Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-07-15 / 28. szám
A rendkívüli leszerelési ülésszak margójára Hasznosítható javaslatok / IJ szó 15 l. VII. 15. Hiába állították meg az órákat a New York-i ENSZ-központban, mégsem sikerült egy közös záródokumentum elfogadásával „megkoronázni" az ENSZ-köz- gyülés június végén befejeződött harmadik rendkívüli leszerelési ülésszakát. A négy hétig tartó tanácskozás általános vitájában 10 állam- és 13 kormányfő, 55 külügyminiszter és 56 további politikus szólalt fel. A döntő többség egyetértett, hogy szilárd és tartós békére van szükség, de mégsem sikerült megállapodni abban, hogy ezt a világ miként váltsa valóra. Pedig egy záródokumentum ösztönzéseket, erkölcsi kötelezettségeket jelentett volna a világszervezet minden tagállama számára. CSALÓDOTTSÁG Éppen ezért sokan csalódtak a közös deklaráció elmaradása miatt. Az amerikai, s több más NATO-ország küldöttsége elutasította az előrevivő konkrét javaslatokat, tehát az a lehetőség, hogy összehangolják a kétoldalú erőfeszítéseket, a különböző regionális és sokoldalú fórumokat, kiaknázatlan maradt. így volt ez hat évvel ezelőtt is. Csupán emlékeztetőül: az első rendkívüli leszerelési ülésszakot tíz évvel ezelőtt, 1978 májusában tartották. ötheti vita után fogadták el a záródokumentumot, amely kimondta, hogy korunk legsürgetőbb feladata az atomháború veszélyének elhárítása, a nukleáris leszerelés előmozdítása, párhuzamosan a hagyományos fegyverek csökkentésével. Síkra- szállt a katonai költségvetések korlátozása, a vegyi és radiológiai fegyverek felszámolása mellett. Az 1982 júniusban megtartott második leszerelési ülésszak megállapíthatta, hogy a négy évvel korábban kitűzött célokat nem sikerült elérni. Ezen a tanácskozáson azonban már nem fogadtak el záródokumentumot, bár a Szovjetunió számos konstruktív kezdeményezést tett, többek között megerősítette: nem alkalmazza elsőként a nukleáris fegyvert. A mostani csalódottság oka az, hogy az ülésszak az 1982. évihez képest összehasonlíthatatlanul jobb nemzetközi légkörben zajlott - kezdete (május 31) egybeesett a moszkvai csúcstalálkozóval. Mindenki arra számított, hogy a szovjet-amerikai viszony javulása kedvezően befolyásolja ezt a tanácskozást, legalábbis annyira, hogy a deklaráció elfogadása körül ne lehessenek komolyabb akadályok. Nos, nem így történt. Ezen azért túlzottan csodálkozni nem lehet. Mert igaz, hogy a moszkvai csúcsot, a rakétaszerződés ratifikációs okmányainak cseréjét, a hadászati eszközök 50 százalékos csökkentésére irányuló szovjet -amerikai törekvéseket kivétel nélkül minden felszólaló üdvözölte, de tudjuk, hogy a nemzetközi politkában más tényezők is hatnak. Például .azok az erők, amelyek félnek attól, hogy „túlzottan felgyorsul “ a szovjetamerikai leszerelési folyamat. Madridban a NATO-külügymi- niszterek a leszerelési ülésszakkal párhuzamosan megtartott ülésén, ahol elsősorban a keletnyugati viszonyra összpontosítottak, amerikai részről ismét érezhető volt a bizalmatlanság. Shultz külügyminiszter azt mondta, hogy a Nyugatnak figyelmesen, de ,,nem elhamarkodottan" kell tanulmányoznia a „keleti reformfolyamatokat", az bírálta azokat, akik - úgymond - elsietve alakítják ki gazdasági kapcsolataikat a szocialista országokkal. A június 10-én véget ért NATO-tanácsülés zárónyilatkozatának megfogalmazása szerint a Szovjetuniótól várnak nagyobb készséget a nyitásra. Horst Ehmke, a nyugatnémet SPD leszerelési szakértője azt vetette a madridi értekezlet szemére, hogy ott a leszerelés egyetlen fontos területén sem tettek egyetlen lépést sem előre. Ugyanebből az alkalomból pedig azt rótta fel Kohl kancellárnak, hogy „a Varsói Szerződés fölényéről beszél a hagyományos fegyverek terén, de hallgat a NATO fölényéről a légierőt illetően. Aki így gondolkodik, sosem jut el a katonai potenciálok aránytalanságainak felszámolásához. “ Érthető tehát a záródokumen- t >m elmaradása miatti csalódottság, de ez nem jelenti azt, hogy , 3 lett volna rendkívül hasznos e reprezentatív fórum vitája. Egyrészt segített tisztázni az álláspontokat, másrészt nagyon sok javaslat, elképzelés született, amelyek később, más leszerelési fórumokon is jól hasznosíthatók lesznek. A CIVILIZÁCIÓ MAGASABB - SZINTJE FELÉ Mindjárt a tanácskozás első hetében a Varsói Szerződés tagországai előterjesztették memorandumukat Biztonság a le- szenlés segítségével címmel. Ebben sürgették, hogy az ülésszak határozza meg a leszerelés és a biztonság megszilárdításának alapvető irányait. „A Varsói Szerződés tagállamai hajlandók alkotó szellemben és rugalmasan keresni a mindenki számára elfogadható megoldásokat." Bohuslav Chöoupek külügyminiszter hazánk álláspontját elemezve ismertette az eddigi csehszlovák javaslatokat, beleértve a februárban előterjesztett Jakeá-tervet, s tájékoztatott arról, hogy mi is mindent megtettünk a magunk részéről a szovjet-amerikai rakétaszerzödés megvalósításáért, maradéktalanul eleget teszünk a helyszíni ellenőrzésről szóló csehszlovák-amerikai megállapodásban vállalt kötelezettségeinknek. Éppen a moszkvai csúcstalálkozó közelsége miatt előzte meg rendkívüli várakozás a szovjet külügyminiszter beszédét. Edu- ard Sevardnadze kijelentette: „Eljött az ideje, hogy a nukleáris fegyvereket korlátozó első megállapodásból tanulva együtt haladjunk a civilizáció magasabb szintje felé." S javaslatok egész sorával tette egyértelművé, hogy a Szovjetunió ezt miként képzeli el. Amikor 1986 januárjában kitűzte az atomfegyverek 2000-ig történő felszámolásának programját, azt akkor sokan utópiának nevezték. A Szovjetunió szerint ez igenis lehetséges, mert nem nukleáris eszközökkel is kellően szavatolható a kölcsönös biztonság. De az elégséges védelem elvét kell alkalmazni, vagyis: annyi fegyver kell csak, amennyi elég a védelemhez, de kevés a támadáshoz. Számos új elemet tartalmaztak a szovjet javaslatok vagy pedig már korábban felvetett szempontokat ágyaztak új összefüggésekbe. Abból kell kiindulni, hogy a leszerelés, ez az általános emberi eszmény mára általános emberi követeléssé vált. A Szovjetunió számára a szocialista jogállam eszméje elválaszthatatlan attól, hogy a nemzetközi kapcsolatokban is a jog legyen a meghatározó. A hagyományos fegyverek és haderők csökkentésével kapcsolatban ismét javasolta a katonai doktrínák megvitatását a két tömb között, a konkrét adatok közzétételét az említett erőkről, s ennek a helyszíni ellenőrzését is. Az aránytalanságokat párhuzamosan és kiegyensúlyozottan kell az első szakaszban felszámolni. A másodikban mindkét oldalon félmillió fővel csökkentenék a fegyveres erők létszámát. A harmadik szakaszban pedig további csökkentéssel mindkét oldalon kizárólag védelmi feladatok ellátására tennék alkalmassá a fegyveres erőket. Ennek a javaslatnak a megvalósítása megszüntetné azokat az okokat, amelyekre a NATO hivatkozik akkor, amikor azt magyarázza, hogy miért van szüksége az európai taktikai etomeszkö- zökre. Talán az a javaslat