Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-08-26 / 34. szám
Miroslav Vélek HAJNALHASADÁS Emberek voltunk, akárcsak ti: ifjak, vígak. Ki adja vissza széttört álmainkat? Ki lesz, aki meleg sorokkal biztat: „ Kedvesem, várlak. Mikor térsz vissza már?“ ' . Testünk a nyirkos földben rothad, s homlokunkon lomhán szivárgó, jeges cseppek dobolnak sután. Parancsnokunk sapkája úgy csüng egy málnabokron, mint szárnyaszegett, reszketeg madár, vihar után. Villámlás, zápor... Egy augusztus reggel, ha felzeng az ég,- testünk egy emlék vezényszavára ébred; felnézünk: Mi ez? Gránát süvít az égnek, vagy vihar kavar, sasként, a hegyek ormán örvényt? Nyirkos odúnkba, sápadt meteorként egy keskeny résből halvány fénysugár hull. Halott szemünk fénylő tükörként bámul a nagy csodára a sötétségen át, s ezer halott mellünk visszafojtja lélegzetét. Hallgatunk. S ekkor egy elvtárs magasba emeli kezét amott, a szélen, s így szól bele a kéklö, méla csendbe: Szép napunk van. Traktorok zúgnak, rendre. A folyó árját erőmű dagasztja, a sírjainkon gyár szökik magasba, mint az eper fehér virága. Emberek voltunk, akárcsak ti, ifjak, vígak, s ha már a halál lezárta álmainkat, túl kínokon és vad borzalmakon, halljuk, amint új, büszke dal fakad, melytől a föld új lendületre kap, s mely halálunkra feleletet ad. RÁCZ OLIVÉR fordítása Orest Dubay: REMÉNY \ M árton, alighogy a gumimatracra feküdt, és a napba hunyorogva elnyújtózott, hirtelen megrándult, mint az angolna, ha horogra akad, mint akit áram ütött, és barna, göcsörtös ujjaival a vizet markolta. A szívéhez akart kapni, azonban megdermedt a lendület, és később* mintha tenyerét játékosan a vízbe lógatná, úgy maradt. Könnyedén lebegtette a víz a gumimatracot, rajta az öreg Mártont. Nagyon sok víz ölelte körül a halott öreg testét, és nagyon sok napfény villogott körülötte. Dél felé járt már az idő. Márton több mint tíz éve nyugdíjas volt. Egy Pest környéki erdőgazdaságból nyugdíjazták mint fatelepört. Dróttal körülkerített ölfarakásokra vigyázott az erdő szélén. A munkakönyvébe csak annyit jegyeztek be, hogy az erdőgazdaság dolgozója, önálló asztalos volt mikor az iparengedélyét beadta, kis ideig a szakmában dolgozott még, aztán elment a kedve mindentől. A nyugdíjig még hosszú idővel kellett számolnia. A munkahelyén sem bántak vele tisztességgel, így otthagyta. Téblábolt egy ideig, majd az erdógazdaságbajcerült, ahol csináltak neki egy tessék-lássék állást. Homokőr lett. A nyugdíj előtt kiküldték a fatelepre őrnek, hogy magasabb százalékot kapjon. Húsz éve nem látta a Balatont, húsz éve nem nyaralt. Bálint volt az egyetlen barátja, akivel még kapcsolatot tartott fiatalabb éveiből. Az alig hatvanéves'Bálint is asztalos volt. Kispesten, a Vörös Csillag Traktorgyárban dolgozott. Úgy nyár derekán ez a Bálint szakszervezeti beutalóval a Balatonra utazott. Hívta az öreg Mártont is, jöjjön, látogassa meg, csak ellesznek valahogy. Bálint elutazott, és néhány nap múlva az öreg Márton meglátogatta. Az útiköltségen kívül nem sok pénze maradt.- Ne kapkodd te semmiért a fejed, komám - mondta Bálint -, ott alszol majd a mi szobánkban, van még úgyis szabad ágy, aztán velem fogyasztasz, ha meg nem tudunk jegyet szerezni, majd eszed az enyémnek a felét. Rendben minden. És Márton minden este belopódzott kapuzárás előtt az üdülőbe, de senki nem árulta el. Ébredés utánaztán együtt reggelizett Bálinttal. Mert reggelijegyet még csak sikerült szerezniük, de az ebéden már rendszerint osztozkodni kellett. Bálint többnyire az üdülő kertjében üldögélt, vagy egy hatalmas platánfa alá tett kerti pádon olvasott, és panaszkodott annak, aki éppen hallgatta; fáradt, fáj a dereka, nehezen megy a lépcsőn. Az öreg Márton viszont ebédig valahol a strandon vagy a vízparton botorkált, ebédtől vacsoráig meg a móló környékén és a szórakozóhelyek előtt sétált. Ilyenkor szívesen ült, messzire bámészkodva, a parti köveken is. Órákig meredt barázdált, kifejezéstelen arccal a túlsó partra, néha egy akkurátus mozdulattal benedvesítette a vállát meg a mellét. A vitorlázókat meg a fürdö- zőket figyelte. Egyik nap, ahogy a szürke, lapos köveken kuporgott, fiatal lány guggolt mellé. Felemelte a köveket, közéjük leselkedett, némelyiket kezébe is vette, nézegette, aztán ledobta őket, vissza a helyükre.