Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-12-23 / 51. szám
0000BB0000BB0B0SEBSBB0BS0000BE00E0BB0Í! Véleményt mond: Dániel Erzsébet, a Csemadok Érsekújvári (Nővé Zámky) Járási Bizottságának munkatársa Kultúra- a hétköznapok gyakorlatában T alán soha ilyen sűrűn nem követték egymást a világ változó eseményei, mint napjainkban. „Nem szeretek politizálni" - hangoztatták az emberek még néhány évvel ezelőtt is. Ma észre sem vesszük, s mindennapi szavaink között szerepel a világgazdaság, az átalakulás, a reform, a nemzetiség. Ki-ki a maga körében látja, vitatja és tervezi a jövő képét, s a maga módján magyarázza, értelmezi a változásra, változtatásra érett módszereket, körülményeket. Számunkra, csehszlovákiai magyarok számára jelentős esemény volt, hogy szövetségünk, a Csemadok, visszakerült a Nemzeti Front társadalmi szervezetei sorába. Tevékenységünk iránt megnyilvánuló bizalomnak, megbecsülésnek tekintettük ezt. S abban a reményben kaptunk friss lendületet munkánkhoz, hogy tudatosítva ezzel járó kötelességeinket, a többi tömegszervezettel egyenrangúan gazdagíthatjuk kultúránkat, szervezhetjük művelődéspolitikai szempontból egyre igényesebb, sokrétűbb tevékenységünket. Korai lenne még az azóta eltelt rövid időszakot értékelni. Mint más társadalmi változást ezt is könnyebb meghirdetni, mint a hétköznapok gyakorlatává változtatni. A megvalósítás lassúbb folyamat, s főleg a legalsó szinten, ahol egyes vezetők nehezen értik meg ennek jelentőségét, nem örülnek a változásnak. Ami jogkörünket illeti, a felsőbb irányítás, az intézmények szintjén természetes volt rangunk, tevékenységünk hatósugarának megnövekedése, a helyi közigazgatás bizony nem mindenhol veszi kellő mértékben tudomásul jelenlétünket. Ide valószínűleg nehezebben vagy lassabban jut el a CSKP KB 10. ülésének üzenete:,,hatékonyabb pártmunkával az átalakítás fokozatos végrehajtásáért", amelybe a kultúra ügye, feladata is beletartozik. Hiszen a gondolkodást megváltoztatni csak a tömegpolitika eszközei segítségével lehet. Ez pedig egy város vagy falu viszonylatában elképzelhetetlen a társadalmi szervezetek összefogása nélkül. Munkánkat - mint a Nemzeti Front társadalmi szervezete - úgy végezhetjük csak eredményesen, ha a többi társadalmi szervezettel egyenrangúan, képviseletünkkel jelen leszünk mi is a tervek, feladatok, vállalások, fontos döntések létrehozásánál, s mindenütt, ahol szocialista kultúránkra szükség van. Hogy igényesebben, jobban tudjunk dolgozni, szükségünk van a megmérettetésre. A nyitottságra, a hazai és a külföldi tapasztalatok összevetésére, a szélesebb, tágabb horizontú világlátásra. Pártunk lenini nemzetiségi politikájának szellemében ápoljuk kapcsolatainkat az egyetemes magyar kultúrával, valamint más országok kulturális szervezeteivel. E kapcsolatok elmélyítéséhez is hozzásegíthet a Nemzeti Front. Mivel munkám arra irányul, hogy a falusi és a kisvárosi emberek kulturális tevékenysége egyre gazdagabbá váljon, a kulturális munka feltételeinek gyakorlati jó, de sajnos, rossz példáival is találkozom naponta. Jó példákkal ott, ahol a község vagy a város vezetői a meglévő lehetőségeket jól kihasználják, értékelik a kultúráért munkálkodó eredményeit, erőfeszítéseit. így épültek fel egy-két faluban a kultúra, a művelődés házai, s teltek meg élettel, tartalommal. S lettek kiváló amatőr művészeti csoportok, országos hírű együttesek, amelyekkel büszkélkedhetünk, s amelyekre büszke az egész falu. Ahol ilyen csoport vagy együttes tevékenykedik, ott nem gond a Nemzeti Front feladatainak teljesítése. Sajnos, sok vezető nem tudatosítja, hogy elmúlt az az időszak, amikor elegendő volt csak a lelkesedés, a „belső fűtés", s tették (sok helyütt még ma is így teszik) a dolgukat a „kultúra ápolásáért", a