váltotta ki a legnagyobb visszhangot, hogy az évszázad végéig meg kell szüntetni minden idegen katonai jelenlétet és támaszpontot. Ezt szakaszosan lehetne elérni, az ENSZ ellenőrzése mellett. Ha valahol békefentartó erőkre van szükség, azt a világszervezetnek kellene biztosítania. A Se- vardnadze-beszéd után két héttel Szergej Ahromejev marsall, vezérkari főnök példákat is említett, hogyan lehetne ezt elkezdeni. Az egyik lehetőség lenne az, hogy a Földközi-tenger térségéből vonják ki a csapatokat és felszámolják az ottani idegen bázisokat. De elképzelhető az is, hogy a két német állam területéről vonják ki az amerikai, a brit, illetve a szovjet csapatokat. Talán hangsúlyozni sem kell, milyen jelentősége lenne egy ilyen lépésnek az európai légkör, bizalom szempontjából. Részletes javaslatokat tett a szovjet külügyminiszter a tengerek biztonságának növelésére. Azt ajánlotta, hogy a leszerelést terjesszék ki a haditengerészeti erőkre, hasonlítsák össze a flották adatait, biztosítsák a közlekedést a fontosabb tengeri útvonalak meghatározásával. Új gondolatnak számít, s visszhangja is volt annak a javaslatnak, hogy a Biztonsági Tanács állandó tagjainak erőiből állítsanak fel egy ENSZ-flottát a hajózás szabadságának fenntartására a veszélyeztetett övezetekben. Ezen túlmenően megállapodást is ajánlott a nukleáris fegyverekkel felszerelt hajók számának a korlátozására. AZ ENSZ SZEREPE Az eddig elhangzottakból egy további fontos dolog is kitűnik: a Szovjetunió nagyobb, hatékonyabb szerepet szán az ENSZ- nek. Hiszen mindezeket a kérdéseket meg lehetne vitatni a Biztonsági Tanács tagállamai legfelsőbb vezetőinek konferenciáján, ahogyan azt Mihail Gorbacsov javasolta több mint egy évvel ezelőtt. Nagyon sok szó esett az ülésszakon a leszerelés és a fejlődés összefüggéseiről, az igazságos világgazdasági rend megteremtéséről, az adósságproblémákról, s természetesen a fejlődő országok sürgették ezek megoldását. Radzsiv Gandhi indiai kormányfő arról beszélt, hogy miként lehetne 2010-ig felszámolni minden atomfegyvert. Most tehát arról van szó, hogy ezek a javaslatok ne vesszenek kárba, a sok hasznos gondolatot az elkövetkező években a különböző fórumokon hasznosítani kell. Nem kell tragédiának tekinteni, hogy a záródokumentum elmaradt. Hanem olyan ténynek, amely tükrözi ellentmondásos világunkat. Az ősszel, szeptemberben kezdődő rendes ülésszakon a kulcsfontosságú kérdések ismét napirendre kerülnek. MALINÁK ISTVÁN A Komszomolec Kirgiziji nevű szovjet teherhajó, miután Halifax kanadai kikötőben 10 ezer tonna lisztet vett fel, 1987. március 12-én Kuba felé vette az irányt. A Hatteras-fok térsége ezen a napon szokatlanul elhagyott volt, nem jött ellenirányban semmilyen hajó, és a radarernyön sem tűnt fel semmi. A meteorológiai előrejelzés nem adott okot aggodalomra. Éjjelre friss szél támadt, 4 óra 40 perckor Valentyin Kotyetnyikov első tiszt a parancsnoki hídon távoli morajlásra lett figyelmes, amelynek a hangja egyre közeledett és erősödött, majd hamarosan vad zúgásba ment át. Jevgenyij Sarov, a hajó rádióállomásának vezetője, arra ébredt fel, hogy hatalmas ütés érte a hajótestet, és a hajó erősen a bal oldalára dőlt. A rádiós az első pillanatban nem fogta fel, hogy mi történt. Meglepte a szokatlan csend, és nem érezte a hajtómű megszokott remegését. Megállt a hajó motorja! Az irányíthatatlanná vált hajó hánykolódni kezdett a tengeren. Sarov a veszélyjelzésre fenntartott hullámsávon rádiójeleket adott le, az óceán azonban néma maradt, sehonnan sem jött válasz. Időközben tovább romlott a helyzet a hajón. A gépészek elkeseredett próbálkozásai a motor beindítására végre sikerrel jártak. A gép beindult, a fordulatszáma azonban alacsony volt, és a hajó alig engedelmeskedett a kormánynak. A dőlése egyre nagyobb lett, és rázkódás esetén elérte a 36 fokot. A hullámok nagy robajjal csaptak át a fedélzeten. A legénység kénytelen volt kúszva közlekedni a hajón. A kapitány utasítására a matrózok a mentőcsónak fedélzetén kifeszítették a viharköteleket, amelyekbe azután bele lehetett kapaszkodni. Lehetetlennek bizonyult a mentő motorcsónak vízre bocsátása. A jobboldali mentőcsónakot a dőlés miatt nem lehetett igénybe venni, az elárasztott oldalon pedig az embereknek a mentöcsónakba való beültetését az ilyen erős viharban a kapitány túlságosan kockázatosnak ítélte meg. A segítség a partról jött A kapitány 7.30-kor utasította Sarovot, hogy értesítse a Szovjet Balti-tengeri Hajózási Társaságot a történtekről, azonban rövidhullámon nem sikerült Lenin- gráddal kapcsolatot teremteni. Akkor a rádiósok Havannával létesítettek kapcsolatot, amely a főrádiócsatornán a hajóról vett vészjelző radiogramot továbbította Leningrádba. A szovjet hajózási központban haladéktalanul válságstábot hoztak létre. Végül a stáb 8*.30-kor kapcsolatot teremtett a hajóval, és ettől kezdve a szükségnek megfelelően igazította a kapitány intézkedéseit. Reggel 9 órára a hajó dőlése tovább fokozódott. A himbálódzással együtt a dőlés mértéke most már kezdte elérni a kritikus pontot, a 48-50 fokot. Hurasev úgy döntött, hogy a helyzetről Leningrádba tett jelentés után le kell adni a végveszély jelzést. Azonban a hajó fő rádióadója nem állt be megfelelőképpen, jóllehet röviddel azelőtt még kifogástalanul működött. A műszerfal azt mutatta, hogy „megsérült az antenna". Átálltak a vésztartalék-antennára, de ez nem járt eredménnyel. Ezután olyan rádióbóját bocsátottak vízre, amely automatikusan sugározza az SOS-jeleket. A helyzet súlyosságát felmérve a kapitány úgy látta, hogy a segítség elkéshet, és ezért utasította az első tisztet: a külön antennával rendelkező rövidhullámú rádióadó-berendezéssel vegye fel a kapcsolatot az Egyesült Államok parti őrségével és kérjen tőlük segítséget. Az amerikaiak azonnal válaszoltak. Miután megtudták a szovjet hajó koordinátáit, közölték, hogy a katasztrófa körzetébe indítanak egy rávezető repülőgépet és három helikoptert. A parti őrséggel folytatott beszélgetés után 3 órával, 12.00 órakor a szovjet hajó felett repülőgép jelent meg, majd a nyomában megjöttek a helikopterek is. Az első helikopter mintegy 20 méteres magasságban a hajó felett helyezkedett el, és feltehetőleg a szél erősségének és irányának megállapítása céljából felmérést végzett. Ezután acélsodronyon fémrudakból mentóbölcsöt bocsátott le. Az egyik pilóta félig kihajolva a helikopter vezetőfülkéjéből és a hevederekbe bekötve, fejjel lefelé a levegőben himbálózva követte figyelemmel, mi történik lent. A kezében kis műszert tartott, amelynek a segítségével a mentőeszköz mozgását irányította. A mentési munkálatokat megnehezítették a havat hordó szél lökései, amelyeknek a sebessége elérte másodpercenként a 2-5 métert, és súlyosbította még a helyzetet a helikopter rotorja által keltett erős légáramlás is. A második kísérletre sikerült a mentőbölcsőt a kiszemelt leszállási helyre letenni, mintegy 3 négyzetméteres területre, távolabb az imbolygó