- Maga mit csinál itt, kislány? - szólította meg az öreg Márton.- Keresem az inkák kincsét - vágott vissza a lány.- No, azért keresztényibb szót is válthatnánk - morogta az öreg, inkább maga elé, mint a lánynak. Ahogy guggolt a lány, az öreg Márton épp a melle közé látott, a meglazult fürdőruha alá. Fehérebb volt a bőre is, így még élesebben villant az öreg szemébe a lány guggolástól lazult erős, nagy melle. Márton elkapta a fejét. Arra gondolt, a lány zavarba jön.- Nem akartam bántani - mondta a lány, akit nagyon meglepett az öreg dünnyögése. Látta, nem viccelt és nem évödött, sértve lökte ki magából ezt a „keresztényibb szót is válthatnánk“-ot.- Jól van no, hát mit keres?- Egy szép formájú követ, de nagyot. Itt nincs.- Hát azt itt nem talál. Ezek közönséges építőkövek. Azt mondják. Kicsit rájuk rakódott a zöld moszat, de semmi különös. Ami magának kell, olyan lapos, vízcsiszolta, fehér, fekete meg piros, olyanokat gondoltam, csak ritkán találni.- Gondolja?- Csak ritkán találni - ismételte az öreg Márton, és átnézett a túlsó partra. - Olyanokat keres maga is, mi?- Hát olyasmit szeretnék.- És mihez kell magának?- Csak úgy, dísznek.- No persze, ma ez modern dolog, mindenféle gallyat, gyökeret meg követ a lakásba rakni.- Látom, jól értesült a bácsi.- Mondja csak úgy, hogy Márton. A bácsit hagyja el. Ha meg rájár a szája, úgy is jó.- Üdülni tetszik itt?- Valahogy úgy, üdülni. Itt a traktorosoknál. nagyon kicsit domborc hasát.- Magának mi a fog tanul? - kérdezte M mellé kuporodott egy I- Tanulok.-Mit?- Egyetem.- Már asszony?- Nem.- Hát csak úgy sz a kövek után?- Igen.- Hol lakik?- Apámnak van egy gyen.- És most egyedül ’- Vagy egy hétig ec- A szeretője - mór- Maga csak így t tata?- Szeretem nevén Tudok én másképp is t szeretek, már régóta megnevezem a dolgok elfogadják, vagy nem.- Virágnak.- Hogyan?- Mi a foglalkozása?- Homokör, mármint homokör voltam évekig, aztán meg fatelepőr. Előtte asztalos.- Homokör meg fatelepőr? Akkor mit keres a traktorosoknál?- Ha már így összejöttünk, megmondom: egy komámat beutalták ide, hát meglátogattam. Ott alszom nála a szobában - az egyik szabad ágyon. Az ebédjét, vacsoráját megosztja velem, reggeli meg mindig kerül... A fene se ismeri itt ezeket a beutaltakat, azt hiszik én is közéjük tartozom - mondta' Márton, és nevetve fröccsentett egy tenyérnyi vizet a vállára. ' - Szóval csövezik? - kérdezte a lány mosolyogva.- Mit csinálok?- így mondják - és most már hangosan nevetett a lány is -, ha valaki magányosan, lakás és élelem nélkül lődörög. *- Hát akkor csövezem - mondta az öreg, és nagy komolyan biccentett a fejével.- Persze, a rend kedvéért hozzá kell tennem, hogy jól alszom én az üdülőben, nem zavar ott minket senki és semmi.- Hány éves maga, Márton tata?- No ez a tata, ez tetszik, így még úgyse hívott senki. Csak szólítson tatának, szépen hangzik.- Szóval mennyi idős, Márton tata?- Hetvenen túl, nyolcvanon innen.- Hát jó egészséget, Márton tata- mondta a lány, aztán felállt és elment. Másnap kora reggel ott ült Márton a köveken, a vízbe vezető vaslépcső mellett. Úgy tíz óra felé a lány is megérkezett. Zöld pánt szorította hátra a haját, kétrészes fürdőruha volt rajta, bikininadrággal. Látszott, többnyire ezt hordja, mert mindenütt egyenletesen lebarnult a bőre. így még tettebbnek tűnt a combja is, és semmi nem takarta- Ahogy mondom, Ti- Szép.- A nevem?- No, nem csak a ne- Hanem?- Hát szép a szája i a teste. Már meg nem ! mondok, remélem.- Nem gondolja, hoc tata? De a maga szem Virág, és fürkészve az i- Ne kurizáljunk itt e A maga korú lánynak c az ilyen öreggel, mint é fecsegve apró dolgokró Iáiba.