Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-12-16 / 50. szám
Rácz Olivér =< JCOOCCOOCCOOOOOCCOCOCOÍ >ocooocococccoccosocccosocooocoo< soocosoococos Párbeszéd az olvasóval E zerkilencszáznegyvennyolc december 15-én látott napvilágot az akkor még hetilapként megjelenő Új Szó első száma. Az idősebb nemzedék ma is emlékszik még az első szám Fábry Zoltán által megszövegezett üzenetére: „Mi majdnem négyéves késéssel léptünk a béke küszöbére. Behozhatatlan hátránnyal, de le nem becsülhető előnnyel indultunk: tiszták maradtunk, emberek maradtunk. Némák voltunk, és embertelen hang nem hagyta el a szánkat. “ Kegyelettel olvassuk a megfakult sorokat, noha azóta nyilvánvalóvá vált, hogy olykor a némaság is lehet az elkötelezettség némán is kiáltó eszköze, s az is bebizonyosodott, hogy behozhatatlan hátrányunkat már régen kiegyenlítettük: egyenrangúakká és egyenjo- gúakká váltunk az egyenrangúak és egyenjogúak között. Közös akarattal, közös dolgaink közös elemzésével jutottunk el idáig. A csehszlovákiai magyarság a háborút követő, első, zavaros években, a jól ismert politikai okokból, valóban a felszabadulás perifériájára, „a béke küszöbére”szorult, de mert élő világunk nem absztrakt fogalmakból, hanem élő emberekből állt, 1948 februárjának kellett bekövetkeznie - pontosabban: 1948 februárjának be kellett következnie, hogy eloszlassa tudatunkból a kétkedés, a bizonytalanság és gyö- kértelenség nyomasztó érzetét. 1948 februárja megnyitotta az utat a kibontakozás lehetőségei, mindnyájunk közös lehetőségei felé: az ország nemzeteinek és nemzetiségeinek céltudatos összefogása felé, hogy végre tudatára ébredjünk, sem nemzet, sem nemzetiség nem sajátíthatja ki a maga számára a sommás büntelenség kiváltságát, és sem nemzet, sem nemzetiség nem marasztalható el totálisan hajdani uralkodó osztályainak vétkeiért. 1948 februárja nemcsak a csehszlovákiai magyarságot helyezte vissza állampolgári jogaiba: a szocializmus erejével, a marxizmus-leninizmus elemző okfejtésével bizonyította be nemzetnek és nemzetiségnek, az egyetemes köztudatnak, hogy a hajdani elnyomók, a hajdani feudális Magyarország oligarchiái ugyanúgy elnyomták a mai csallóközi traktoros és a bodrogközi darukezelő elődeit, mint a mai liptói iparos vagy a mai árvái gyári munkás őseit. Ugyanannak a két nemzetnek, amelynek egyes, hatalomra törő csoportjai a második világháború után megszervezték egy nemzetiség jogfosztottságát, kitelepítését, áttelepítését - ugyanannak a két nemzetnek a sarlókalapácsos lobogó alá felsorakozott tömegei síkra szálltak az egy hazában élő nemzetek és nemzetiségek egyenlő jogaiért. Illesse érte őket hála és elismerés. Háború utáni, túlélő nemzedék voltunk. De mi nemcsak tulajdon nemzedékünkért, hanem egész hazánk minden nemzedékéért, eljövendő nemzedékek végtelen soráért vállaltuk a küzdelmet. Nem álltunk vértezetlenül: minden ideológiai fegyverzet, erőforrás a mi oldalunkon volt. Túlélő, s ha a fasizmus tébolyult embertelenségeire emlékezünk, javarészt véletlenül életben maradt nemzedék voltunk, de bennünket 1948 februárjának a vértezete mentett meg attól, amitől a „győztes" nyugati nagyhatalmak háború utáni nemzedéke éppen az egységes szellemi vértezet hiányában nem menekülhetett: Ernest Hemingway ezt a nemzedéket - nem ok nélkül - „lost generation “-nak, elveszett nemzedéknek nevezte, s az amerikai fiatalok egy, nem is csekély számú csoportja tovább fokozta ezt a keserű szemléletet; illúziót vesztett kiábrándultságában „beat generation"- nak, vert nemzedéknek nevezve s vallva önmagát. Holott: háborút nyert nemzedék voltak. Mi nem rekedtünk meg a háborús győzelmek, a fasizmus felett aratott győzelem tudatánál - mi az életet és a jövőt akartuk megnyerni a magunk és utódaink számára. Az írott szó erejével is, mert az írott szó tömegekre hat. Ez a célja: hatni az olvasóra, hogy alakítsa, sót átalakítsa szemléletét és tudását, mert az ismeretszerzés tudatos rög- ződése és rögzítése, napilapok cikkeitől tankönyvek tarka oldalaiig, lírai költemények villanó képeitől tudományos értekezések elmélyült tételeiig a legmaradéktalanabbul az írott szó erejével történik. r Í gy és ezért indult meg 1948 decemberében az ÚJ SZÓ. Emlékek rajzanak; tudatomba egy hajdani vonat kerekeinek a kattogása hatol. Ketten ültünk a fülkében, s mert odakint eső mosta a tájat, újságot vettem elő. Átlapoztam, egykét cikkét elolvastam, egy-két írást felületesen átfutottam, aztán - odakint eső mosta a tájat - közömbösen magam mellé helyeztem a lapot. S ekkor szólalt meg útitársam: - Megengedi?... - Majd mentegetőzve hozzáfűzte: Én is járatom, de hozzánk egynapi késéssel érkezik. Debrecenben élek... De itt születtem, Szlovákiában. - Aztán elmondta, hogy su- hanc-tisztviselöként, katonai szolgálat alól még mentesülve helyezték át Debrecenbe: ott érte a felszabadulás. Ott maradt, megnősült, most már csak látogatóba jár szülőföldjére, Szlovákiába. - De az ÚJ SZO-t rendszeresen járatom - mondta. - Tudja - folytatta elgondolkozva -, amikor az első száma megjelent, úgy éreztem, megkezdődött az európai kul- túrfolyamatosság helyreállítása... Emlékek rajzanak: tudatomban egy másik, későbbi vonat kerekei kattognak. Ketten ültünk a fülkében, s mert odakint már sötétedett, elővettem újságomat. S ekkor szólalt meg útitársam. - Magyar nyelvű lap? - kérdezte szlovák nyelven. - Magyarországi? Válaszomon elgondolkozott, aztán megkérdezte: - Azok számára, akik nem tudnak szlovákul?- Nem - mondtam gondolkodás nélkül. - Azoknak a száma egészen elhanyagolható. Annyit, hogy a szlovák vagy akár a cseh lapokat átböngéssze, ma már minden magyar tud Szlovákiában.- Hát akkor? Elmosolyodtam.- Más az, amit az ember az anyanyelvén olvas - mondtam, és így is gondoltam. Más az, amit az ember az anyanyelvén olvas. Talán azért, mert ez az, ami nemcsak a társadalmi tudatot hatja át: a nemzeti öntudatba hatol. S ma már tudjuk, hogy nemzet nélkül nincsen, nem létezhet nemzetköziség. Ahhoz, hogy a nemzetek közötti barátságról, együttműködésről - szolidaritásról beszélhessünk, mindenekelőtt tehertételektől és csökevényektöl mentes, tiszta nemzeti öntudat szükséges. Nemzetközi munkásosztályról beszélünk, de a munkásosztály is a nemzethez tartozik, s pontosan tőle, a nemzet nemzetalkotó alapjától tudjuk, hogy a tulajdon nemzetét csak az tudja szívből, szívbéli természetességgel megbecsülni, aki megbecsüli a mások nemzeti, nemzetiségi öntudatát, mert ez a nemzetek közötti szolidaritás, együttműködés, a baráti kapcsolatok alapfeltétele. Az írott szó a tudatba hatol, a tudatot alakítja, formálja. 