Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-11-04 / 44. szám

Kedves gesztust szeretnénk viszonozni az alábbiakban. A Kárpáti Igaz Szó - az Ukrajinai Kommunista Párt Kárpáton Túli Területi Bizottságának és a Népképviselők Területi Tanácsának napilapja - évek óta hazánk felszabadulása alkalmából összeállí­tást közöl az Új Szóban megjelent írásainkból. Most a nagy októberi szocialista forradalom évfordulóján testvérlapunkból, valamint irodalmi és kulturális mellékletéből, az Új Hajtásból átvett írásokkal szeretnénk bemutatni a Szovjetunióban, s ezen belül az ott éló magyar nemzetiség életében végbemenő jelentős változásokat. lést kapott több európai országban. Folyik a kárpátontúli magyar népköltészet gyűj­tése és a tanulmányozása. Ennek a mun­kának az eredménye egy sor tudományos és újságcikk, a Három arany nyílvessző című mesegyűjtemény, az 1974-ben kia­dott Kártpálontúli magyar népballadák. Zákány Imre docens Vaszil Laver do­censsel közösen adta ki az Orosz-ukrán -magyar frazeológiai szótárt. A tanszék Huszonöt éves az Ungvári Állami Egyetem magyar tagozata Az egyik legperspektivikusabb szak 1963. szeptember 1-jén az egyetem filológiai karán 20 fős csoporttal megindult területünkön a magyar nyelv- és iroda­lomszakos tanárok képzése. Oktatási és politikai szempontból is fontos lépés volt ez vidékünkön. Az első magyar szakos hallgatók kö­zött főleg munkások, kolhoztagok gyer­mekei voltak. Legtöbben azóta is a pedagógiai pá­lyán tevékenykednek, de vannak közöttük újságírók, szerkesztők is. Mindannyian legjobb tudásuk szerint végzik munká­jukat. A tagozat első tanárai Zékány Imre és Gortvay Erzsébet voltak. 1964 szeptemberében még a francia tanszék koordinálta a magyar tagozat munkáját, francia-magyar tanszék név­vel, a tanszék vezetője M. V. Szimulik, laboránsa Hegyes Angéla volt. 1965-ben a klasszikus nyelvek is ehhez a tanszék-, hez tartoztak. 1966 áprilisában e cikk szerzőjét vá­lasztották meg a tanszék vezetőjének. Ekkor külön vált a magyar nyelv és iroda­lom tanszék. Aztán újabb tanárok kapcso­lódtak be az oktató-nevelő munkába. A fiatal tanszék minden segítséget megkapott a rektorátus és az egyetemi pártbizottság részéről. Itt elsősorban kell megemlíteni Dimitrij Csepurt, az egyetem néhai rektorát és Hja Sulgál, a pártbizott­ság akkori titkárát. A magyar tagozat egyre nőtt és erősödött. A tanszék tanárai mind nagyobb figyelmet fordítottak elő­adásaik színvonalára, módszerteni se­gédkönyveket Írtak, tudományos kutatá­sokat végeztek. 1968-ban a tanszéken megnyílt az aspirantúra, majd 1969-ben a levelező tagozat. A tanszéken javultak a feltételek a sokrétű tudományos munka folytatásá­ra. 1970-76 között három kötetben jelent meg az Ukrán-magyar nyelvi kapcsolatok című monográfiám, amely pozitív értéke­tanárainak közreműködésével készült el a Sugaras utakon, a kárpátontúli magyar .irodalom antológiája. Tanáraink aktívan részt vesznek a tu­dományos munkákban. Tanulmányozzák az ukrán-magyar és orosz-ukrán irodal­mi kapcsolatokat, a kárpátontúli magyar nyelvjárásokat. Ebbe bekapcsolódnak hallgatóink is, akik szakdolgozataikban és diplomamunkáikban foglalkoznak ezekkel a témákkal, valamint népköltészeti és nyelvjárásgyújtő gyakorlatokon vesznek részt. Már elkészült A kárpátontúli magyar nyelvjárások atlasza című háromkötetes munka, amely 1260 nyelvészeti térképet (lexikait és szemantikait), valamint min­den szó kommentárját és indexét tartal­mazza. Előkészületben van a Kárpáton tú­li magyar nyelvjárások szótárának 2. kö­tete, amely 40 000 szócikket tartalmaz. Mindkét munka kiadására vár. A tanszék irodalmárai a kárpátontúli magyar nyelvű irodalommal foglalkoznak, amelynek elemzését a legrégebbi időktől napjainkig végzik el. A Szovjetunió és Ukrajna Tudományos Akadémiája nem­zetközi temetikájának kidolgozásában is részt veszünk, Így az Európa nyelvatlasz és a Kárpáti nyelvatlasz szerkesztésében. A másik munkában a Szovjetunión kívül (beleértve a mi tanszékünket is) Lengyel- ország, Jugoszlávia, Magyarország és Csehszlovákia tudósai vesznek részt. Itt is már két kötet jelent meg. Az Állami Tudományos és Műszaki Bizottság, valamint a Közoktatási Állami Bizottság határozata értelmében tanszé­künket bevonták Az orosz nyelv gépi adatbázisa című munkába, amelyben A Szovjetunió nemzetiségi nyelveinek gé­pi adatbázisa téma kidolgozását bízták ránk. 25 év alatt több mint 60 monográfiát, tankönyvet, valamint más kiadványt, kö­zel 600 tudományos cikket és 400 újság­cikket irtunk, többször vettünk részt a te­rületi, valamint a Magyar Rádió és Televí­zió adásaiban. Jó kapcsolatok alakultak ki a Szovjet­unió és Magyarország egyetemeivel, főis­koláival és tudományos intézeteivel. Együttműködünk a Szovjetunió és Ukraj­na Tudományos Akadémiája Nyelvtudo­mányi és Irodalomtudományi Intézetével, valamint az Udmurt ASZSZK, a Komi ASZSZK, a Mari ASZSZK, a Mordvin ASZSZK, a Karéi iái ASZSZK és a Észt SZSZK egyetemeivel és tudományos ku­tatóintézeteivel. A tudományos konferenciák szervezé­se is feladatkörünkbe tartozik. Fennállá­sunk óta több ilyen rendezvénynek ad­tunk otthon. A hatvanas évektől szoros szálak fűz­nek össze több magyarországi egyetem­mel, főiskolával és tudományos kutatóin­tézettel. Huszonöt év aránylag nem hosszú idő, de ez alatt az idő alatt sok mindent tettünk a tudományos, az oktatási-módszertani és az ideológiai nevelőmunka terén.S ami a legfontosabb: 381 szakképzett végzős került ki az egyetemről. Közülük többen részesültek állami kitüntetésben. Gyakran megkérdeznek, mi a jövője a magyar szaknak, nem zárják-e be? Azt válaszolhatom, hogy a magyar szak az egyik legperspektivikusabb szak. Létfon­tosságúvá lett a tanszék tevékenységi körének bővítése a magyar-orosz-ukrán kulturális kapcsolatoknak a tanulmányo­zásában. Megfelelő fóruma lehetne ennek a Hungarológiai Központ, amelynek meg­nyitásáról 1988. január 14-én hoztak ha­tározatot. Reméljük, hogy a központ - mely a szocialista országok közül első­ként nálunk nyílik meg - hamarosan meg­kezdi munkáját. Fő feladatát úgy fogal­mazhatnánk meg, hogy koordinálja a ma­gyar nyelv, a magyar irodalomtörténet és a magyar történelem oktatását az egyetemen és iskolákban, valamint meg­teremti a feltételeket a területünkön élő magyar ajkú lakosság sokoldalú szellemi és kulturális fejlődéséhez. PETRO LIZANEC professzor, a filológiai tudományok doktora A. Latorcától a Beszélgetés Lecovics Lászlóval, a Leningrádi Konzervatórium tudományos főmunkatársával- Közvetlenül a középiskola elvégzése után kerülték el Munkácsról, így a szülő­földeden meglehetősen kevesen ismer­nek. Azt hiszem, jó lenne, ha bemutatkoz­nál az olvasóknak!