Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-12-02 / 48. szám
á ÚJ szú E. FEHÉR PÁL hasson az ember ellen. Tehát ébren kell tartanunk emlékezetünket (de nem azért, hogy nosztalgiákat tápláljunk magunkban), és ébren kell tartanunk lelkiismerteünket (de nem azért, hogy moralizálással cselekvésképtelenné legyünk, hanem azért, hogy tetteink erkölcsi motívumai félreérthetetle- nek legyenek). Csingiz Ajtmatov egy messzi-messzi ázsiai tó, az Isszik-Kul partján szeret dolgozni. Van ugyan lakása Moszkvában is, Frunzéban is, de írni csak itt tud. Nem is olyan régen Ajtmatov Isszik-Kul partján álló háza a világ szellemi központja lett, egy találkozó erejéig. Csingiz Ajtmatov meghívta ide a világ alkotó értelmiségének azt a részét, akiknek gondolkodását rokonnak érzi a magáéval. Eljött Arthur Miller és Peter Ustinov, Garda Márquez és Dürrenmatt. Sokan voltak jelen ezen a baráti beszélgetésen, s mindegyikük kifejtette a maga humanista meggyőződését. Akadt közöttük megvitatásra szükséges téma, s nem kevés ügyben teljes lehetett az egyetértés. A fontos tény azonban voltaképpen nem a beszélgetések témája, hanem a találkozó, hogy úgy mondjam, baráti összejövetel ténye lett. A résztvevőket aztán fogadta Moszkvában Mihail Gorbacsov is. Magától értetődik, hogy ennek a találkozásnak már politikai jelentősége is volt, noha formája kötetlen és ugyanakkor baráti maradt. Ajtmatov azért szervezte ezt a találkozót, amelynek folytatását - például Svájcban - feltétlenül szükségesnek tekinti, mert nélkülözhetetlennek tartja a jóindulatú, a humanista emberek közösségét. Ezzel függ össze az is, hogy új társadalmi feladatot vállalt. A szovjet-orosz világirodalmi folyóirat, a nagy tekintélyű Inosztran- naja Lityeratura főszerkesztője lett. Hadd emlékeztessek arra, hogy ebben, az olvadás kezdetén megindult folyóiratban 1955- ben, Mihail Solohov kerekásztal-értekezle- tet javasolt a világ íróinak: üljenek le és beszéljék meg, mit tehetnek a békéért. Akkor ez a találkozó nem jöhetett létre. Számomra úgy tűnik: ezt a hagyományt vállalta Csingiz Ajtmatov, amikor szülőföldjére invitálta a világ legtekintélyesebb szellemi embereit és amikor főszerkesztői funkciót vállalt. •,,Megtanultam a felelősség terhét is viselni - mondotta egyszer, amikor Budapesten interjút készíthettem vele. - Nem elég szépen szólni. Nem elég, ha csak a feladatot teljesíted. Nem elég, ha csak leírod, hogy mi történt. Az emberek lelkiismeretéhez kell szólni. Az emberekben ugyanazt a felelősségvállalást kell felébreszteni, amely az író számára is az egyik legfontosabb üzemanyag. A teljes igazságért teljes felelősséggel szólni - így fogalmaznám meg a magam számára az író feladatát. Természetesen ezt a feladatot nem teljesíthetjük másként, mint úgy, ha otthon érezzük magunkat világunkban. “ A Novij Mir Csingiz Ajtmatov új regényének közlését ígéri - Istenanya a hóban címmel - 1989-ben. Az Inosztrannaja Lityeratura is közzétette már jövő esztendei programját: a főszerkesztő, Csingiz Ajtmatov nagy terveket sző, a világirodalom teljességének friss közvetítését szeretné megvalósítani. így egyesíteni a peresztrojka segítségére a világ humanista erőit. A hatvanesztendős Csingiz Ajtmatovot nemcsak ünnepelni fogja a világ. Egy megújuló írói pályafutás új felívelését is várhatjuk a jeles ünnepen. Csingiz Ajtmatov Csingiz Ajtmatov hatvanesztendős. Nem nehéz megjósolni, hogy a világ ünnepelni fogja, mint e kor egyik legfontosabb és mindenkor megújulásra kész alkotóját. A kort pontosabban is jelölhetem: Csingiz Ajtmatov a fiatal szovjet íróknak ahhoz a csoportjához tartozik, amely a XX. kongresszus friss légkörében kezdte pályafutását és legutóbbi regénye, a hazájában (meg világszerte) élénk eszmecseréket kiváltott Vesztőhely lett a peresztrojka első jelentős irodalmi alkotása. A fiatal kirgiz állatorvos, a Pravda egyik frunzei