1948 decembere, az ÚJ SZÓ megindulása a csehszlovákiai magyar írott szó hőskorát jelentette. Mindössze néhány író, újságíró, politikus tolla, hite, megszállott munkavállalása alapozta meg ezt a hősi korszakot. Az osztályharcnak és a proletariátus szószólóinak már a háború előtt ismert vezéralakjai: Major István és Lőrincz Gyula; a harcokban új harcokra edződött Fábry Zoltán; a marxizmus-leninizmus veterán bölcsei, a felejthetetlen Sas Andor és Szántó Laci bácsi; az örökké és mindenütt szervező, aktivizáló Egri Viktor írásai, Szabó Béla okos, ha a szükség úgy kívánta, gunyo- ros széljegyzetei, s mert az ÚJ SZÓ akkor egyet jelentett az irodalommal és a meginduló irodalmi élettel is, általa született meg az új, szocialista csehszlovákiai magyar irodalom. Az első Népnaptár. Az ötvenes évek első két évében negyedévenként - Tavasz, Nyár, Ősz, Tél néven - megjelenő irodalmi almanach. És 1949 májusától az ÚJ SZÓ indította be a fiatal tehetségek hetente megjelenő mellékletét, az Ifjúsági Szemlét, amely magára vállalta a születőben lévő, új csehszlovákiai magyar irodalom kialakítását és irányítását, s amely már sorra mozgósította, toborozta az új neveket, költők és prózaírók nevét: Dénes György, Bábi Tibor, Gály Iván, Gyurcsó István, Tóth Tibor, Gály Olga, Mács József, Ozsvald Árpád léptek be a lap ösztönzésére az irodalomba, hogy belőlük alakuljon ki később a FÁKLYA, a HÉT, a NŐ, az IRODALMI SZEMLE, az ifjúsági és gyermeklapok, az ÚJ IFJÚSÁG, a TÁBORTŰZ, a KIS ÉPÍTŐ és a többi lapok és folyóiratok szerkesztői és írói gárdája. A zóta tucatjával sorakoztak fel az új nevek; a lapok, folyóiratok élnek, fejlődnek, él és fejlődik a csehszlovákiai magyar irodalom és könyvkiadás is. De társadalmi, politikai életünk, létünk, fejlődésünk, a korral és a kor követelményeivel köteles lépéstartásunk középpontjában ma is az ÚJ SZÓ áll. Nemcsak azért, mert míg könyvalakban és a dolgok természetéből eredően alkalomszerűen megjelenő szellemi megnyilvánulásainkat a legkedvezőbb esetben is „csak" ezrek olvassák, az ÚJ SZÓ folyamatos, élő anyaga pedig naponta tízezrekhez jut el, hanem mindenekelőtt azért, mert - napjainkban új idők, új parancsoló követelményei sürgetik létünkben, tudatunkban, munkánkban a tetté váltást, a megvalósítást -, az ÚJ SZÓ a múltban is mindig arra törekedett, hogy párbeszédet folytasson az olvasókkal, a dolgozókkal, s hogy vállalja az élet igazságainak a feltárását. Feltárását és nem elkendőzését. A szellemi és erkölcsi felkészítést, amely lehetővé teszi, hogy szembe nézzünk a valósággal; azzal a valósággal is, hogy gazdasági rendszerünk átalakítása nem lesz és nem lehet rövid lejáratú és problémamentes feladat, s hogy a megvalósítás feltételeinek mindenekelőtt a gondolkodásmódban, az eszmei, ideológiai magatartásban kell megalapozódnia. Az Új Szó - régi évfolyamok megsárgult, de meg nem fakult oldalait lapozgatom - a mi lapunk: egy célért, egy közös holnapért küzdöttünk és küzdünk ma is. Nemzeti és nemzetiségi megkülönböztetés nélkül. De nemzeti és nemzetiségi tudatunk és öntudatunk teljes vértezetében, felhagyva azzal a meddő gyakorlattal, hogy öncélú magamutogatással eljátszadozzunk a nemzet - nemzetiség - nemzetköziség fogalmaival, de közben megrekedjünk egy adott helyzet és állapot dünnyögö körültopogásánál, s feledjük, hogy az életet és a történelmet, napjaink történelmét is, csakis együttes végiggondolással lehet elemezni és továbbvinni. V állaljuk mindazt, ami elősegíti hazánk és a világ népeinek boldogulását, mindazt, ami erősíti hazánk és a világ sorsának jobbra fordulását, mindazt, ami segít megőrizni és megszilárdítani a világ békéjét és a népek közötti baráti együttműködést; elvetünk mindent, ami gátolja a haladást, fölemeljük szavunkat mindenki ellen, aki bárhol a világon elnyomja, kirekeszti a gyengébbet, a másfajtájút, azt, aki más nyelven beszél vagy más színű a bőre - bárkit: a vele