Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-11-04 / 44. szám

r­. . . - y » " . , A városi lapban a következő rövid hirt olvashattuk: „A kijevi Bolsevik termelési egyesülés dolgozói házi ünnepségre gyűltek össze. Az ünnepelt Iván Szavakov szerszámköszörűs. Életkora kilencvenöt év, munkaviszonya nyolcvanegy év.“ Az még csak előfordul, hogy valaki még ilyen idős korban is dolgozik. De ez a nyolcvanegy éves munkaviszony hihetetlenül hangzik. Nincs itt valami tévedés? Telefonáltunk a vállalathoz, és kiderült, hogy tévedésről szó sincs. Gondoljunk csak bele, hány szerszámot készített el ez az idős munkás a nyolcvanegy év alatt! Mennyi fémet munkált meg! S a tanítványai? A hosszú évtizedek alatt tvan Szavakov hozzávetőleg annyi tanulót készített fel a szakmára, mint egy szakmunkásképző intézet. Hogy bírja még ma is ez a matuzsálemi korú munkás ezt a nem könnyű szakmát végezni? Végre létrejött a találkozás Iván Szavakowal. Két-három mondat után azonban azt vettük észre: nem mi készítjük az interjút hanem ö maga.- Ismerem a lapjukat, több nyelven is kiadják. Mi érdekeset mondhatnék én? A köszörűgép nem érdekli az olvasókat. Az életem egyszerű mindennapi élet. Tizenhá­rom éves koromban jöttem dolgozni a gyár­ba mint segédmunkás. 1907 tavasza volt. Mért jöttem ide? Apám meghalt egy vasúti szerencsétlenségben. Anyám beteg volt, s hatan voltunk testvérek. Akármilyen ne­héz volt is akkoriban a kijevi kazán- és gépgyárban, ahol tizennégy-tizenöt órát dolgoztunk naponta, éheztünk, fáztunk a barakkokban, örültem, hogy egy falat kenyérre valót megkereshetek. Ma sokan nem is fogják fel, mi is az a falat kenyér. Mi mindent képes eltűrni az ember! Jó, hogy ma már ezt nem értik, az ilyen dolgokról el keli felejtkezni! Vannak azonban olyan dolgok, amikről nem lehet elfelejtkezni. Beszéljünk inkább ezekről. Még a forradalom előtt bevonultam katonának. Itt megtanultam a leckét: a kato­na olyan, mint a munkás - mindennek az alapja a feladat teljesítése. Ha bíznak ben­ne, számítanak rá, akkor a sikerre is lehet számítani. Voltak becsületes tisztek, tehet­séges mérnökök a cári időben is. A többség azonban dölyfös, goromba, hazug ember volt. Az igazságot a bolsevikok mondták ki. Igazság nélkül forradalom se lett volna. Néha hallani olyasmit, hogy a forradalmi tömegek sötét, műveletlen emberekből áll­tak. Lehet, hogy voltak, akik ezt tapasztal­ták, de fiatal éveimben nekem ezek a forra­dalmi tömegek hozták el a tudományt, ami még ma is az életem része. Számunkra a forradalmi jelszavak a hit szimbólumai voltak, hittünk e jelszavak győzelmében, amelyek előrelátóbbak voltak, mint a tábor­nokok, miniszterek és sok politikus. Mert hogy környékezték meg a politiku­sok - az eszerek, a mensevikek vagy a ka­détok - a parasztokat és a munkásokat? A polgárháború idején fegyverrel „agitál­tak". 1917 februárja és 1920 júniusa között Kijevben tizennégyszer változtak a hatal­mon lévők: Gyenyikin hívei, a fehér lengye­lek, a petljuristák - az ördög tudja mindet megjegyezni. De a munkások többsége önként állt a bolsevikokhoz, harcolt a vörö­sök oldalán. Hogy miért? A dolgozó nép kész volt az életét is feláldozni a bolsevik igazságért. Mert az szilárd igazság volt - s ez az, amiről nem lehet elfelejtkezni! 1922 novemberében a munkások levet­ték a régi cégtáblát a gyár bejárata fölül, s újat tettek a helyére, amelyen ez állt: Bolsevik gyár. Nem azonnal, de megtanul­ták a gazdálkodást, helyreállították a terme­lést. Honnan vették hozzá az erőt? Onnan, hogy már nem a gyártulajdonosnak dolgoz­tak, hanem maguknak, munkás-paraszt ál­lamuknak. Meglehetősen bonyolult gépeket gyártottunk: gőzkazánokat, vegyi berende­zéseket, tózegkitermelö gépeket. Nagy volt bennünk a munkásöntudat. De hogy is ne lettünk volna büszkék! Hiszen éppen a mi gyárunkat, a Bolsevikot bízták meg az első múgumigyártó üzemek beren­dezéseinek elkészítésével. Ma már keve­sen emlékeznek rá, milyen fontos volt ha­zánknak akkor, hogy legyen saját gyártású gumink - már háborús szelek fújdogáltak. Akkor két év alatt annyi polimerizátort gyár­tottunk, hogy minden új létesítményt el tudtunk látni. Az első aluminiumgyárak szá­mára is mi állítottuk elő az alaptechnológiai sorokat, s mi is szereltük fel. Hogyne lettünk volna büszkék, amikor az elképzeléstől a megvalósításig minden a miénk volt, s olyan technikát hoztunk létre, ami meg­előzte a tőkés országokét. Ma pedig gyakran úgy tekintünk az im­porttechnológiára, mint a lehető legmaga­sabb csúcsra. Tehát megfeledkeztünk vala­miről, amiről nem lehet megfeledkezni - sa­ját erőnkről. A háború kezdetét a szó szoros értelmé­ben átaludtam. Műszak után hazamentem, ittam egy teát, és lefeküdtem aludni. Ké­sőbb hónapokig nem tudtam kialudni ma­gam, és nem laktam jól. Amikor a fasiszták elérték Kijev határát, megkezdődött az eva­kuálás. Kosztromába, utána Szverdlovszk megyébe, az líráiba költöztünk. A puszta­ságban, a szabad ég alatt állítottuk fel a munkapadokat és kezdtünk dolgozni - a front nem várhatott. Az embereknek elfagyott a kezük, többen elvesztették ujjai- kat, de a munkapadokat senki sem hagyta ott. Arcunkat a forróság, hátunkat a fagy kínozta. Lámpák helyett a Hold világított, falak helyett fenyők védtek S amit a mai napig sem tudok felfogni: az emberekben meg sem fordult a gondolat, hogy feladják, hallgattak és dolgoztak S ha már végképp nem bírták tovább: veszekedtek egyet, és tovább dolgoztak. Jártak már az Uralhimmas üzemben? Gigantikus méretű. Termékei az egész vilá­gon ismertek. Hát ennek az üzemnek az első napjairól beszélek most. A lehetetlent vittük véghez. Azoknak az időknek az emlé­ke bennünk is, s az uráli emberekben is örökké él. Aztán visszatértünk Kijevbe, s a mai Bolsevikünk helyén csupán romo­kat, a tűzvész nyomait találtuk. Fél év múlva azonban már termeltünk. Negyvenötben, a győzelem évében elértük a háború előtti termelési szintet. Hát így tudtunk mi dol­gozni. S talán mára elfelejtettünk volna? Nem, nem. Csernobil szörnyű napjaiban sürgős rendelésre dolgoztunk. Ilyen munkára még a háborús napokból sem emlékszem! Min­dent határidőre teljesítettünk, ahogy kellett. Vajon csak a baj késztethet arra, hogy így dolgozzunk? Többször megkérdezték már tőlem: hogy van az, Iván, hogy ennyi évet végigdolgoz­tál, és még mindig csak egyszerű munkás vagy? Az akarsz lenni egész életedben? Igen - feleltem. Persze, elő akartak léptetni többször is. Mennyi erőbe tellett, amíg lebe­széltem erről a feletteseimet! Nem arról van szó, hogy szerény vagyok. De nincs annál jobb érzés, mint amikor az ember azt csinál­ja, amihez ért. Aztán meg nemeseik felfelé lehet emelkedni a ranglétrán, hanem befelé, a mesterség legmélyébe is. Ha az ember a munkáját a többieknél jobban tudja vé­gezni, jó érzéssel tölti el. Tudom, sokan egyetértenek velem. Manapság egy kissé csökkent a szak­mák presztízse. Remélem, hogy az átalakí­tás visszaadja a munkáshivatásnak a régi értékét, a szakmunka becsületét. Állandóan azon gondolkodom: miért van az, hogy az egyik ember becsületes, mun­kaszerető, megbízható, a másik meg szó­szátyár, hazudozó, parazita? Talán az az oka, hogy a munkaszeretö ember nem tud rosszul dolgozni, az ilyen ember minden körülmények között önmaga marad. A léhú- tö meg, akit mi kényeztettünk el, így gondol­kodik: majd lakást kapok, jó körülmények között fogok élni, jól megfizetik a munká­mat. S mindezt kitől kapom? Az államtól. De honnan van az államnak erre pénze? On­nan, hogy vannak becsületes emberek is, akik dolgoznak. Sokan mondják nekem: kis ember vagy te. De én soha nem tartottam magam kis embernek. Én mindig az igazgatókkal is, a népbiztosokkal is egyenrangú félként be­széltem. A háborús években az igazgatók nem hívattak magukhoz az irodájukba, ha­nem maguk jöttek oda hozzánk a munkapa­dokhoz. Ha segítségre volt szükségük, megkérték a munkást. Ki tagadta volna meg az ilyen kérést? De az igazgató maga is addig dolgozott, amíg bírta erővel. Bizony, a kölcsönös tisztelet igen nagy dolog. Elengedhetetlen a nagy közös mun­kákban, az olyanokban, ahol nincsenek fe­lettesek és beosztottak, hanem kollektíva van, s abban az emberek egyenlöek, és feladataikat lelkiismeretük mércéjével ma­guk mérik. A gépekben talán vannak fontos és kevésbé fontos alkatrészek? Ugye, hogy nincsenek! De ha mégis különbséget te­szünk köztük, az eredmény selejt lesz. Ami másoknak történelem, az nekem az élet iskolája. S ennek az iskolának minden óráját - az örömtelieket és a szomorúakat egyaránt - úgy tekintem, mint mai gondjaink részét. Azt mondják, hogy érthető, ha hibá­kat követünk el, hiszen járatlan úton hala­dunk. De a húszas, harmincas években sem kitaposott ösvényeken jártunk. Nem szabad elfelejtenünk, hogy sikereink ke­zünk munkájától függnek, csakúgy, mint veszteségeink. Minél kevesebbet kellene hibáznunk a jövőben! A Bolsevik munkásai az átalakítás mel­lett vannak. Ma már világos: a nyíltság a gazdaságtalan termelés ellensége, a de­mokrácia a bürokráciáé, a gazdasági elszá­molási rendszer pedig a semmittevők és a selejtgyártók ellensége. Nő a követel­mény. Ma igen fontos a követelmények szigorú betartása. Leszoktunk arról, hogy észrevegyük a hibákat, mind többet hen­cegtünk, nem vettük észre a veszteségeket. Természetesen már nem hozhatjuk vissza azt, amit elvesztegettünk, de még behoz­hatjuk ... Mi a véleményem a peresztrojkáról? Hi­szek benne. Mitől félek? Hogy ne beszéljük túl. Hogy lehet ezt elkerülni? Nem kell a nép nevében beszélni. A nép maga mondja meg, mi a jó, mi a rossz. A lenini demokrá­cia lényege, hogy meg kell hallgatni a dol­gozó embereket. A trud és a trudnoszty (a munka és a nehézség) nyelvünkben azonos tövú szavak. Az igazi munka nem szokott könnyű lenni, ezért is hozza egymáshoz közelebb az embereket, feltárja bennük a jót, az egyéni érdekek fölé helyezi a közös érdekeket, s arra kényszerít, hogy közösen gondolkozzunk a jövőről. Hosszú életet éltem meg. Azt hiszik, hogy ennyi éven át csak vassal dolgoztam? Dehogyis, emberekkel dolgoztam! Ami csak jó és szép volt az életemben, azt az embe­reknek köszönhetem! S ha erről elfelejtkez­nék, nem volna érdemes tovább élni... SZ. SABOLGYIN (A Szovjetunió című lapból) Anatolij Szmoljanko, az üzemi ren­delőintézet főorvosa: Iván Szavakov, akinek vállait ily sok év nyomja, soha nem hordott szemüveget, nem szívott el egyet­len cigarettát sem, s nem emlékszem, hogy valaha is gyengélkedett volna. Ö maga mesélte, hogy egyszer alaposan megvizsgálták, és azt javasolták neki: ,,Addig dolgozzon, amíg kedve tartja. “ Ezt a véleményt osztom én is. A pozitív hatá­sú szociális-pszichológiai háttér igen fon­tos tényezője a stabil egészségi állapot­nak. E tényező szerepét még nem ismerik eléggé, s nagy hiba, ha nem veszik figye­lembe. Nemcsak magunkra, orvosokra gondolok itt, hanem a dolgozókollektivák vezetőire, a szakszervezeti bizalmiakra - egyszóval mindenkire, akire a szocialis­ta állam az emberről való gondoskodás feladatát bízta. MUNKAVISZONYA: 81 ÉV szú 15 38. XI. 4. VETERÁNOK Ezeknek az embereknek az életében volt egy olyan pillanat, amikor a régi és az új élet között mindössze egy utca, egy tér, egy lépcső volt a távolság. A Palota tér, a Téli Palota lépcsője. Golyózáporban elfoglalták a teret, és bevették a palotát. Ók azok közül valók, akik elsőkként szálltak harcba. Azok közül, akiket fényképezőgépünk megörökített, ketten jól emlékeznek arra, hogyan remegtette meg a levegőt az Auro­ra lövése, a döntő rohamra szólító jel. Utána hirtelen csönd állt be - a palota ablakaiban elhallgattak a gépfegyverek és a puskák. A cirkáló lövése megérttette az ideiglenes kormány védőivel, hogy a kompromisszumok ideje lejárt. Néhány másodperc múlva a csendet egy harsány „hurrá" törte meg - a Palota téren munká­sok, vörösgárdisták, matrózok rohantak. Mihail Rejsz és Kari Rjannyi kronstadti matrózok abban a percben ott voltak vala­hol egymás közelében, de akkor még nem ismerték egymást. Nyikolaj Rogyionov viszont azon a na­pon távol volt Petrográdtól - Tulában dol­gozott a lőszergyárban. Itt 1917 októberé­ben a munkások még csak készülődtek a döntő megmozdulásra. 1917. december 7-én a városban kikiál­tották a szovjethatalmat. Nyikolaj azt a pa­rancsot kapta a helyi bolsevik szervezet­től, hogy járörözzön a város egyik utcáján. A 19 éves fiú vállán egy régi háromvoná- sos puska volt, zsebei pedig dugig voltak új patronokkal, amelyeket nemrég ó maga készített. Mindnyájan láthatták és hallhatták Le­nint. Kari Rjannyi dolgozott is vele. Né­hány hónapig az első szovjet kormány távirásza volt, egyidejűleg a petrográdi központi táviróhivatal komisszárja. Azokat a táviratokat továbbította, amelyeket Lenin és az ország más vezetői fogalmaztak. Amikor 1918 tavaszán a kormány átköltö­zött Moszkvába, Rjannyi a balti-tengeri partvédelem és a kronstadti erőd hírközlé­si komisszárja lett. Mihail Rejsz és Nyiko­laj Rogyionov a polgárháború és az inter­venció alatt az Osszoroszországi Rendkí­vüli Bizottság, a CSEKA alegységeiben szolgált, banditákkal, szabotörökkel, di- verzánsokkal harcolt. 1941-ben mindhár­man tiszti rangban mentek a nagy honvé­dő háború frontjaira. A. KAZAKOV A képen (balról jobbra): Mihail Rejsz (született 1897-ben), Kari Rjannyi (született 1894-ben), Nyikolaj Rogyionov (született 1899-ben). Valamennyien a nagy októ­beri szocialista forradalom résztvevői (Archív-felvétel) mmm 95 tv

Next

/
Oldalképek
Tartalom