megmaradásért. Ezek az érzelmi felhangot kívánó ösztönzők ma már nem elegendőek, nem lehet csak ezek által a minőségi fokozat felsőbb lépcsőjére lépni. Ez fogalmazódott meg a CSKP KB 10. ülésén is Ján Fojtík szavaiban: ,,A kultúra sokoldalú és céltudatos hatása az új, demokratikusan igazgatott szocialista társadalomra elkerülhetetlen és pótolhatatlan. Azt kívánjuk, hogy ez a hatás szembetűnően növekedjen. Ezzel függ össze, hogy magas kulturális szintre kell kerülnie annak a környezetnek, amelyben az emberek élnek, dolgoznak, s a dolgozóknak a lehető legnagyobb mértékben részt kell venniük az értékes kulturális tevékenységben a városokban, a falvakban, az üzemekben “. A hétköznapok gyakorlatára lebontva gondolkodom, számolok: Járásunk 37 - többségében magyarlakta - falvának és városának kulturális körülményeit ismerve ez a helyzet: 15 faluban egyáltalán nincs kultúrotthon, 8 községben pedig nem megfelelő, szinte használhatatlan a kulturális célokra épült ház. Vajon ha eddig negyven év alatt egyáltalán semmit sem tettek azért, hogy megfelelő körülményeket teremtsenek a kulturális élet számára, a hasznos, értelmes szabadidő feltételeinek megteremtésére, akkor most, a szigorúbb gazdasági-gazdálkodási módot diktáló helyzetben hogyan látnak neki? Mindez azért is eszembe jut, mivel mai beruházásainkkal már a jövőre gondolunk, az utánunk jövő fiatalokra. A 10. ülésen róluk is szóltak. ,.Állandó figyelmet kell fordítani a fiatal nemzedékre. Nevelése során törekedni kell az iskola és a család jobb együttműködésére. Erősíteniük kell az ifjúságra gyakorolt nevelöhatásukat. Nagy felelősség hánjl ebben a társadalmi szervezetekre, különösen a SZISZ-re, a kulturális és a tudományos intézményekre. Közös erőfeszítéssel meg kell teremteni a megfelelő feltételeket ahhoz, hogy a gyermekek és a fiatalok szabadidejüket célszerűen, műszaki, természettudományi és amatőr művészeti tevékenységgel, sporttal és testneveléssel töltsék. “ E célok megvalósítása során nyilván gondokkal is találkozunk. Aggodalmam egy helyi jellegű problémából ered. Nána városrészben (Stúrovo-Nána - Stúrovóhoz tartozik) hosszú évekig nem volt művelődési ház. A Csemadok az állami gazdaság épületében mutatta be a színdarabokat, irodalmi esteket. 1977- ben „Z akcióban" felépült az ifjúsági ház. A berendezést - valamennyi helyiségben - az asztalok és a székek alkotják. A színpad kicsi, felszerelés nélküli. Az átadás után derült ki, hogy a fűtés is kimaradt a házból. Azóta 11 év tett el. Évente esztrádmúsor, kiállítások, bálok, irodalmi estek sorozatát rendezik a társadalmi szervezetek e fűtés nélküli házban. A SZISZ ottani szervezete esztendőkön keresztül vajúdott. Hol kizavarták a házból, hol beengedték a fiatalokat. Az idén végre talpra állt a kislétszámú ifjúsági szervezet, tele vannak tervekkel. De senki sem kérdezi, nem veszi figyelembe az igényeiket. A fűtés tíz év óta állandó témája a falugyűlésnek. Jegyzőkönyvek sorozata tanúskodhat erről. Az utóbbi két-három évben már ígéret is született, meghatározott költségvetéssé I. Most se pénz, se fűtés, a házat önellátásra kínálgatják a társadalmi szervezeteknek azzal az indoklással, hogy kihasználatlan. De mi lesz a fiatalokkal? Az átalakítás fogalomkörében gondolkodva kérdezem, hogyan lehet magunk mellé állítani őket, s meggyőzni, hogy történik, változik valami, ha ilyen körülmények vannak valahol? Ahol hosszú évek során át elhanyagolták a közérdeket, ahol így bántak az emberek - a fiatalok - kezdeményező kedvével, jó szándékával, ott először rendbe kell hozni a hibákat, csak azután lehet azt várni tőlük, hogy újra kezdeményezni merjenek, akarjanak. Sajnos, sokan csak hangoztatják az új elveket, de megvalósításukra képtelenek. Sót a nyíltság, a bírálat elől is