egy éghajlat alatt, egy földrészen, egy államközösségben, egy hazában élőt - az embert. Ezt vállaljuk a dolgozók - megkülönböztetés nélkül minden becsületes dolgozó - felelősségével, a szellemiség, az írástudók, mű- vészekfelelősségével - az Új Szó hasábjain napról napra meghirdetett eszmék felelősségével: Grendel Lajos « aooocosQcaoscocoeoocoosocoeoseoscot scoccooooscosoooeoooosoeooooooooooooooo: .XII. 16. Kedvenc is, meg nem is IJL volna személytelennek lennem ÜU most, s ezt meg is tehetném, mivel sohasem voltam az Új Szó szerkesztőségének az alkalmazottja, s viszonylag ritkán publikáltam egyetlen magyar nyelvű napilapunkban. Csakhogy kevesen vagyunk - tudniillik azok az írók, közírók, képzőművészek, dramaturgok, színészek, ilyen vagy olyan szakemberek, akik a csehszlovákiai magyar kultúra és kulturális élet jelenének arculatát alakítjuk. Sőt, ha arra gondolok, hogy mennyi a lélektelen szürkeség és sztereotípia irodalmi és művészeti közéletünkben, az a benyomás is kialakulhat a szemlélőben, hogy még így kevesen is többen vagyunk a kelleténél. Van azonban ennek az örökké provincializmussal fenyegető kicsinységnek egy olyan vonatkozása is, amely a hátrányt előnyünkké változtathatja. Nevezetesen az, hogy a csehszlovákiai magyar kulturális közegben (amely éppen kicsinységénél és szűkösségénél fogva aránylag könnyen áttekinthető) szinte lehetetlen személytelennek lenni. Az ember úgy érzi, itt mindenhez, ami magyar, köze van, s a magáénak érzi azokat az intézményeket is, amelyekhez egyébként laza szálak fűzik. Nagyobb szellemi közösségben, például, megengedhetném magamnak azt a luxust, hogy legyen kedvenc napilapom vagy folyóiratom (feltéve persze, hogy nem egyformán szürke az összes). Nálunk a kedvenc és a nem kedvenc napilap is csak az Új Szó lehet. S az is: kedvenc is, meg nem is. Hol örülök, hol bosszankodom. S ha kinyitom az Új Szót, elsőnek több mint tíz éve a kulturális rovat cikkeit olvasom el, bevallom, néha kizárólag. Nem szakbarbárságból vagy foglalkozási ártalom következtében, hanem mert- s elnézést az ünneprontásért - ez a lap egyetlen, hosszú ideje következetesen jól szerkesztett, közírásunk laposságaitól és ásí- tásos unalmától leginkább mentes rovata, mégha az írások színvonala sokat hullámzott is ezekben az években, s a szerkesztők figyelme és kitekintése lehetett volna olykor szélesebb horizontú is. De hát közírásunk színvonala országosan is hullámzott, s nem egy olyan időszaka volt, amikor skolasztikus leckefelmondáson, álriportokon és brossúra- ízú propagandán kívül alig-alig nyújtott többet. Egy lap vagy folyóirat nyitottsága (és nyíltsága) függ annak a társadalomnak a nyitottságától, amelynek a szerkezetébe beágyazódik. Aki kilóg a sorból, számíthat rá, hogy kellemetlenségek érik. Az Új Szó kulturális rovatának munkája, hacsak egy lépéssel is, de mindig kilógott a sorból, s érdekes, sőt izgalmas tudott lenni olyankor is, amikor közírásunkra (máig hatóan) a semmitmondás egyneműsége vált jellemzővé. Csak az az újságcikk érdekes, amelynek írója személyiség, s csak az a közíró válhat személyiséggé, akinek van véleménye a dolgokról, amelyekről ír. Paradoxonnak tűnik, pedig az írás dialektikájának a lényegéhez tartozik: csak az az író tud tárgyilagos lenni, aki szubjektum, nem pedig elvakult bibliamagyarázó vagy dogmák szócsöve. Természetesen nem arra gondolok, hogy egy könyvről, filmről, tárlatról, színi- előadásról akármit leírhatok, ami az eszembe jut, hanem arra, hogy véleményemnek