Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-07-22 / 29. szám

J úlius kilencediké, szombat reggel nyolc óra. Az egyik kassai (Koáice) külvárosi atlétikai pályán, amely a mozgás- sérültek itteni intézetének tulajdona, rövide­sen megkezdődik a tolókocsis atléták hu­szonkettedik országos bajnoksága. A ren­dező a helyi Slávia sportegyesület. A szomszédos épületből valósággal ki­rajzanak a különféle színes mezekbe és melegítőkbe öltözött férfiak és nők. A pályát dió-, hárs- és nyírfák övezik. Lelátó nincs, a súlylökő-, diszkosz- és gerelyhajító verse­nyekre kiszemelt térség egy kb. kézilabda- pálya nagyságú terület. Fél kilenc. Dr. Járt Bauer, az egyetemi kórház baleseti sebészetének főorvosa, a mozgássérültek versenyeztetésének lel­kes támogatója és itteni nagydíj alapítója megnyitja a versenyt. Az atlétákon kívül jelen vannak: a bírák és azok egypár csa­ládtagja, Ladislav Koneőny, a Slávia egye­temi sportegyesület mozgássérülteket tö­mörítő szakosztályának elnöke, négy új­ságíró és egy tévéoperatór. Közönség nincs, a levegőben mégis ott vibrál a nagy versenyek hangulata. Az országos bajnokság lebonyolítói régi ismerősök. Évek óta ugyanazokat az arco­kat látni itt - ezek az emberek hajlandók másokért is tenni valamit, pusztán azért, mert átérzik, tartoznak ennyivel megrokkant társaiknak. Dr. Ján Bauer: „A balesetet szenvedet­teknek fokozatosan szükségük van rá, hogy odafigyeljünk rájuk. Ezért is kardoskodtam annak idején az ilyen versenyek rendezésé­ért, városunkban is. Valaki leesik a cseresz­nyefáról, szerencsétlenül ugrik a folyóba, vagy autóbalesetet szenved, s egycsapásra drámai módon megváltozik az élete. Ha nem adja fel, ha képes maga elé tűzni értelmes célokat, jócskán marad esélye egy elviselhető életvitelre. Ezért támogatjuk a versenyek megrendezését évről évre; néhány napja ugyanitt a város nagydíjáért kiírt viadal zajlott. Sajnos, nem nagyon támogatják törekvéseinket, pedig ezek az emberek megérdemelnék, hogy törődjünk velük". Ladislav Koneőny: „Én úgy lettem szak­osztályi elnök, hogy annak idején mint sportújságíró rendre beszámolgattam a to­lókocsis atléták küzdelmeiről, mire ők fel­kértek, legyek a vezetőjük. Elvállaltam a megbízatást; jelenleg huszonheten tagjai a szakosztálynak. Szomorú szívvel mon­dom, hogy egyelőre nem vesznek rólunk tudomást a testnevelési szövetségben, hi­szen sportolóink hiába érnek el Európára szóló eredményeket, a különféle év végi ranglistákon nem találkozunk a neveikkel. Most is van legalább tiz olyan atlétánk, aki a kontinens élvonalába sorolható - egyikük az öt évvel ezelőtti Európa-bajnok Bogdán István. Miért ne lehetne őket az év végén a járás vagy a kerület legjobbjai közé rang­sorolni? Ezek a nehéz sorsú emberek hasz­nos tagjai a társadalomnak a mindennapi életben is. Van, aki csavarokat csomagol, bélyegeket borítékol, elektromos készülé­kek összeszerelését végzi... stb. Megérde­melnék, hogy többet foglalkozzunk velük, hiszen ők is szeretik az életet, az egészsé­gesekhez hasonlóan. Egyes országokban már a tömegközlekedés is idomul a tolóko­csisokhoz, különleges lakásokat építenek számukra, egyszóval a társadalom teljes jogú tagjaként kezelik őket. Nálunk még sok adósságot kell törleszteni velük szemben". Duruttya István, versenybíró: „Mindig szívesen jövök a mozgássérültek közé, mert tisztelem őket szívósságukért, hatal­mas lelki erejükért. A tolókocsit az egyes dobások idejére egy merevítő szerkezettel rögzítjük. A felsőtest, a kezek és az ujjak mozgathatóságának foka szerint különböző kategóriákba csoportosítjuk a küzdőket. Van például olyan atléta is, aki nem tudná jól markolni a gerelyt vagy a diszkoszt. Ezért gerely helyett némelyek fából faragott buzogányt vetnek - hasonlókat a spartakiá- don is láthattunk. Eltérő súlyúak a vasgo­lyók is". Bogdán István Ipolyságon (Sahy) él, a negyvenhatodik évében jár. Ószülő, kissé kopaszodó, első pillantásra megnyerő férfi, minden idők egyik legsikeresebb hazai mozgássérült atlétája. Sokszoros csehszlo­vák bajnok, a tolókocsisok súlylökő , disz­kosz- és gerelyhajító versenyeinek verhe­tetlen rangelsője, aki élete egyetlen Euró- pa-bajnokságán, Ausztriában két arany- és egy ezüstérmet szerzett, s aki egy ideig a gerelyhajítás világcsúcstartója is volt. A tolókocsiból csaknem huszonnégy méter­re veti a diszkoszt, majd huszonkettőre a gerelyt. Három centiméter híján hat mé­terre löki a súlygolyót.-Bogdán István az idei országos baj­nokságon is kitűnően szerepelt, bár valami­vel halványabban, mint az előző eszten­dőkben. ..- Epemútéten estem át, így nem tudtam kellőképpen felkészülni, de nemcsak ez a valamivel gyengébb teljesítmény oka. Szinte már csak a saját erőnlétem és lelki egyensúlyom megőrzésének vágya ösztö­nöz, mivel a külföldi nagy versenyekről, melyeken a világ legjobbjaival mérhetnénk össze az erőnket, pénzhiány miatt rendre lemaradunk. Itthon meg általában így is A nőknél Mária Pollárová (Slávia UPJÉ Koáice) volt a legeredményesebb: megnyerte az atlétikai hárompróbát, az asztaliteniszben, az egyesben és a ve­gyes párosban is aranyérmet szerzett győzök, s bár veteránnak számítok már, még magam mögé tudom utasítani a fiata­labbakat.- Milyen baleset érte, hogy egyik pilla­natról a másikra tolókocsiba kényszerült?- Egy rosszul sikerült fejes következté­ben sérültem meg. 1967. július 13-án, hu­szonegy esztendeje. A barátaimmal az Ipolyban fürödtünk a délutáni labdarúgó edzés előtt. Úszkáltunk, ugráltunk, az akkor divatos „fecskét" gyakorolgattuk. Mielőtt az edzésre indultunk volna, barátom odaszólt: ugorjunk még egyet! Ez volt az én utolsó ugrásom, s egy szempillantás alatt megpe­csételődött a sorsom. Rossz szögből értem a vizet, talán nem összpontosítottam elég­gé. Azonnal éreztem, baj van, a többiek partra segítettek, s bár maró fájdalom nem kínzott, mindkét lábam zsibbadni kezdett. Elvittek az orvoshoz, aki reflex-próbát vég­zett, s pár perc vizsgálat után megfogal­mazta a diagnózist: valószínűleg megsérült a gerinccsatorna, ezért soha többé nem fog már járni. Ha egy év múlva nem következik be súlyosbodás az állapotomban - közölte az orvos -, akkor még hosszú ideig elélhe­tek a tolókocsihoz láncolva. Kegyetlen volt a tények ilyen szembesítése, de utólag még hálás is vagyok érte: jó, hogy az orvos nem hitegetett heteken, hónapokon át, nem táp­lált bennem csalóka reményeket. A sérülé­sem utáni első év volt a legnehezebb. Az ipolysági csapat akkor az I. A osztályban szerepelt, én voltam a balszélső. A csapat­Stefan Danko, a Méta Praha sporte­gyesület versenyzője nyerte az atlétikai hárompróbát. Felvételünkön épp a disz­koszvetéshez készülődik (CSTK-felvételek) társak gyakran meglátogattak, beszámoltak a meccsekről, s ez jólesett, egészen addig, amíg el nem búcsúztak. Én aztán ott ma­radtam egyedül a fájdalmaimmal, lelki se­beimmel és keseregtem. A válság, amint említettem, egy évig tartott, aztán megpró­báltam tudomásul venni, mi tortáit, s meg­békéltem a sorsommal. Gyerekkorom óta sportoltam - Losoncon (Luőenec) a közép­iskolában még szertornáztam is - ezért elhatároztam, hogy a tolókocsiban sem adom fel, mert akárhogy is, de élni kell!- Családja van-e?- Nincs. Három hónappal esküvőm előtt ért a baleset.- Hol dolgozik?- Az állami birtok könyvelője vagyok Ipolyságon. Felelősségteljes beosztás ez; a munkahelyem kb. két és fél kilométerre van az otthonomtól, autóval járok be na­ponta.- Hogyan kapcsolódott bele a mozgás- sérültek atlétikai versenyeibe?- 1974-ben a Start című sporthetilapban olvastam egy cikket. Gabo Zelenay, az ismert rádióriporter számolt be arról, hogy megszervezték a mozgássérültek bajnoki versenyeit. így kezdődött. Akkor még csak Bratislavában működött ilyen sportegyesü­let, én is oda jelentkeztem, később aztán Kassán is alapított egy szakosztályt a Slá­• via, azóta ide tartozom, mert a közép­szlovákiaiakat is itt tartják nyilván.- Hol edz? Milyen útmutatások alapján?- A hálószobában berendeztem egy zu­got, ott emelgetem a súlyzókat, erősítem a felsőtestemet. A gyakorlás után összepa­kolom a „tornatermet", a látogatóknak fogalmuk sincs róla, hogy az elmaszkírozott szobai rész egy órája még rögtön­zött tornaterem volt. Edzőm természetesen nincs, magam böngészgetem innen-onnan, mit kellene tennem, hogy fokozzam az erő­met. A tolókocsis atléták számára nem ad­nak ki szakirodalmat, így hát a többiek, az egészségesek rendelkezésére bocsátott módszertani utasításokat igyekszem ma­gamra vonatkoztatni.- Hányszor edz hetente?- Van úgy, hogy mindennap, de általá­ban négyszer égy héten, és mindig legalább két órát. A bajnoki címeket vagy a világcsú­^ csőt nálunk sem adják ingyen, itt is kemé­nyen meg kell dolgozni az eredményekért, tonnaszám emelni a súlyokat.- Hogy alakul egy jellegzetes versenyi­dénye?- Nagyjából ugyanúgy, mint bármely más atlétáé. Van egy alapozó, felkészítő időszakom, ez az év első negyedét foglalja magában. Aztán nálunk is beindul a szezon. Én egy évben négy-öt versenyen indulok; a kisebbeket kihagyom, mert egyrészt csa­kis a szabadságom rovására utazhatok, másrészt drága mulatság az ilyesmi, több­nyire saját autómmmal, saját költségemre utazok a helyszínre. A hazai mozgássérül­tek legszínvonalasabb viadalát az Ostrava melletti Hrabinén rendezik, ide meghívnak külföldieket is, jobb a konkurrencia.- Vannak-e a világ legjobbjai között olyan atléták, akiket rendkívül tisztel?- Vannak bizony. Elsősorban a veterán amerikai Oerter az, aki engem is lelkesít, hiszen négy olimpiai bajnokságot nyert diszkoszvetésben, még negyven fölött is hatalmasakat dobott. És nagyon szurkolok a mi Bugár Imrénknek.- ön mozgalmas, igazán tartalmas életet él. A munka és a sport mellett mire marad még ideje?- Szívesen és gyakran olvasok, nézek tévét. Ha szabadtéren edzem, mindig ott sündörög két-három fiú körülöttem, beléjük oltogatom a sport szeretetét. Nagyszerű érzés, hogy ezek a gyrekek máris a legjobb atléták közé tartoznak iskolájukban. Leírhatatlan az az érzés, amely a ver­seny láttán hatalmába kerített. Szavakkal visszaadhatatlan, amit láttam. Csak tanul­hatunk ezektől a lelkileg iszonyatosan erős tolókocsis atlétáktól: lám, valahogy így kel­lene szeretni az életet. Egyre több a fegyelmezettlenség a közu­takon, egyre több a baleset, egyre több a súlyos sérült. És hol a biztosíték arra, hogy egy iszonyú pillanatban nem jut-e erre a sorsra közülünk bárki? Több figyelmet, több támogatást, több szeretetet a mozgássérülteknek! Vala­mennyiünk részéről! BATTA GYÖRGY Repül a diszkosz A TOLÓKOCSIBÓL üllllllllülllilllllllllll feÚJSZÚ VASÁRNAPI KIADÁS Index 48097 Kiadja Szlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottsága. Főszerkesztő: Kiss József, helyettes főszerkesztő: Szarka István és Csetö János. Szerkesztőség: 815 81 Bratislava, Gorkého 10.. telefon: 309, 331-252, 332-301. Főszerkesztő: 532-20. Szerkesztőségi titkárság: 550-18. Sportrovat: 505-29. Gazdasági ügyek: 506-39. Távíró: 092308. Adminisztráció: Pravda Kiadóvallalat. 815 80 Bratislava, Volgogradská 8. Fényszedéssel készül a Pravda, az SZLKP Nyomdaipari Vállalatának 02-es üzemében (815 80 Bratislava, Martanoviőova 21.). Hirdetési iroda magánszemélyeknek: 815 80 Bratislava, Jiráskova 5., telefon: 335-090, 335-091. Hirdetési iroda közületeknek: 815 80 Bratislava. Vajanského nábreíie 15.. II. emelet, telefon: 551-83. 544-51. Előfizetési díj havonta - a vasárnapi kiadással együtt - 14,70 korona. A vasárnapi kiadás előfizetési dija negyedévenként 13.- korona. Terjeszti a Postai Hírlapszolgálat, előfizetéseket elfogad minden posta és kézbesítő. Külföldi megrendelések: PNS, Ústredná expedícia a dovoz tlaőe. 813 81 Bratislava. Gottwaldovo námestie 6

Next

/
Oldalképek
Tartalom