Új Szó, 1989. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-09 / 7. szám, hétfő
ÚJ szú 5 1989. I. 9. Tervek és gondok MINDKÉT KOSÁRLABDA-VÁLOGATOTTBAN BŐVEN AKAD TENNIVALÓ Nehéz évet zárt a női kosárlabdaválogatott, hiszen három csúcsrendezvény is szerepelt tavaly a naptárban; az Európa-bajnoki és az olimpiai selejtező, majd szöuli nyári játékok. A férfiaknak kevesebb volt a dolga, miután már az esztendő elején eldőlt, hogy a kollektíva nem tudja kiharcolni a továbbjutást a zágrábi kontinensviadalra, a szakvezetés legfontosabb feladatának a csapatépítést tekintette. Megsokasodtak a gondok mindkét együttes háza táján, így nem csoda, ha az edzői posztokon őrségváltás történt. A férfiak irányítását jó egy éve vette át a Bobrovsky -Zídek kettős, a nőknél pedig az óév végén jelentettek be változást: Jan Karger a juniorok eddigi mesterének, Miroslav Vondriőkának adta át a helyét. Kezdjük talán a gyengébb nemmel, azért is, mert jelenleg nemzetközi szinten ők állnak feljebb a ranglétrán. Elvégre is júniusban Kuala Lumpurban igen erős mezőnyben (a világ nyolc legjobb csapata indult) kivívták a szöuli részvételi jogot, s ott lehettek az olimpiai tornán, ami késégtelenül sikernek könyvelhető el. Kevésbé volt eredményes a játékokon nyújtott teljesítmény, Karger csapata csak a 8. helyet szerezte meg, a szakvezetés elvárása a 6. hely kiharcolása volt. A gyengébb szereplés okaira nem térünk ki, hiszen azt már a seregszemle befejeztével részletesen elemeztük, s megtették ezt nálunk hivatottabbak is, a sportág vezetése. S ez a fontos, az ott szerzett tapasztalatokat hasznosítani kell, s lehetőleg minél gyorsabban okulni a hibákból, mert a női mezőnyben igenis van egy aránylag ütőképes, fiatal csapat, amely nemzetközi szinten még sok szép sikert érhet el. Az együttes tagjainak átlag- életkora 22,5 év, tehát a jövőt illetően (1990-es Kuala Lumpur-i világ- bajnokság, 1992-es barcelonai olimpia) is perspektivikus csapattal rendelkezünk. De ne szaladjunk ennyire előre, az idén is akad tennivalója a lányoknak, június 13-18-a között Várnában rendezik földrészünk legjobbjainak vetélkedőjét, s ezen igen komoly feladat vár rájuk, a közvélemény ugyanis dobogón szeretné látni az együttest. Ami azt illeti, az elmúlt évek sorozatos negyedik helye után egyszer már sikerülhetne érmet is nyerni... Még az elmúlt esztendő végén találkozott a válogatott, az új szövetségi kapitány irányításával Nymburkban edzőtáborozott, s ezen az összejövetelen részt vett a junior gárda néhány kitűnősége, Vasilko- vá, Bezdéőíková, Hartmanová és Biankóvá is. Miroslav Vondriőka első benyomása nem volt túlságosan optimista: - Az első találkozás kicsit elijesztett, a lányok többsége sérülésekkel küzd, s rossz a fizikai állókéOto Maticky (11-es számmal fehér mezben) egyike azon keveseknek, akikre minden mérkőzésen számítani lehet pességük is, amiből arra következtetek, hogy a klubedzések színvonala sok kívánnivalót hagy maga után. Mindezt a közös edzőtáborok keretében igyekszünk majdL bepótolni, s csak a játékosokon múlik, hogy ez sikerül-e, hogy eleget tesznek-e az általam támasztott követelményeknek. A jelenlegi játékstílus magas fokú állóképességet követel, s természetesen kitűnő pszichikai felkészülést is. Legközelebb február 12-15-e között ismét Nymburkban edzőtáboro- zik a válogatott, a bajnokság befejeztével. Az addigi ligameccseken természetesen sok mindenre fény derült, elsősorban arra, hogy a kulcsemberek, a két prágai klub ezidáig nem éppen remek formát mutató kosarasai vajon komonyan vették-e az új edző szavait, s egyesületükben az eddiginél komonyabban láttak neki a munkának. Sok idő nincs hátra a várnai rendezvényig, s így nagyobb változásokra aligha lesz lehetőség az együttesben. De távlatilag igen. S Miroslav Vondricka nyíltan kimondta: - A junior gárda játékosai is lehetőséget kapnak, ezáltal szeretném elérni, hogy az egyes posztokon jóval nagyobb legyen a tülekedés, ami talán nagyobb erőbedobásra készteti a kulcsembereket is. Jóval bonyolultabb a helyzet a férfiaknál. A selejtezők és az előkészületi találkozók bizonyították, hogy az egyes játékosok tudásszínt- jében nagyok a különbségek. Két csoportba oszthatnánk a válogatott tagjait, az egyikbe azokat sorolhatjuk, akik kiegyensúlyozott teljesítményre képesek az egyes mérkőzéseken, a másikba azokat, akiknél erősen ingazodik a forma. Sajnos, az utóbbiak vannak többségben... S még csak azt sem mondhatjuk, hogy joguk van rá, mert nemcsak az újoncokra jellemző a formahullámzás. Példaként említhetjük Okáé esetét, aki már jó néhány éve tagja a válogatottnak, sőt kezdetben Kro- pilák utódjának számított, az egyes mérkőzéseken mutatott játéka alapján viszont még a válogatottban sem lenne a helye. De ott van, mert centerekben, jó centerekben bizony nem bővelkedik a hazai liga. S nem bővelkedik, sajnos, igazán jó (és lehetőleg két méteren felüli) befejező játékosokban sem, de még irányítókban sem! így aztán sokszor kényszermegoldásokhoz kell folyamodni, mint példái a görögök elleni Eb-selejtezőn, ahol Petruákának kellett vállalnia a befejező szerepét. Nincs tehát írigylésreméltó helyzetben Jan Bobrovsky és asziszten- se, Jirí Zídek. Igaz, hogy nekik látszólag több idejük van, mint a női gárda mesterének, hiszen ők nem lesznek ott az idei kontinensbajnokságon. De ez az időbőség valóban csak látszólagos, mert már májusban megkezdődnek az 1991. évi Európa-bajnokság selejtezőjének küzdelmei, s nemcsak a szurkolók, de a csapattagok sem szeretnék, hogy két év múlva is nélkülük rendezzék földrészünk legjobbjainak vetélkedőjét... URBÁN KLÁRA Szalnyikovék családi vállalkozása Aligha volt még egy olyan bajnok a szöuli olimpián, akinek a győzelméért az egész sportvilág együtt szurkolt volna. Vlagyimir Szalnyi- kov, a nagy visszatérő véghezvitte a majdnem lehetetlent. A többi úszóhoz képest „nagypapakorban“ szelte a vizet, s olimpiai bajnok lett az 1500 méteres gyorsúszásban. A fantasztikus győzelemre maga az „úszómatuzsálem“, Marina, az edző-feleség, valamint Valentyin Jumasev, az Ogonyok című hetilap szerkesztőbizottságának tagja emlékeztek vissza. Egy olyan győzelemről beszélnek, amely nem kis részben a szeretet, a megértés, s az egymásra találás diadala is. A BAJNOK. (Vlagyimir Szalnyi- kov 28 éves, Moszkvában él. Az 1980-as olimpián három aranyérmet szerzett. A nyolcvanas évek első