Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-12-23 / 51. szám
ÚJ szú (Gyökeres György felvétele) A középkorban, de még később is a Bodrog-Tisza közének nevezték ezt a három folyó - Tisza, Latorca, Bodrog - által határolt sík területet, az Altöld legészakibb nyúlványát. A XVIII. században már Bodrogköznek említi a krónika. Vörösmarthy Mihály a Zalán futása című hősi eposzában olyan megkapóan és pontosan rajzolja meg a Bodrogköz szépségét, mintha maga is itt élte volna le gyermekéveit: A vidék lépést tartott az ország általános szellemi fejlődésével. A falvakban átlagosan harmincra tehető az egyetemet, illetve főiskolát végzettek száma, az érettségizetteké pedig ennek a háromszorosa. Tehát nemcsak a kulturáltabb életforma, a magas életszínvonal jellemző a Bodrogközre, hanem egyre erősebb a szellemi kisugárzás is. Számomra ma is e tenyérnyi hely á biztos menedék a meg-megújuló viharokban. Láttam sok tájat, hegyekkel, dombokkal koszorúzottakat, megcsodáltam én is, mint Petőfi a „zordon" Kárpátokat, de nekem legszebb a sárgán izzó nádasokkal borított Bodrogköz, mely úgy él képzeletemben ma is, mint hajdani gyermekkoromban. Szerettem estelente hallgatni a Ti- cében a bölömbika hangját, hajnalban a rigók füttyét, a nádiverebek hangos csirregését, a kakukk gondtalan kakukkolását. Ha csak tehettem, szabadidőmben a Tice-parti rekettyebokrok között barangoltam, hol ma is ott tanyáznak emlékeim ezüst madarai. Sokszor észre se vettem, s ott kapott az alkony, utamat kicsillagozták a pettyes katicabogárkák. Máskor meg a csendesen folydogáló Latorca partján üldögéltem és gyönyörködtem a lassan úszkáló halakban, libbenő szitakötőkben. Ez a természetszeretet ma is él bennem. A természet nagy templomában érzem igazán jól magamat. Elcsodálkozom egy-egy délceg jegenyén. Nagyon szeretem e fákat, mert szép sudarak, egyenesen törnek az ég felé. A legteljesebb szélcsendben, a kánikula legrek- kenóbb forróságában is halkan susognak, mint egymást ölelő szerelmesek. Egyenességük a gerinces, jellemes embert idézik fel bennem. Ma is a tegnapi gyermek csodálkozó szemével nézem a tájat, embersorsom meghatározóját, formálóját, élményem és emlékem kimeríthetetlen tiszta forrását. Itt tanultam meg becsülni az egyszerű dolgos falusi embereket, akik álmukban olykor még ma is fehér ökröket hajtanak, tenyerükből zabbal etetik a kiscsikókat. Túl sok az emlékük, jönnek felém elkomorodva, minden nappal öregebben. Észre se vettem, s lassan én is hozzájuk öregedtem. Ha olykorolykor hazamegyek, s rám emelik kalapjukat jó napot köszönve, én megkérdem mindig magamtól: „Hány eszme s törvény gyúrta ezt a népet, sújtotta ilyen s olyan anti véglet, ő állt konokan súlyos igazával, s vetette földjét aranyos búzával..." Líra és emlék zsong itt mindenütt. A Tice nádrengetege Esze Tamást és híres talpasait idézi. A Pusztarétröl Buga Jakab küldi felém síró-fájó énekeit. Az llhón kuruc dalok lopakodnak elém, Rákóczi kurucai fogják kezemet, kiknek emléke igazra, helytállásra kötelez ma is. (gy kapcsol össze bennem múltat, jelent, embert formáló tudatot szülőföldem, a Bodrogköz... TÖRÖK ELEMÉR Bodrogköz szigetén, hegy emelkedik a hideg éjnek Tája felé, egyedül, erdővel övezve derékon, Zölden alúl, pusztán a szirteknek hagyva fölülről. Kis Tice, a Tisza habjaiból lesietve aláfoly Balja felöl, jobbján Bodrog fut csendes özönnel; fiz itt-ott kiemelkedő homokdombokat, a Vérdombot, az Akasztóhegyet, a Tatárdombot, Apróhegyet, Füzérét még az én gyerekkoromban is szelíden ölelték körül a kisebb-nagyobb erek, tavak, a Benetó, a Budató, a Csizér, az Aranyásó, a Mocsolya, a Sulymos, és a több kilométernyi hosszan kanyargó Tice. Történelmi levegőjű táj ez, sok vihar zúgott át a haragoszöld nádasok, lápos mocsarak közt megbúvó aprófalvak felett. De itt sokáig senki meg nem vethette a lábát, mert a nádas mocsárvilágban csak az érezhette otthon magát, aki e tájon született. A krónika szerint nem valami szép emlékeik maradtak innen a török, német hódítóknak sem, akik megpróbálták ezt a vidéket is leigázni. A bodrogközi falvakban családok egész sora élt századokon át a halászatból. Ez adta élelmüket, s ha nagyon szerényen is, ebből pénzeltek. A hivatalos halászokon kívül az én szülőfalumban, Leleszen (Leles) is mindenki halászott, kétközzel, tapogató kassal, varsával, emelóhálóval, szigonnyal. A kifogott jobbfajta halakat, csukát, süllőt, pontyot, harcsát, kecsegét a távolabbi városokban, Ungváron, Sátoraljaújhelyen értékesítették. Ám bármennyi halat is fogtak és adtak el a halászok, mégse gazdagodott meg egy se közülük. Nem véletlenül született és szállt szájról szájra a népi mondás: Halász, vadász, madarász, mind éhenkórász. Nekem a Bodrogköz még ma is idilli, szép táj. Északon a Víhorlát, nyugaton a tokaji-szalánci hegylánc koszorúja kéklik. Dél és kelet felé, amerre a szem ellát, az „aranykalászos róna" húzódik. A Bodrogköznek nemcsak a legigényesebb kultúrnövények termesztésére, hanem a legkülönbözőbb szárazföldi és vízi élőlények számára is kedvező az éghajlata. Amikor még folyóit nem szorították gátak közé, a tavaszi és az őszi nagy áradások idején tengerré változott az egész táj. Lápos, nádas vadvizei megszámlálhatatlan vadkacsának, vadlibának, vízicsirkének, szárcsának, gémnek, bíbicnek nyújtottak édeni búvóhelyet. A sásas zsombékok közt darvak, kócsagok, hattyúk fészkeltek és éltek békében. Madarak énekétől zengett a határ. Ma a nagyon megcsappant madárvilágnak a Bodrogköz legnagyobb természetvédelmi területe, a több mint három kilométer hosszú nádas, vízililiommal benőtt Tice ad otthont. Bár madárvilága sokkal szegényesebb a réginél, a védett területen a fajok sokfélesége még mindig szép látnivalót nyújt az ide ránduló természetkedvelóknek. Az ősi földbe belevájó ekék, a mocsarakat, vadvizeket levezető csatornák, a buján növő bokrokat irtó fejszék sok madár- és állattanyát semmisítettek meg, de másfelől sok ezer hektárnyi földterület vált termővé, s ez sok mindenért kárpótol. Hiszen száz éve a Bodrogköznek még csak alig tíz százaléka volt művelhető. De még a második világháború előtt is csak egyharmadán termeltek kultúrnövényeket. S a művelhető földterületnek nyolcvan százaléka volt egyházi, grófi és földesúri tulajdonban. A krónikában olvasom: „A kenyér- nekvaló búzát pedig a Tisza menti bodrogköziek gyerekestül-papostul a ti- szántúlra, Szabolcs megyébe jártak learatni". Ma ez a vidék nemcsak önmagát látja el kenyérgabonával, de ezer és ezer vagonnal küld az állami terményraktárakba is. Még a hatvanas évek elején is csak tizennyolc mázsa búza termett egy hektáron, ma az átlagos hektárhozam közel ötven mázsa. A mezőgazdasággal párhuzamosan fejlődött a vidék ipara. Elmondhatjuk, hogy az elmúlt időszak az iparosítás és az ezzel járó nagy építkezések kora volt. A Bodrogközben a háború előtt csak egynéhány malom volt. Az itt élő emberek ezerszámra jártak el még húsz éve is messzi iparvidékekre dolgozni... A két világháború között több mint háromezren vándoroltak ki Amerikába a jobb megélhetés reményében. Ma a Bodrogköz lakosainak közel hetven százaléka dolgozik az itt létesített ipari üzemekben. A többi az állami gazdaságokban és a földműves-szövetkezetekben találja meg számítását. Illllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllltlllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll Egy régi focipálya Átnéztem a várost. Bejártam minden utcáját, hol gyalog, hol kocsival. Az új utcákat, melyeket lakótömbök meg pusztán hagyott, vagy még beépítetlen területek alkotnának, ha tudnának méltó módon az emberhez, és a régieket, ahol jólesett megállni egy- egy ház, kőfal, fa vagy bokor előtt. Közben azonban éreztem, amit aztán az út végén ki is kellett mondanom magamban: ez a város már nem az. Nem az, amelyet idestova húsz évvel ezelőtt elhagytam. Nem szebb lett, hanem alaktalan, nem lett melegebb, inkább rideg, olyan, amilyenből pont tizenkettő egy tucat manapság. Ami egyedi benne, az végül is nem benne van, hanem körülötte. A természeti környezet, a Kishegy, melynek sok száz évvel ezelőtt telepedett az ölébe. Persze, kétségem támadt, lehet, csak én látom ezt így. De nem, volt osztálytársaim is, barátaim, akik maradtak - akikkel útközben találkoztam. Mégis - a szülővárosom. Sehol máshol, még ott sem, ahol immár másfél évtizede élek, ahol gyermekeim születtek, nem tudok úgy járni, úgy érezni, ahogy itt. Sehová máshová nem érkezem a szívnek olyan, lélek- és testizzító dobogásával, mint a Bodrogközbe, Királyhelmecre (Kráiovsky Chlmec). Amikor a Bodrog hídján átrobog velem a vonat, vagy kocsin suhanok át rajta, tudom: otthon vagyok. Talán éppen azért érint mélyebben, ami nincs (már), ami másként van, de nem éppen jól, ami csupán látszat, máz - mint a még nem is olyan régen szőlőt termő Kishegy oldalából felnyúló, messziről nézve magasan kiemelkedő toronyházak -, de ha megkaparjuk a felszínt, kiüt a rozsda. És mégis. Mert nemcsak hogy itt születtél. Itt is eszméltél, itt növekedtél, itt ismerkedtél meg a világgal és benne annyi mindennel, a homokszemtől kezdve az első szerelmen, munkán, versen, anyanyelven át egészen temagadig, meg akikhez tartozol. És itt vannak azok a helyek, sehol másutt e földön. Ha akadnál is véletlenül ugyanolyanra, vagy hasonlóra, az nem az lenne, mert ahhoz nem volt közöd, következésképpen ahhoz nem köt semmi. Nem köt - emlék. Ezekhez? Ahol gyermek- és ifjúi éveid zajlottak? Itt van például a régi futballpálya. Egy, számtalan emlékhelyem közül. Legalább húsz éve nem láttam. Állok nyitott vagy már be sem zárható kapujában, miközben tolulnak elő a múlt képei, melyekről azt hittem, rég kihullottak emlékezetemből. Pedig a látvány lehangoló, a valamikor oly örömmel átadott és fogadott öltöző, nézőtéri deszkasor most elhagyatott, dudvába dőlt kerítés, rozsdás drótháló, mely a pálya mögött húzódó házak ablakait védte az eltévedt lövésektől. A „gyepszőnyeg"? Talán már gyerekek se fociznak itt. És mégis. Jólesik itt állni. Miközben feltűnik a kisfiú, aki valamikor én voltam, valamikor az ötvenes években, vasárnap délutánonként, apám oldalán, rövidnadrágban, fehér ingben, nyakamban Szmena fényképezőgéppel, melyet apám Munkácson élő nővére hozott ajándékba. És jönnek mind a többi szurkolók, odaköszönnek nekünk, aztán helyet foglalunk és hamarosan kivonulnak a csapatok. Napfényben úszik a pálya, odafutok én is a fényképezók közé. Ám jön a bíró, sípjába fúj, kezdődik a meccs, a nézőtéren pedig felhangzik a „Gyerünk, Helmec, hajrá!" Gyerünk Japán! Kovács Bertinek volt ez a gúnyneve, aki az „ambulancia " udvarán gyakran beállt közénk, gyerekek közé játszani, és akkor nagyon büszkék voltunk. Ő tanított bennünket arra, hogy egy játékosnak mindig tudnia kell, ki áll mögötte, amikor hátrafelé emeli vagy ollózza a labdát. „Gyerünk, Tibi!" Priám Tibi, akiről később A bodrogközi Matthews címmel cikk is megjelent, mivel még negyvenen túl is rúgta a labdát. „Bravó, Kena!" A mi kisvárosi csapatunk fekete párduca. A felső lécig ugorva, robinzonáddal szedi le a vinkli felé tartó labdát. O különben Dobos László író bátyja, aki aztán nemsokára elköltözött Királyhelmecről. „Nézd, felvágták Pi-pityut! A bíró nem fúj! Fúj, bíró. Liba bíró! Sárgarépát a bírónak! Szemüveget a bírónak!" Mást nem, és nem is küldik sehová, legalábbis nem kórusban. Akkor még. Szelíd ötvenes évek... Várva várt vasárnap délutánok, melyekről azt hitte a férfinép, hogy a lét- és fajfenntartó ösztönök kielégítésén kívül ember ennél többet nem kaphat az élettől, magasabbrendű élményt, boldogabb perceket. De nemcsak szurkoló voltam én ezen a pályán. Ha zárva volt is a kapu, találtunk rést, melyen beszöktünk, hogy focizhassunk. És most látom magamat futni, passzolni, bordatörő lövések elé állni a kapuban, meg levonulni sírva a pályáról - lecserélt a legerősebb fiú jogán önjelöltként „megválasztott“ csapatkapitány, merthogy szerinte gyengén játszottam. Az élet apró iskolái. És látom magamat vigyázzba parancsolt, testhez szorított kézzel, sorokban álló gyereksereg között, amint a spartakiádgyakorlatok előtt, klottgatyában és fehér trikóban hallgatjuk a „mi képviselőnk" ünnepi beszédét a békéről és a szebb jövőről. Visszaülök a kocsiba. Indulni kellene, de valahogy nem tudok. Kiszállok újra, nincs még vége a meccsnek. Tudom, nem is lesz soha, amíg élek, de most hadd nézzem még egy kicsit, apám oldalán, aki ünneplőben áll, ahogy minden mérkőzésen is. Lám, megint eszembe jut, mint mindig, ha gyermekkoromban kalandozván felbukkan derék alakja, hogy kacagott, talán akkor utoljára, amikor megkérdezte tőlem, mit vegyen nekem karácsonyra, és én azt válaszoltam - kisvonatot. „Kisvonatot, egy tizenhárom éves fiúnak?" Azért megvette, hogyne vette volna meg! És boldog volt, látván örömömet, a csillogó fenyő alatt körbeszaladó kulcsos kisvonat fölött. Nemsokára rá meghalt, és én a vonatot hibáztattam, mondogatván neki sokáig: „Te vitted el ót. “ Aki, lám, most újra itt áll, nem messzire tőlem, mellette egy kisfiú, rövidnadrágban, fehér ingben, nyakában Szmena fényképezőgéppel. Egy focipálya - a szülőföldön. qqDNÁR GYULA 1988. XII. 23.