hajóépítményektől és az árbóctól. Megkezdődött a legénység evakuálása a hajóról. A bölcső egyszerre két embert vett fel, majd felemelték a helikopterhez és behúzták az utastérbe. Az egész emelési műveletet virtuóz módon hajtották végre: 20 perc leforgása alatt a helikopter 15 embert vett fel és elrepült. Á helyét a hajó felett a második vette át. A pilóták kifogástalanul bonyolították le a mentőakciót. A hajó dőlése elérte a kritikus mértéket. Ezért bármely pillanatban felfordulhatott és elsüllyedhetett. A kapitány, aki kezdetben úgy gondolta, hogy néhány matrózzal a fedélzeten marad, és megkísérelik a hajó megmentését, kiadta a parancsot, hogy mindenki hagyja el a hajót. Legvégül Sarov még egyszer kapcsolatba lépett Havannával, ahonnan azonnal radiogramok tömegét továbbították neki különféle hajók segétségnyújtási ajánlataival. Ezek a hajók azonban, mind távol voltak, és a katasztrófa színhelyét 2-3 napnál előbb nem tudták volna elérni. Amikor a megdőlt hajó felett megállt a harmadik helikopter, és megkezdte az utolsó matrózok evakuálását, a hullámok már elérték a rádiós helységet is. Jevgenyij Sarov a következőket adta elő:- Két és fél óra múlva egy katonai repülőtéren szálltunk le, nem messze Atlantic Citytől. A városban nagyon melegen fogadtak bennünket. Larry White hadnagy, a New York-i parti őrség koordinációs központjának vezetője a következőket mondta: „ Tudom, hogy az oroszok többször is megmentették az amerikai tengerésze-' két. Ha a katasztrófa térségében vagy a közelében szovjet hajó volt, nem volt példa arra, hogy ne sietett volna segítséget nyújtani. Most ránk került a sor. Van egy nagyon régi és jó tengeri tradíció, hogy a különféle országok polgárai kimentik egymást a bajból. És semmilyen akadály - sem nyelvi, sem pedig politikai - nem gátolja őket ebben. “ Este, amikor már rendben voltak a hivatalos iratok, autóbusszal bevittek bennünket Atlantic Citybe. A szálloda halijában éppen esküvő zajlott. Az ifjú pár és a vendégek furcsállva nézték a munkaruhát viselő fáradt férfiak csoportját. A következő napon a szovjet nagykövetség képviselője közölte, hogy az Egyesült Államok elnöke találkozni szeretne velünk. Mivel a ruhánk a tengeren maradt, a fogadáshoz szükséges minden holmit a helyi üzletekben kellett beszereznünk. A tengeri balesetekre vonatkozó törvény értelmében minden kiadásunkat a szovjet állam vállalta magára. A Fehér Házba a keleti kapun érkeztünk. A híres parkban, az elnök szónoki emelvényétől jobbra, az amerikai pilóták sorakoztak fel. Mellettük állt egy tengernagy, a parti őrség parancsnoka. A bal oldalon a mi legénységünk sorakozott fel, összesen 37 ember. Az emelvény előtt diplomaták és családtagok ültek, s természetesen újságírók, közöttük a szovjet televízió munkatársai. Rónáid Reagan fürgén jött le az épület lépcsőjén, majd odalépett a pilótákhoz, köszöntötte őket a sikeressen végrehajtott mentőakció alkalmából és kitüntetéseket adott át nekik. Ezt követően hozzánk lépett, kezet fogott mindenkivel, érdeklődött egészségi állapotunk felöl, és sikereket kívánt nekünk. Rövid beszédében az elnök hangsúlyozta, hogy ilyen nehézségű és nagyságú mentőakciót először hajtottak végre az Egyesült Államokban. Befejezésül a következőket mondotta: „Az emberek kötelesek egymáson segíteni, a két nagyhatalomnak pedig együtt kell működnie." S felénk fordulva oroszul fejezte be beszédét: „Jó utat kívánok. “ VLAGYIMIR SZIDORENKO (A yokrug Szveta című folyóiratból, rövidítve)