felében egyeduralkodó volt a 400 és az 1500 méteres gyorsúszásban.) „Az utolsó száz méteren már úgy éreztem, egy helyben topogok, sőt, hogy elsüllyedek. A végére elfogyott az erőm, de* célbaértem. örülök, hogy végül az indulás mellett döntöttem, pedig a kiutazás előtt csak a 10. legjobb idő volt az enyém. Mégis bíztam magamban, mert sem a saját, sem - sőt elsősorban - a feleségem munkáját nem hagyhattam kárba veszni. Mindig új ösztönzőket kerestem magamnak. A moszkvai olimpia évéig a csúcsra akartam kerülni. Teljesítettem. Azután már minél jobb Csodalaboratóriumok és antilopűzések Az olimpiával a sportágak nagyobb részében lezárult egy korszak. A szöuli fellépés a négyéves olimpiai ciklus amolyan záróvizsgáját jelentette. És mint a vizsgákon általában, itt is kevésbé számított a múlt, a pillanatnyi tudás maradt meg a vizsgáztatók emlékezetében, így történhetett meg, hogy a korábbi jó tanulók az ötkarikás játékokon csak közepes vagy még rosszabb érdemjegyet kaptak. A szakzsargonban ezt a jelenséget erőeltolódásnak is nevezik. Több sportágban tapasztalhattunk efféle eltolódást. Az atlétika ezek közé tartozik. Az NDK sportvezetése nem rejtette véka alá Szöul előtt, hogy az elszalasztott Los Angeles-i olimpia után a dél-koreai fővárosban látványos visszatérésre készülnek sportolói. Azt sem tartották elképzelhetetlennek, hogy az éremtáblázaton és a nem hivatalos pontversenyben is az élen végeznek, megelőzve két nagy vetélytársukat, a Szovjetunió és az Egyesült Államok ötkarikás, válogatottját. 1. A stratégiában - kimondva-ki- mondatlanul - az atléták játszották volna a főszerepet. Érthető, hogy az előző években a nagy versenyeken nyújtott teljesítményük alapján rájuk alapoztak. Bár a moszkvai nyári játékok, az amerikaiak távolmaradása miatt elsősorban, nem adnak egyértelműen tiszta képet, mégis jellemző, hogy a tizenkettőben szovjet vagy NDK-beli atlétanő diadalmaskodott. Az arány akkor 7:5 volt a hazaiak javára. Helsinki „tarolása“ (tíz első hely, ebből nyolc a nőké!) jelezte, mire lesznek (lettek volna) képesek az NDK-beli atléták Los Angelesben. A tavalyi római vb nagyszerű főpróbája (tíz arany, a nők hatot, a férfiak négyet „szállítottak“) érthetően a jó előadás reményével kecsegtette az ország sportvezetését. Szöulban azonban az NDK atlétái elvesztették vezető szerepüket. A hat bajnoki cím (3-3 női és férfi) minden várakozást alulmúlt. Elsősorban a futónők okoztak csalódást, hiszen a nyolcszázon győztes Sigrun Wodarson kívül másnak nem jutott arany. (Rómában a hat női bajnoki cím közül öt futószámban született!) A villámlányok - Möller, Göhr, Drechsler - sorra lemaradtak amerikai vetély- társnőik mögött. A kétszeres világbajnok Möller százon még a döntőbe sem került, kétszázon pedig csak az ötödik hely jutott neki. Drechsler két „futóbronza“ aligha vigasztaló, mint ahogy az is szépségtapasz csupán, hogy a diszkoszvetőnő, Martina Hellmann megőrizte, a gerelyhajító Petra Felke visszaszerezte trónját (a brit Whitbreadtől). A kudarc oka mindenképpen a felkészülésben keresendő. A nagy kérdés csak az, hogy hol, melyik fázisban követték el a hibát?... 