Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-11-25 / 47. szám

ÚJ szú

A csehszlovák közoktatási rendszer elemzése azt mutatja, hogy e rendszer továbbfejlesztésének és javításának döntő tényezői az oktatás különböző szintjein működő pedagógusok. Nem mellékes hát, milyen pedagógiai, erkölcsi-politikai és szakmai szinten állnak. Ezért természetes, hogy a pedagógusképzés problémája napjainkban az egész szakmai közösséget élénken foglalkoztatja. Ez a kérdés főleg a hazánk felnőtt népességét összességében érintő, egész életre szóló művelődés hangsúlyozott igénye kapcsán kap különös fontosságot.

Az egész életre szóló, folyamatos művelődés (a problémát komplexebb módon értelmező országokban egész életre szóló nevelésről beszélnek) gondolata valamivel régibb, mint azt általában feltételezik. Gyökerei a századfordulóig nyúlnak vissza, de teljes kibontakozása a harmincas évekre esik, amikor fokozatosan sor került megvalósítására. Fontosságára elsőként a fejlődéslélektannal foglalkozó szakemberek hívták fel a figyelmet, akik rájöttek, hogy noha az egyén a gyermek- és serdülőkorban megy át a legviharosabb változásokon, személyisége az élet további szakaszaiban is változik. Ez a felfedezés azonnal a pedagógusok munkájára irányította a figyelmet, mivel az iskola azoknak az intézményeknek az egyike, amelyeknek eredményei viszonylag későn jelentkeznek. Ezért a pedagógusok, akiket a modern pedagógiai irányzatok rohamos fejlődése a kutató és kísérletező szerepébe kényszerí- tett, az orvosokkal és technikusokkal együtt olyan csoportot alkotnak, amelyet már a harmincas években foglalkoztatni kezd a közép-, illetve főiskola elvégzését követő továbbképzés gondolata.

E fejlődés kezdeti szakaszában a továbbképzést jobbára „szakmai magánügynek", lelkiismereti kérdésnek tekintették, csak később nyert intézményesített, adminisztratív kereteket.

Nálunk a felszabadulás után kissé bizonytalankodva fogtak hozzá a továbbképzési rendszer kialakításához. Az általános társadalmi irányvonalnak megfelelően itt is erősen érvényesült a centralizmus és az adminisztratív kötöttség. Mint mindig, ha egy spontán mozgalom szilárd adminisztratív és intézményesített kereteket kap, eleinte ezen a területen is jelentős fellendülés mutatkozott, a tanerők továbbképzésében gyors fejlődés volt tapasztalható. Ezeknek a törekvéseknek egyfajta betetőzését jelentette 1969 után a kísérleti posztgraduális oktatás bevezetése és főleg a továbbképzés törvény által szabályozott, gyakorlati kialakítása az SZSZK Oktatási Minisztériuma 1977. és 1985. évi rendelete alapján.

A tanítók, tanárok és pedagógiai dolgozók továbbképzésének új irányt szabott az óvodai, alap- és középiskolai, valamint nevelőintézeti dolgozóknak az új koncepcióra történő tömeges felkészítése. Az egész népességet érintő új rendszer, amely a kísérleti formáról azonnali átállást jelentett a gyakorlatra, nemcsak a pedagógusok több éves folyamatos és kötelező felkészítését tette szükségessé, hanem - az alapvető pedagógiai dokumentumok állandó módosítása és kiegészítése miatt - gyakori rövid távú képzésre való összehívásukat is.

És igy abban az időszakban, amikor külföldön egyre inkább a pedagógus-továbbképzés ellentétes modellje érvényesült, nálunk több mint tíz éven át az egységes és tömeges továbbképzés dominált.

Három fő típus

Jelenleg világszerte a továbbképzés három fő típusát alkalmazzák. A legrégibb, a legintenzívebb, de - mivel a pedagógusoknak csak egy szükebb körét érinti - társadalmi szempontból a legkevésbé hatékony az, amely az önkéntes, belsőleg motivált művelődésen, önképzésen alapszik. Nálunk ez a forma elsősorban a pedagógiai felolvasások készítésében, a segédeszköz-készítésben, a specializált oktatásban érvényesül.

A második, célirányos típus általában a képesítési osztályok rendszeréhez kapcsolódik, ebből adódóan a képesítésnek és a munka minőségének megfelelően az anyagi differenciálás széles skálája jellemzi. Az államok többségében, beleértve a szocialista országokat is (Lengyelország, Magyarország, Románia, részben a Szovjetunió) ezt a típust alkalmazzák. Csehszlovákiában mindeddig nem valósult meg, és állandó ellenzői akadnak a társadalmi folyamatok adminisztratívbürokratikus irányításának hívei között.

A harmadik típus a központilag irányított, egységes és kötelező továbbképzés rendszere. Azonos módon érinti az összes pedagógust, ezért általában igazságosnak szokták minősíteni. A művelődést, a további ismeret- szerzést egyértelműen úgy tekinti, mint kötelességet, amelynek teljesítését ellenőrizni, elmulasztását pedig büntetni kell. Rövid távon hatékony szokott lenni, de az évek során elveszíti ösztönző erejét, sót ellenkezőleg, gátló tényezővé válik. Nálunk szinte kizárólagosan ez a típus érvényesül a továbbképzés egész területén.

Az érdekeltek közül senki, sem vitathatja, hogy Csehszlovákiában sikerült kiépíteni a továbbképző intézetek színvonalas hálózatát és ez jelentős befolyással volt a pedagógiai dolgozók nagy többségének életére és munkájára. Amikor 20 éve elkezdték ennek a rendszernek a kialakítását, határozott koncepciója, valamint a megvalósítása során tanúsított következetesség révén széles körben nagy elismerést vívott ki magának. Számos ország pedagógusai követendő példának tekintették. A tömeges átképzésre való átállás azonban gátat vetett fejlődésének, mivel a továbbképzésnek csak egyetlen módozatát fejlesztette ki, azt, amelyben az egységesség és a kötelező jelleg dominál. Jelenleg talán nem is az a lényeg, hogy a környező országok többségében eltérő modelleket követtek és a fejlődésben jelentősen megelőztek minket, hanem inkább az, hogy a továbbképzés egyoldalúsága elkedvetlenítette pedagógusainkat, és nem kis szerepet játszott abban, hogy alaposan csökkent a további ismeretszerzést természetes szükségletnek tekintő, örömmel és kedvvel továbbtanuló pedagógusok száma.

A továbbképzési rendszer fejlődésében tapasztalható stagnálás két merőben eltérő reakciót vált ki. Az egyik a továbbképzési rendszer teljes felszámolására törekszik,

Ráadásul az új tervezet tökéletes összhangban álltársadalmunknak a dolgozók szakképzettsége emelésére és kezdeményezése növelésére irányuló törekvésével, s azzal az igényével, hogy a gazdasági tényezőket a hatékony anyagi ösztönzés váltsa fel. Ezeket a szempontokat figyelembe véve valóban megkérdőjelezhető, vajon milyen elvekre támaszkodnak azok, akik olyan töretlen hévvel ellenzik a továbbképzési rendszer korszerűsítését, hacsak nem tudatosan kívánják gátolni fejlődését.

Úgy tetszik, hogy az új rendszer kereteit ki kellene tágítani, hogy magába foglalhassa a tudományos önképzés (például aspirantú- ra) eddig mellőzött formáit is. Fő jellemvonása az kellene legyen, hogy az alapképzettséget nyújtó fő- (közép) iskola utáni továbbképzés lehetőséget teremtsen további képesítési fokozatok elérésére.

Javasoljuk tehát, hogy a baráti országok gyakorlatához hasonlóan mi is attesztációk- nak nevezzük ezeket a formákat, amelyek kifejezésre juttatnák, hogy a pedagógus további tanulmányokat folytat, s e szerzett új ismeretanyag birtokában jobb teljesítményt nyújt munkájában. Az attesztáció megszerzése növelné a pedagógus tekintélyét a szakmai közvélemény és a nyilvánosság előtt, lehetővé tenné önállóságának bizonyos fokoA pedagógusok továbbképzésének gondjai és távlatai

s ezt többféleképpen indokolja. Az indokok az olyan, minden alapot nélkülözőktől, melyek szerint az alap- és középiskolában való tanítás semmiféle különlegesebb képzettséget nem igényel, azokig terjednek, amelyek ugyan módosításokat és változtatásokat ajánlanak, de végkövetkeztetésük azonos: meg kell a továbbképzést szüntetni.

A második irányzat a bevezetőnkben vázolt elvekből és a nemzetközi gyakorlatból indul ki, s a létező rendszer olyan átalakítására törekszik, amely felerősítené a haladó, és visszaszorítaná a gátló tényezőket.

Változtatni a mechanizmuson

A pedagógiai dolgozók továbbképzési rendszerének elemzése, amelyet a két minisztérium szakemberei dolgoztak ki a legfelsőbb állami és pártszervek számára, ismét azt igazolta, hogy formai oldalát tekintve a 15 éve kialakított rendszer nem vesztett időszerűségéből. Ez jó ok arra, hogy formai és intézményesített struktúrája ne változzon. Változtatni kell azonban működési mechanizmusán, tartalmán, eszközein és társadalmi hatásán.

A saját munkánk során szerzett és a külföldi tapasztalatok is egyértelműen arról győztek meg bennünket, hogy a szigorú centralizáláson, uniformizáláson és adminisztratív parancsolgatáson alapuló rendszer nem vált be. Védelmezőinek zöme soha nem dolgozott a pedagógus-továbbképzés területén és ezért nem tudja, hogy a továbbképző rendezvények lényege és célja nem az, hogy összehívjuk a pedagógusokat és valamiről előadást tartunk nekik, hanem olyan kapcsolatot teremteni az előadók és hallgatók között, amely a pedagógiai tevékenység szempontjából fontos, haladó gondolatok belső elfogadását eredményezi, az utóbbiak részéről. Ilyen helyzet a kötelező jellegű továbbképzési formák esetében nem alakul ki, vagy ha igen, akkor csak elvétve. Itt is érvényes az az elkoptatott pedagógiai törvényszerűség, hogy belső motiváltság nélkül nem létezik hatékony nevelés.

Az új javaslatok ezért abból az elvből indulnak ki, hogy a külső ösztönzés - amely mögött jórészt a szankcionálás veszélye húzódik meg - helyett a továbbképzés olyan skáláját kellene kínálni, amely megfelel a tanítók, tanárok munkabeosztásának és személyes érdekeinek, segíti társadalmi öntudatok és pozíciójuk megszilárdítását. A kötelező jellegű rendszer nem képes érvényre juttatni ezeket az ösztönző tényezőket. Mivel egyformán érinti, ráadásul kötelező jelleggel az összes tanerőt, nem eléggé rugalmas ahhoz, hogy ki tudja elégíteni az egyéni szükségleteket és érdekeket, sikeres megvalósítása lélektani szempontból nincs különösebb pozitív hatással a pedagógusokra, és tömeges jellege miatt anyagi előnyt sem jelent számukra.

zását, csökkentené a külső ellenőrzés nyomását és javítaná jövedelmét. Ezeknek az ösztönzőknek a kapcsolata és kölcsönös egymásra hatása elkerülhetetlen és az egész rendszer hatékonyságának mozgatóereje. A hallgató személyes hozzáállásában bekövetkező változás lehetővé teszi az intenzívebb oktatási módszerek alkalmazását, az önképzés tágabb érvényesülését, s ezáltal nem kellene huzamosabb időre elszakítani a pedagógust a munkájától, az iskolai oktatástól. Ez pedig valóban döntő fontosságú körülmény.

A tervezet végleges változata két attesztá- cióval számol. Az első megköveteli a továbbképzés egy bizonyos formájának (posztgraduális) elvégzését és az oktatási folyamatban kimutatott jó eredményeket, amelyeket a kerületi pedagógiai intézet illetékes bizottsága bírálna el. Ezenkívül feltételezik, hogy az elsq attesztáció várományosa nemcsak a pedagógiai elméletben jártas, hanem megbízhatóan alkalmazza ezeket az ismereteit saját gyakorlatában is, szakmai szempontból meg tudja indokolni a tananyag és a módszerek kiválasztását, kapcsolatot tud teremteni a diákokkal stb.

A második attesztáció ugyanazokkal a tanulmányi formákkal számol, mint az első, de aspirantúrával és specializált tanulmányokkal bővülne. A sikeres tanulmányi eredmények mellett a pedagógusnak a Központi Pedagógus-továbbképző Intézet bizottsága előtt kellene számot adnia kitűnő munkaeredményeiről, valamint arról a képességéről, hogy a nyilvánosságnak is képes átadni pedagógiai ismereteit, például tankönyvek összeállításában, szakdolgozatok írásában, tudományos kutatásokban való együttműködésben. Bizonyára akadnának más formák is. Jó lenne, ha ebben a kérdésben minél több pedagógus nyilvánítana véleményt. Az attesztáci- ós fokozatok lehetőséget teremtenének a magasabb képesítéssel rendelkező pedagógiai dolgozók (a járási pedagógiai központok és kerületi pedagógiai intézetek melodikusai, főiskolai oktatók, kutatóintézetek munkatársai, tankönyvszerzők) szélesebb körű érvényesülésére. Másodlagos, de a jelenlegi társadalmi klímában nagyon fontos, hogy hozzájárulna á pedagógusok társadalmi presztízsének megszilárdításához. A magasabb képzettségű pedagógusok esetében jelentősen csökkenhetne a külső ellenőrzések gyakorisága (az iskola vezetése, a nemzeti bizottságok részéről). Az anyagi ösztönzés az alapfizetéshez járuló megfelelő bérpótlékokban jutna kifejezésre.

Új modell

Az új, célirányos továbbképzési modell lehetővé teszi a továbbképzés színvonalának jelentős emelését. A jelenlegi rendszer nem számolhat a hallgatók személyes érdekeltségével és ez megnyilvánul tartalmában és

megvalósításában is. A passzív hallgató, akinek kötelezően részt kell vennie a továbbképzésen, nem tud megfelelő módon azonosulni az üggyel. A tájékoztatás személytelen jellegű, a hangsúly a gyakorlati alkalmazást nélkülöző elméletre tolódik át, az előadót nem érdekli különösebben, hogy az adott tájékoztatás hogyan befolyásolja a hallgatók képességeit és nézeteit. Nem volt ritka eset, hogy a fáradt, vagy túlzottan megterhelt hallgató elutasítóan vagy agresszíven reagált a továbbképzésre.

A pedagógiai dolgozók szempontjából a továbbképzés problémája mindig három síkon jelenik meg: „lehet", „akarom" és „kell". Az eddig érvényesített kombinációk, a „lehet" és a „kell" után a cél az, hogy a javasolt módosítások a választás lehetőségét a ,,lehet" és az,,akarom" síkjára tereljék. Csak ez a - természetesen megfelelő-módon (anyagilag, szakmailag, társadalmilag) motivált - kombináció felel meg a jelenlegi és a távlati szükségleteknek.

Az európai országok többsége, főleg a szocialista államok (az NDK, Lengyel- ország, Magyarország) a második lehetőséget választotta: a pedagógiai dolgozóktovább- képzésére irányuló, specifikus intézetek létrehozását. A specifikus továbbképző-intézetek előnye a pedagógusok köréből kiemelt káderek kiválasztásában, a kutatás és a munka sajátos orientáltságában, valamint ezeknek az intézeteknek és az iskoláknak a szoros együttműködésében rejlik.

A további változat a két előzőnek a keveréke (Franciaország, Norvégia, részben a Szovjetunió). A pedagógus-továbbképzés külön intézetekben folyik, amelyek szervezetileg valamelyik főiskolához tartoznak, vagy önálló főiskolaként működnek (Bulgária). Itt a cél olyan intézetek létrehozása, amelyek mindkét előző típus előnyeit egyesítik.

Hazánkban jelenleg a második változat típusa létezik, azonban távlatilag számolnak a két első típus kialakításának lehetőségével. A specifikus továbbképző intézetek fenntartása mellett olyan módon bővítenék a főiskolák működési területét, hogy az magába foglalja a továbbképzést, elsősorban a posztgraduális oktatást is. Az utóbbi tíz évben a főiskolák az oktató-nevelő rendszerben végbement szervezeti és tartalmi változások következtében e rendszer keretein kívül rekedtek, ami nem vált javára sem a továbbképzésnek, sem a felsőoktatási intézménynek. A főiskolák hatáskörének a továbbképzésre való kiterjesztése komoly változást jelentene, amely szükségessé tenné a főiskolai oktatók minősítési (képesítése) struktúrájának módosítását, kutatómunkájuk irányváltását és módszereik megváltoztatását.

A specifikus intézményes bázis (Központi Pedagógus-továbbképző Intézet, kerületi pedagógiai intézetek és járási pedagógiai központok) is további fejlesztést kíván, amely azonos ütemben folyna a továbbképzési modell átalakításával. Minden jel arra mutat, hogy módosítani kell e rendszer szervezeti felépítését, például a járási pedagógiai központokat és a kerületi pedagógiai intézeteket az oktatásügy hatáskörébe kell helyezni, és arra kell törekedni, hogy szorosabban kapcsolódjanak a gyakorlathoz, dolgozóik közvetlen pedagógiai tevékenységet fejtsenek ki a bázisóvodákban és -iskolákban, munkatársaik körét külső erőkkel kell bővíteni. Ezek a módosítások sürgős megoldást igényelnek. A változtatásokat azonban megfontoltan kell végrehajtani, semmi esetre sem önös érdekek és szubjektív szempontok alapján. A hosszú évek munkájával kialakított továbbképzési rendszer megszüntetése vagy megbontása súlyos károkat okozna, mivel - s erre már volt példa - sokkal több energiával és költséggel járna újbóli megteremtése.

A CSKP XVII. kongresszusa értékelte a pedagógusoknak, és oktatási dolgozóknak azt az aktivitását, amelyet az átalakítás céljainak, valamint a pedagógus-továbbképzés feladatainak megvalósítása során tanúsítanak. Egyúttal azonban figyelmeztetett a fennálló nehézségekre is, amelyeket haladéktalanul meg kell oldani. Ez a felhívás mindnyájunknak szól.

E

lkerülhetetlenül szükséges, hogy felülvizsgáljuk a pedagógusképzés és továbbképzés formáit és hatékonyságát, de nemcsak a pszichológusok vagy az irányításban dolgozók szemszögéből. A javasolt módosításokról elsősorban a legilletékesebbeknek, a gyakorló pedagógusoknak kellene véleményt nyilvánítaniuk. A jelenlegi helyzetben számos lehetőség nyílik arra, hogy befolyásoljuk a fejlődés, az oktatás és a szakképzés alakulását. Ehhez azonban szükséges, hogy idejében mondja el minden érdekelt az ezzel kapcsolatos véleményét, mivel csakis a nyilvános vita adhat támpontokat egy olyan valóban objektív és hatékony rendszer kialakításához; amely közoktatási rendszerünk biztos pillére lehet.

DR. ZUZANA KOLLÁRIKOVÁ kandidátus, a bratislavai Központi Pedagógus- továbbképző Intézet igazgatója