- Miért, maga halni k- Hát ahogy most itt ken a köveken, és fecs< ahogy élem a napjaimat ki a dolog. No persze, i - és most, hogy előszói rá is mosolygott a lányi hogy ráncos lesz a ke a bőrünk, hanem, hoa meg bennünk valami. É ülök itt a köveken, meg i bámészkodom. Tizenö a Balatont. Azt gondolt vök, isten tudja, mi le: semmi. Sétálok, bámés:- Miért kellett magán; ni, tata?- Mert nem volt más hagytam a munkahelye időkben nem vettek fel s már beletörődtem. Akkc az életem, akkor halt akkor voltam a legszei ponként tűzfelelős volté tem valamit. Tudja, mi a- Körülbelül.- Kerékpárral jártam i hol tűz volt. azonnal je- Ez hát az, amit vártam! - kiáltottam elragadtatva azon az estén. Harmadik napja barangoltam Paolo 34 társaságában Akropolisz csodavilágát. Már alig emlékeztem a fagyasztószekrényre, melyben csaknem öt évszázadot töltöttem el, hogy 2427-nek egy szép őszi napján életre olvasszon egyik ükunokám, akit végrendeletemben bíztam meg ezzel a feládattal. Paolo 34 mosolygott.- Nem a technika csodáiról beszélek - folytattam lelkesen -, nem a kilencemeletes városról, ezer méter magas kőrútjairól, repülőgépeiről és tökéletes gépeiről - ezeket körülbelül kiszámíthattam, előreláthattam, s bevallom, nem vártam tőlük a világ megváltását - az ember test és lélek, s a technika csodája a testet válthatja meg. A lélek harmóniája, a civilizáció győzelme, az egymásnak, önmagáért élő társadalom eszméje hozott ide -, s most, úgy látom, jó helyre kerültem, maradhatok.- Béke? - nézett rám kedves mosollyal Paolo. - No igen, béke, az van. De miből állapította meg?- Miből? Fajtánk istenére! a békét csak negatívumokból lehet észrevenni - mindabból, ami fegyverekhez és halálhoz és háborúhoz és létért való gyilkos küzdelmekhez szokott szememnek hiányzik ebben a városban. Nem láttam katonát, és nem láttam fegyvereket, - goromba szó meg nem ütötte a fülem, hatalmaskodó hang meg nem rémített, bosszúra nem böszített - ismeretleneket láttam szeretettel csókolni meg egymást az utcán, erőset, aki a gyöngét támogatta, gyöngét, aki szerényen félreállt. Paolo 34 kicsit tűnődött.- No igen... hiszen az kétségtelen - mondotta aztán kissé vontatva az kétségtelen, hogy a hang és modor sokat fejlődött az utóbbi évszázadokban. Csak azt nem értem egészen - miért következtet ebből arra, hogy a létért való küzdelem kiegyenlítődött?- Hogyan! - ütköztem meg. - Nem értem önt! A létért való küzdelem gyilkolás és halál, a gyengébb halála - hol van mindez e civilizációnak ebben a ragyogó légkörében? Paolo 34 vállat vont.- Ami a civilizációt illeti... igaza lehet. Csakhogy mi a civilizációt a mikéntben látjuk, a formában, abban a módban és modorban, amiről előbb beszéltem. Talán ez a megváltozott forma az, amiért az ön gyakorlatlan szeme nem veszi észre a lényeget...- A lényeget?... Miféle lényeget? Csak nem azt akarja mondani...- A lényeget, amit ön éppoly jól ismer, mint mi - folytatta Paolo 34, és erősen rám nézett.- Nem értem. Gondolkodott. -A legközelebbi...? -Várjo- Várjon. Mindjárt meg fog érteni. - Néhány perc múlva kezdődik. Füttyentett, a csökocsi elénk gbr- - Jó. Addig bevezetem vendége- Két pe dúlt. Egy robbanás - két másodperc met a műtőterembe. be közép múlva a város földszintjén voltunk. Sorsolás? Műtőterem? Csodál- mázott - Fényes, kivilágított ablakok mögött kozva követtem vezetőmet. vörösben márványfalú, díszes helyiség - kissé Fényes csarnokba érünk. A csar- férfi fehé ” Párbaj a XX) nyomasztó hangulatot árasat á fekete drapéria.- Hol vagyunk? Válasz helyett Paolo 34 a fekete ruhás, kócsagos ajtónállóhoz fordul.- Hány sorsolás lesz ma délután?- Három. nők közepén egy-egy üvegszekrényféle - az üvegszekrényekben fekete bársonnyal borított ágy vagy nyugvóhely, vagy ravatal - hirtele- nében nem tudom, mindek nevezzem. Néhány különös gép, egy furcsa alakú óraféle a falon, két ajtó a háttérben - az egyik vörös, a másik fekete. padt, min suttogó s a két fért egymást, még sáp A szerkéi gédféle r Nyílik, m< oldalfala