- Munkácson születtem, a helyi 3-as számú magyar tannyelvű középiskolát végeztem el 1968-ban. Jelenleg tudomá­nyos munkával foglalkozom. Kutatócso­portunk a zenei műfajok társadalmi hatá­sait vizsgálja, a rocktól az operáig, továb­bá a különféle zeneoktatási módszerek alkalmazásának lehetőségeit. A zene megértésének problematikáját próbáljuk feltárni. Korábban nálunk ez az inkább csak megtűrt tudományágak közé tarto­zott, és csak az utóbbi időben indult jelentősen fejlődésnek. Jellemző, hogy amikor ezzel foglalkozni kezdtem, még csupán három hazai publikáció látott nap­világot.-Kézenfekvő a kérdés, hogyan lett munkácsi középiskolásból leningrádi tu­dományos kutató...-Túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy mindig is tudós akartam lenni. Sor­som alakulásában eleve humán érdeklő­dési köröm mellett nagy szerepe volt a véletlennek is. 1965-ben osztályfőnö­künk elvitt bennünket Leningrádba. Ez a gyönyörű város egyszerűen rabul ejtett. Elhatároztam, hogy itt fogok tanulni, élni. Kerestem egy magántanárt, akitől a középiskola két utolsó éve alatt megta­nultam angolul és franciául. Biztos vagyok azonban abban, hogy ez önmagában nem ért volna sokat, ha az iskola nem ad egy rendkívüli jó alapot.-És az iskola után jött a felvételi?- Nem, az még egy kicsit odébb van. Először jött három év katonaság a hadi­tengerészetnél. És számomra ez is rend­kívül jó iskola volt, elsősorban ami az orosz nyelv elsajátítását illeti. Itt tanultam meg oroszul anyanyelvi szinten. Mert egy nyelvet sokféle módszerrel meg lehet ta­nulni, de olyan fokon, hogy már gondol­kodni is tudjunk ezen a nyelven, csak megfelelő nyelvközegben lehet. Leszere­lésem után felvettek a Leningrádi Film-, Zene- és Színházművészeti Főiskola színháztudományi karára. Mire elvégez­tem, rájöttem, hogy rosszul választottam, ezért az.aspirantúrát már filozófiából vé­geztem el. Ezt követően kerültem a kon­zervatóriumhoz. Mint az imént említetted, kutatócsopor­totok a zeneoktatás módszereivel is fog­lalkozik. Tanulmányoztátok-e ennek so­rán a világhírű Kodály-módszert? És va­jon mi lehet az oka annak, hogy nálunk mindmáig nem nyert polgárjogot?- Sokat foglalkoztunk a Kodály-mód- szerrel, és meg kell mondanom, számos előnye van a jelenleg alkalmazott mód­szerekkel szemben. Hogy mégsem ter­jedt el, annak az az oka, hogy a módszer alapjául a nemzeti népzene szolgál. Ná­lunk viszont, mivel soknemzetiségű or­szág vagyunk, több nemzetiség zenéjét kell megtanítani. Ezek között vannak olyan nemzetiségek is, melyeknek népze­néjét valójában még fel sem tárták. Mind­emellett én célravezetőnek tartanám, ha a magyar nyelvterületen kísérletképpen bevezetnék a Kodály-módszert a zeneok­tatásban.-Ehhez előbb az kellene, hogy az Ungvári Zeneművészeti Szakiskola nö­vendékeit is megtanítsák a módszer al­kalmazására.-Természetesen. Sőt, szerintem az iskolai alapfokú zeneoktatás olyan bonyo­lult és nagy szaktudást igénylő feladat, mely feltétlenül konzervatóriumi végzett­séget igényel.- Persze, jó lenne, ha ilyen kiválóan képzett szakemberek tanítanák gyerme­keinket a muzsikálás örömeire, no meg az éneklés, a rajzolás szeretetére is. Csak­hogy a valóság ma még egészen más. Ezeket a tantárgyakat sok iskolában har­madrangúként kezelik. Mi lehet ennek az oka?- Ez a leértékelődés a pangás éveiben a kultúra egészének vonatkozásában is megfigyelhető. Ennek több oka van. Elő­ször is, mivel a munka termelékenysége nálunk alacsony volt, a hivatalos álláspont szerint elsősorban a termelőágazatokat kellett támogatni. Ez vezetett, az utóbbi időben a legmagasabb fórumokon is bí­rált, úgynevezett maradékelv kialakulásá­hoz. Tehát, hogy a tervezés során a kultú­ra a pénznek, a beruházásoknak mindig csak a maradékát kapta. Pedig a kultúra nagyon pénzigényes, drága szféra. A 80- as évek elejéről származó adatok szerint egy mérnök oktatása az államnak átlago­san ötezer rubelbe kerül, egy művészé viszont nyolcezerbe.