Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-09-30 / 39. szám

E lőttünk a csésze kávé, de lassan mégis oda telepszünk, ahol a könyvek, géppel irt papírlapok, kötegnyi krónika kínálja a ,,kiegészí­tést". Szabados Lászlóéknál a váratlan vendégek, a be-benézők nem zavarják túlságosan a csalá­dot. Megszokták már, hogy vagy az iskolaigazga­tóval, vagy a Csemadok - máskor a polgári ügyek testületének - elnökével van intézni való­juk. Vagyis Szabados Lászlóval.- Akkor folytassuk a beszélgetést! Hiszen tu­lajdonképpen kisiskolás korunktól vitatkozunk, elmélkedük. S ha abbahagyjuk is időről időre - sokszor évekre, másszor néhány hónapra szinte ugyanúgy, folytatjuk később, s vitatjuk tovább a világ, az ország, a falu dolgait. De hiába vesszük elő ,,ezt" a témát, te sosem akarod rászánni magad, hogy a nyilvánosság elé vigyük.- Mert ez is olyan dolog, hogy tenni kell - nem pedig beszélni róla, olyan a természete, te is-De szerencsére volt kitűnő éneklöcsopor- tunk. Alapitói az egykori énekkarból kerültek ki, s temetési kórusként való szerepeltetésük ötletét is az adta, hogy megvolt az egykori búcsúztató ének, amellyel a,,dalárda" halottait búcsúztatták. Ez volt a ,,repertoár" alapja. Azután eltanultuk más, jó éneklőcsoportok temetési énekeit, én magam is,,szereztem" ilyet, meg a csoport tagjai is ,,gyűjtöttek", ha: rokon, ismerős temetésére elutaztak valahová. Azután már csak arra volt szükség, hogy a szertartás menetét, a hozzáillő verset és az alkalomhoz illő beszédet összehan­goljam. Mára ez úgy véglegesült, hogy a gyászjelentés - a megfelelő zenével - elhangzik a helyi hango- sanbeszélöben. A virrasztásra, részvétnyilvání­tásra a temető ravatalozójába mennek a hozzá­tartozók, rokonok, barátok, ismerősök. Itt magnó­ról szól a gyászzene. Külön helyiségben várakoz­hatnak a gyászolók, s nem okoz gondot a virá­gok, koszorúk elhelyezése sem. A sírnál - hang­Profán beszélgetés „az élet törvényeiről4* tudod. Elsorolhatnánk szokványosán is, hogy Alsószeliben (Dőlné Saliby) már gazdag hagyo­mányai vannak a polgári szertartásoknak, hogy a helyi nemzeti bizottság ehhez minden szüksé­ges feltételt megteremtett. Házasságkötő ter­münk impozáns', van korszerű ravatalozónk, helyben beszerezhetők a temetéshez szükséges kellékek is. A technika sem hiányzik, kaptunk elismerő okleveleket, legutóbb kitüntetést a Nyu­gat-szlovákiai kerület szocialista fejlesztéséért... De nem ezt akarod, ugye?- Ezek is tények. De inkább az érdekelne, ami mögöttük van. Amitől itt nemcsak külsőségeik­ben, hanem tartalmukban is gazdagok a polgári szertartások, ami vonzóvá teszi őket. Talán men­jünk vissza kicsit messzebbre az időben. Alsó- szelinek meglehetősen egységes faluközössége van ma is, pedig a felszabadulás után mind a foglalkoztatásban, mind a nemzetiségi összeté­telben nagy változások következtek be. Még régebbre tekintve erős munkásmozgalmi hagyo­mányai mellett gazdag kulturális múltja van. Isko­lája, népkönyvtára éppen annyira meghatározó volt mint egykori hírneves, országos elsőséget elért 120 tagú énekkara. Műkedvelő színjátszá­sára jellemző, hogy sokszor három csoport is tartott egyetlen télen bemutatót. A munkásegylet mellett az evangélikus és a katolikus fiatalok is szerepeltek.