Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-09-02 / 35. szám
Jj szó B . IX. 2. Tokió. Világváros. Tetülete 2410 négyzetkilométer, lakosainak száma közel 12 millió' Az acél és az üveg városa. Több szintes sztrádák, 11 metróvonal 60 átszálló állomással, felhőkarcolók amerikai mintára, melyek építészeti csodaként nyújtózkodnak az ég felé, buddhista templomok és sintoista szentélyek, hagyományos egy-kétszintes faházak, csillogó-villogó szórakozóhelyek, pacsinké játéktermek, hangulatos, lampionokkal kivilágított vendéglők, bisztrók, talponállók sokasága. És gondozott parkok, kertek a legparányibb földterületen is, megannyi kész műremek. Mielőtt útnak indultam, azzal biztattak a Japánban járt ismerősök, hogy Tokióban minden idegen eltéved. Hogy a japánok is térképekkel futkosnak, mert tájékozódni a városban nagyon nehéz. Hogy a metróvonalakat nem számok, hanem színek jelzik. Hogy az utcáknak nincs neve, stb. stb. Voít, amit elhittem, volt, amit nem. De ezért, biztos ami biztos elv alapján térképekkel, szótárral felfegyverkezve indultam városi felfedező utamra. Jól tettem. HOSZTESZEK A balra közlekedés ott-tartózko- dásom egész ideje alatt zavart. S nemcsak engem. Nem csoda, hogy a bennünket szállító autóbusz másik oldalán kerestük az ajtót. De a figyelmes hosztesz, a japán utazási iroda egyenruhás alkalmazottja mosolyogva és hajlongva, ám biztosan csodálkozva értetlenségünkön mindig a helyes irányba terelt. Neki ez volt a feladata, no meg az, hogy megszámolja az utasokat, letörölje az ablakokat, illedelmesen mosolyogva és hajlongva előre köszönjön, illetve fogadja köszönésünket. És tette is mindezt napjában jó párszor. Legtöbb hasznát talán mégis a buszvezető látta, akinek parkoláskor sípszóval és tornamutatványnak is beillő mozdulatokkal jelezte a helyes irányt. Persze, mi ezt egy kicsit idegenforgalmi nevezetességként könyveltük el, mert a vezető a kormánykerék melletti képernyőn - a hátsó ablakra szerelt kamera segítségével - láthatta, hova kell tolatnia. No és a lányok, a hosszabb kirándulások alkalmával, amikor meguntuk a véres videóműsorokat, énekkel szórakoztattak. Ugyanúgy naponta cserélődtek, mint az autó- buszvezetők. Megszerettük Szuzu- kit, Mijakit, Mijatét, Josidót, Isikavát (alig tudtuk megkülönböztetni őket egymástól), és egy kicsit sajnáltuk is őket. Hogy miért? Bármerre mentünk, bármilyen kanyargós utakon, nekik állva kellett megtenni az utat. S hiába kértük Szuzi Kasiabarát, a mindig szigorú tekintetű idegenve- zetónónket (akit Szuzi-szannak illett szólítani) engedje leülni a lányokat, válasza annyiból állt, hogy nem ó a hosztesz főnöke, hanem a buszvezető, s ilyet kérni illetlenség. Egyébként Japánban illetlenségnek számít a késés, a személyes kérés, az evőpálcika helytelen tartása, az évinél, 107 százalékra teljesítették, s már az összbevétel huszonhat százaléka származott lakossági szolgáltatásokból.- A kisüzemet úgy szeretnénk fejleszteni, hogy néhány év múlva az évi bevételünk megközelítse az ötmillió koronát, s ennek felét a lakossági szolgáltatások tegyék ki - vélekedik Somogyi Lászlóné, a kisüzem vezetője. A település fejlesztésében, a középületek tatarozásában sokat segít a kisüzem. A kőműveseknek, az asztalosoknak, a lakatosoknak mindig van munkájuk. A cipésznek, a villanymotor-tekercselőnek, a szabónak is van tennivalója. Az elnök azt vallja, hogy a település fejlesztése nem képzelhető el a kisüzem nélkül, hiszen a járási székhely mintegy harminc kilométerre van tőlük. Gondot okoz viszont, hogy két kutat is fúrtak, de nem találnak megfelelő ivóvizet.- Ha minden jól megy, a jövő tervidőszak elején három település részére csoportos vízvezeték léteelöírásnak nem megfelelő ülőmód stb. Elvesztette az arcát - mondják lekicsinylőén a japánok a vétkezőkről. Be kell vallanom, s egyáltalán nem sajnálom, én kétszer veszítettem el az arcomat, ugyanis két alkalommal kértem olyat, amit nem illett volna. El akartam jutni egy japán család otthonába. (De erről majd a későbbiekben.) A METRÓ A metró gyors, pontos és tiszta. Csúcsidőben tolóemberek „segítik" a szerelvénybe felszállókat - egyenruhában és fehér kesztyűben. Mosolyogva és udvariasan meghajolva. Érdekes látvány volt. Azt tudtam, hogy a metróban színek szerint kell orientálódnom, mint ahogy azt is, hogy automaták adják a jegyet. A mamutváros szívében a pénzbedobás, a gombok nyomkodása csak eleinte okozott gondot, de egy kissé távolabb a belvárostól, ahol már nem angolul, hanem japánul szóltak az utasítások, bonyolódott a helyzet. Na és persze arra nagyon oda kellett figyelni, hogy honnan jöttünk és merre akartunk menni. Ám ha a nagy tolongásban az ember összezavarodott, nem kellett pánikba esnie. Az egyenruhás jegykezelők mosolyogva és persze udvariaA bájos hoszteszek énekükkel szórakoztattak san meghajolva készen álltak arra, hogy tájékoztassák az idegent - japánul. S ha az idegen értetlenül, udvariasan meghajolva és vigyort erőltetve az arcára széttárt karokkal jelezte, nagyon sajnálja, de nem érti, kezükkel mutatták az irányt. De hadd szemléltessem ezt egy példával. Nem tudtam, hol vagyok, de azt igen, hogy a Ginzára igyekszem. Lementem a metróba, odaálltam az egyenruhás elé, meghajoltam és mosolyogva bocsánatot kértem (hogy lássa, kivel van dolga), majd elmakogtam: Szumimaszen, ga, Ginza-e, iku micsi-e, osiete kuda- szai? Vagyis, bocsánat, hogyan jutok el a Ginzára? Erre 6 elmondta. Japánul persze. Én meg nem értettem. Aztán már mosolytalanul és meghajlás nélkül rákérdeztem: Ginsül, s ezzel ez a kérdés is megoldódik - mondja az elnök. - Megszerveztük a háztartási szemét elszállítását, ami hozzájárul a szebb környezet kialakításához. Szétnézünk a községben, amelynek utcái néptelenek. Megcsodáljuk a takaros családi házakat. Az elnök közben elárulja, hogy a gázvezeték építésén kívül még az idén elkezdik a posta építését. Az öreg cukrászda helyett egy lakóházból alákítanak ki eszpresszót. Csupán a mozi kérdésével nem tudnak megbirkózni. Tervből, elképzelésből nincs hiány. Mi sem természetesebb, hogy benézünk a sportcsarnokba is. Seszták Béla csoportja a csempét rakja, Sípos Ernő asztalos pedig a kilincseket szereli az ajtókra, az ablakokra.- A szövetkezet gépekkel segítette munkánkat - mondja a kőművesmester, majd hozzáteszi: - A szövetkezet melléküzeme szocialista munkabrigádjának tagjai is eljöttek segíteni, takarítani. Rajtunk nem múlik, hogy minden időre elkészüljön. Amit a falu lakosainak többsége za? És ő jobbra mutatott. Egyszerű, nem? A metrón nem szégyen, ha a turista rövidebb távra veszi meg a menetjegyet és távolabbra utazik. Senki sem tartja potyautasnak, hiszen a metró kijáratánál jegykezelők ellenőrzik a jegyet, s ha nem egyezik az ár, a különbséget helyben ki kell fizetni. De közlekedni Tokióban azért is körülményes, mert csak nagyon kevés utcának van neve. S ha meg is találtuk az utcanevet jelző táblát, még mindig nem tudtuk, hol vagyunk. Ugyanis az utcaneveket leggyakrabban csak japánul írják ki. Persze néhány nap elteltével azért már nem okozott gondot a közlekedés, a tájékozódás, tudtuk azt is honnan, merre megyünk. TAXIK ÉS VONATOK Tokióban, nem újdonság, rengeteg a személykocsi és még több a taxi. (Számos vállalat olcsóbbnak tartja a taxibérlést, mint a vállalati autó- és sofórtartást.) A személy- gépkocsi nem luxus, mindennapi dolog, hogy egy-egy családban két autó is van. A gond a parkolással kezdődik, mert még mielőtt valaki megvenné az autót - kb. másfél millió jenért - a rendőrségtől kell igazolást kérnie, hogy van hol parkolnia. A föld feletti és a föld alatti parkolóházak nem enyhítenek a város gondjain és a havi parkolási díj nem olcsó mulatság. 30 ezertől 100 ezer jenig terjed. Az autók többsége klimatizált és főleg, nem tudom, hogy csinálják, ragyog a tisztaságtól. Erre is van egy példa. Tokióba érve, igazi tavaszi idő fogadott minket. Másnapra beborult, le is hűlt a levegő. Esni kezdett és reggelre hótakaró borította az utakat, az autókat és a virágoktól terhes cseresznyefákat. Tokióban szakuravirágzás idején már vagy nyolcvan éve nem havazott, nem csoda, hogy a főváros lakosai fényképezőgépekkel futkostak és lencsevégre kapták a behavazott tájat. A gyerekek, felnőttek félcipőben,' zokniban, kabát nélkül igyekeztek dolgukra, s mint Szuzi- szan dideregve, sálba burkolózva elmondta, nincsenek felkészülve az akar, azt rövid időn belöl is meg lehet valósítani. Ezt vallják a képviselők, a polgári bizottság tagjai, akik a társadalmi munkák szervezéséből ugyancsak kiveszik részüket, ugyanúgy, mint a tömegszervezetek vezetői és tagjai. Csakis így érhették el, hogy a község múlt évi kötelezettségvállalását hatvan százalékkal túlszárnyalta. Az eddigi eredményeik alapján arra lehet következtetni, hogy az idén sem lesz ez másképpen. Ebben a nagyközségben munkát, fáradságot nem sajnálva igyekeznek mindent megtenni, hogy megfeleljenek az elvárásoknak, hogy az itt élő emberek jó és kellemes környezetben éljenek. Ehhez adják két kezük munkáját. Az ünnepek és a hétköznapok váltják egymást, igaz az utóbbiakból van több, mivel a hétvégeken is dolgoznak, de egyre több az olyan ünnep is, amikor az egész falu összejön és jogos büszkeséggel mondhatják: újabb közhasznú létesítménnyel gyarapodtunk. NÉMETH JÁNOS ilyen időjárásra. Tehát azon az emlékezetes napon Nikkó városba tartottunk, s hiába kértük vendéglátóinkat, menjünk melegebb vidékre (a kérés nyomán biztosan elvesztettük arcunkat), szigorúan az eredeti tervhez igazodtak. Mire kiértünk a városból, a hóból sáros latyak lett, s mi csak annak örültünk, hogy míg Nikkóba érünk, megszárad az átázott félcipőnk. Ugyanennek örültünk visszafelé is, hiszen Nikkóban is nagy hó volt. Estére értünk vissza Tokióba, ahol a hónak, sárnak nyomát sem láttuk. Sem az utakon, sem a járdákon, sem az autókon. Az autók a tisztaságtól csillogtak. Észre kellett vennünk, hogy a japánok rendkívül jól vezetnek, s ha netán vétett is valaki, a többiek, a mögötte és a mellette haladók azonnal reagálnak. Nyugodtan és mosolyogva. Igaz, megszerezni a jogosítványt a szigorú követelmények miatt nem könnyű. S mint megtudtuk, az autók kiváló minősége ellenére, nehéz a műszaki és a tesztvizsga is. Valamennyien kivétel nélkül csodáltuk a zajtalan, „szagtalan" Toyotákat, Nissanokat, Hondákat és Mitsubisiket. - Abban, hogy nálunk az autók mindig ragyognak, van egy kis turpisság - vallotta be Hasimito Takajuki, a kivételesen beszédes autóbuszvezető. - Szinte követelmény, hogy az autót kétévenként újra kell cserélni, így gazdaságosabb, hiszen ha bármi hiba előfordulna, ki tudná kifizetni a javíttatást? S a két évnél idősebb kocsiért ki adna egy elfogadható összeget? Barangolásaink során megfigyeltük, ha mégis vadul, vakmerőén vezetett valaki, az biztosan taxis volt. Ebben, úgy látszik, nincs különbség Európa és Japán között. A taxizás a külföldi számára kellemetlen is lehet. Hogy miért? Arról a csoport tagjai közül meggyőződhettek azok, akik jó otthoni szokás szerint, az alig megálló gépkocsi ajtaját kezdték rángatni. A szuperautókkal finoman kell bánni, s Japánban amúgy sem illik erőszakoskodni. Akik ezt nem tudták, ráfizettek. A hátsó ajtót ugyanis a taxisofőr automatikusan, gombnyomással nyitja, s egyáltalán nem érdekli az, hogy a lehajolt tisztelt kuncsaftot homlokon vágja. Ez a sietség ára - motyogja biztosan magában mosolyogva, s illően meghajolva a kormánykerék mögött is. A vonatokról talán annyit, hogy úgy, mint a metró szerelvényei, ezek is tiszták, kényelmesek, légkondicionáltak. A shinkanzenek közül vezet a Hikari (a világon a leggyorsabb), Tokióból Oszakába a több mint 600 km távolságot 3 óra tíz perc alatt teszi meg. Tény az is, a pontosságnak, a gyorsaságnak meg kell fizetni az árát. Mi Jokohamába szálltunk egy lassúbb expresszvónatra, s kényelmesen hátradőlve néztük az el-elsuhanó tájat. Ezt megúnva, végigsétáltunk a szerelvényen, megnéztük a vezetőfülkét is, ahonnan a világ bármely országába is telefonálhattunk volna. Amikor végcélunknál, Tokióban kiszálltunk, a vasúti vagonokat megszállták a takarítók és perceken belül kiporszívózták az üléseket és a szőnyeget, kicserélték a fejtámaszvédőket, kívül-belül megmosták az ablakokat és a legvégén kívülről az egész szerelvényt. Ezután szánhattak fel csak az új utasok. Mindezek ellenére a vonat másodpercnyi pontossággal gördült ki a pályaudvarról. PÉTERFI SZONYA Pihenés a virágzó cseresznyefák alatt (Jirí 2ák és a szerző felvételei) • A parkok gondozottak, a fákat külön védik
