Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-10-28 / 43. szám
SELLYE! JÓZSEF TIZENHA T LIBA PÁSZTORA Tizenhat liba legelt a tarlón. A tarka tollú nagy maradak életes fele- selgetéssel tipegtek ide-oda a szikkadt földön a kalászok miatt, mint a mese szamara Jézus ekéje előtt, hogy a Tisza medre kanyargós legyen. Hosszú és széles volt a tarló, nagy legelöterület. A két szélét kukoricaföldek kerítették be. Libapásztor is kellett, aki megvigyázza a sétálgató madarakat, hogy a kukoricaföldek tilosába be ne tévedjenek. Lány ült az útnál a tarló földjén. Hosszú vessző volt a lány kezében, akár a juhászok pásztorbotja. De ő nem állott a nyája fölött, a bottal is csak a földet veregette, és csak néha-néha nézett el a libák felé. Amikor már kö5el értek a libák a kukoricáshoz, akkor feléjük kurjantotta a hívó szót, mély alt hangján:- Barika, buri, burííí! Elnyújtotta, hogy szinte éneknek hallatszott a lomha ég alatt. Minthogyha a nyelvükön kifejezett parancsot kaptak volna a libák, hirtelen elfordultak a kukoricától, és a tarló közepe felé tipegtek. Úgy nézett ki ez a visszavonulásuk, akár a katonák jelképes hadgyakorlata: teljes harci fölkészültséggel meneteltek az ellenhad ellen, s amikor már szinte összeértek vele, hogy ökölre menő közelharc fejlődhetett volna ki: akkor a kürtösök lefújták az egész gyakorlatot, és mindenek visszaindultak a hazájukba. Amikor Báli a lányhoz ért a kocsijával, leszólt róla: >- Jó reggelt, Zsuzsika. A lány rápillantott, rögtön el is pirult, meg is zavarodott, mint aki olyan helyre ér, ahová éppen elindult, de mégis megíepődik azon, hogy ott van. Visszaköszönt:-Jó reggelt, Báli. Megállt a kocsi az úton, a tarló végében.- De jó dolgod van, hogy így pihengetsz - kezdte Báli a beszélgetést. A lány, minthogyha szégyenkezne azon, hogy ilyen munkában találták, védekezőén mondta:- Mariska megsántult. Tegnapelőtt üvegbe lépett. Hát én legeltetem őket. Már úgyis csépeltünk. Fölkelt a földről és odajött a kocsihoz. Sudár, ringó mellű barna lány volt. Tüzes, fekete szemei olyan csillogóak voltak, mint a sötétben a parazsak. Formás lábaival kacsázva lépegetett a tarlón, vigyázott, hogy az éles szalmacsonkok meg ne szúrják. Báli cigarettát sodort, mert már látszott, hogy beszélgetés lesz itt egy .darab ideig. Amire a lány a kocsihoz ért, már rá is gyújtott és leszívta az első füstöt.- Hát ezt mikor fattyaztad? - csodálkozott a lány a kocsi rakományán.- Reggel ezt - mondta a legény.- Még csak most van reggel.- Nekem már kettőkor volt.- De friss ember vagy te!- Hát friss - nevetett a legény a dicséretnek.- És ilyen legény nem köll a Borisnak? Duhaj, kihívó, lélekütő kérdés volt. Báli megfogta a gyeplőt, mintha csak úgy tudna rá felelni, hogy kiköp magából valami gyűlölködő szót, és ahogyan kiköpi, már meg is elégeli, megnógatja a lovakat és elmegy. Mert olyan kérdés volt, amelyik sebeket szaggatott föl benne. De a lány a gyeplőket tartó kezére tette a maga forró kezét, hát mást kellett mondania, mint amire készült.- Nem köll neki a parasztlegény, még hogyha a mennybéli csillagokat rakná is a lábai elé. Az annak a betegsége, hogy nem akar paraszt lenni. Keserű híradást ejtett ki magából a szavakkal. De még így is nagy mehetnékie volt, megrántotta a gyeplőket, hogy megnógassa a Igvakat. De szólt a lány, hogy még ne menjen el:- Ereszd el a gyeplőket, no.-Akarsz valamit mondani? - kérdezte idegenül.- Hej, sok mindent, amit te inkább Boristól hallanál. Nézte Báli. Látta a pajkos mosolygást a lesütött szemek szögletében és azt a figyelő megfeszülést is, amivel a lány szavakat várt vagy csak egy mozdulatot is, ami igazolná őt. Eleresztette a gyeplőket, szívott a cigarettájából, aztán elnevette magát pajkosan.- Hát a Józsi? A lány kicsit elborult.- Az meghalt.- Neked meghalt?- Meg - állította a lány.- Látod, egyformák vagytok - mondta a legény, nagy lekicsinylés volt a hangjában.- Mért volnánk egyformák?- Nem köll neked a Józsi.- Hát aztán?- Nem köllök én sem a Borisnak.- Akkor még nem köll egyformának lennünk.- De egyformák vagytok - bizonykodott a legény. A lány fölemelte a szemeit és azok kinyíltak, mint amikor a felhő elvonul a nap elől.- Az előbb mondtál valamit. §»gfög§gi Ladialav Óepelák: Cseh táj- Mondtam.- Én nem vagyok ilyen. Fölemelt homlokkal mondta ezt a lány. Valami széles horizontú kép ugrott Báli szemei elé a szavak közén.. Nagy tájék, irtózatosan merev, körülhatároló vonalakkal. De csak egy pillanatra. Még meg se nézhette, hogy vajon a kép alakjai emberek-e vagy legelésző csorga a réti kút tájékán, már el is veszett a kép, csak üres keretet hagyott benne valahol a vágyakozás. Nézte a lányt. Az újra lesütötte a szemeit, és úgy állt félszegen a kocsi mellett. Keze a kocsi lőcsén volt, közel hozzá. Minthogyha a keze kinyúlt volna valami lélekböl, valami vágyból, és hozzá igyekezett volna. Mondta a lány:- Vasárnap már a Pólival voltál a táncnál. Nem hallatszott sem vádnak, sem kérdőre vonásnak, de Báli mégis mind a kettőnek érezte. Már látta, hogy ez az idő emberi találkozás az ég és a föld között, a kopártarló fölött a dűlőúton. Szavak indultak belőle:- Pólival voltam. Nézd, Zsuzsika, de jól figyeld meg, amit mondok: olyanok vagyunk, mint a föld. Parasztok vagyunk. Egymással lakunk, egymás közelében élünk. Volt nekem az én szeretőm akkora valaki, hogy én az egész életemet rája építgettem. De amikor szakítottunk, ő is csak annyi maradt, mint a föld. Hogy azt az egész széles, virágos mezőt úgy lássam, minthogyha elverte volna a jégeső. Remé- nyes volt. Biztos volt minden. De ha jégeső jön, akkor a reménynek nincsen aratása. A jégveréses föld nem kergeti a parasztembert öngyilkosságba. Az ember a jégverés másodnapján már ekét dob a kocsijára, befogja a lovakat és elmegy, fölszántja a mezőt. így voltam én is a Borissal. Én nem fogok neki könyörögni, hogy énmiattam paraszt maradjon, ne menjen el hazug úri módba a mesterlegénnyel. Én vagyok olyan makacs, dacos, duhaj paraszt, hogy nem is érzem azt fájdalomnak, hogy szakítani köl- lött vele. Fölszántottam azt a mezőt, és azon gondolkoztam, mást vetek bele. Most talán madj a Póli. De még nem is bizonyos, hogy jó vetés volna az én talajomba. Mert ő még nem szerelem, csak nagyon aranyos, nagyon nekem való kislány. Nagyon őszinte volt. így tudta ezt Zsuzsi is, ismerte már, hogy ennek az emberpéldánynak nincsenek titkai a sorsosai előtt. A lányba valami sajnálás ébredezett. Embert látott a sok embertelenség rengetegében, embert, akinek csalódnia kellett valakiben. Hogyan válthatná meg ő ezt a csalódását, hogy ne utáljon meg miatta minden embert? Hogy ne higgye, hogy minden lány olyan, mint Boris... Sóhajtott.- Nem értem én ezt a Borist. Báli nem is csodálkozott ezen a szón. Pedig már holtbizonyosan látszott a vonatkozása: a lány lelkének ölelni akaró kitárulkozása volt a férfiember, a pár felé.- Én értem - mondta.- Nem akar paraszt lenni?- Nem akar.- Mondta ö ezt?- Nem mondta.- Csak abból gondolod, hogy az a mesterlegény...- A mesterlegény nem is a szerelem miatt van, hanem azért, mert Boris nem akar paraszt lenni. Most már világosan értette a lány is. De ugyanakkor már azt is tudta, hogy neki más mondanivalója is van e felé a legény felé, aki előtte ül a kocsin, és bodor füstfelhőkben cigarettázik. Más mondanivalója, amit ki se mer ejteni, mégis szeretné, ha megértené. De nem is tudja a módját, hogy hogyan mondhatná. Csak ilyen kérdés szabadult ki belőle?- Vasárnap is elmész a tánchoz?- Elmegyek - mondta a legény.- A Pólival?- Nem. Egyedül. Már repdesett a szíve.- Igazán egyedül?- Egyedül.- Szeretnék ott valamit mondani neked. Báli nagyon komolyan nézte:'- Most itt nem mondhatnád meg azt, amit vasárnap meg akarsz mondani? Nagyon zavart lett a lány: Hogyan mondaná? Hiszen ő vasárnap se fogja kimondani, pedig megcsillanó szemei, ringó mellei és az egész élete azt kiabálja. Szólt Báli:- No jó. Hát vasárnap. Isten veled, Zsuzsika.- Isten veled - rebegte ő is. Elment a kocsi. A lány csak állt, mint addig. Nagyon rajta ült a paraszt volta. Holtbizonyosan tudta, hogy vasárnap se fogja megmondani Balinak, amit akar, de mégis, tovább is keresni fogja a találkozásokat, hogy egyszer csak szó nélkül is megértse a legény. Végül megmozdult. Elment a libái felé. Már sütött a tarló. Dübörgő erővel volt jelen a nyári nap. A faluban cséplőgépek búgtak. Némelyik szérűn asztagot raktak. Az úton behordó szekerek dübörögtek. Élt az élet az egész tájon. Terepe volt a tarlón a jövőnek is. Akkor is és mindig. •I SZTYi E Báli figyelt.- Az előbb azt mondtad, hogy a Borisnak nem köll a parasztlegény, még hogyha a csillagokat is lerakná elébe. Hogy az a betegsége, hogy nem akar paraszt lenni. No ugye, mondtad. A elalvás láb i Látta, átmegy s egy lombjai A fa kör mézet gy s vitték A fáradt völgyek s átúszta a mesék \ DÉNES ( Min Álmombar körbe fogr sírnak, i fényében Mind fölke ez a kezét szemük hajnalra el * A két oldal anyagát a cseh, szlovák, csehszlovákiai magyar, lengyel és ukrán irodalom, valamint képzőművészet egykori és mai képviselőinek műveiből állítottuk össze. JIRÍ KARÉN Sok szép percet megéltünk 1 Egy ablak olvas Ott lakom én Falun laktunk Épp verset írok neked Falu - tenyérbe zárt világ egy uzsonnazacskóra ipar nem volt A másik ablak szorgosan tanul csak tiszta vizek Amögött ülsz te meg őszinte emberek előtted jegyzethalom Ép volt még akkor Épp könyvet emelsz le a polcról az ózonburok Tenyeredbe fúrod a fejed Szép volt a nyár Tudod amit mi csak sejtünk mezsgyék és árkok mentén Mohón iszod búzavirág kék lámpácskái égtek a tudás szeszét A lányok kecsesek voltak Mi elevenek Jó volt az iskola mögött amely metsző mint a kés Mikor az esőcseppek Mért engedjük hogy legyűrjön a gór színjátéka folyt Éli világát a világ szemünkbe gyűjtöttük a Szivárványt A számítógépek riasztó jelekkel üzennek Ma is elmegy Elhajigáljuk a fegyvereket Minden sejtünk danolász mint hal a pikkelyét Épp ablakot nyitunk Felvásároljuk a holdakat Beeresztjük a tiszta levegőt Bolygókat bériünk Végre talán Én arccal az élet felé az igazat is bevalljuk Te a nehézségekhez szokva Könyvek meg kiállítások kerekén 2 a világ forgó lemezén Járod a várost vidáman hajtunk Fénylő ablakok víg robotba Haraszti Mária fordítása
