Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-12-30 / 52. szám
Miért nem mozdul a macska? ,,A fáról lehullott egy levél, de még egy macskát sem ijesztett meg" - olvasom Wittgenstein megállapítását. Tulajdonképpen legyint- hetnék is: ugyan, nem kell ahhoz filozófusnak lenni, hogy valaki egy ilyen, forradalminak éppen nem nevezhető megállapítást papírra vessen. Ám legyintés helyett önkéntelenül kérdés tolul az ajkamra: Miért?... (Tulajdonképpen három miértet is feltehetnék: Miért állítja ezt Wittgenstein olyan határozottan? Miért hull le a levél a fáról? Miért nem mozdul a macska?) Először is az jut eszembe, hogy e megállapítás az értelmezés első síkján nem más, mint egy egyszerű természeti jelenség összekapcsolása egy élőlénnyel, illetve annak passzív magatartásával. Persze több is ennél, hiszen a dekadens élethangulatot árasztó jelentéstartalom mögött az érzékeny ember felfedezni véli a nyilatkozó életfilozófiáját is, melyet más megközelítésben egy, élete delelőjére érkezett férfiú alig tompított pesszimizmusának is nevezhetnénk. Ám vegyük szemügyre közelebbről az állítást. íme az első fele: ,,A fáról lehullott egy levél..." Vagyis egy, közelebbről meghatározatlan levélfajta leválik az ágról, és senkitől sem akadályoztatva a földre hull. Jelent ez valamit? önmagában nem; legfeljebb közhelyszerű megfogalmazása lehet az elmúlásnak. Viszont, ha a mondat másik felével kapcsolatba hozzuk, akkor nyomban új megvilágításba kerül, s újabb, eddig nem sejtett jelentéstartalmakkal bővül. ......de még egy macskát se m ijesztett meg." Lám a falevél mozgást érzékeltető képe (hull) és a macska tétlen szemlélődése közti ellentét a következtetések egész sora előtt nyitja meg a teret. Igen, igen, mondhatná valaki, de hogy kerül ide a macska?... Ez a kissé antipatikus, háziasított élőlény, mely évezredes szolgálat után hirtelen feleslegessé vált az ember számára. (Jövője miatt azonban nem kell aggódnia, nagy esélye van arra, hogy érdemei elismeréséül megkapja a díszhal, díszmadár vagy mondjuk a díszdoktor státus mintájára a diszmacska státust.) Jelenlétére kétféle magyarázat is kínálkozik: a) csupán passzív, dekorációs szerepe van - az elmúlást jelképező levélhullást hivatott mozdulatlanságával felerősíteni; b) önmagában is az elmúlást testesíti meg, tágabb társadalmi összefüggésekbe helyezve a funkciótlan- ná vált egzisztenciákat. Felmerül a kérdés: vannak-e Wittgenstein példájában távlatai, esetleg alternatívái az elmúlásnak? A válasz felemás. Tudjuk, hogy a lehullott levél az asszimilálódás után újra a nagy körforgásba kerül (ez a tény ugyan sejtet némi optimizmust, de a tudat és öntudat híján lévő levél számára ez tökéletesen mindegy). S itt van újra a macska. Ha az ő szerepét akarjuk tisztázni, újra elbizonytalanodunk. Miért nem mozdul meg?... Miért van az, hogy ez a magasabb fejlettségi fokon lévő élószervezet tudomást sem vesz a közelében zajló (drámai?) ökológiai eseményről? Talán a szerző bagatellizálni akarja az elmúlást? A másik probléma a megállapítás individualista jellege. Bizonyára nem véletlen, hogy a levél és a macska esetében is a szerző egyaránt az egyes számot használja. Egy levél, egy macska. A végső következtetés nyilván az egyén lenne, s ezzel el is jutnánk az individualizmus nyílt hirdetéséhez. Ám ez a szemlélet megkérdőjelezi