Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-09-09 / 36. szám
1985 karácsonyán a bécsi és a római repülőtér is terrortámadás célpontja volt. Ez a felvétel az osztrák főváros légikikötőjében készült. Szóltunk már arról, milyen veszélyes csapdákat rejt magában a terrorizmus, az egyre inkább elharapódzó értelmetlen öldöklés. Ennek a jelenségnek azonban vannak olyan következményei is, melyek rányomják bélyegüket egyrészt az emberek mindennapi életére, szokványos cselekedeteire, másrészt egyes országok, bizonyos államcsoportok politikájára is. Talán még az sem túlzás, ha azt állítjuk, minden ország kénytelen figyelembe venni ezt a jelenséget, mivel hol a biztosíték arra, hogy az ö területe, külképviseletei, állampolgárai nem válnak a terrorizmus célpontjaivá. Ez indokolja (indokolná) az országok összefogását a terrorizmus elleni harcban. Történtek már ilyen irányú lépések, de hatékonyságuk - egyelőre - nagyon is vitatható. Közösen könnyebb Könnyebb lenne - fűzhetnénk hozzá, kritikus szemmel felmérve mindazt, ami ezen a területen történt. Az ENSZ-ben, például, már több mint egy évtizede történnek erőfeszítések a terrorizmus definiálására és az ellene folytatott harc egyesítésére, de mindeddig kevés eredménnyel, mivel az eltérő politikai érdekek a terrorizmus fogalmának meghatározására is kihatnak. Mindeddig nem sikerült elfogadni egy közös nyilatkozatot, bár nincs egyetlen állam sem, amely nyíltan merészelné támogatni a terrorizmust. A tagállamoknak csak a kétharmada ismeri el és támogatja a nemzeti felszabadító harc jogosságát, a fennmaradó egyharmad azt is terrorista tevékenységnek tekinti, s mint ilyennek, szintén az elítélését követeli. Eddig csak két megállapodást hagytak jóvá az ENSZ keretében. Az egyik a nemzetközileg védett személyek, vagyis az állam- és kormányfők, a miniszterek, diplomaták elleni bűncselekmények megelőzéséről, az ilyen bűntettek elkövetőinek megbüntetéséről rendelkezik. A másik ENSZ- határozat a túszszedés megakadályozását célzó intézkedésekről szól. Mivel az utóbbi évek terrorcselekmény-mérlege azt mutatja, hogy a repülőgépeket különösen sok támadás éri, s a repülőgépek nagyon nagy mértékben védtelenek az ilyen támadásokkal szemben, ugyanakkor a légikalózok egyszerre nagyon sok ember életét képesek közvetlenül fenyegetni, éppen ezért a Nemzetközi Polgári Repülésügyi Szervezet keretében eddig már három megállapodást is aláírtak. Ezek célja a repülőgépek fedélzetén történő bűncselekmények megakadályozása, a géprablások megelőzése és a polgári légiforgalom biztonságának fokozása. Mindezek ellenére még távolról sincs születőben az a nemzetközi szolidaritás, amelynek kialakítását a nemzetközi terrorizmus kiirtása érdekében a szocialista országok szorgalmaznak. Nemcsak az állami terrorizmust ítélik el a leghatározottabban, hanem az egyes csoportok és személyek terrorcselekményeit is, még akkor is, ha azok jogos felháborodásból fakadnak. Szemléltető példa erre a szocialista államok és a palesztin ellenállsái mozgalom viszonya. A szocialista országok kezdettől fogva támogatták a palesztinok küzdelmét nemzeti jogaikért, beleértve fegyveres harcukat is a cionisták ellen. Ugyanakkor a leghatározottabban elutasították és elutasítják a szakadár palesztin csoportok terrorcselekményeit. Egyébként az ellenállási szervezeteket egyesítő Palesztinái Felszabadí- tási Szervezet is elhatárolja magát ezektől a szélsőségesektől. Nem ilyen egyértelmű a nyugat-európai államok állásfoglalása a terrorizmus ügyében, bár területük - mint már említettük - gyakorta szolgál a terrorcselekmények célpontjául. Egy-egy erőszakhullám után mindig újra hangoztatják együttműködési szándékukat, de a terror csitultával a nagy elhatározások is rendre „elfelejtődnek". Pedig tanácskoztak erről a kérdésről nem is egyszer miniszteri, sőt kormányfői szinten is, születtek javaslatok közös terroristaellenes szervezet, hírszerző- és akciócsoport létrehozására. Két éve, 1986 szeptemberében Londonban az EGK-belügyminiszterek rendkívüli tanácskozásukon konkrét intézkedéseket fogadtak el többek között a vízumkiadás gyakorlatának felülvizsgálásá: ról, a repülőterek biztonsági szabályainak ellenőrzéséről, a diplomáciai mentességgel való visszaélések megakadályozásáról, de konkrét, főleg a következetes tettek megvalósítása csak nagyon akadozva halad. Az EGK-tagországok általában megmaradnak az általános intézkedések szintjén, igyekeznek kitérni az elkerülhetetlen információ- csere elöl, mivel a belügyekbe való beavatkozástól tartanak, ugyanakkor egy közös terroristaellenes szervezetben mindegyik magának szeretné a vezető szerepet. Hasonlóan felemás álláspontra helyezkednek a „hetek" is, vagyis a hét legfejlettebb tőkés ország. A nyugat-európaiak mellett Japán és az Egyesült Államok is sajátos „stratégiát" követ a terrorizmus elleni küzdelemben. Ezt tükrözi az 1986 májusában, a tokiói tőkés csúcson a nemzetközi terrorizmusról elfogadott közös nyilatkozatuk is, amelyben többek között ez áll: .....elítéljük a nemzetközi terrorizmus valamennyi formáját, cinkosait, minden pénzelőjét és támogatóját, beleértve a kormányokat is“. Ez a kollektív „mosom kezeimet“-hozzáállás nem váltott ki osztatlan nemzetközi elismerést - kivéve a terrorizmus elleni küzdelem szükségességének általános deklarálását. Ennek oka, hogy ez a megfogalmazás egyértelműen azt sugallja, a nyilatkozat hét aláírójának semmi köze a terrorizmushoz, ők nem pénzelik, nem támogatják - ezt csak mások csinálják, más kormányok vállalnak cinkosságot a terroristákkal. Leplezett neoglobalizmus Más, az amerikai kormányzat által is aláírt többoldalú megállapodás szintén az ilyen álláspontot tükrözi, éppúgy, mint az Egyesült Államok törvényhozásának döntései. Közvetlenül az említett tokiói nyilatkozat előtt hagyta jóvá a szenátus azt a törvény- tervezetet, amely az amerikai állampolgárok ellen külföldön végrehajtott terrorcselekmények üldözéséről rendelkezik. A nemzetközi jognak abból az elvéből indul ki, hogy bármely államnak joga van üldözni azokat a határain túl elkövetett bűncselekményeket, amelyek biztonsága, illetve állami funkcióinak gyakorlása ellen irányulnak. Természetesen ez a jogi elv csak abban az esetben alkalmazható, ha az állammal szemben a legveszélyesebb bűncselekményeket hajtják végre. Csakhogy a szenátus olyan kiegészítéseket fűzött az alapelvhez, amelyek lehetővé teszik bármely személy üldözését az USA határain túl, aki akár csak kísérletet tett az ország, sőt bármely amerikai állampolgár ingatlanának, közlekedési eszközének veszélyeztetésére. Nemcsak ebben tér el az amerikai törvény a nemzetközi jogi elvtől. Ez kimondja, hoqv a külföldi állampolgár csak abban az esetben vonható felelősségre és büntethető meg az érintett ország által, ha annak területén tartózkodik. Az amerikai törvény azonban nem tartalmazza azt az elvi jelentőségű megszorítást, vagyis végeredményben nagyon szabadon kezeli a kiindulási jogi elvet, ami nagy veszélyeket rejt magában. Több konkrét példa említhető a nemzetközi méretekben is veszélyes, rendkívül tragikus következményeket maga után vonó visszaélésekre ezzel a törvénnyel. Az amerikai állampolgárok és vagyonuk védelme ürügyén Washington már több ízben gyártott „törvényes alapot" a más államok belügyeibe való beavatkozáshoz. Ez volt az „oka" Grenada lerohanásának, hasonló vádakat hoz fel az Egyesült Államok Panama neki nem tetsző rezsimje ellen is. Törvényesnek próbálta az USA feltüntetni azt a tettét is, amikor az Achille Lauro hajó elrablása után a terrorizmus elleni harc ürügyén a nemzetközi légtérben elfogott egy idegen repülőgépet és egy szuverén ország, Olaszország területén kényszerítette leszállásra. Ez a tett legalább akkora nemzetközi felháborodást váltott ki, mint a hajóeltérítés, amelynek végrehajtóit ilyen módon akarták elfogni. A terrorizmus elleni harccal leplezett amerikai neoglobalizmus „legfényesebb" és legtragikusabb példája a Líbia elleni támadás. A Reagan-kormány- zat máig sem tette közzé azokat a megcáfolhatatlannak mondott bizonyítékokat, amelyek alapján az agressziót végrehajtotta. Washington még ennél is tovább megy - ezt a sajátos törvénykezést szeretné rákényszeríteni legközelebbi szövetségeseire is, ugyanúgy, ahogyan bevonta őket a Líbia elleni agresszió előkészítésébe, vagy a Perzsa-öbölbeli flottafelvonulásba. A tények azonban azt mutatják, hogy a neoglo- balizmusnak a terrorizmus elleni harccal való leplezése a terrorizmus további fokozódásához vezet. Sőt azt eredményezi, hogy a terrorakcióknak kb. fele amerikai célpontok ellen irányul. Túsztragédiák Ennek az egész szörnyűségnek, amit nemzetközi terrorizmusnak nevezünk, a legtragikusabb áldozatai a túszok. Az ó sorsuk még a terrortámadások halálos áldozataiénál is tragikusabb. Napokon, heteken, hónapokon át élnek reménytelen kiszolgáltatottságban, bizonytalanságban, sokszor embertelen körülmények között, éhezve, fázva, megalázva. Tragédiájuk semmiben sem különbözik a Chilében, Argentínában elhurcolt és eltűnt hazafiak sorsától, vagy éppen az izraeli koncentrációs táborokban és hermetikusan zárt börtönökben sínylődő palesztinok sorsától. Erről néha mintha a nemzetközi közvélemény is elfeledkezne, a terroristák túszainak sorsában csak egyéni tragédiát lát, nem tudatosítja, hogy százával vannak ilyen „egyedi tragédiák". Jó példa erre Libanon, amely minden túlzás nélkül nevezhető túszországnak is. Itt nemcsak a külföldi állampolgárok élete, szabadsága van fokozott veszélyben, hanem a libanoniaké is. Egyes források szerint - hivatalos adatok erről nincsenek - az ötezret is eléri a rivalizáló vallási—politikai—katonai csoportok kölcsönös emberrablásai áldozatainak a száma. Megfélemlítés, bosszú, zsarolás - ezek a leggyakoribb okai ennek a titkos és piszkos hadviselésnek- Ugyanezen források szerint tíz túszból jó, ha egy életben marad. Libanoni specialitás az is, hogy az egyes szélsőséges szervezetek - a Föld Elnyomottjai, az Iszlám Szent Háború, a Libanoni Fegyveres Forradalmi Frakció, a Forradalmi Igazságtevő Szervezet, az Iszlám Szent Háború Palesztina Felszabadításáért - áruként adják-veszik a túszokat. Ez a gyakorlat, szülte az emberrablók egy új kategóriáját, a „függetleneket", a „szabadúszókat", akik kisebb csoportokban külföldiekre vadásznak, a váltságdíj reményében rabolnak embereket, s akikért nem fizetnek, azokat „jutányos áron" eladják a szélsőségeseknek. Például az amerikai Peter Kilburnt is így vette meg a hírhedt Abu Nidalcsoportja, s végezte ki - megtorlásként a Líbia elleni amerikai támadásért. Valahogy így szül az állami szintű terror - „egyszerű" terrort. Peter Kilburn eseténél maradva megvilágíthatjuk a terroristák sajátos gondolkodás- módját is. A közvélemény szemében ó a tipikus ártatlan áldozat, a terrorista számára ö testesíti meg a bűnöst. Foglalkozása, állampolgársága, vallási, faji vagy politikai hovatartozása miatt bűnhődnie kell - másokért. Maga Abu Nidal volt az, aki a legtalálóbban fogalmazta meg a terroristáknak ezt a különös álláspontját: ,.Ebben az isten nélküli, bűnös világban szükségképpen nem lehetnek, ezért nincsenek is ártatlan áldozatok Függetlenül az ilyen különös véleményektől, figyelembe véve a tényeket, végezetül csak ezt szögezhetjük le: minden eddigi erőfeszítés ellenére a terrorizmus továbbra is szedi ártatlan áldozatait. GÖRFÖL ZSUZSA A Tripoli elleni légitámadás sebesültjeit Moamer Kadhafi, Líbia vezetője is meglátogatta a kórházban (Archív-felvételek) Róma: utasok keresnek menedéket az egyik pult mögött a lövöldözés alatt
