Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-09-02 / 35. szám

a IX. 2. és anyagi támogatását - vagyis törvényerőre emeli az állami 'szintű terorizmust. A Reagan- kormányzat is azt a nézetet vallotta, hogy a terrorizmus elleni harcban a cél szentesíti az eszközt. Még az egyébként általában na­gyon visszafogottan nyilatkozó Shultz külügy­miniszter is egy ízben így vélekedett:,,Előfor­dulhat, hogy nem lesznek kéznél olyan enyhí­tő körülményeink, amelyek megállnának az amerikaiak itélőszéke előtt. Nem engedhetjük meg azonban magunknak, hogy nemzetközi Hamletté váljunk és állandóan bizonytalan­kodjunk, kell-e válaszolnunk, s ha igen, akkor hogyan." S az Egyesült Államok akkor még - mond­hatnánk - könnyű helyzetben van, mivel álta­lában „csak" külföldön lévő amerikai objektu­mokat, külföldön állomásozó amerikai kato­nákat támadnak a terroristák, míg Olaszor­szág, az NSZK, Spanyolország, Eszak-íror- szág, s az utóbbi időben Franciaország terü­lete nagyon gyakran válik a terroristák had­műveleti területévé. Nagyon rossz hatással van a nemzetközi terrorizmus a kelet-nyugati, az eltérő társa­dalmi rendszerű országok közti kapcsolatok­ra, mivel a terrorista csoportok gyakori - álta­lában nagyon gyorsan lepergő - baloldali máza lehetővé teszi a vádaskodásokat a szo­cialista országok, a harmadik világ haladó rezsimjei ellen, hogy támogatják a terroristá­kat, területükön képezik ki őket, vagy leg­alábbis áldásukat adják tevékenységükre. S bár a terroristáknak még soha egyetlen rendszert sem sikerült megingatniuk, kitűnő ürügyet szolgáltatnak ahhoz, hogy az érintett kormányzat fokozza a tömegek elnyomását, megerősítse elnyomó, apparátusát, korlátozza a demokratikus jogokat. Példa erre a brit parlament 1974-ben hozott törvénye a terro­rizmus megelőzéséről. Hatályba lépése után hatezer személyt tartóztattak le, de a meghur­colt embereknek csak az öt százaléka ellen sikerült vádat emelni. Ezenkívül Nagy-Britan- niában már két éve a korábbi 48 óra helyett egy hétig tarthatók fogva a terrorizmussal gyanúsított személyek. Spanyolországban tíz napra emelték ezt az időt. Az ilyen intézkedé­sek lehetővé teszik, hogy bizonyos esetekben egy meghatározott időre „kivonják a forga­lomból" a kormányzat számára kényelmetlen személyeket, a rezsim politikai ellenfeleit. Rejt magában még ennél is veszélyesebb csapdákat a nemzetközi terrorizmus. Minden „baloldalisága" ellenére a haladó mozgal­maknak, a nemzetközi kommunista és mun­kásmozgalomnak okozza a legnagyobb káro­Morót, mivel a kommunisták részvételével akart kormánykoalíciót létrehozni. Vallomásá­val összecseng William Colby akkori CIA- igazgatónak a nyilatkozata, hogy Olaszorszá­got abban az időben a NATO leggyengébb láncszemének tartották, mivel a kommunista befolyás növekedésétől lehetett tartani, s ezért egy különleges titkos alapot hoztak létre az olasz politika befolyásolására. S mivel az is bebizonyosodott, hogy a merényletet elkövető Brigate Rosse szoros kapcsolatban állt a maffiával, amelyről viszont köztudott, hogy kitűnő kapcsolatai vannak az Egyesült Államokban, aligha lehet alaptalan vádasko­dásnak nevezni annak feltételezését, hogy Moro fejéért a vérdíjat talán éppen abból a bizonyos „befolyásolási" alapból fizették ki. S aligha lehet véletlen, hogy a nukleáris leszerelésért küzdő ún. delhi hatok két alapító tagját - Indira Gandhit és Olof Palmét is meggyilkolták. Ebben az összefüggésben emlékeztetni lehet a pápa elleni merényletkísérlet „utóéle­• Vak terror - a brit Observer ezzel a címmel közölt cikket a li­banoni fogság­ból kiszabadult francia túszokról * * * S • Ehhez a sokat vitatott és kényes témához nyúlva először talán azt kellene tisztázni, mi is az a terrorizmus, miben különbözik a nemzeti felszabadító harctól, amelyet bizonyos politi­kai körök nagyon szívesen vesznek egy kalap alá az ártatlan és védtelen emberek életét követelő értelmetlen tettekkel. Az általában mindig nagyon hangzatos nevű, a szélsőjobb­oldalhoz, vagy ellenkezőleg, a szélsőbalol­dalhoz jelentkező, de végeredményben min­dig a jobboldal érdekeit szolgáló terrorista szervezetek módszerei óriási mértékben el­térnek nemes, vonzó, forradalmi célokat sej­fontos még egy momentum: a teroristák so­sincsenek tekintettel arra, hogy hány ártatlan ember életét követeli akciójuk, hány fegyver­telen embert ölnek meg, olyanokat, akiknek még csak elméleti esélyük sincs a védeke­zésre. Természetesen előfordul, hogy - pél­dául - egy partizánakció során véletlenül (tehát véletlenül, s nem szándékosan) polgári személyek is életüket vesztik, de ez még sosem vonta - s nem is vonhatta - kétségbe harcuk jogosságát, céljaik igazát. Ezek alapján talán nem nehéz választ adni arra, ki a hős és ki a bűnöző. A mindennapi téré" is. A vizsgálat egy bizonyos szakaszá­ban a merénylő, Ali Agca „koronatanúvá" lépett elő, még az áldozat bűnbocsánatát is elnyerte, miközben megpróbálták a vádlottak padjára ültetni - a Bolgár Népköztársaságot. Mindezeket számba véve leszögezhetjük, a világ számára nagy csapás a nemzetközi terrorizmus, de vannak olyan körök és erők, melyek számára valóságos égi adomány. Pedig a fel-felcsapó terrorhullám még így is összehasonlíthatatlanul kevesebb áldozatot szed, mint a nyugat-európai, de főleg az egye­sült államokbeli „klasszikus" bűnözés. Az USA-ban évente több mint 11 ezer személyt gyilkolnak meg lőfegyverrel, az amerikai turis­ták az utóbbi két-három évben mégis százez­rével mondták le európai útjaikat merényle­tektől tartva. Ebben a valós veszély távolról sem játszik akkora szerepet, mint az amerikai propaganda. Nem is szólva arról, hogy ez a hivatalosan ösztönzött és ápolt félelemérzet nagyon jól jön a kormányzatnak akkor, amikor el kell nyernie a közvélemény támogatását agresszív politikai vagy katonai lépéseihez. Vagyis van „vak" terror, amely válogatás nélkül szedi jobbára védtelen, vétlen és ártat­lan áldozatait, s van „látó" terror, amely nagyon is céltudatos. Az eiső esetben a vég­rehajtók sietnek vállalni a felelősséget tet­tükért, legtöbbször azt is bejelentve, miért akartak ily módon bosszút állni, mire akarták felhívni a figyelmet. A másik esetben a „tettes ismeretlen", még ha a végrehajtót, a végre­hajtókat sikerül is elfogni. A valódi felelősök, a felbujtók kilétét azonban néha nem is olyan nehéz kikövetkeztetni. Elég választ adni a klasszikus kérdésre: kinek az érdeke? GÖRFÖL ZSUZSA • A belgiumi Ostendeben augusztus közepén az IRA két tagja lelőtt egy brit zászlóst kát. Ez az „új baloldal" egyre inkább magáé­vá teszi a „minél rosszabb, annál jobb" elvet, ami gyengíti a valódi baloldal tömegtámoga­tását, megkönnyíti az antidemokratikus intéz­kedések elfogadtatását a közvéleménnyel. Ezenkívül a terrorizmus leginkább mégis a haladó politikai személyiségeket sújtja. Aldo Morót, Olaszország kereszténydemokrata mi­niszterelnökét 1978-ban gyilkolták meg. Gyil­kosa, Prospero Gallinari a vizsgálat során kijelentette, azért rabolták el és ölték meg • Géprablás Ka- racsiban 1986 szeptemberé­ben. Egy nyugat­német utast a kórházba szál­lítanak tető elnevezésektől, s ugyanez elmondható valódi célkitűzéseikről is. A terroristákat és a szabadságharcosokat a legjobban úgy lehet megkülönböztetni egymástól, ha sorra vesz- szük, milyen célokat követnek, kik állnak mögöttük, kik támogatják őket, milyen mód­szereket alkalmaznak. Ugyanis végzetes hiba lenne úgy vélekedni, hogy jogtalan és igaz­ságtalan minden fegyveres harc, s csak a bé­kés politikai eszközökkel folytatott törekvések érdemesek a támogatásra. HŐSÖK VAGY BŰNÖZŐK? Legelőször azt kell tisztázni, kit képvisel­nek a harcolók, milyen célt szolgál harcuk. Ha egy néppel vagy népcsoporttal szemben ter­rorista módszereket alkalmaznak, nemzeti és szociális elnyomásnak van kitéve, és semmi­lyen békés eszközzel nem tud változtatni ezen a helyzeten, akkor kénytelen fegyverhez nyúlni. Ebben az esetben jelentős tömegek állnak a fegyveresek mögött, s az egyszeri akciónak - korábban vagy később - van folytatása, esetleg ez az akció jelenti a nem­zeti felszabadító harc nyitányát. Ugyanakkor a terrortevékenység egymással lényegében össze nem függő, egymástól elszigetelt ak­ciókból tevődik össze. Gyakorta az a nép- népcsoport sem támogatja egyértelműen, melynek nevében, vélt vagy valós érdekében végrehajtják ezeket. Mert például a Bastille bevétele vagy a Moncada laktanya elleni támadás egy-egy forradalom kezdetét jelen­tette, világos katonai és politikai célja volt, míg ilyesmi nem mondható el az isztambuli zsina­gógában végrehajtott vérengzésről, sem- például - a baszk szeparatisták akcióiról. Elbukhatnak persze a legnemesebb célok érdekében indított küzdelmek is, a régi elnyo­mókat újak válthatják fel, ha a nép - amely ugyan elismeri ezeknek a harcoknak az érde­keit szolgáló voltát - még nem készült fel az elnyomás elleni küzdelemre. Ilyen esetekben kudarcra van ítélve a magányos hősök harca, mivel nincs tömegbázisuk. Á terrorizmusnak azonban soha nincs és nem is lehet sem nemzeti, sem nemzetközi bázisa. Éppen ezért súlyos tévedés euroterrorizmusról vagy világterrorizmusról beszélni, csak nemzetközi terrorizmus van. Teljesen felesleges az euro- terrorizmus központja vagy a terrorista vezér­kar után nyomozni, ezt keresni, mert ilyen nincs és nem is lehet. Teljes képtelenség még csak feltételezni is, hogy egy központból irá­nyítható lenne az IRA és a tamil Tigrisek, az ETA és a palesztin Fekete Szeptember, a Bri­gate Rosse és a szikh szeparatisták, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) és a libanoni síita öngyilkos kommandók. Lényegesen különböznek a szabadság- harcosok és a terroristák harci módszerei is. A terroristák csakis és kizárólag az erőszak­ban hisznek, csak erőszakos módszereket alkalmaznak, míg a szabadságharcosok csak azt követően nyúlnak fegyverhez, hogy már megpróbálkoztak minden elérhető és elfo­gadható békés eszközzel, akár kompromisz- szumok árán is. Ebben az összefüggésben gyakorlat azonban valami mást mutat. Ugyan­azt az eseményt másképpen ítélik meg azok az erők, amelyek a szabadságharcot, más­képpen azok, amelyek az elnyomó rendszeri támogatják, saját érdekeiket szem előtt tartva azzal rokonszenveznek. Elsősorban a nyugati konzervatív jobboldal igyekszik mintegy el­mosni a különbségeket a szabadságharcosok és a terroristák között, ami lehetővé teszi számára, hogy politikai, gazdasági és osz­tályérdekeinek megfelelően terroristáknak ti­tulálja az elnyomott népek szabadságáért küzdőket, és hősöknek kiáltsa ki a valódi terroristákat, sőt segítse, fegyverezze, pén­zelje őket. így tehát ezeknek a vitathatatlanul meglévő különbségeknek a tagadása, az el­választó vonalak elmosása nagyon is tudatos és céltudatos. Különösen az Egyesült Államok esetében figyelhető meg ez a magatartás. A nyíltan terrorista módszereket alkalmazó nicaraguai kontrákat, az angolai kormányellenes UNITA-t, vagy éppen az afgán mudzsaheddineket tá­mogatja, a népirtó kambodzsai polpotistákat tartja demokratáknak. SZEMÉLYEK ÉS ÉRDEKEK Bevett szokása az amerikai kormányzat­nak, hogy éppen aktuális ellenfeleit terroris­táknak kiáltja ki. Sorolhatnánk a törvényes kabuli kormány, a líbiai vezetés, a szíriai rezsim mellett a palesztin ellenállási mozgal­mat, a libanoni hazafiakat, a Nyugat-Szahara felszabadításáért küzdő Polisariót, de a konk­rét személyeket is, többek között Khomeini ajatollahot vagy éppen Moamer Kadhafit. Ázután a „szemet szemért" elv szerint, en­nek alapján „törvényesnek" minősíti a terro­rista jelzővel megbélyegzett kormányok, szer­vezetek elleni nyílt harcot, ellenfeleik katonai Nemzetközi terrorizmus I.

Next

/
Oldalképek
Tartalom