tudósítója a hatvanas évek legelején még akkor sem számíthatott a hirtelen berobbanó világsikerre, amikor kisregényét, a Dzsamila szerelmét, már kéziratban, kitüntető figyelemmel olvasta el és köszöntötte Alekszandr Tvardovszkij, az orosz -szovjet irodalom óriása, a Novij Mir akkori főszerkesztője. Aztán - már a megjelenés után - tetszett Louis Aragon orosz származású feleségének (Majakovszkij nagy szerelmének, Lili Briknek a nővére), a kitűnő francia írónőnek, Elsa Triolet-nek. Férjét ő figyelmeztette a számukra jószerivel ismeretlen névre, a francia poéta azonnal lefordította a kisregényt, előszót írt hozzá. Irodalomtörténeti tény, hogy a kirgiz irodalom egy fiatal író műve által vonult be a világirodalomba. Hiszen a kirgizeknek akkor még csak harminc valahány éve volt egyáltalán ábécéjük, írott irodalmuk még ennél is ifjabb volt. Aragont éppen az a tény lelkesítette fel, hogy egy literatúra hajnalán azonnal remekművek születhetnek. Csingiz Ajtmatovot sohasem csábította el a könnyű siker. Irodalmi és társadalmi érvényesülését a nagyobb közegellenállás irányában folytatta. A teljes igazságért állt ki: a szocializmus teljes igazságáért. Abban az esetben is, ha ez - adott történelmi pillanatokban - egyáltalán nem lehetett egyszerű. A versenyló halála a személyi kultusz ellen írott legkeményebb művészi vádiratok közé tartozik. A kirgiz sztyeppékén lejátszódott dráma voltaképpen azt a tragédiát jelképezte (és jelképezi), amely a hit és a valóság, az emberben és a természetben élő szabadságigény és a társadalomban akkor-élt diktatúra parancsuralma között feszült. És A versenyló halála akkor látott napvilágot, amikot már súlyos akadályok gördültek a XX. kongresszus megvalósíthatósága elé. „Minél inkább tökéletesítjük új rendünket, minél régebben élünk a mi társadalmunkban - annál szigorúbb kritériumok szerint kell megfogalmaznunk az egyéni és a társadalmi együttélés szabályait..- fogalmazott Konsztantyin Szimonov Ajtma- tovnak Moszkvában és az Egyesült Államokban egyaránt nagy sikerrel előadott drámája, a Fel a Fudzsijámára kapcsán. Ekkoriban már javában a pangásnak is nevezett korszak kellős közepén éltünk. Jól emlékszem a moszkvai színház nézőterének döbbent csöndjére, amikor a dráma szereplői azt kutatják, hogy ötük közül ki lehetett ifjúkoruk legjobb barátjának, a tehetséges költőnek - a feljelentője. A költő elpusztult, s az emlékezőknek szembe kell nézniök azzal a ténnyel, hogy bármelyikük okozhatta a vesztét Sztálin vészterhes korszakában, akár tudatosan, akár öntudatlanul. S a kérdés számukra már nem csupán az, hogy képesek-e farkasszemet nézni az igazsággal, hanem ennél is lényegesebb, hogy képesek-e új módon élni. Ismétlem, a kimondhatatlannak tetsző, mégis kimondott igazság súlyos csöndje nehezedett rá a teremre, külön-külön minden egyes nézőt arra késztetve: maga is zarándokoljon fel a Fudzsijáma szent hegyére, ahová - a régi japán legenda szerint - egyszer minden egyes japánnak fel kell mennie, hogy végigélje múltját, s megtisztítsa lelkiismeretét. És az Évszázadnál hosszabb ez a nap? A nyolcvanas évek legelején azért vitatták a kritikusok (legalábbis egy részük) ezt a regényt, mert a világ sorsáért való közös felelősség problémájával foglalkozott. Ma már közhely arról beszélni, hogy ezért a földért, ezért a természetért mindannyian együtt felelünk, s legelsórendűen a világ két legnagyobb hatalma, a Szovjetunió és az Egyesült Államok. De hét-nyolc évvel ezelőtt még, amikor az új politikai gondolkodásnak csupán belső szükségét éreztük, de gyakorlatára még meglehetősen sokat kellett várnunk, a regény kerettörténete, amely egy amerikai-szovjet konfliktus világegyetemben lezajló esélyét vetette fel, meg azt, hogy ez a tragédia csak közös akarattal kerülhető el - csaknem szentségtörésnek tetszett. Ez a nagy művészek kiváltsága: megérezni a kor nagy