Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-12-02 / 48. szám
San Salvadorban november végén kellett volna találkoznia az öt közép-amerikai ország - Nicaragua, Costa Rica, Honduras, Guatemala és Salvador - államfőjének, hogy értékeljék az 1987-ben Guatemalában aláírt ún. Arias-terv végrehajtását, és új ösztönzést adjanak a békefolyamatnak. A csúcsértekezletet ismét, immár ötödször elhalasztották. Rocardo Aceveda, salvadori külügyminiszter azzal érvelt, országa gazdasági okokból kifolyólag nem képes egymás után két értekezletet megrendezni. Ismeretes, hogy két hete San Salvadorban tartották meg az Amerikai Államok Szervezete (AÁSZ) közgyűlésének ülésszakát, s ezért előbb decemberre, majd 1989-re (?!) halasztották a közép-amerikai csúcsot. Felmerül a kérdés, vajon el lehet-e odázni az égető problémákat? A várakozás, a halogatás Közép-Amerikában naponta több tucat ember életébe kerül. Vinicio Cerezo guatemalai államfő és a nicaraguai kormány is már többször ajánlotta föl, hogy megrendezi a találkozót. Nyilvánvaló, hogy nem a helyszín okozza a dilemmát, nem is a gazdasági okok, sőt még Duarte salvadori elnök betegsége sem. Megint csak a washingtoni fék a meghatározó. Az amerikai elnökválasztások lelassították a politikai események menetét, s George Bush hivatalba lépése előtt nemigen fog változni a helyzet, legalábbis nem Közép-Amerikában. Az USA-tól függő térségbeli országok, kormányok, hadseregek és fegyveres csoportok a Fehér Ház „tanácsát lesik". És nem nehéz kitalálni, hogy az új elnök melyik irányvonalat fogja folytatni. Tehát a regionális válsággóc felszámolása várat magára, s a csúcsra ki tudja mikor kerül sor. „MINTA" E tények okot adnak arra, hogy nagyobb figyelmet fordítsunk a salvadori belpolitikai helyzet alakulására, amely szorosan összefügg a térség problémáival. Washington egykori elképzelése szerint a Duarte-kormányzat ideális minta volt a közép-amerikai rezsimek számára. Manapság nemigazán kedvcsináló példa. A helyzetelemzés csak borúlátó számvetésre ad okot Duarte politikájának fő irányvonalát a „megbékélés", a „demokratizálás" alkotta, de Salvadorban ma ezek az ígéretek legalább olyan messze vannak a megvalósítástól, mint 1984-ben, amikor az elnök letette a hivatali esküt. A meghirdetett reformtervek az üzleti körök, az ültetvényesek, a nagyburzsoázia és a szélsőjobboldal heves ellenállásba ütköztek. A vezetés, tartva a komoly konfrontáció veszélyétől, visszakozott. Elmaradtak a gazdasági és társadalmi reformok, a szociális célokra szánt kiadások rovására visszavonták a nagyvállalkozók megadóztatására vonatkozó intézkedéseket. Egyre inkább a rendszer erőszakgyakorló funkciója és a baloldal elleni harc vált meghatározóvá. A polgárháborús konfliktus egyre mélyült, kiterjedt az ország újabb területeire. A lakosság ezrei estek áldozatul a hadsereg és az elvakult, gyilkos „halálbrigádok" szörnyű akcióinak. A polgári' hatóságok pedig tehetetlenek voltak (és még most is azok) a katonákkal szemben. A kormány és a Farabundo Márti Nemzeti Felszabadídási Front (FMLN), valamint a Forradalmi Demokratikus Front (FDR) közötti, hol megkezdett, hol félbeszakított formális párbeszéd egy lépéssel sem vitte előre a nemzeti megbékélést. Felmerülhet a kérdés, hogy Duarte tulajdonképpen miért is írta alá a közép-amerikai válság békés rendezésének tervét? Amikor az államfő tavaly augusztusban Az ARÉNA vezére, D’Aubuisson őrnagy visszatért Guatemalából, úgy gondolta, az Esquipulas ll-nek nevezett okmány előírásai úgyis csak papíron maradnak, hiszen Ma- nagua azokat úgysem lesz hajlandó teljesíteni. (A rend kedvéért meg kell említeni, hogy a béketerv többek között feltételezte a tűzszünetet a kormánycsapatok és az ellenük harcoló fegyveres csoportok között, valamint a párbeszéd megtekintését a politikai ellenzékkel.) Ma már tudjuk, mekkorát tévedett. Duarte ezen kívül arra számított, hogy az aláírással nemzetközi elismerést szerez a kormányának, az FMLN és az FDR pedig elszigetelődik. Igaz, a látszat Salvadori földönfutók kedvéért meghirdette az általános amnesztiát - ennek nyomán tért haza száműzetéséből Rubén Zamora és Guillermo Ungo, a hazafias erők két vezető alakja -, sót az egyoldalú tűzszünetet is, de ezt a hadsereg hamar megszegte. Így nézett ki tehát a beígért demokratizálás. A nem elég erélyes és egyre bizonytalanabb Duarte pedig két szék között találta magát: csatát vívott a jobboldallal és háborúban állt a fegyveres ellenzékkel. ARÉNA AZ ARÉNÁBAN Még sötétebbé teszi a képet az 1987-es márciusi „csonka" parlamenti választások- a baloldal bojkottra szólított fel és nem állított jelöltet - után bekövetkezett erőátcsoportosítás. A politikai válság az elnök egészségi állapotának romlásával párhuzamosan éleződött ki. A Duarte vezette ke- reszténydemoraták kezéből kicsúszott az államirányítás. A vezetőségen belül napirenden voltak a nézeteltérések, s az államfő egyre jobban elszigetelődött, kimaradt a „játszmából." A szélsőjobboldal nagy lendülettel tért vissza. Az Egyesült Államokban nemkívánatos személynek nyilvánított, kétes hírű D’Aubuisson - a Nacionalista Köztársasági Szövetség (ARÉNA) élén- aratott győzelmet a választásokon. És egy cseppet sem lenne meglepetésszerű, ha a „halálbrigádok" most ügyesen taktikázó egykori vezetője a jövő év március 19-re tervezett elnökválasztásokat is megnyerné. A hírnevére ma már jobban ügyelő ARÉNA élére a volt őrnagy helyére nemrégen a mérsékelt (illetve annak tartott) Albergo Cristiani került, de a párt igazi „lelke" továbbra is a farmernadrágos Róbert D’Aubuisson. A szélsőjobboldal, a súlyos beteg Duarte kormány és a fegyveres baloldal közötti hatalmi harcok közepette a hadseregre összpontosul a figyelem. A tábornokok azonban jól meggondolják az esetleges államcsíny következményeit. Rég tudják, hogy a számukra létfontosságú amerikai katonai segély feltétele a polgári kormányzat. Az USA, még ha akarná is, nem tudna oly nyíltan és zavartalanul támogatni egy katonai rezsimet. A barikád másik oldalán álló salvadori baloldal természetesen tudatosítja: ha a meglevő körülmények és erőviszonyok között tartják meg a választásokat, szinte bizonyos, hogy az országban semmi sem fog megváltozni. Marad a bizonytalanság, a széthulló gazdaság, a szegények és a munkanélküliek sátorvárosai, a hadsereg ellenőrzése alatt álló menekülttáborok és az áldozatokat szedő polgárháború. A nyolc éve tartó harcok során több mint 60 ezer ember vesztette életét.... MEGREMEGTEK A FALAK A párbeszéd megkezdése érdekében tett megannyi javaslat elutasítása szeptemberben arra késztette az FMLN-t, hogy nagyszabású offenzívát indítson az Amerika- barát kormányerők ellen. A fővárosba beszivárgott fegyveres felkelők látványos és sikeres akciói, a több tartományra kiterjedő heves harcok azt bizonyítják, elhamarkodott volt a hadsereg vezetőinek kijelentése, hogy „fordulat állt be a polgárháborús erőviszonyokba, és rövid időn belül képesek végezni a felkeléssel". Tévedtek. A fegyveres konfliktus során most először megremegtek a nemzeti gárda San Salvador-i főhadiszállásának falai. A partizánok ismét tanúbizonyságot adtak erejükről, elszántságukról, akcióképességükröl. Az FMLN vezetői ennek ellenére nem adják fel a reményt, hogy egyességre tudnak lépni a kormánnyal. Kompromisszumokra hajlandók, újabb és újabb kezdeményezéseket tesznek. Elég, ha csak a legutóbbi jó szándékú lépésüket említjük meg: egyoldalú tűzszünetet hirdettek meg azokra a napoKra, amikor az AASZ-közgyűlés ülésszakát tartották a salvadori fővárosban. Hasonló lépésekre szólították fel a kormányt, a fegyveres erőket és újból a párbeszéd megkezdését sürgették. A javaslatok és a felhívások süket fülekre találnak. A kormány mintha azt várná, hogy az „ölébe pottyan a megoldás", s közben a „nagy Északra", leghűségesebb szövetségesére gondol, amíg az FMLN elutasít a belügyekbe való mindennemű beavatkozást. Azoknak van igazuk, akik azt a nézetet vallják, hogy a salvadori konfliktusból egyetlen út vezet ki - a nemzeti párbeszéd és az új demokratikus választások kiírása. Duarte elnök még teljes erőben... ...és súlyos betegen HATALMI VÁKUUM Amint látni, a márciusi elnökválasztások előtt bonyolult belpolitikai helyzet alakult ki Salvadorban. A kormányzó Kereszténydemokrata Párt kifulladt, az ARÉNA nem számíthat nemzetközi támogatásra, sőt, még az Egyesült Államok sem látná szívesen a párt egyértelmű győzelmét. Az ilyen erőviszonyok közepette a baloldal a jövő szempontjából talán meghatározó lépést tett, amikor Demokratikus összetartozás néven koalícióba tömörítette a Forradalmi Nemzeti Mozgalmat (MNR), a Népi Szociális Keresztény Mozgalmat (MPSC) - ezek alkotják a Forradalmi Demokratikus Frontot - és a Szociáldemokrata Pártot (PSD). A baloldal most aktívan részt kíván venni az elnökválasztásokon. Jelöltjük Guillermo Ungo, az FDR elnöke. Szavait idézve: „Nem az a célunk, hogy győzzünk a választásokon. Kihasználjuk a kampányt, amely lehetőséget ad arra, hogy programunkat megismertessük a néppel. Egyben mindent megteszünk azért, hogy a választások első fordulóján egyik jelölt se tudjon győzni. így mi nyerünk időt és teret a béketárgyalásokhoz." Nyolc évvel ezelőtt a salvadori hazafiak azért ragadtak puskát a kezükbe, mert politikai és demokratikus úton nem tudták kivívni jogaikat és szabadságukat. Ök is - csakúgy, mint a salvadori nép - a békét akarják, de még nem érkezett el az az idő, hogy letegyék a fegyvert. Tudatosítják viszont, hogy ki kell használniuk az országban kialakult hatalmi vákuumot és keresniük kell a politikai harc új módszereit. URBÁN GABRIELLA
