Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-11-11 / 45. szám
M ás-más generációhoz tartozó drámaírókat kérdeztek meg a szovjet Tyeatral- naja zsizny szerkesztői. A folyóirat idei nyolcadik számában közreadott válaszok ugyan a legszokványosabb kérdésekre születtek, mégis fontos információkat közölnek mindarról, ami a szovjet drámaírásban központi helyet foglal el. 1. Min dologzik? 2. Melyik drámát tartja az utóbbi időben a legérdekesebbnek, 3. Melyik fiatat drámaíróra figyel leginkább? met rendező állít majd színpadra. 2-3. Természetes türelmetlenséggel váron azokat a drámákat, amelyeket könnyű szívvel és főleg joggal nevezhetnék a legjobbaknak. Eddig még nem Írták meg ezeket. De bizonyára hamarosan megszületnek... Leonyid Zsuhovickij: 1. Egy élet konfliktusra alapozott játékot fejezek be Kötél és fonál címmel. Mai témája ván. Arról szól, ami foglalkoztat bennünket. 2. Több darabot is felsorolnék: Prisztavkin: Katona és fiú, Kucsajev: Kis Hollandusok, Szo- szin: A kút, Pavlova: Vajon. 3. Elsősorban Lobozereovot, Buravszkijt, Csurkint, Koszenko- votés Kozlovszkijt említeném az ismertebbek közül. De sorolhatnám Szepljarszkijt és Galesznyi- kot, akik egyelőre alig ismertek, de bízom benne, hamarosan sokan ismerik majd őket. Leonyid Zorin: 1. Számomra legfontosabb, hogy befejezhessem az aktuális témával foglalkozó regényemet. Három éve írom. Nagyon felelősségteljesen foglalkoztat egy új dráma is. Ma igen nehéz feladatnak tűnik egy-egy dráma Egészén kicsi ankét Alekszandr Galin: megírása, hiszen a napi publi1. Könyvtár címmel darabot fejezek be, amelyen éveken át dolgoztam. Olyan emberekről szól, akik a hetvenes évek pangásával szembeszálltak. Ez az állampolgárainkban meglévő, társadalmunkban létrejövő lelki energia szerintem rendkívül fontos és értékes, így szükséges is a mai életünk megértéséhez. Ezzel párhuzamosan egy komédián is dolgozom. 2. Ljudmila Petrusevszkaja új drámáját, amelyet ugyan még nem olvastam, de amit ő ír, az mindig felkavar, fellelkesít. Olyan dolgokkal foglalkozik, amilyenekkel csak az igazi irodalom olvasásakor találkozhatunk. 3. Érdekesek a Jermolov Színház drámai laboratóriumában tevékenykedők alkotásai, amelyet én vezetek. Mindannyian saját egyéniségnek mutatkoznak. Egyesíti őket a vágy, hogy sajátosat és egyéni hangút alkossanak. Alekszandr Stejn: 1. Jelenleg az íróasztalomon Iván Sunyin művei és a róla szóló könyvek hevernek, ugyanis Egy úr Oroszországból címmel drámát írok. Az orosz'klasz- szikus irodalom igazán jelentős fejezetét ismertem meg, s egy olyan író életével foglalkoztam, aki igazán drámai sorsú volt. A darab bemutatója a Lenini Komszomol Színházban lenne, amelyet Peter Stein neves nécisztikához való kötődés aligha vezethet maradandó eredményre. A drámaírónak az a feladata, hogy művészi értékű dolgokkal gondolatgazdagon fejezze ki mindazt, ami folyamatosan változik. 2. Mostanában alig járok színházba, így megkerülöm a kérdést. Az azonban bizonyos, hogy Mihail Satrov politikai darabjai a társadalmi érdeklődés középpontjába kerültek. 3. A legtöbb figyelemmel Vlagyimir Arró tevékenységét kísérem. Andrej Jahontov Bálnák nélküli világ című darabját pedig a legjobb első drámának tartom. Grigorij Gorin: 1. Olyan drámát fejeztem be, melyet a moszkvai Lenini Komszomol Színházban mutatnak be Jevgenyij Leonovval a főszerepben. 2. Nagyon megfogott Alekszandr Galin Csillagok a hajnali égbolton című drámája. Ezt tartom Galin legjobb művének, és az utóbbi idők legkiválóbb szovjet darabjának is. 3. Évekkel ezelőtt az elsők között voltam, amikor erre a kérdésre adott válaszomban Nyina Szadurova nevét emlegettem. Akkor az ő drámáit még nem játszották a színházakban, ma már néhány színpadon bemutatták ezeket. És éppen ezért a fiatalok közül még mindig az ő tehetségét tartom a legmarkánsabbnak. Világszínház • Paata Burcsuladzet jelenleg a világ legjobb operaénekesei között tartják számon. A neves szovjet énekes huszonkilenc évesen debütált a tbiliszi opera színpadán, akkor a Borisz Godunov címszerepét énekelte. Fellépett már a moszkvai Bolsojban és a milánói Scalában is. Nemzetközi karrierjét egy salzburgi vendégszereplésének köszönheti, ahol Herbert von Karajan is hallotta, majd a londoni T/'mes-nek adott nyilatkozatában kijelentette: Saljapin óta nem volt az oroszoknak ilyen basszusuk. Burcsuladze azonban nemcsak hang- terjedelmével, hangszínével és szépségével tűnik ki, hanem színészi adottságaival is, amelyek nélkül ma már elképzelhetetlen az operaszínpadi siker. • Sámuel Beckett immár klasszikussá lett darabja, a Godot-ra várva ezúttal nem mindennapi körülmények között került bemutatásra. Az egyesült Államokbeli San Quentin börtönben a halálra ítélt rabok mutatták be. A darabnak rendkívüli sikere van, s a halálra ítélt „színészek" egy tévényilatkozatban elmondták, hogy Beckett életük végéig fogja kísérni őket. Az előadást vagy San Quentiben, vagy egy rendőri alakulatokkal körülvett stadionban játsszák. • A cseh Scéna című szaklap terjedelmes interjút közölt Józef Szajna világhírű lengyel rendezővel. A megkérdezett ebben elsősorban pályafutásának lényeges mozzanatait, meghatározó élményeit és a rendezéseivel kapcsolatos gondolatokat mondja el. Fiatalemberként élte meg a koncentrációs tábor poklát. Erről sajnálkozva állapítja meg, hogy utólag kiderült, ott mivel és milyen módon gazdagodott. Persze, ezt a tapasztalatokra, sorsa kegyetlenségére érti. Két iskolát ismer: az életét, amely nélkül nem lehetne az aki ma, és a Képzőművészeti Akadémiát. Kifejezte meggyőződését, hogy az elnyomás, az erőszak, a totalitáshatalom hatalmas emberi rossz, igy a világ sorsának vizsgálata nemcsak élete emlékirataként érdekes, henem a ma és a holnap szükséglete is. VISSZATÉRÉS Tudja-e, tudhatja-e a színész sorsát a néző? A színpadon maszkot viselő, szerepet játszó embert látva - csupán a mindennapok empátiájára hagyatkozva - felismerheti-e benne sorsának tegnapi vagy mai változását? Olyan emberrel kerül szembe a néző, akinek életét alig ismeri, mégis érzéki csalódások foglya. A nyilvánosság előtt való szereplés, a szerepektől függően részben vagy egészben megtörténő testi és lelki kitárulkozás egyoldalú ismeretségnek tetszik, amelynek csapdájába olyan sok néző beleesett már. Nézői szokásoktól függően a találkozások rendszertelenül, vagy már-már nézői szenvedéllyé válva, rendszeresen ismétlődnek. Lehet azonban bármilyen formájú és tartalmú a közönség megnyilatkozása, a kapcsolat színész és néző között, egy ponton túlhaladva, csak egyetlen ember - a színész - sorsának, magánéletének változásaként érzékelhető és érthető meg. Mégis, hiszem, hogy van közönség - árnyaltabban fogalmazva -, vannak nézők, akik egy-egy színész első színpadra lépésének pillanatát, egy-egy igazában remekbe szabott, vagy a befogadói állapot függvényében annak tetsző alakítását évtizedekig megőrzik. A művészetek között a legillékonyabb nézői lelkekben építhet akár katedrálist... Roppant teher az emlékezet, de az egymásra rakodó rétegekben megszorulnak kemény anyagból születő zárványok: a lélek kristályosodik ily módon a lét terhei alatt. Tudósok könyvtárnyi irodalmat írnak a kamaszkorról, megmagyarázhatatlan jelenségeket vélnek megma- gyarázhatónak. Tény, léteznek ismétlődő, éppen ezért a biológiai és szellemi éréssel magyaráható lelki folyamatok. E kamaszkori kiszámíthatatlan lelki működés hatására valamikor keletkezett atavizmusok a felnőttkorban kinyílnak. Úgy mutatják magukat, mintha öröktől fogva léteznek, ami tudatosítatlan valóságukat tekintve, bizony mondom, igaz. Első pre-szinházi élményem ugyanahhoz az épülethez kötődik, mint az első színházi élményem. A kettő között mégis lényeges különbség van. Először: egy bordó kárpitokkal borított, a színpad és a nézőtér fölött félelmetes magasságban lévő széksorra emlékszem. Akkor falusi gyerekeket vittek operába. Másodszor: négy-öt év múlva ennek a gyönyörű kassai (Kosice) épületnek a színpadán találkoztunk azzal, amit - most már tudom: a várható fogadtatástól függetlenül - minden kamasznak meg kellene mutatni. William Shakespeare Rómeó és Júliája bűvölt el bennünket. Ebben a bűvöletben feltehetőleg ott lehetett az a katartikus felismerés, amelyre görcsöket oldó nevetés, vagy talán még kukorékolás is volt a válasz: a szerelem tisztasága sokkolta a testiségre áhitó, azzal csak a nem értett Bergman-filmekben találkozó nagykamaszokat. Mindez - no meg nem utolsósorban egy gyöngyörú fiatal színésznő - elvarázsolt. Thir- ring Viola Júliájától r n lehetett megválni. A színpadi történések és a kamasz-néz&azonosulásai növelték és növelik ir . ár az Időm végéig ennek az éln n ek az értékét. A minap vissz ért Júlia. És Színésznő 'ént meg. A kassai Thália Színed nézőterének széksorai közötti f lyosó közepére és szélére gyertyátat állított. Fényt gyújtott, és mozdultában a több mint kév évtizedes emlék is ott volt. És még több. Évszázadok, évezredek ősisége, távoli nemzetrokonok költészete. Finn-ugor népek varázsénekeit, népköltésbeli gyöngyszemeit fűzte fonálra. Varázsolt, ahogy sámánok, tudós asszonyok, boszorkányok bűvöltek egykoron. Egy, a múltba veszett ősi hitvilágot jelenített meg művészetével. A pontosan sitilizált mozgás és a zenei ritmusokat kiemelő versmondás, a finn-ugor törzsi világkép népköltészetbeni körülhatárolása után, a természetközi- séget érzékeltette. A Nagy László fordította vogul Jóslatos Medveéneket olyan mozgásstilizáció kíséretében szólaltatta.meg, amely megsokszorozta a határát. A laza szállal egymáshoz kötődő részek harmadikakért a születést és a családot jelenthette meg. Minimális díszlet és kellék használatával, a fehér alapszínű jelmezzel, a meggyújtott gyertyákkal olyan puritánságot teremtett az előadóest kereteként, amely kiemelte a népköltésekben még konkrét, de a mai életünktől már erősen elvonatkoztatott valóságot. Ez a fajta mozgás-, ruha- és kellékstilizáció nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az egykori mindennapok rítusában „használati eszköz" funkciót betöltő varázslások, imádságok, medveénekek a mai ember számára is érthetők legyenek. Ezen az estén sokakat meghökkentett műsorával. Mással van tele a levegő, mást várnak az emberek, akik manapság sokszor a tisztaságot, az őszinteséget is gyanakodva figyelik. Mintha csak a zavarodott világ tükörképét szeretnék látni a színpadon is, mintha a leértékelődött, kiüresedett szavak értelmébe vetett hit már kevés lenne számukra. A természetes érzelemgazdagság és gondolattisztaság lenne kevés? Aligha. Csak a megszólítás hangnemének immár megszokott nyersességét várták volna ezen az estén is? Mást kaptunk, és ez ugyanúgy sokkolt, mint azon a húsz évvel ezelőtti estén Rómeó és Júlia a nagykamaszokat. Most tudatosítottam igazán, mennyire hiányzott már ez a találkozás. Minden közvetítés, kényszeredett műsorvezetés nélkül. Szeretném üdvözölni Thirring Violát. Ki hatalmazot fel rá? Senki. Két élmény és a közöttük elmúlt két évtized. Lett volna alkalmam látni Budapesten is? Másokat sem láttam ott színpadon azok közül, akik az évek során családi okokból elmentek. Sokkal fontosabb, hogy az általam idealizált színésznő hosszú idő után sem okozott csalódást. Mit bizonyít ez? Nem tudom. De a Matesz Thália Színpadán ismét játszik majd Thirring Viola. DUSZA ISTVÁN HANGOS GONDOLKODÁS A Színház című szaklap régi számait lapozgatva akádtam arra a felettébb tanulságos és számomra meghatározóan fontos írásra, amelyet a lap 1973 januári száma közöl a Royal Shakespeare Company budapesti vendégjátéka után. A Mester, Peter Brook ugyan nem kísérte el együttesét erre a turnéra, de munkatársai róla és munkamódszeréről szóló vallomásai érdekesek minden színház iránt érdeklődő számára. Az alábbiakban többnyire e beszélgetésekből emelek ki részleteket. Hadd utaljak arra is, miként lenne lehetséges és miért nem lehetséges, hogy kereteink között sem professzionális, sem amatőr vonalon mind ez idáig nem sikerült eljutnunk az elmélyült(ebb) színházi munkáknak nemhogy á csúcsaira, de még a „lankáira" sem. Az említett angol társulat több mint tizenöt évvel ezelőtt Shakespeare Szentivánéji álom című előadásával szerepelt Budapesten, valamint négy napon át tartott a szakma számára nyilvános próbákat, gyakorlatokat. Brook Az üres tér című híres tanulmányában arról tesz tanúságot, hogy amit a színházról, illetve annak technikájáról és szabályairól elméletileg tud, az voltaképpen néhány óra alatt előadható. A többi: színházi gyakorlat. Igen, színházi gyakorlat. De hogyan próbált a Royal Shakespeare Company? Jennie Stoller volt az előadás Helénája. Ő így vallott a Mester próbamódszeréről: ,,Reggel tízkor gyakorlatokkal kezdjük a napot. Ezek a gyakorlatok nagyrészt fizikai jellegűek: torna, mindenfajta labdajáték, kellékként is használt eszközökkel való szervezett mozgás, izommozgató társasjáték. Van, hogy ez az egész délelőttünket igénybe veszi. (...) A szellemi torna valójában a memo-technikai kondíció és a beszéd- technika frissen tartására szolgáló társasjáték. (...) Valaki mond egy szót, a következő azt ismétli, és hozzátesz egy újabbat, a harmadik két előzőhöz fűzi a magáét... “ Ezzel szemben, kérdeztem én: mikor (mert „hol" most más úgyahogy lenne is) ér rá a mi színházunk, a Matesz, délelőtt tíz órakor ilyesmivel „szórakozni", amikor sokszor nem egész hat hét áll az együttes rendelkezésére, hogy a következő produkciót bemutassa? Igaz, a „Company“-ról szóló írás anyagiakat nem fejteget, de tudnunk kell azt, hogy színházunk - és itt minden összehasonlítás abszurdnak hat - szigorú bevételi és elóadástervet teljesít. Délelőtt tiztől kettőig tehát nagyobbrészt azzal van elfoglalva, hogy a kitűzött időpontra a lehető legelfogadhatóbb állapotban színpadra kerüljön az előadás. Magyarán: kész legyen a díszlet, a világítás. A színészek tudják a beállításokat és a szöveget. A mélyebb átélésre, elemző munkára egyszerűen nem marad idő. Amatőr együtteseinknél viszont erre lenne elégséges idő, helyenként mód is, csak éppen e csoportjaink vezetői-rendezői (talán akad egy-két kivétel) nem is tudják, hogy ilyesmire egyáltalán szükség van. Márpedig az „utcáról" behívott műkedvelőktől igazán nem várható el, hogy maguktól támasszanak ilyesfajta igényeket. Ezért tart nem hivatásos színjátszásunk is ott, ahol tart... önmagunk lehetőségei mögött kullogunk. Ez utóbbi kitételem azonban nem csak amatőr színjátszásunkra vonatkozik. Ellenpéldája ennek egykét, a Matesz színészgárdájával létrehozott emlékezetes produkció. Ezeket azonban szakmailag felkészült, a darabról határozott véleménnyel és elképzeléssel rendelkező becsületes, a színművészek egész tehetségét igénybe vevő munkája előzte meg... Mennyi ideig tart Brooknál egy próbafolyamat? Erre a kérdésre Hal Rogers, az együttes - akkori - menedzsere válaszolt: ..A'premiereket megelőző próbaidőszakban általában tíz hétig program szerint reggel tíztől este hatig tart a próba. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ha a munka úgy kívánja, ne húzódjon el az együttes egy részének elfoglaltsága akár este tízig, tizenegyig is. “ Nem lehetetlen, hogy ez csak olyan körülmények között valósítható meg, amikor egy együttes a saját épületében a saját belátása szerint osztja be idejét. Ez ugyebár alapfeltétel. Tudtommal pillanatnyilag egyetlen olyan amatőr együttesünk Jncs, amely saját helyiséggel rendelkezne és azzal a saj : belátása szerint gazdálkodna. Ehhez csak egy példát a komáromi (Komárno) Mai Színházi Stúdió, amely et év decemberében például Szlovákiát képviseli egy nemzetközi színházi fesztiválon, eddig nem csekély terembért fizetett azért, hogy ne csak klubban, hanem színpadon i% próbálhasson... Hogyan várhatjuk el ezek után színjátszásunk oly nagyon kívánt fejlődését ma, amikor a színház, mint művészeti kifeje- zöforma elképzelhetetlen a látványelemek és a színészi játék magas szintű harmóniája nélkül? Sehogyan. Az előadásra szánt szöveg feldolgozásával kapcsolatosan Barry Stanton válaszát idézem: ,.Ilyenkor beszéljük meg a szöveg mögötti titkos darabot is: a jelenetek, megnyilatkozások minden lehetséges értelmezését. (...) Ez a gyakorlat rákényszerit bennünket az egész darabbal való azonosulásra. “ Brooknál minden színész mindegyik partnerének a szövegét tudja, sót ki is próbálja. Megint az idő! És a fegyelem! És a vég nélküli odaadás! Elhivatottság-érzés! Nem nagy szavak ezek, csak annak tűnnek, tűnhetnek. Attól függ, milyen tükör visszfényében vizsgáljuk valódi értelmüket. KISS PÉNTEK JÓZSEF ÚJ SZÚ 14 1988. XI. 1 Tf
