberi.- szálláshelyek. Nem lehet nyugod­tan, szépen élni ilyen kis helyen.“ A keramikusművész műteremla­kása tobzódik színekben, virágok­ban. A szobát, ahol beszélgetünk, egy nyarat és őszt idéző gyönyörű, dekoratív függöny-válaszfal különíti el a műteremtől, melyben jól megfér­nek együtt a kerámiák, könyvek, kézimunkák, meg a nagy agyagége­tő kemence és a fazekaskorong. « „A legszebbek most nincsenek itthon. Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) vannak kiállítva, a Csallókö­zi Múzeumban. Április végéig. Van ott még két fekete-piros vászon- applikációs függöny, melyeknek szintén megvan a maguk történe­te... A felületesség és a felelőtlen­ség elleni tiltakozásom »ihlette« őket. Itt, a fővárosban, a Doszto- jevszkij-fasoron van egy kiállítóte­rem, ahová engem is meghívtak egyszer. Piszkos falak között akar­ták kiállítani kerámiáimat. Nem bír­tam elnézni, hogy munkáim ilyen környezetbe kerüljenek. Ezt a két függönyt készítettem védekezés­ként, s meg is nyugodtam munka közben. Meg akartak bántani, de nem tudtak.“ Amikor arról kérdezem, kik vásá­rolják meg alkotásait, mosolyogva mondja: „Dolgozni képes vagyok rabszol­ga módjára, de eladni valamit, ke­reskedni - soha. Meg aztán, akik igazán vonzódtak egy-egy munkám iránt, nem voltak »vagyonos« embe­rek. így aztán javarészt elajándé­koztam őket vagy galériáknak adtam el néhányat; ezek legalább nem vesznek el. Nálunk egyébként nem divat iparművészeti tárgyakat vásá­rolni. Miért nincs ebben a városban iparművészeti galéria? Mindazonál­tal, megdöbbenve látom, az embe­reknek mennyire nincs fogalmuk ar­ról, mi mennyit ér. Micsoda össze­geket kidobnak olcsó, értéktelen holmiért. Nem mindig látszik meg kívülről a munka. Vannak dolgok, amelyek a munka szempontjából nagyon igényesek, mégis olcsón kaphatók. A kerámia szakértelmet, pontosságot igényel. Vagy tudja az ember a szakmát, vagy nem. Az alaknak, a formának »ülnie kell«. Az absztrakció rosszszul sülhet el, hi­szen a figura nem tűri a fölösleges részleteket.“ Aztán mesél egy szerény cseh rendezőről, aki gyakran bejárt mű­termébe megcsodálni egy kis szob­rocskát, s végül meg is vette azt. De nem azt kérdezte: mennyibe kerül, hanem azt, hogy »mit kínálhatnék fel ezért-önnek?«. Ez is kultúra, ez is szép. Mint ezek a kedves alkotások. Mint Ro- sülková és férjének meghitt ottho­na. HARASZTI ILDIKÓ Iván Bukovcan drámájának eredeti cí­me: Slucka pre dvoch. alebo Domáca sibenica, vagyis: Kétszemélyes hurok, avagy Házi akasztófa. Magyarországon Keringő a padláson címmel játszották. A Matesz komáromi társulatában - az elhunyt szerző feleségével való konzultá­ció után - Keringő a pókhálóban, avagy Szerelmi háromszög címmel került bemu­tatásra. A játéknak csupán három szerep­lője van. A padlásra szorult embert Borá­ros Imre játssza, a feleségét Német Ica és az idegen férfit Skronka Tibor. Ennek az alkotásnak nem volt könnyű útja a színpadig. Mára megérett az idő, hogy ismét bemutatásra kerüljön. A cse­lekmény az ötvenes évek közepén játszó­dik. Ebben a korban leginkább a jelszavak voltak egyértelműek. A tartalmuk azon­ban ezeknek mindmáig megvalósulatlan maradt. Bukovcan padlásra szorult embe­re részben a kor ,,hőse“, részben „uni­verzális figura“, akinek sorsa keserű gúnnyal figyelmeztet a bárhol, bármikor újra meg újra bekövetkezhető aktualitás­ra: amikor a lét nem a lehetőségek (tár­házában teljesedik ki, hanem annak pók­hálós padlására szorul. A bemutatót Komáromban tartják, 1989. április 28-án (pénteken) 19.30 óra­kor. KMECZKÓ MIHÁLY Közeli lesz a távoli Egy hét Indiával Furcsa keringő Újabb Bukovcan -bemutató a Mateszban ÚJ SZÚ 6 1989. IV. 27.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom