Új Szó, 1989. március (42. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-14 / 62. szám, kedd
A költő lelkiismerete Százhetvenöt éve született Tarasz Sevcsenko [ . ÚJ.F./.iMEK. j Csokoládéspiclik Tarasz Sevcsenko (1814-1861), akinek egész életművét az erőszak és az elnyomás elleni lázadás haragja hatja át, forradalmi költő volt. A törhetetlen szellem, az emberi és írói nagyság sugárzó példája. Művének tartós etikai és esztétikai értékeit már kortársai is felismerték, de Lenin, Lunacsarszkij, Plehanov és Margarita Saginyan is hangsúlyozták a nagy ukrán költő világirodalmi jelentőségét. Ismeretes Sevcsenko forradalmi hatása más nemzetek nemzeti felszabadító mozgalmaira. A cárizmus ellen harcoló lengyel és orosz forradalmárok harcostársuknak tekintették őt. A lengyel kutatók (So- winski, Battaglia és mások) elsőként méltatták mint politikai költőt. I. Franko, ukrán kritikus szerint Sevcsenko „többet tett Oroszország szabadságáért, mint tíz győzelmes hadsereg“. Amikor a cárizmus betiltotta a Sevcsenko-ünnepségeket, Lenin vette védelmébe az ukrán költőt. ,,A tilalmat követően - írta -, a »kispolgárok« milliói váltak öntudatos polgárokká és győződtek meg ama kijelentés helyességéről, miszerint Oroszország »a nemzetek börtöne«. Oroszország rabságban sínylődő nemzetei számára Sevcsenko a cárizmus ellen vívott küzdelem jelképévé vált. Mártíréletének példája adott erőt számos, a török iga és az osztrák császári önkény ellen harcoló forradalmárnak is. Hriszto Sofevtől kezdve a fasiszták börtönében is Sevcsenko-verseket fordító Milán Járóéig sok szláv költő példaképe volt az ukrán poéta, a nemzeti és szociális felszabadulásért küzdő forradalmár, a szláv testvériség és az emberiség szebb jövőjébe vetett hit dalnoka. Miért volt akkora Sevcsenko hatása kortársaira és a további nemzedékekre? Az objektív okok mellett, amelyek közt a leigázott Ukrajna játszott döntő szerepet, léteztek szubjektív okok is. Sevcsenko művében az egész magas rendű erköl- csiségét ötvözte az írói hazafiassággal. Lelkiismerete és tetteiért való erkölcsi felelősségérzete saját maga és a társadalom előtt - mindig összhangban volt írói programjával. Személyében Ukrajna rabsorsban sínylődő népének legjobb morális és forradalmi erői egyesültek. Ebből a szempontból Sevcsenko költői lelkiismerete forradalminak nevezhető. A dekabristák gondolatvilágát idéző Trizna című poémájában - amelyet szerelmének, Repnyina hercegnőnek ajánlott - annak az erkölcsi szépségével lenyűgöző forradalmárnak és hazafinak az alakját alkotta meg, aki életében mindent megszenvedett, és törhetetlen tudott maradni akkor is, amikor megismerte a kegyetlen valóságot. A költemény önéletrajzi ihletésű. Sevcsenko számára ez a hős testesíti meg a forradalmárnak azt az eszményi típusát, amely a legközelebb áll hozzá emberileg és költői ideáljával is azonos magasztos erkölcsi célok vezetik, becsületes és emberséges, harcol az igazságért és a szabadságért. Sevcsenko életében számos tanúbizonyságát adta becsületességének, jellemszilárdságának és emberségének. 1846-ban, ukrajnai útja során, egy zsidó család égő házából kimentett egy kisgyermeket. Az összegyűlt emberek szemére vetette közönyüket, s igyekezett őket meggyőzni arról, hogy a közös nyomorban egymást segíteniük kell, tekintet nélkül a másik nemzetiségi és vallási hovatartozására. 1847-ben a nála talált forradalmi versekért (Álom, Kaukázus, Eretnek, Küldetés) letartóztatták és bebörtönözték, így beszélt a kihallgatáskor: „Mindenütt csak nyomorral találkoztam. Láttam, milyen rettenetes módon sanyargatják a jobbágyokat a föld- birtokosok és kiszolgálóik. S tették mindezt az uralkodó és a kormány nevében..." A költő nem alázkodott meg, kegyelmet nem kért. Katonának sorozták be, és Közép-Ázsiába helyezték. A tíz évi katonai szolgálat során átélt szenvedések aláásták egészségét, de erkölcsileg mindvégig töretlen maradt. Száműzetésének néhány jellegzetes epizódját a Széttört bilincsek című szovjet film is felelevenítette. (Sevcsenko szerepét Szergej Bondarcsuk alakította). Sevcsenko szenvedélyesen szerette az igazságot. A valóság művészi ábrázolása alkotásaiban a szabadság képével összefonódva válik forradalmivá. Ebben rejlik Sevcsenko forradalmi esztétikájának lényege. Míg korai verseiben a nép lelkiismeretét a részvét felkeltésével igyekezett felrázni, későbbi forradalmi indíttatású költeményeiben (Kaukázus, Eretnek) a cárizmus elleni harcra való felhívással rázta fel az egész nemzet lelkiismeretét. Sevcsenko „sas röptét és tiszta galambszívét“ megőrizve azt kívánta, hogy az író lelkiismerete mindig összhangban legyen belső meggyőződésével, magasztos etikai és esztétikai eszményeivel. Életének igaz volta kell legyen a legmegbízhatóbb mérce, s eszményeihez sosem válhat hűtlenné. A költő szerint a művész feladata, hogy hirdesse a jóság eszményét, felrázza az emberek lelkiismeretét, lázítson az elnyomás ellen. Sevcsenko egész munkásságát e cél szolgálatába állította. Megírta, hogy a gyengék és megalázottak védelmére a szót választotta fegyveréül. Tudatában volt annak, milyen társadalmi hatása van a művészi kifejezésnek, a költő lelkesítő szavának. És itt van még valami, ami nagyon lényeges, mondhatni elsőrendű fontosságú egy író számára: Sevcsenko megvesztegethetetlen volt. Gyűlölte a szervHizmust és a képmutatást, mind az életben, mind a művészetben. A rosszindulatú kritikára - még ha az maga Belinszkij tollából származott is -, amely arra igyekezett rábírni a költőt, hogy ne írjon többé ukrán nyelven, A hajdamak- sereg (1841) című elbeszélő költemény előszavában határozott nemmel válaszolt. Továbbra is ukránul írt, nem árulta el nemzetét: anyanyelvéből a nemzeti kultúrát védő fegyvert kovácsolt. Nem félemlítette meg a kritika, noha azt egy általánosan elismert tekintély írta. Nem félemlítette meg évekkel később a cári rendelet sem, amely megtiltotta, hogy írjon és fessen. A tilalom ellenére távoli száműzetésében is tovább alkotott. Ott írt Naplója megrázó közvetlenségével és mély emberségével - Margarita Saginyan szavai szerint - „egyike a világirodalom legnemesebb és legmonu- mentálisabb könyveinek“. Sevcsenko a közép-ázsiai büntető katonai szolgálat idején is bátran eleget tett vállalt küldetésének, tollal is, ecsettel is megörökítette az elnyomott kirgizek nyomorát. Nem vált árulóvá. „Nélkülözök, gyötrődöm, de meg nem aiázkodom“ - vallotta. Sevcsenko Végrendelet című programverse az ukránok nemzeti hitvallásává vált, a sztálinizmus idején is a bátorságot hirdette. Az ukrán írók őt idézve emeltek szót a lenini törvényesség megsértése, a lenini nemzetiségi politika meghamisítása ellen, s ma is a példa erejével hat hitvallása, költői lelkiismerete. MIKULÁS NEVRLY Bűnügyi vígjáték a Csokoládé- spiclik, rendezője Jirí Menzel. Jirí Menzel? Kapja fel a fejét a néző, az olvasó. Nem tévedés ez? Vagy ez a Menzel netán nem azonos az Oscar-díjas cseh rendezővel, a Szigorúan ellenőrzött vonatok, a Szeszélyes nyár, a Hóvirágünnep, a Sörgyári capriccio világhírű alkotójával? Bármennyire meghökkentőnek vagy hihetetlennek hangzik is, Jirí Menzel, a cseh groteszk nagymestere, ( aki a hétköznapi Eseményeket, a lehető legjelentéktelenebb történeteket, az elviselhetetlennek tűnő helyzeteket, mindennapi életünket oly gyengéd humorral, humánummal átszőtt finom iróniával, mulatságos, kesernyés és szívmelengető hangvétellel ábrázolja, az akciófilmek elsöprő áradatának és közkedveltségének korában krimit rendezett. Nem azért, hogy ezzel is növelje népszerűségét, hanem, hogy ebben, a számára szokatlan műfajban is próbára tegye önmagát, képességeit. Afféle ujjgyakorlatnak tekintette ezt az NSZK-produkciót, de feladatát nem könnyű kézzel oldotta meg. Ez a munkája épp olyan fölényes mesterségbeli tudással készült, mint előző filmjei. Például ► a legutóbbi, Az én kis falum, melyet alig fejezett be 1985-ben, amikor müncheni producerek kérték fel, ugorjon be a forgatásra a kész krimi váratlanul megbetegedett rendezőjének helyébe. Közhelyként hangzik, ám kétségtelen: Jirí Menzel érti a mesterségét. Ez az alkotása is profi munka, melyben magabiztosan és jó érzékkel adagolja a feszültséget, felvonultatva a műfaj egész kelléktárát. Szabványkrimi a Csokoládéspiclik, de - s ez a film fő érdeme - humorral-állítják a spanyol film alkotói. (AIDS-veszélyes korunkban nem kockázatos ez egy kicsit? A gyógyíthatatlan betegség ellen indított világkampány idején talán ellenpropagandának szánták a filmet?) És csakugyan: a főszereplő férfiak, nők boldog-boldogtalannal csalják feleségüket, illetve férjüket, ott lépnek félre, ahol csak lehet. A helyzetkomikumra, a félreértésekre épülő fritálalva. Azokon a pontokon, ahol a krimifordulatokat már-már túl komolyan venné a néző, Menzel elcsavarja a történetet a komikum felé. S hogy a látottak komikumát még jobban hangsúlyozza, a film két nyomozójának szerepét ismert svájci komikusokkal (fíolf Knie és Gaston Háni) játszatja el, akik ezzel a szerepükkel mutatkoztak be a vásznon. Persze már a film címe sem sejtet halálos komolyságú sztorit, inkább valamiféle játékra, humoros játékra utal. Mert játék ez a film, nem véletlenül kapta a Csokoládéspiclik címet, hősei pedig ezt a találó nevet, hiszen sorozatos gyilkosságok tette- se(i) után „szimatolva“ állandóan csokoládét majszolnak. Izgalmas, fordulatos, parodiszti- kus, kellemes szórakozást nyújtó ez az NSZK-film. Menzel remekül mesél, atmoszférateremtő képessége kiemelkedő, könnyedsége bámulatos. ötletesen, sodró tempóban bonyolítja az eseményeket, párbeszédei találóak és szellemesek (a forgatókönyv Edgár Wallace regényeinek motívumai alapján íródott), a helyszínek (a felvételek Ausztriában, a Német Szövetségi Köztársaságban és a Kanári-szigeteken készültek) látványosak és egzotikusak. vol vígjáték a házastársi hűtlenség, a házasságtörés képi megjelenítésének ki tudja, hányadik változata. Csakhogy bosszantóan rossz filmes verziója. Noha Fernando Trueba rendező szórakoztatni akarta a nézőt, igénytelen, semmitmondó vígjátékával épp az ellenkezőjét érte el. Kérdés csak az, hogy forgalmazóink miért vásárolták meg ezt a bóvlit.-m„Nem voltam csodagyerek“ Világraszóló siker után - egy fiatal matematikussal Egyszerű és tanulságos a történet: 1987 áprilisában a bratislavai Komenskÿ Egyetem harmadéves matematika-informatika szakos hallgatója pontos feleletet ad arra a kérdésre, amelyre a világ neves matematikusai huszonhárom éve keresik a választ. A komputertudomány, azon belül is a rendszerprogramozás szabályait vizsgáló Robert Szelepcsényi, mert róla van szó, tudásvágytól és kíváncsiságtól egyformán hajtva, megalkot egy matematikai tételt, amely „kulcsként“ szolgál az elméleti informatika nyelvosztályainak zártságához, vagyis ahhoz a talányhoz, amelyet 1964-ben S. Y. Kuroda, a híres matematikus is „csak“ feladni tudott, de megfejteni már nem. Az alig huszonegy éves fiú pontosan tudja, mekkora sikert mondhat magáénak, de amig munkáját angolra fordítják és 1987 októberében megjelentetik a Bulletin of European Association of Theoretical Computer Sciences című szaklapban, addigra ugyanezt a tételt már Neil Immer- mantól, az egyesült államokbeli Yale Egyetem professzorától ismeri a világ. A szlovák fiú 1987 áprilisában, a Komenskÿ Egyetem elméleti kibernetika tanszékén, professzorai előtt számolt be felfedezéséről, az amerikai professzor három hónappal később, júliusban talált rá ugyanarra a megoldásra és azon nyomban világgá is „kürtölte“. Robert dolgozata, vagy ha úgy tetszik: cikke, azóta az Acta Informática című világszerte olvasott szakfolyóiratban is megjelent, az informatikáról szóló legújabb könyvek pedig Immerman- Szelepcsényi tételről fognak majd beszélni. Kár, csúszik ki a számon, ha nincs az a három hónap, akkor a nevek fordított sorrendben kerülnek be a szakirodalomba.- Nem, nem - mosolyog szemérmesen a nyurga, kamaszarcü fiú. - Itt most nem az április győzött a szeptember fölött, hanem az ábécé diktálta, hogy így legyen. Ami engem egyáltalán nem zavar. De a történetemből gondolom, okulni lehet. Róbert Szelepcsényiről - Egy igaz történet címmel dokumentumfilm készült mostanában. Meghívták a tévébe és interjút is adott már bőven.- Esküszöm, ez lesz az utolsó - mondja határozottan -, unom, hogy úgy kezelnek, mint egy csodagyereket. Mert nem vagyok az, és nem is voltam. A gimnáziumban sem tartoztam a megszállott matekosok közé. Sőt, olimpiákat sem nyertem. Negyedikben, az országos fordulóban az első tíz között végeztem, az meg nem olyan nagy eredmény. Lehettem volna persze, sikeresebb is, de sosem erőltettem meg magam. Bár ki tudja... az idő talán akkor is kifogott volna rajtam. Én ugyanis azzal voltam bajban mindig, nem a példákkal. Nem tudtam nyugodtan gondolkozni, mert azon izgultam, hogy kicsúszok az időből. Azonnal kapcsolni meg csak kivételes esetekben sikerült. Fizikából sokkal jobb voltam. Programozásból is. Hetente tizenhárom matekóránk volt, de a programozást szerettem a legjobban. A nyelvek? Oroszból kitűnőre érettségiztem, szlovákból kettesre, mert az irodalmi kérdésre képtelen voltam kimerítő választ adni. Az angol az egyetemen lett a „kenyerem“, most már ott tartok, hogy tudományos-fantasztikus regényeket olvasok angolul. Az informatika kezdettől fogva érdekelt, de csak egy picit jobban, mint a csoporttársaimat. Ma sem értem, mit látott bennem a docensem, Branislav Román, a tudományok doktora, de rögtön az első évben felhívta a figyelmemet Hopcroft Ulman Formális nyelvek és automaták című könyvére. A formális nyelvek betűhalmazokból kialakított matematikai modelleket, az automaták pedig képzeletbeli gépeket jelölnek az informatika világában. Olvasd csak el, meglátod, le fog kötni, biztatott a docens. Most már be merem vallani: két évig tartott, míg a könyv végére értem. Nem, mintha olyan fárasztó lett volna... egyszerűen nem volt kedvem hozzá! Egészen addig, amíg rá nem akadtam arra a kérdéskörre, amelyet Kuroda fogalmazott meg. Attól a naptól fogva nem tudtam nyugodni; a fejembe vettem, hogy a végére járok a dolognak. A megoldást a komputertudomány segítségével találtam meg, a többit pédig elmondtam már. De hogy teljes legyen a kép: apám, aki zenetudós, akkoriban épp Törökországban volt egyéves kiküldetésben. O beszélt rá, hogy szakítsam meg arra az évre a tanulmányaimat és menjek ki hozzá Ankarába. így a dolgozatom angol nyelvű fordítását onnan küldtem el a Hollandiában megjelenő matematikai lapba. De hagyjuk... ez már a múlt. Most negyedéves vagyok az egyetemen és a szakdolgozatomon dolgozom. Mozira, szerelemre nincs időm, legfeljebb zenére. Csajkovszkijt, Beethovent és Mahlert szeretem, no, és persze a komputereket. Ha minden úgy alakul, ahogy terveztem, amire befejezem a tanulmányaimat, addigra a kandidátusi címet is megszerzem. És rögtön ezután megpályázok egy újabb egyetemet. Valahol a világ túlsó felén... SZABÓ G. LÁSZLÓ Jelenet Jirí Menzel NSZK-produkcióban forgatott krimijéből, a Csokoládéspiclikből Légy hűtlen és ne nézd, hogy kivel ÚJ SZÚ 4 1989. III. 14. O. Arhipenko: Sevcsenko mellszobra