az állításban rejlő, az emberre, a társadalomra is kiterjeszthető következtetéseket. Szem előtt kell tartanunk azt a tényt, hogy a levél elszigeteltsége csak addik tart, míg hull. Földre érve olyan közegbe kerül, ahol új világ, új távlatok nyílnak meg előtte. És a macska? Vele mi lesz? - kérdezhetnénk. Ül és mozdulatlan. Talán sértődött, talán szomorú, talán vár valamire. Tény azonban, hogy a levél lágy aláhullása nincs rá hatással. Nincsenek szentimentalista érzései, parttalan szenvedélyek nem csigáz- zák, vagy ha igen, uralkodni tud fölöttük. Látszólag ura a helyzetnek, s úgy éli meg a közelében történő eseményt (a levél hullását), mintha az egy egészen más világban menne végbe, egy, érzékszervei hatósugarán kívül eső tartományban. A szerző az elmúlást, a pusztulást akarja kigúnyolni? Egy olyan közönséges, partikuláris eseménnyé redukálni, amire nem is érdemes odafigyelni? De hát az ember önmagát érzékelő, sorsáért aggódó, civilizált lény, nem fogadhatja mozdulatlanul, beletörődve a „hullást", az enyészetet ... Következésképpen, ha a realitásokhoz akarjuk közelíteni Wittgenstein megállapítását, akkor elfogadhatatlan számunkra a macska tétlensége. A legkevesebb, ami egy macskától elvárható a haladó emberiség szempontjából, hogy ne legyen tétlen és sorsába beletörődő. A mondat eszerint így hangozna helyesen: ,,A fáról lehullott egy levél, és megijesztett egy macskát. “ LENDVAY TIBOR ^ Testünket, lelkünket akkor érezzük igazán, amikor fáj. Az ép lélek ^ feltétele azonban nem csak az ép test, hanem az is, hogy ne foglalkoz- zunk vele túlságosan sokat. | . x Azért még vannak sokan, akik jó erősen tartják a tarthatatlan néze- teket. $ x Az okos gazdák a jó formában lévő lovaikat futtatják. Az okos ^ szerkesztők pedig a jó konstellációban lévő írókat. I Sokan azért keverednek különféle anyagi és érzelmi bonyodalmakba, meitnem a szükségleteiket elégítik ki, hanem a kívánságaikat. 1 ^ Az is meghal, aki gondolkodik, az is, aki nem. Ez kétségtelenül igaz. De azért nem egyformán halnak meg. x ^ A bölcs önmagától is tanul. I x § A hűtlenséget úgy könnyű megbocsátani, hogy már előzőleg megbox Az emberek általában nem csak azt tartják gyávának, aki nem mer, hanem azt is, aki nem akar. x Sport és élet: a becsületgólért és a tisztességes vereségért is harcolni kell. S csájthatónak tartjuk. MÉSZÁROS LÁSZLÓ REFLEXIÓK x ji Milyen csodálatos lehet annak az embernek a szabadideje, aki már a munkaidejében is azt teszi, ami érdekli öt és amit szeret § Az ostobákkal nem egyszerűen az a baj, hogy vannak, hanem az, hogy § hol, milyen helyen vannak. $ x ^ Úgy a legkönnyebb felkelni, ha nem töprengünk azon, érdemes-e. x ^ Sok politikus, sajnos, a politika lényegéről feledkezik meg: a köz ^ ügyeiről. I Elemezni lehet a lőrét is, de inni csak a bort isszuk. I X ^ Sokan nem veszik észre, hogy a panaszkodás a dicsekvés egy formája. I x i A közvélemény mindig azt mondja, amit hallani akarnak tőle... 1 ^ A folytonosság semleges fogalom: a konzervativizmus, a gyávaság, az ^ ostobaság is átadható a következő nemzedékeknek. 