igazságait. Csingiz Ajtmatov korántsem tudományos-fantasztikus regényt írt, hanem a jövő vízióját azért vetítette az olvasó elé, hogy teljesen tágítsa emlékezetét, fogékonyabbá tegye a kor igazságára. Ezért is idézte fel - ősi kirgiz monda alapján - a mankurt- sorsot. A mankurt - a szörnyű középkor ázsiai rettenetéi közé tartozott, de élhet, sőt él manapság is, és nemcsak Ázsiában. A kínai hódítók a fogságba esett kirgiz katonák fejbőrét lenyúzták, s frissen vágott tevék bőrét kötözték rá a sebre. Az így megcsonkított szerencsétleneket a sivatagi tűző napra állították ki, hogy a tevebör a fejükre nőjön, embertelen kínokat okozva. Kevesen élték túl e megpróbáltatást, s akik mégis megmaradtak - elveszítették emlékezőtehetségüket. A lehető legtökéletesebb rabszolgák váltak belőlük. Nem emlékeztek szülőföldjükre, anyjukra, családjukra, törzsükre, nyelvükre. Csak dolgozni tudtak, csak a fegyvert tudták kezelni. Történt azonban, hogy egy kirgiz anya nem nyugodott addig, amíg mankurttá csonkított fiát meg nem találta. Észrevették ezt gazdái és azonnal parancsot adtak, a mankurtnak: ölje meg saját anyját. A mankurt - merthogy nem emlékezett semmire - megölte édesanyját. Riasztó, rettenetes, feledhetetlen jelkép ez, nem is a mankurtokról, nem is a múltról,, hanem az emlékezetnélküli emberről, az emlékezetnélküli társadalomról. ,.Korunk progresszív humanista irodalmának- írta Csingiz Ajtmatov egyik eszéjé- ben - szüntelenül emlékeztetnie kell az ember nagyságára és arra, hogy nemcsak intellektusa és ennek következményei révén lett naggyá, hanem azokkal a tulajdonságaival együtt, amelyeket hajdan léleknek neveztek..." Korántsem valami irracionalizmus vezette az író tollát, amikor ezt a gondolatot fontosnak tartotta közölni. Csingiz Ajtmatov írói tehetségének egyik legragyogóbb tulajdonsága: egyszerre ismeri az eszmék világát és a legfölcfhözraga- dottabb igazságokat. Állatorvos volt, s korábban, gyerekként még a sztyeppén állatok között nőtt fel, tehát ismeri a füvek titkait, az állatok természetét, a jurták összeállításának rendjét. Édesapja az első kirgiz kommunisták közül való volt. 1938-ban elhurcolták, és igazságtalanul megölték. Nagyanyja nevelte a kisfiút, s arra tanította, ha idegen jönne a falujukba, emelt fővel, a másik ember szemébe nézve, hangosan mondja ki nevét, azt a nevet, amelyet édesapja is viselt, s amelyet akkor, mint „a nép árulójának" nevét ismertek. Ez becsület dolga volt. Mindenkor forró szeretettel ragaszkodott anyanyelvéhez. Tudta, hogy anyanyelv nélkül - mankurttá csúfulhat, torzulhat az ember. A lélek dolga lenne ez? Misztika? Korántsem. A kirgiz nyelv - fiatal nyelv, tehát kivált a modern, a XX. századra vonatkozó szókincse bővítésre, újításra szorul. Csingiz Ajtmatov tökéletesen megtanult oroszul. Sok orosz anyanyelvű író szerint: a legszebben fogalmazó művészek közé tartozik. Műveit ma már oroszul írja, majd maga fordítja anyanyelvére. Hogy gazdagíthassa anyanyelvét, hogy képessé tegye a nagy igazságok kimondására. A Vesztőhely igazságainak kimondására, például... Sokan csak a regény felületét észlelték: Ajtmatov figyelmeztetett - mondták - a kábítószer-fogyasztás veszélyeire, Ajtmatov bírálta - állították - a hivatalos propaganda üres szólamait. Mindez igaz, Az első tanítójával (középen) ám csupán féligazság. Ajtmatov az emlékezet és a lelkiismeret szerepét kívánta megvilágítani az ember és az emberi közösség fejlődésében. Emberi létünk középpontjában nemcsak az anyagi javak termelése áll. Természetes, ez nélkülözhetetlen a századunkhoz méltó létformák megteremtéséhez. De a szocializmusnak azzal az előnnyel kell járnia, hogy törődik azzal: sem a tudomány, se a jobb, a könnyebb élet ne fordulAz író Isszik-Kul-parti, immár világhírű háza (Lőrincz János fotoreprodukciói) KIRGIZ ÍRÓ A VILÁGIRODALOMBAN Csingiz Ajtmatov születésnapjára 1988. Xll. 2.