legyen szakmai hitele és fedezete, ugyanakkor azonban fogalmazódjon meg benne az állásfoglalásom (az enyém, nem valaki másé!), s ez konfrontálódjon az olvasó álláspontjával. A művészi alkotás befogadása eleve polemikus természetű, mivel a jó műalkotás polifon struktúra, s az értelmezésnek többféle lehetőségét kínálja, ellentétben a rossz művel, amely mindig tézisszerú és didaktikus. Ez pedig azt jelenti, hogy egy könyv, film vagy színházi produkció értelmezésében egy bizonyos fokú szubjektivizmus vállalása nemcsak hogy elkerülhetetlen, hanem egyenesen kötelező. Nos, talán eltértem egy kicsit a tárgytól, sietek hát leszögezni: azért szeretem az Új Szó kulturális témájú írásait, mert íróik (ihletett pillanataikban) tudnak elég szubjektívak lenni ahhoz, hogy dialógusba lépjenek olvasóikkal, s a jó olvasó éppen ezt várja tőlük. (Csak zárójelben: nemcsak író és közíró van jó és rossz, hanem olvasó is, s nekünk azért mégis a jó olvasó a fontosabb.) eddig úgy tűnt, hogy tósztot mondtam a lap kulturális rovata munkatársainak az egészségére, igyekszem most ezt a benyomást elhalványítani. Mert igaz ugyan, hogy az Új Szó terjedelmi és egyéb kötöttségeihez képest odafigyel irodalmunk fontosabb műveire, de nem mindegyikre. S igaz, hogy a kiválasztás már önmagában véleménynyilvánítás (annak legalsóbb foka), mégis úgy gondolom, az Új Szónak, éppen mert napilap, s mert nem jelenik meg olyan sok csehszlovákiai magyar szépirodalmi mű, egyetlen könyvet sem volna szabad mellőznie, s nem volna szabad félnie etablírozott íróink dörgedelmeitől, ha rossz könyvükről elmarasztaló kritikát közöl. Az Új Szó vasárnapi kiadásának irodalmi mellékletében nagyon ritka az itteni magyar szerző, .s bár tudom, hogy ebben nem a szerkesztőség a ludas, mégis a szerkesztőség az eddigieknél „rámenősebben" ösztönözhetné íróinkat, és kevesebb tabut kellene fölállítania a számukra. De ha már a vasárnapi mellékletben túlteng a világirodalom, össze lehet kapcsolni a kényszerűséget a hasznossal, és elsősorban azokból a könyvekből válogathatnának, amelyek éppen kaphatók boltjainkban. így talán az igényesebb szépirodalomra nálunk sem olyan szomjas olvasóközönség vásárlókedvét is buzdíthatná. Legjobban mégis az irodalom és társadalmi feltételrendszerének és közegének szociológiai szempontú vizsgálata hiányzik nekem, az olyan irodalmi riport, glossza, kisesszé, amely közéleti kérdéseinket feszegeti. Korszerű-e, például, az irodalom oktatása nálunk, s nemcsak alap- és középfokon? Korszerűek-e a Csemadok irodalom-népszerűsítő munkájának módszerei, és mennyire hatásosak? Milyen a kulturális rendezvényeink színvonala? Milyen a humán és műszaki értelmiségünk társadalmi státusa, műveltsége, milyenek kulturális igényei? Satöbbi. Az ilyesmi persze azzal járna, hogy a lapnak vállalnia kellene a polémiákat és különböző nézetek esetleg éles konfrontációját - vagyis az eddiginél jóval nagyobb nyilvánosságot, s persze az ezzel járó nagyobb népszerűség mellett a gáncsoskodásokat is azok részéről, akiket a lap megbírál. Az ilyen vitákban pedig nemcsak kulturális életünk prominens képviselőinek kellene szót adni, hanem az olvasóknak is. ösztönözhetné az Új Szó a csehszlovákiai magyar szellemi élet egészének régen esedékes átfogó vizsgálatát is, mert közösségi önismeretünk csapnivaló, s így szellemi életünk egyik motorja lehetne a lap - mert ebben a pillanatban nem az. Én ennek a szerepnek a vállalásához kívánok elég energiát és bátorságot az Új Szó szerkesztőségének.