elzárkóznak. „A bírálatnak szilárdítania kell a társadalmat, ösztönöznie kell a fogyatékosságokkal szembeni engesztelhetetlenségre, az ellene folytatott harcban támogatnia kell a merészséget. Nem fogjuk megtűrni a jogos bírálat korlátozását és elfojtását, s még kevésbé a bírálatért való zaklatást." - hangzott el a 10. ülésen. S ezt nem lenne szabad szem elől téveszteni, amikor azt nézzük, hol és hogyan lássunk hozzá a társadalom, az élet minősége, az emberi gondolkodás és magatartás magasabb szintre emeléséhez. Véleményemet nemcsak a legszűkebb munkaterületemre vonatkoztatom. De a kultúra és a kulturáltság igénye nélkül nem tudok beszélni mindennapi gazdasági, politikai, társadalmi és magánéletünkről sem. Csak egymást feltételezve, kölcsönösen segítve és erősítve létezhetnek - és változhatnak - ezek a feltételek, ezek az értékek. A magunk részéről, kulturális szervezetünk munkatársaként arra törekszem, hogy a művelődés, a műveltség, a hagyományok megőrzése és ápolása, anyanyelvi kultúránk egész gazdagsága egyre több magyar nemzetiségű ember tudatos igényévé váljon. S ezen túl, hogy e kultúrának ne csak fogyasztói, hanem teremtói is legyenek, hogy az emberi képesség és tehetség kibontakozásához létrejöjjön mindenütt a megfelelő feltétel és légkör. Jó lenne, ha ezt valóban minden közéletben tevékenykedő ember megértené és lehetőségei szerint segítené. ne tudná, mire, kire utal a címbeli „nagybetű". Hiszen amióta tisztikarra és közlegényre osztódtak a Pál-utcai fiúk, azóta a magunk közlegény-sorsát élve, melyikünket nem ütött még szíven a legnagyobb kiközösítés, a legborzasztóbb bántás: ha, mint Nemecseknek, csupa kisbetűvel írták a nevünket. Félreértés ne essék, jelképes az utalás. De az igazságtalanság mindig ember mivoltunkban aláz meg, s mértékét, súlyát az is meghatározza, önérzetünk, önbecsülésünk hányszor és milyen ütéseket kapott, s hogy mindez - másokat ért hántásokra is figyelve - mennyire tett érzékennyé bennünket mindennemű emberekkel szemben elkövetett kisebb és nagyobb gazságok és sértések iránt. Senki sem tudja mi az, amit még elvisel, s melyik az utolsó csepp, amelytől kicsordul a pohár... Talán már-már beletörődtünk, megszoktuk, hogy olykor átnéznek rajtunk, hogy véleményünkre, szavunkra néha csak legyintenek. Szinte természetesnek tekintettük, hogy a hivatalban több helyen összekeverték az aktánkat, nem válaszoltak a kérelmünkre, hogy a főnökünk a nevünket sem tudta. Csak a hátunkban éreztük, a félszeggé vált kezünk mozdulatában, megtorpanásunkban tudatosult, hogy elbizonytalanított, megzavart, szégyenkezésre, önmagunk értékében való kételkedésre kényszerített ez a reánk hivatkozó, de nélkülünk intézkedő bonyolult és láthatatlan gépezet, a bürokratikus irányító-ügyintéző rendszer. Es most itt van az átalakítás a maga új követelményrendszerével, amelyet az ember köré csoportosítanak irányelvek és párthatározatok. A CSKP KB 10. ülése is, amely többek között arra figyelmeztet, hogy nem szabad megfeledkezni az embernek azokról az érdekeiről sem, amelyek a társadalomban betöltött helyét határozzák meg, amelyek munkájának és életének értelmet adnak, alkotó cselekvésre ösztönzik, olyan magatartásra, hogy ne legyen közömbös az iránt, ami körülötte történik. Ehhez azt hiszem, elsősorban arra van szükség, hogy mindenütt emberszámba vegyenek bennünket. Hogy szá- montartsanak, szükség legyen ránk, megbecsüléssel szóljanak velünk, hozzánk - és rólunk. Hogy erkölcs és illem ne cserélődjön fel szemünkbe mosolygó képmutató hallgatás és hátunk mögött rágalmazó szavak hatását semmibe véve. A nyíltságot és az őszinteséget itt és -e legérzékenyebb, legközvetlenebbül érintő kérdésben kell elkezdeni: hogy mit mondunk egymásnak, egymásról munkatársként, elvtársként, barátként. És