-Mint mondtad, nagyon sokat kö­szönhetsz egykori iskoládnak. Jelentett-e valamit számodra Leningrádban a ma­gyar nyelv, a magyar kultúra ismerete?- Abból, hogy magyar vagyok, mindig csak előnyöm származott. Ezt határozot­tan állítom. Kezdeném azzal, hogy a ma­gyar műfordítói iskola a legjobbak közé tartozik a világon. Magyar nyelven szinte valamennyi jelentős műhöz hozzá lehet jutni. Ez megkönnyítette helyzetemet, mert az orosz nyelvű kiadásra sokszor évekig kell várni. Ma is nagy hasznát veszem nyelvtudásomnak. Ha egy ma­gyarországi vendégrendezö, zeneszerző, filmes érkezik Leningrádba, általában én tolmácsolok. Nagy élmény volt számomra például, hogy amikor Sík Ferenc, a Ma­gyar Nemzeti Színház rendezője a Le­ningrádi Operettszínházban a Marica grófnőt rendezte, én lehettem a segítője.- Úgy tudom, magad is kiveszed ré­szed a magyar kultúra népszerűsítéséből.- Igen, ezt nagyon fontos feladatom­nak tekintem. Hiszen már a főiskolai dip­lomamunkámat is Madách Az ember tra­gédiájából írtam. Mint a Leningrádi Film­klub magyar lektora, én szinkronizálom, ismertetem a magyar fesztiválfilmeket. Emellett a Tyeatralnik Kalendár folyóirat­ban minden évben megjelenik 2-3 ma­gyar vonatkozású cikkem. Ebben a folyó­iratban méltattam például annak idején Latinovits Zoltán születésének 50. évfor­dulóját.- A magyarországi kulturális életet te­hát állandóan figyelemmel kiséred. Meny­nyire mondható ez el szűkebb hazádról, Kárpátontúlról?- Sajnos, az itthoni dolgokról keveset tudok. Tulajdonképpen csak nővéremmel és néhány volt osztálytársammal tartom a kapcsolatot. De remélem, a helyzet most majd gyökeresen megváltozik. Min­denesetre, nagy örömömre szolgál, hogy valami pezsgés itt is beindult. Nővérem elvitt a Rákóczi-kör összejövetelére, és nagyon jónak, fontosnak tartom, amit csi­nálnak. Két dolog azonban nagyon bosz- szant. Az egyik, hogy Munkácson pályá­zatot hirdettek a város új címerének meg­tervezésére. Kérdem én, miért van erre szükség, amikor ennek a városnak ősi címere van, mely már önmagában is műemléknek tekinthető. Ez különben az országos tendenciával is ellentétben áll, hisz egyre több helyen állítják vissza a régi címereket, városneveket. A másik dolog, amivel nem értek egyet, hogy sok magyar nemzetiségű szülő adja orosz vagy ukrán iskolába a gyerekét. Nem igaz, hogy a magyar tannyelvű iskola után nem lehet boldogulni. Azt hiszem, ezt az én példám is bebizonyítja.- Köszönöm a beszélgetést! OREMUS KÁLMÁN ÚJ SZÚ A felismeréstől a cselekvésig Gondolatok egy emléktábla-avatást követően Tisztában vagyunk-e a múltunkkal? Ismerjük-e szűkebb pátriánk törté­nelmét? Nemzetünk történelmét? Tudunk-e neveket idézni, ha kérdik: kik azok, akik bár hosszabb-rövi- debb ideje eltávoztak sorainkból, méltóak arra, hogy szívünkben, tu­datunkban megmaradjanak? Hogy nevüket elmlitvén, büszkék lehes­sünk rájuk, önmagunkra? Olyan kér­dések ezek, amelyek mind erőtelje­sebben foglalkoztatnak bennünket, a ma emberét, amelyekre mind lá- zassabban keressük a válaszokat. Keressük, mert többségben felis­mertük: a múlt, a gyökerek ismerete nélkül nincs jelen. És még kevésbé létezik számunkra magabiztos