2. Persze, ugyanilyen talány, hogy az amerikaiak, pontosabban sógornők, mit csináltak jobban, mint nagy riválisaik. Elvégre a római három női világbajnoki arany szöuli megduplázása és az NDK-beliek háttérbe szorítása elsősorban Gríffith-Joyner és Joyner-Kersee „műve“. (A hatodikat a magasugró Ritter szerezte, az olimpiai atlétikai versenyek egyik, ha nem a legnagyobb esélyesét, Kosztadinovát szorítva a dobogó második fokára. Ennek ellenére aligha kétséges: az elkövetkező nagy versenyek első számú sztárja a bolgár világcsúcstartónő lesz, marad ...) Szöul óta divat a doppingot emlegetni, amolyan zsolízsókerként. Tény, hogy számos más, tisztán profi sportághoz hasonlóan az atlétikában is lejárt az álmodozók kora. A futópályákon is több szó esik ma már a rajtpénzről, mint az edzések minőségéről. A pénz, akár a profi futballban, kosárlabdában, golfban, ökölvívásban, az atlétikában is egyre nagyobb úr. Teljesíteni kell - sokszor mindenáron, s ez a kényszer óhatatlanul is előtérbe helyezi a laboratóriumokat, s ezek munkatársait. Ennek ellenére hiba lenne az ügyesen és kevésbé szerencsésen (Szöul óta Ben Johnson a zászló!) doppingolok táborára osztani az atlétikát, csak ezzel magyarázni a sportágukban bekövetkezett erő- eltolódásokat. A kenyai szavannán aligha magasodik szuperlabor, az afrikai országok csodafutóival aligha kísérleteznek csodadoktorok. Márpedig az utóbbi évek nagy viadalainak közép- és hosszútávfutó versenyeit vizsgálva lehetetlen nem észrevenni a fekete kontinensen nevelkedettek előretörését. Helsinkiben, az első világ- bajnokságon egyetlenegy afrikai győztest sem üdvözölhettünk, egy évvel később az olimpián hárman (El Moutawakel, Aouita, Korir) vehettek át aranyérmet, tavaly Rómában, az újabb vb-n már öten, s Szöulban ugyanennyien. Különösen a kenyaiak tettek ki magukért négy első helyezésükkel (800, 1500, 5000 m, 3000 m akadály). Annak idején 1972-ben a Münchenből olimpiai bronzéremmel hazatért Mike Boittól azt kérdezték szűkebb hazájában, el tudna-e kapni egy száguldó antilopot. Az Egyesült Államokban diákoskodó Bőit férfiasán bevallotta, hogy elszokott már gyermekkora kedvenc férfinevelő játékától. „Akkor nem is kellett olyan gyorsan futnod...“ - hangzott a reagálás. Az azóta szerzett érmeket természetesen többre értékelik Kenyában is. És nem kerülhetik el az afrikaiak titkának tanulmányozását az európaiak, mindenekelőtt a britek, akik a korábbi években egyeduralkodók voltak nyolcszáztól ötezerig. 3. Szöul, pontosabban ottani kudarca néhány nagy egyéniséget is pályafutása befejezésére késztet. A gátfutás királya, Edwin Moses aligha erőlteti két aranyra jött bronza után, de minden bizonnyal hattyúdalát jelentette az ötkarikás összejövetel Mary Slaneynek, Marlies Göhr- nek, Steve Ovettnek, Daley Thomp- sonnak - hogy csak néhány, számában korábban uralkodó versenyzőt említsünk. (Seb Coe már Szöul előtt elbúcsúzott.) Az ő távozásuk mindenképpen mássá teszi diszciplínájukat. Jackíe Joyner-Kersee visszavonulása pedig pótolhatatlan űrt jelentene. A kétszeres világ- és kétszeres olimpiai bajnok hétpróbázó és távolugró egyik utóbbi nyilatkozatában első szerelméhez, a kosárlabdához való visszatéréséről beszélt, határozottan állítva, hogy 1992-ben legfeljebb az amerikai kosárlabdaválogatott tagjaként vesz részt a barcelonai olimpián. Ha valóban komolyan gondolja, akkor szabad a pálya - újabb két számban... (S. L.) eredményeket igyekeztem elérni, például a feleségem kedvéért. Végül pedig már a közösen végzett munka gyümölcsének leszüretelése érdekelt. Újra és újra köszönetét kell mondanom a feleségemnek. A szovjet úszók központi felkészítése már nem felelt meg nekem, úgy éreztem, más módszerekre van szüksége „öreg fejemnek“. Egy ideig egyedül készültem, majd találkoztam Marinával, akiben csodálatos társra leltem. Kidolgozta az edzéstervemet, s lelket öntött belém. Nagyszerű edző, aki nemcsak engem segített a csúcsra, hanem más tanítványai is ígéretesen fejlődnek, például Oleg Szimonov.“ AZ EDZŐ-FELESÉG. (Marina 1985 óta irányítja Vlagyimir edzéseit. Korábban rövidtávfutó volt, jelenleg az Állami Testnevelési Főiskola aspiránsa. Férje győzelmének másnapján megkapta a Szovjetunió Érdemes Edzője címet. Szalnyikov szöuli győzelmét lakásukon, a tévé előtt izgulta végig, hiszen „ott tartotta“ őt a mindössze öt hónapos ifjabb Vlagyimir Szalnyikov.) „Még a döntő napján felhívott Szöulból, én meg alig ismertem meg a hangját. Nem is tudom, sirtam-e vagy nevettem... Anyámmal együtt néztük a tévében néhány órával korábban a döntőt. Azt hiszem, mégis inkább sírtam... Arra határozottan emlékszem, hogy a karcsapásait számoltam. Az utolsó háromszáz méteren azon szurkoltam, nehogy erősítsen. Ha növelte volna karcsapásainak a számát, akkor biztos, hogy elkészült volna az erejével. A fiam végig nagyon jól viselkedett, szokásától eltérően egy picit sem sírt, amíg az apja úszott. Tálán megérezte, hogy mire készül az idősebb Vlagyimir Szalnyikov... AZ ÚJSÁGÍRÓ. (Valentyin Jumasev, az ismert zsurnaliszta nem tagadja, Szalnyikovért különösen izgult. Lenyűgözte őt az „úszómatuzsálem“ teljesítménye. De nem csak őt. A szovjet sportvezetés ugyanis külön kiemelte, s a legértékesebbnek ítélte a megszerzett 55 aranyéremből a labdarúgó-, a női röplabda- és a férfi kosárlabda-válo- gatott, valamint Tatjana Szamoljen- ko és Vlagyimir Szalnyikov teljesítményét.) „Általában nem érdekel, hogy győz-e a sportoló vagy veszít. Engem a teljesítménye, a küzdelme foglalkoztat. Nem tagadom, Vlagyimir Szalnyikovnak azonban különösen szurkoltam. Hiába nyert 1980- ban, legveszélyesebb ellenfelei, az amerikaiak politikai intrikák miatt nem állhattak a rajtköre. Négy évvel később királyként készült Los Angelesbe, de ott a mi csapatunk nem vett részt. Szalnyikov nyolc éven keresztül Atlaszként cipelte a vállán a terhet, s mindenképpen győzni akart, méghozzá egy „teljes“ olimpián. Amikor az utolsó kétszáz métert úszta, nagyon izgultam, hogy nyerjen. Bármilyen sportszerűtlen, azon izgultam, hogy az ellenfeleinek fogyjon el az ereje. Tudom, ez ronda dolog volt, de Szalnyikovnak győznie kellett. Az eredményhirdetés már nem érdekelt, az alatt már az olimpiai faluban sétáltam. Néztem a táncoló, vidám sportolókat, s megértettem Szalnyikovot. Közben pedig arra gondoltam, végre egyszer a jó elnyerte a jutalmát. Akár a mesében.. .“ irma Valóvá (balra) megjárta az olimpiát (ŐSTK-felvételek)