1 x 5 Az is elidegenedés, ha valaki már nem tudja, hogy kicsoda. & ámtalanszor feltette már magában a kérdést. Eddigi élete során a sorsdöntő pillanatokban válaszolni is tudott. A ,,hogyan tovább"? legtöbbször „ hogyan? tovább!" formát öltött. Az utóbbi félévben már nem tűnt ilyen világosnak az egész. Néha panaszkodott, hogy nem találja a helyét. Legközelebbi barátai megnyugtatták, a gondok megoldódnak. De hallott olyan véleményt is, hogy nem tudja mit akar. Változtatni kell Elhatározza magát. Majd a következő pillanatban úgy érzi, nem adja fel ilyen könnyen. Nem lehet csak úgy otthagyni mindent, ami eddig az élete volt. Nagyképü frázis. Kicsoda ő, Munka után - munka hogy ezt igy kijelenti? Sok szép terve volt. Sok szép terve nem sikerült. Energiáit fölöslegesen tékozol- ta. Kevés segitő kéz nyúlt felé. Sokszor hagyták (talán szakmai féltékenységből?) visszaesni a gödörbe, mikor már majdnem felkapaszkodott. Lehet, persze, hogy rosszul ítél. Egyedül csak önmagát hibáztatja. Túlságosan konok és önfejű. Szereti a dolgait egyedül intézni, nem túr segítséget. De az is lehet, hogy inkább csak nem szeret hálás lenni. Szeret, szeretett dolgozni. Értelmét látta, ha teszi a dolgát. De most, úgy érzi, egyszeriben nem fontos, amit csinál. Kevésbé érdekli a körülötte lévőket, mint azelőtt. Nem talál magyarázatot. Gyötrődik. Szeretne kitörni ebből az ördögi körből. Újra élvezni az életet, a munkát. Értelmet keresni és találni. Hiszen alapjában optimista. Sokszor szemére vetették, hogy túlságosan is az. Csak tudni akarja végre, mit tegyen. Elutazik. Napfény, tengerpart. Gyönyörű minden. Bárcsak a mindentudó Pythia megmondaná a választ. Nevetséges. Elmúlt évezredek emlékei között jövőbe látás nélkül is jól érzi magát. A felszálló gépmadár oldalára billen. Még egy utolsó pillantás És eltűnik minden. Már csak emlékek maradnak. Két óra múlva hazaérkezik. Már tudja, mit kell tennie. Munka után kezdi újra a munkát. CSASZNY ERZSÉBET Bátor Balambér bölcs utasításai Bátor Balambér, az ökörszarv Vállalat igazgatója szemöldökét összevonva ül kényelmes karosszékében. Bájos, szőke titkárnőjének meghagyta, hogy ma senkinek sincs itt, mármint a hivatalában. Most ő országos feladaton töpreng. Meg kell oldania az ökörfarkkóró nagyüzemi termelésének problémáját. A hagyományos kisparcellás termelés elavult. Társítani kell a kistermelőket. Mea kell szervezni bér igazgató kartársat, akit a jelenlévők felállva, hosszas tapssal köszöntenek Bátor Balambér büszke öntudattal hordozza végig tekintetét az értekezlet résztvevőin. Szeméből az a mély meggyőződés sugárzik, hogy ö pótolhatatlan, fontos személy. Majd megköszörüli torkát, s mély basszus hangján kezdi:- Kartársak, azonnal a tárgyra térek, s rövid leszek, mint egy távirat. Ezennel elrendelem a mammut-farmokat, s megválasztani a farmok elnökeit. így született meg Bátor Balambér agyában a zseniális ötlet, hogy elrendeli a kisparcellás ökörfarkkóró-termelés azonnali felszámolását. Utasította bájos titkárnőjét, adjon fel táviratot minden kistermelőnek, hogy holnap nyolc órára jelenjenek meg az ökörszarv Vállalat igazgatóságán fontos megbeszélésre. A gyűlésre mindenki pontosan megjelent a kötelező hupikék öltönyben és kanárisárga nyakkendőben, mert ugyebár a külső megjelenés is fontos ahhoz, hogy az értekezlet színvonalas és hasznos legyen. Az igazgatóhelyettes megnyitja az értekezletet, s meleg szeretettel üdvözli Bátor Balama kisparcellás ökörfarkkóró-termelők társulását. Indok, a racionálisabb gazdálkodás. A farmok élére én jelölöm ki az elnököket, akiket a tagság majd titkos szavazással jóváhagy. A bővebb felvilágosítást és a szükséges utasításokat, mint eddig is, táviratban közlöm. Most pedig: munkára fel, karfásak! Mindenki pisszenés nélkül felállt, csak amikor már a bűvös falakon kívül voltak, kezdtek dohogni: mi ez már megint? A mi véleményünket ki sem kérik, pedig mi vagyunk a termelők, mi tudjuk, hogy mit lehet termelni és mit nem. Hiszen erre alaposabban fel kellett volna készülnünk. Most törhetjük a fejünket a részletmegoldásokon. S ha majd akadozik a termelés, jön a távirat, hogy miért van ez így, elnök elvtárs, miért nem úgy csinálod, ahogy az utasítás szól. Mikor csinálsz már rendet a farmodon? Még mindig adósok vagytok öt dekagramm szúnyogháj beadásával ... De azért mindenki végrehajtotta Bátor Balambér bölcs utasításait. Időben elvetették az ökörfarkkóró magvait, azok szépen kikeltek, s nőttek is volna, ha... Ám ott volt az a bizonyos, ha. Már hetek óta egy szemnyi eső sem hullott a kókadozó, szomjas ökörfarkkórókra. Hiába kémlelték az ecélra kijelölt emberek az eget, nem volt azon egy fia bárányfelhő sem. Bátor Balambér újra összevonta szemöldökét, foteljébe süppedt, hogy megszülessen lángelméjében az újabb bölcs gondolat. Becsöngette bájos, szőke titkárnőjét, s máris diktálta az utasítást, mely így hangzott: „Elrendelem az öntözőkupa Ro- hambrigád azonnali megszervezését, aláírás: Bátor Balambér, az ökörfarkkóró Vállalat igazgatója." így az öntözés megoldódott, vélte. Az elnökök azonnal szét- küldték a szélrózsa minden irányába anyagbeszerzőiket, hogy minden öntözőkannát, ami az országban található, vásárolják fel. Aztán elővették a régi jó falaitokat és azokban hordták a vizet a Netecs patakból. Nőtt is szemlátomást minden szál ökörfarkkóró. S közben naponta jött a távirat az újabb utasításokkal. Az ökörfarkkóró betakarítása is rekord idő alatt megtörtént. Igaz, a termés csak húsz százaléka volt a tervezettnek. Ám az elnökök megkapták az utolsó megnyugtató táviratot, mely igy szólt: „Tudatom, hogy az ökörfarkkóró Vállalat az évi egymillió korona költségvetési tervét teljesítette: az összeget táviratokra fordította. Bátor Balambér, vállalati igazgató TÖRÖK ELemÉR- Legyen szíves, szóljon a maga előtt ülő fiatal párnak, hogy buszban vagyunk - hajol a fülemhez egy idős hölgy.- Én? Dehogy! Tudják ők is, hol vannak. Olvasok tovább. Néha kikukucskálok az újság lapjai mögül. Minden változatlan. Az ifjú pár tovább csókolózik.- Ez már felháborító - mondja az idős hölgy.- Miért? Maga nem volt fiatal? - kérdi egy szemüveges, elálló fülű kamasz.- Kikérem magamnak! - háborodik fel a sértett fél. Közben a visszapillantó tükörben a buszsofőr is felfedezi az érzelmek eme (ama) megnyilvánulásait. Mosolyogva nyugtázza a látottakat, aztán derűs arccal fékez - ő már tudja, miért - a kis falu megállójában. Egyetlen felszállónk - egy apáca. Elveszem táskám a mellettem levő ülésről, foglaljon helyet. Pár perc múlva a fiatalok ismét összeborulnak. Szenvedélyes csókolózás.- Nem szégyelli magát! - bök hátba a szebb időket is megélt hölgy. Magyarázatul, hogy tudjam, mért is kell nekem szégyenkeznem, hozzáteszi: - Egy szent életű ül maga mellett. Ránézek a szomszédomra. Közönyösen néz, ki tudja mit.- A szent életű nem figyeli a dolgok menetét - válaszolom. SZITÁS GABRIELLA Helyzet • Szkukálek Lajos rajza ////T'