hogy mennyire becsüljük, mi a véleményünk kollégánk, barátunk, munkatársunk tulajdonságairól, szokásairól, a munkájáról. Arról van szó, hogy a fontosság, a szükségesség tudata nélkül lehet élni, csak nem érdemes. Ha személy szerint mindegy, helyesen, jól szólunk-e, hogy pontosan vagy hanyagul dolgozunk-e, akkor a legtöbb ember közömbössé, vállát vonogatóvá, mindenre legyintővé válik. És e közömcsu pa bösségben mi más teremhet, mint rosszindulat, mint a másikat is lebecsülő, semmibe vevő szemlélet, a cinikusság és a durvaság. A jó tanítók a megmondhatói, hány egykori tanítványuk nevét - egész osztályokét - sorolják fel évtizedek múltán is, emlékezetükben őrzik nebulók tucatjainak jellemző tulajdonságait, képességeit. Vajon hány mai főnökről - igazgatóról, szövetkezeti elnökről - mondható el, hogy személyesen ismeri legalább a dicsőségtáblán szereplő legjobbakat, hogy nem csupán részlegekre szóló utasítást ír, hanem megáll itt vagy ott, s megmondja: „Fekete elvtárs, János bácsi, Nagy szaktárs, ugye, magára számíthatok..." Hogy kevés az idő, hogy gyűlés gyűlést ér, értekezletről tanácskozásra rohan a mai vezető? Igaz. De az is szervezés kérdése, hogy az emberekig azért eljusson, hogy a „fent" és a „lent" zárt köre megszűnjön, hogy egy-egy járási illetékesnek ne legyen fölfedezendő terület az a hatvan-hetven község, az a két- három városka, amelyet irányítania kell, s hogy - ne soroljunk fel minden elképzelhető, de mindannyiunk által ismert és okkal számontartott változatot a lakosságnak, az embereknek szolgáltatást nyújtó intézmények dolgozói ne úgy végezzék a munkájukat, mintha kegyet gyakorolnának, hogy a közönséges halandókhoz leereszkednek. Az emberi tényező - hallom naponta közszájon forogni, a többi tényező közé szürkítve szinte ezt a szovjet peresztrojkával született gorbacsovi - az ember és a faktor összekapcsolásából alkotott új fogalmat. Más nyelveken elfogadom, de anyanyelvűnkön mintha kissé eltárgyiasulna, jelentősége alatt maradna így, akkor is, ha felső fokon jelentik ki: „a legfőbb tényező", akkor is, há hivatkozásul szolgál az „emberi tényező", szerepéről szólva. Nem vagyok nyelvész, hogy filológiai igazságokat kinyilatkoztassak, de újságíróként zavar valami ebben a szókapcsolatban. Talán éppen annak a megoldatlansága, amit az előzőkben- mint megannyi, változtatásra érett jelenséget - felsoroltam? Az Idegen szavak és kifejezések szótára szerint a „faktor" összetevő, tényező, folyamat hajtó ereje vagy egyik fő feltétele. A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a tényező- hatóerőként szerepelő mozzanat, személy vagy csoport, ízlelgetem: az átalakítás fő feltétele, fő tényezője, hajtóereje az ember. Az emberi hatóerő (az erő a forradalmi minősítéssel azt jelenti, társadalmi változást előidéző tényező) siettetheti, gyorsíthatja, előidézheti a szükséges társadalmi változásokat. Árnyaltabb, szemléltetöbb, pontosabb lett volna, ha az átalakítás szótárának ezt az egyik, kétségtelenül a legfontosabb alapfogalmát hajtóerőnek nevezzük. Ha csak miután átgondoltuk, mit tehetnénk személy szerint az átalakításért, vennénk a szánkra ezzel kapcsolatosan is az ember nivét. Ha nem használnánk tartalmatlanul, a fogalom jelentését át nem érezve, meg nem gondolva. Talán csak a hangsúlyon múlik, azon a gorbacsovin. Hát olyan sokat jelentene a hangsúly? Ha az emberről szólunk, bizony olyan sokat. Hangunk színe, melege is mérce, s elárulja, mennyire becsüljük egymást, az embert, hogy mennyi bennünk a másokra figyelő emberség. Belső tartalékaink, legjobb képességeink csak akkor tárulhatnak fel és bontakozhatnak ki, ha odafigyelnek a szavunkra, ha nem legyintenek a véleményünkre. Ha legalább valahol - csupa nagybetűvel írják a nevünket. H. MÉSZÁROS ERZSÉBET