-Kétségtelen, hogy ezekre a kialakult igé­nyekre épülhettek az újkori hagyományok. Mert ami meghatározó itt: a hagyományokhoz való hűség. Ahogyan beleépül mai életünkbe. Meri a követelmények itt voltak.- Emlékszem a kezdetekre. Harminc éve már. Néhány évig eltartott, amíg kialakult a legmegfe­lelőbb forma házasságkötésben, névadókban. Hoqv te idekerültél, az sem véletlen. Mikor is volt?-Régen! 1971-ben. Először tanítottam, majd végképp Balogh Géza igazgató örökébe léptem. 1974-töl a polgári temetések lebonyolításában is. A végtisztesség megadása a polgári rendezvé­nyek Jegfontosabbika. Költői szépséggel nevezi nyelvünk a halottól való búcsúzást végtisztesség­nek. így érzékeltetve azt az igényt, amely min­denkiben él, amikor elveszti egy közeli hozzátar­tozóját. Azt, hogy az érdem szerint kapja meg az utolsó tiszteletadást, amelyet az ittmaradottaktól megkaphat. Ez a búcsúzás, a végtisztességnek ez a kifejezése a legrégebbi korok, idők óta minden emberi közösségben, minden társada­lomban szertartásos, hagyományos fonnák kö­zött történt.-Tehát itt is adott volt az igény. Először - emlékszem, - a CSKP alapító tagjai számára kellett, amikor meghaltak, méltó temetést rendez­ni. Faluraszóló vitát váltott ki, szólhat-e értük, nekik is a harang? Amíg nem volt hangosanbe- széló, megfelelő gyászzene-lemez, addig szólt is... erősítővel - ha szél fúj, ha esik, mindenütt egyformán hallható a búcsúztató, a vers, az ének.- Látom itt a „forgatókönyveket", az időtar­tamban, az ének, a vers, a beszéd menetében szinte percnyi pontossággal kidolgozott szertar­tásokat. Ennyire alaposan fel kell készülni? Nem lehet rögtönözni?- Nem, nem lehet. Az esküvő, a névadó öröm­élmény. Ott talán ,,elmegy", észrevétlen marad egy-egy pontatlanság. De itt sebzett, gyötrődő emberek állnak, akiknek erkölcsi segítséget, erőt, vigaszt kell nyújtani. Vigyázni kell minden kimon­dott szóra.- Mit tartasz a legfontosabbnak a beszéd megírásánál, összeállításánál?- Őszintén, tapintatosan, de igazat mondjak. Nem kisebbítve az erényt, nem felnagyítva a hi­bát. A koporsó mellett állók összetört emberek. Fölemelni őket csak szenvedésükhöz leszállva lehet. Átélni a szenvedést és kifejezni. Kibeszélni egészen addig, amíg másokkal megosztva csitul, elvisélhetóvé válik.- Sok verset idézel.- Ha nincs rá szavunk, vegyünk kölcsön. A Halotti beszédtől Babitsig, Epikurosztól Mon- taigne-ig, Adytól József Attiláig... Ahány ember, annyiféle élet. s halál, minden sorshoz megvan a megfelelő költemény, az én dolgom, hogy megkeressem.- Mégis - kinek szól a gyászszertartás? '- Természetesen most is, mint századok so­rán mindig, az élőknek és nem a holtaknak. A búcsúzás - tekintet nélkül a szertartás milyen­ségére - mindig a halál mindennapos, de mindig megrázó tragédiájának feloldását segítette. A ke­gyeleti igények kielégítése lezárja, mintegy vég­legesíti az élők sorából történt kiszakadás tényét, tudomásul véve a megmásíthatatlant. Ilyenkor fölerősödik ,,lelkiismeretünk szava", és ez szin­tén közrejátszik abban az érzelmi krízisben, amelybe a családtagok a halálesettel kerültek. A polgári gyászszertartás a hozzátartozóknak kedves halottnak a valóságos életből az emléke­zetbe való áthelyezését szolgálja. A temetésen az érzelmi telítettség minden más alkalmakhoz viszonyítva példátlan mértékben jelentkezik.- Hány embert kísértél utolsó útjára ezidáig?-Augusztus utolsó hetéig kétszázhármat. Itt a faluban körülbelül százhetvenet, a többit szülő­falumban, Felsőszeliben (Horné Saliby) és a töb­bi környékbeli községben.- Nem titok, hogy sokan előre megrendelik, szinte „lediktálják" nálad, mivel búcsúztasd őket...?- Előfordul. Hiszen ma már van, aki életében felállittatja a sírkövét, beülteti virággal a saját sírját.- Ez engem arra a régi szokásra emlékeztet, amikor az emberek koporsót csináltattak maguk­nak, s abban aludtak, vagy legalábbis a ha.-lian tartották.- A teljes, a bevégzett, végiggondolt, végigélt élet bölcsessége. Mint a falusi öregasszonyok gondossága, ahogyan megveszik, a szekrény­ben külön polcra teszik a ruhát, fejkendőt, haris­nyát, a holmit, amibe holtukban öltöztetik őket... Tudod, ahogy telik-múlik az idő, egyre bölcseb­bé, megértőbbé tesz engem is ez a nehéz szolgálat.- Szolgálatnak tekinted?- A vigasztalás szolgálatának. Mert minden­napos a halál, és mégis, ennek ellenére mindig más, egyedi. Aki elment, egyszer létező, soha vissza nem térő volt a végtelen időben. És nehéznek. Mert már több mint tizenöt éve élek itt a faluban, s a legtöbb elhúnytat, vagy hozzátarto­zóit személyesen ismerem. És engem is megren­dít a család gyásza.- Mikor volt a legnehezebb temetni?- Amikor volt iskolatársunkat, vagy tragikusan elpusztult fiatalt kellett búcsúztatnom.- Akkor elcsuklott a te hangod is?- Bizony elcsuklott. De nem szégyen az. Arra vigyázok, hogy sebeket ne tépjek, ha sírni kell, hát sírjanak. A gyászolók együttérzése - aho­gyan József Attila irta -, „föloldja a tűnődök szivén a tömény bánatot és elkeveri", ha nem is milliókéval, de a közelállókéval bizonyosan.- Itt, ezekben a kötegekben kétszázhárom beszéd, „forgatókönyv" található. Minden teme­tésre külön készült. Mikor írod őket?- Attól függ, mikor mennyi az idő. Néha két- három temetés is van egyetlen héten. Sajnos, többen halnak meg, mint amennyien születnek... De így van ez a legtöbb faluban. Szóval éjszaka, amikor már csönd van. Először a verseket forga­tom, s amikor megtaláltam a megfelelőt, akkor kínlódva, mondatról mondatra építgetem. Annyi mindent kell tudnom, figyelembe vennem a csa­ládról, s minél többet tudok, annál nehezebb...- Ahogy így elnézem a bejegyzéseket, a név­sort, látom, ma már nemcsak párttagok számára kérnek polgári temetést. Évről évre többen vá­lasztják a te búcsúztatóidat, az éneklőcsoport közreműködését. Mivel magyaráznád ezt?- Talán a már említett közösségi érzés, közös­ségi szellem igényével, jelenlétével. A végtisztes­ség megadásának minden eleme az elhúnyt emlékének megbecsülését, élete értékeinek utol­só összefoglalását szolgálja. A résztvevőkben a búcsúztatáskor kialakult kép él majd az eltávo­zottról a legtovább és a legélénkebben az emlé­kezetben. Az együttérzés és az emlékezés közös alapja lesz az a meggyőződés, hogy akit búcsúz­tattunk, szülő, testvér, rokon, gyermek, az emberi közösség értékes, értelmes életet élt - vagy arra érdemes - tagja volt, akinek embersége, tettei legyőzik a feledést. Hogy - ahogyan Seneca mondta, „Akit elveszítettünk az már egészen a mienk, mert bennünk halhatatlan." Itt így őrzi minden szülöttét, lakóját a falu. Számontartja éltében s holtában. Mert - ismét idézet - mi merje a világot, ha nem a hűség? Még annyi mindenről nem beszéltünk. Mikor kapta A szocialista nevelésért aranyérmet, A ki­váló munkáért kitüntetést? Hogy lesz-e új műsora az éneklócsoportnak, s csak úgy futtában fölvet­jük, hogyan lehetne jobban, könnyebben megta­nítani olvasni az elsősöket. Ennek kapcsán lehet­ne még beszélni a tantervben megköveteltekröl, és... de ezeket a kérdéseket „eltesszük" a leg­közelebbi beszélgetésig. Most inkább megköszö­nöm, hogy ennyire is hajlandó volt elidőzni a rég­től vitatott témánál, amelyhez végül mindannyi­unkat hozzászelidít az élet. H. MÉSZÁROS ERZSÉBET Csodálom és becsülöm azokat az embereket, akik rajongással, szeretettel be­szélnek szakmájukról, s munkájukat türelemmel, szorgalommal, hosszú évek gyakorlatával majdnem mű­vészetté sikerül fejleszteniük. Boldog embernek tartja ma­gát, akinek a munkája örö­met okoz. Ezek közé tartozik Heinrich Sándor órásmester is, aki nagy szeretettel és érdekesen beszél az apró szerkezetek titkairól, a múló idő ketyegő mérőiről.- Az órásmesterség nem tartozik a divatszakmákhoz. Hogyan lett mégis órás?-A kézügyesség, az ér­deklődés a szerkezetek iránt és a véletlen is közrejátszott a pályaválasztásnál - vallja magáról. - Az is befolyásolt, hogy csipóficammal szület­tem, s olyan szakmát kellett választanom, ahol a lábam nem gátol a munkában. Az Új Szó is közrejátszott a válasz­tásban. Édesapám talált egy hirdetést a lapban, hogy Bra- tislavában szaktanintézet nyílik, ahol órásokat képez­nek. Ez 1951-ben volt. Je­lentkeztem, felvettek s 1954- ben végeztem. Az iskola el­végzése után szerencsémre ■éppen megnyílt Szepsiben (Moldava nad Bodvou) az óra- és ékszerüzlet s a javí­tóműhely. Mivel Jászón (Ja- sov) laktunk, örömmel jöt­tem ide, nem kellett mesz- szebbre utaznom. A legne­hezebben a speciális szere- lóasztalt szoktam meg. Váltig ér, így könnyebb az apró szerkezeteket szerelni, job­ban látjuk az alkatrészeket. Munkánkhoz jó szem, biztos kéz kell és rengeteg türelem, nyugodtság. Immár harminc­négy éve ülök ennél az asz­talnál.- Elegendő a munkájuk?- Még van - mondja.- Mostanában hódítanak a digitális és kvarcórák, le­het, hogy a hagyományos órásmesterség kihalóban van. Egyes országokban már gyártanak olyan olcsó órákat, melyeket addig használnak, amíg mennek, aztán újat vesznek. Ezek szerkezete már nem ad munkát nekünk. Azért még nem tartunk itt, egy-egy márkás óra nemze­dékeket szolgál, s az értéke is változatlan. A mi Prím órá­ink is megbízhatóak és tar­tósak. A műhely, ahol Heinrich Sándor dolgozik, kicsi és sö­tét, de már megszokta. - Be­leszokik ebbe az ember — mondja. - A legzavaróbb, hogy az élelmiszerüzlet hűtő­gépe közvetlenül az ablak alatt van, s ez búg a fülembe nyolc órán keresztül. - Az aprólékos, pontos munka után jólesik a pihenés. Mi a kedvtelése, mivel tölti el a legszívesebben a szabad­idejét?- Szeretek kirándulni, utazni, ismerkedni tájakkal, emberekkel. Most készülünk a feleségemmel szabadság­ra, a Barátság hajóval Brati- slavából Budapestre me­gyünk. A hajón fogunk lakni, remélem élményekkel gaz­dagon térünk haza. Régi szerelmem a fényképezés. Több pályázázaton és kiállí­táson is részt vettem. Most ismét előkerülnek a gépek, hogy megörökítsem ezt az egy hetet. Nyugodt, vig kedélyű em­ber Heinrich Sándor. Gyer­mekeiben is örömét leli. Két lánya van, az egyik építész­mérnök, a másik építész- technikus. FECSÓ PÁL (Virág Tibor felvétele)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom