Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-08-19 / 33. szám

SÁNDOR Hnoriam i Domokos ’kül vágni iiennek mcélos apród ülekezöról lemaradt icsi gyík be kövülni : elálló lélegzete én maradt felett ön ismétlődő egy néma orgonán ■mat-verte szavak érdemeltük BRASSAI-SIPOS ANDRÁS Kényszerfelszállás megvert az Isten élettel, meg a poézis vallással éltél és írtad a verset kikezdhetetlen törvényei szerint a létnek és a létezésnek, felszálltál és lehulltál sorsod fellebbezhetetlen törvényei miatt próféta voltál, mert tudtad az Igét parázson járó szolgálatosa a tájnak és mégiscsak ideiglenes lakosa a XX. századnak, a szkizofrén Európának pucér életre-tárt, pucér halálra-tárt ki tovaröppen egy alkonyi dalban világgá kiáltottad magad, mert be akartad rendezni a világot magunknak hordtad tüzló kínjaid, miközben láthatatlan csillagokból hull fejedre az ezüst-korom a világ mégis darabokra szakadt, pedig, pedig léptéke általad is a lélek volt ápolgatva is megátkozod anyád, amikor világra hozott halálod is megszülte veled magadba haltál bele Szisz, mert nem szavaid: magad pazaroltad s egy ködös őszi nap után karodba fecskendez­ted a halált nem védtek meg a bőröd alatti versmirigyek hívtuk: jajistenemistenem, szólongattunk: jaj- istenemistenem erdőn éjjel, mezón nappal, mezón éjjel, erdőn nappal egy földgyűrödésben ölelkeztetek, te kamasz angyal a harangszó repedéseiben ideghúrokon pengett qz ének ÖTVEN ÉVES LENNÉL MOST SZISZ, KEREKEN ÖTVEN de neked a felezóidód is más volt más félúton téped le a csillagod újabb irodalomtörténeti bekezdést kellett veled hasítani: olyan saját törvényű és teremtésú líravilágban jártál-keltél, olyan élet- és költészettartományban, ahol az én meg a világ konfliktusos alapélményei, az élet értelmének és dolgainak kimondása, a sorsát fejtő költő személyessége a legváltozatosabb lírai alakzatokban rendeződik verssé. Olyan költészetté, amelyet az örök szembefeszülés és készenlét, dac és elszántság, élet és halál telít lírai matériával. Olyan költészetté, amelyben az életről és világról való tudás a mindenség elsajátítása is egyben. Amelyben a külső és belső létezés, történés egyazon lírai közegben szövődik össze. Amelyben a költői vallomás fohász és Ítélet egyben... bizakodva búcsúztál el: hűk voltak hozzám, aki leszek 0 kényszerfelszállásod után zökkent egyet az IDÓ: hűk vagyunk hozzád, aki voltál. NAGY LÁSZLÓ Aki szerelmes lett a halálba Búsulva a gyászban, a kártól sújtottan: illene tartani a mardék erőt, nehogy félrebeszéljen, nehogy hamukázzon a száj. Nem másért, magunkért, de főleg tapintatból egy kényes fényes szellem iránt. Aki lebegve is embermérték, aki tisztaság, okosság, fölismerés, aki szenvedés meg elszántság eleven képe. Nehogy elriasszuk magunktól e tündért, nehogy 6 sirasson el minket. Gyász és becsület indí­tott e koporsóhoz, amelyben csak a porcikák lehetnek porrá. Vigyázzunk, ne bántsuk meg, szólván: föl­tárnád a test, mert szerinte a föltámadás eleve szadizmus. Pedig óhajtozott élni, játszott az életért kecsesen kigyúlva, szerelmesen. Táncolt neki vitéz- mihályos verslábakon, marcásan dib-dábul, fából faragott királyfi-tagokkal. Táncolt és labdázott úgy, hogy fátyolba göngyölt sziklát, mert az erőmutatványt rühellte, ahogy illik ez a remeklőhöz. Emlékezzetek, 6 az, aki szerelmes verseket írt a szabadág­hoz. ó az, aki megsebesült a testvériségért. Majd szerelmes lett a halálba. Egyetlen édes halálom. íme, hát meglelte... ahogy ók, a tündérkép ősei: Balassi, Csokonai, József Attila. Már nem tarthatjuk meg testét, de szellemét, a tündéri igen, ha nem könyököljük orrba véletlenül se, mert fényesen kényes. Te nagy költő, elherdált Szilágyi Domokos, vélted fényűzésnek a megváltókat, helyettük a megtartók jöjjenek! Úgy legyen! Búcsúzom tőled, árva költő, édes testvérünk, társunk a bajban. Ne legyen néked nehéz ez a föld! (1977) NICHITA STÁNESCU Szállók Szilágyi Domokoshoz Szilágyi Domokos ma csillagsugár, törékeny létét átköltöztette érzékeny alkatáról őrzött emlékeinkbe. Mennyire ember lehetett, mennyire ember! Inkább egy verssorra hasonlított. Ó volt az em­ber-verssor. Micsoda szeme lehetett, istenem, micsoda szeme! Mintha minden költők szeme! Homéroszi szemek. Egész lényével látott, fellegek nevetésével neve­tett, a tenger hullámainak sójával könnyezett. Összeölelkeztünk. Most is ölelkezünk. Ó - maradva távozott. Én - távozva maradtam. ó - nem volt, hanem ahogyan a mesékben áll „hol volt, hol nem volt, mert ha nem lett volna, nem is mesélnének róla". (Kántor Erzsébet fordítása) zavak sorrendjét kell néha felcse- t, meg a hozzájuk tartozó datokat gfelelő helyre. Misellke lelke, akár a százéves igsem? villanás, és minden megváltozik, ipán maszk volt egy ókori drámá­\LAJOS lézett az igazi Misellke tiszta való­lett, kedves és őszinte. nem. Dolgozunk. Persze, nagyon, alán egy óra múlva. Biztosan, édes. >lygott. Egyáltalán nem hasonlított en madárcsőrre. Hirtelen bekapott zertet, mely alig fért el a szájában, pogatta. ar is mosolygott. És mosolyogtak az t csupa tisztességes állampolgárok nokat mintha a föld nyelte volna el. BALÁZS F. ATTILA Szkukálek Lajos rajza Ám mindez csak egy pillanatig tartott. Addig, míg Pincsek újabb cigarettáért nem nyúlt. Kattintott az öngyújtóval, szippantott egyet, s a füst kilehelése közben azt mondta:- írunk, Misellke! Mire Misellke, akinek arca ismét madárcsőrré vált, kopogni kezdett a gépen, mint egy bedilizett harkály. Fintor a tükörben A lány komóiy és hallgatag, keze elkeskenyedő; ha mosolyog, huncut vonások jelennek meg világoskék szeme körül. Ez tetszett meg a kö­zépkorú férfinak, aki hónapokig vár­ta az alkalmat, hogy közeledhessen hozzá. Aprólékos türelemmel szer­zett róla minden információt. Amikor már közös ismerőst is szerzett, virá­got kezdett küldözgetni neki, és csak akkor tett szerény ajánlatot egy rövid kiruccanásra a közeli üdülőhelyre, amikor már jó néhányszor nyugtázta a lány bátorító mosolyát az előre elrendezett spontán találkozások al­kalmával, bárokban, teniszpályán, uszodában. A lánynak nem tetszett a férfi, mégis hagyta, hogy egyre közelebb kerül­jön hozzá. Jóképű, de hiányzik belő­le minden finomság. Hencegve és nagyképűen bánik a pénzzel. Jobb keze mutatóujját nem tudja mozgat­ni, ezért a középső és a gyűrűs ujja között tartja a cigarettát. Étkezés közben minduntalan benyúl az asz­tal alá és az ő combjait tapogatja. Kellemetlenül érzi magát és gyengé­nek, nem tudja, miért nem tiltakozik. Zavartan mosolyog, érzi, hogy arcá­ba szökött a vér. Nézi azokat a nagy, erős kezeket: tekintély és határo­zottság keveredik valami ügyetlen darabossággal. Idétlenül töri a ke­nyeret, furcsán tartja a villát. Látta pénzt számolni: olyan gyorsan for­gatta a bankókat, hogy követni sem lehetett. Nem tudta vagy nem óhaj­totta elképzelni, hogyan ölelnek ezek a kezek. Ha arra gondolt, hogy vacsora után ölelkeznie kell vele, hideg borzongás futott végig a há­tán. Megpróbál ellenállni. A nyilván­való esélytelenség keserű lemondás szülöanyja. Egy rabszolga érezhette így magát. Félig tudatosan adta el magát. Miért vagy kedvetlen? - kérdezi a lánytól, miközben megnyomja a lift 3-as gombját. A lány nem válaszol. Zavart mosoly az arcán. Alvajáró­ként követi a férfit. Nem akar gon­dolni semmire. Ül az ágy szélén, és végigmustrálja a szobát. Hangu­latos. A mell, a has és a combok sokat sejtető vonalai. A pihés nyak mint érett barack megremeg az ajkak érintésére. A vágy kielégítése csak egyféle lehet. Nem lehet pótolni vagy helyettesíteni. Az izgalom minden egyes jelentkezésében van olyan mozzanat, amely mintha először ra­gadná meg a képzeletet. Az öntu­datlanság a szem lehunyásának és kinyitásának idejére korlátozódik. A lány pontosan körül tudja írni az én és a te dimenzióit. A vágy leghamarabb akkor alszik ki, amikor túljut az orgazmuson. Ha nem alszik ki: a szerelem jele. A férfi visszajön a fürdőből és külön ágyba fekszik. A lány nem tud elaludni. Nézi a férfi erős vállát. Szeretné, ha most meg­ölelné. Nem szereti, nem tudná sze­retni ezt a férfit, most mégis kívánja. De az alszik. A kielégült ember nyu­godt pihegésével. Ajándékot vett neki. Együtt járták végig a nagyáruházát. Számára mindig álomvilág volt az áruházak bősége. Hosszan elidőzött a stan­doknál. Tapogatta, simogatta a por­tékákat, mint ölebet. Szeme sarká­ból figyelte a férfit: hátha észreveszi, hogy mi tetszik neki. A férfi a gazda­gok közönyével bámulta a polcokat. Pillantásának célpontja mindenkor meghatározhatatlan. Nem távolodott el túlságosan a lánytól, de nem ma­radt mellette sem. Egy idő után ész­revehetően türelmetlenné vált. Vala­mit mond az elárusítónónek, ciki az­tán becsomagol valamit. A kocsiban, mielőtt indít, rámoso­lyog a lányra: ezt neked vettem. Megvárja, amíg kibontja a csoma­got, aztán indít. Köszönöm. A lány arcán csalódás és öröm keveréke. Az ajándékozásnak örül, nem az ajándéknak. Úgy válnak el, mint régi ismerősök. Beprogramozott gesztusok, az arco­kon múmosoly. Mért olyan súlyosak a pillanatok? Mert bennük valaminek a vége ütközik valaminek a kezdeté­vel, vagy fordítva. * Amikor egyedül maradt a szobában, leült a tükör elé, sokáig nézte magát, majd lassan közelebb vitte arcát tükörképéhez és kinyújtotta a nyel­vét. A sírás ingerei marcangolták Riiainyi Cl 1 «v4i€lw

Next

/
Oldalképek
Tartalom