jövő. Csakhogy hovatovább már kevés a puszta felismerés. Kevés, mert kérlelhetetlen az idő. Oly gyorsan és irgalmatlanul szalad, hogy akár egy­napos késés is behozhatatlan hátrá­nyokat szülhet. Cselekedni kell te­hát. Felkutatni, menteni a menthetőt. A hitetlenkedők számára álljon itt példaként a Técsőn nemrégiben Hollósy Simon tiszteletére felavatott emléktábla. Kisszámú, de annál lel­kesebb emberek csoportja vállalta magára, hogy valamilyen formában megörökíti azt a tizennégy évet, amelyet a neves magyar festőmű­vész ebben a városkában töltött. Ennek a csoportnak a szívé-motorja Szöllösi Tibor, a járási kórház osz­tályvezető orvosa volt, aki majd tíz éven keresztül kért, követelt, kilin­cselt, hogy a técsöiek álma betelje­sedjék. Hosszasan lehetne a példá­kat sorolni, hányszor kellett ezeknek az embereknek a meg nem értés, a bürokrácia útvesztőiben bukdá­csolniuk. Lehetne, de nem tesszük. Eltekintünk tőle, mert a nemzet­közi hírnévre szert tett piktor halálá­nak 70. évfordulójára elkészült az emléktábla. Hajnali Sándor técsői képzőművész munkája két nyelven - oroszul és magyarul - hirdeti Hol­lósy Simon emlékét. Annak a ház­nak a falán helyezték el, ahol 1904- töl 1918. május nyolcadikán bekö­vetkezett haláláig élt és alkotott. An­nak a háznak a falán, ahol növendé­keit oktatta, s ahol olyan neves fest­ményei születtek, mint a Nereszen.a Tengerihántás, az Alkonyat bog­lyákkal, az Álmodozó, a Falusi há­zikó. Népes és ennek ellenére nagyon meghitt volt az ünnepség. Eljöttek Técsőre osztozni az örömben és a megemlékezésben Szlatináról, a huszti járási Viskröl, továbbá Ung- várról, Beregszászról. Sokan emel­kedtek szólásra. Remélem, mind az olvasók, mind a résztvevők megbo­csátják, hogy eltekintünk a nevek felsorolásától. Elvégre Hollósy Si­mon nagyságának a méltatása mel­lett mindenki kitért arra, milyen nagy jelentősége van a folytonosság biz­tosítása érdekében a hagyományőr­zésnek. Egy névnél teszünk kivételt. Román Klárát említenénk meg, aki koránál fogva kiérdemli, hogy nagy nyilvánosság előtt is néninek szólít­suk. Ő személyesen ismerte Hollósy Simont, s erről a kapcsolatról be­szélt a hallgatóság előtt. Külön öröm volt konstatálni, hogy nemcsak a kétnyelvű tábla szimbolizálja a tényt: Hollósy Simont nemzetisé­gétől függetlenül minden técsői ma­gáénak vallja - az ünnepségen jelen lévő ukrán nemzetiségű emberek is kihangsúlyozták ezt. És még valami, ami megragadta a hivatalos ünnepségeken gyakran részt vevő szemlélődő figyelmét: a leleplezést megelőző felszólaláso­kat követően senki sem akarta el­hagyni a környéket. Sőt, egyre töb­ben lettünk Técsőnek e csöndes utcájában. Székek, lócák kerültek elő a szomszédos házakból, az em­berek csoportokba verődve beszél­gettek. Már-már elfeledett, Hollósy Simonnal kapcsolatos történetek ke­rültek elő az emlékek bugyraiból, olyanok, amelyeket valaha a szülők­től, a nagyszülőktől hallottak. Lega­lább egy fénykép erejéig mindenki igyekezett megörökíteni ezt a gyö­nyörű, tavaszi napot, megőrizni va­lamilyen formában, hogy itt volt, vi­rágot, koszorút helyeztek el a meg­szépült ház falán. S hogy teljes le­gyen a megemlékezés, a técsői iro­dalombarátok ^nemrégiben alakult, Hollósy Simon nevét viselő körének tagjai felkeresték és virágot helyez- . tek el Kossuth Lajos városközpont­ban lévő mellszobrának a talapzatán is. FERTÖSS ÁLMOS 1988. XI. 4.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom