Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-08-05 / 31. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PÁRTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA 1988. augusztus 5. XXI. évfolyam Ára 1 korona Lőrincz János és Borzi László felvétele m tudom, milyen idő lesz, mikor ezek a sorok megjelennek, az biztos, hogy most negyvenhárom fokot mutat a konyhaablakunk külső rámájára erősített hőmérő. És nekem valami könnyű nyári témáról kellene írnom. De hát van ilyen? Még a hőség sem az, most. A strandolás vagy a természetjárás, mondjuk, megfelelne, de csupán az első pillantásra, hiszen szempont kérdése minden. Mi van, ha az embert, aki történetesen újságíró, a „napfényes terepen“ is az„árnyékos felületek“ foglalkoztatják mindenekelőtt. Bármennyire optimista alkat is. Vagy éppen azért. A strandolás körül, például, a szolgáltatások színvonala, mely számos helyütt alacsonyabb az alacsonynál. De el lehetne töprengeni a női lábakon is, melyek teljes hosszukban tömegesen legjobban éppen a strandon láthatók. No, nem azon, hogy milyen szépek, hanem ellenkezőleg: milyen terheket kell cipelnie a legtöbb nőnek, miután férjhez megy és gyermeket szül, hogy a lánykorában még formás, férfiszemet vonzó lábai rövid néhány esztendő alatt, bizonyára akarata ellenére, úgy megváltoznak. Az alakjával együtt. Pedig sokuk még harmincéves sincs. ösztökélném gondolataimat könnyű nyári témák felé mégis, de érzem, le kell mondanom róluk, legalábbis a könnyűről. Miközben szüntelenül motoszkál a fejemben egy mondat, melyet naponta ingázó édesanyától hallottam tegnap az autóbuszon: „Ezek a gyerekek mindenkivel vannak, csak a szüleikkel nem. Még nyáron is ez a helyzet, sajnos“ - tette hozzá. És e szavak további mondatokat idéznek fel bennem az elmúlt hetekből, ugyancsak édesanyáktól, dolgozó asszonyoktól hallottam őket: ..Letelt az a két hét szabadság, a gyerekek most egyedül vannak otthon, a nagyobbik vigyáz a kicsire. Izgulok egész nap, nem tudom, mire megyek haza"; „Még szerencse, hogy van nagymama, fogalmam sincs, hova tenném a gyerekeket"; „A napköziben elvan, de hát az mégsem az igazi megoldás. Szünidőben is pedagógiai felügyelet alatt lenni"; „A barátaival csavarog egész nap, járnak ki a vízhez"; „Nálunk a családpolitika számít a nagymamákra". íme a téma, mely szerintem egyike a legfontosabbaknak ez idő tájt. Hol és hogyan töltik gyermekeink a szünidőt? Amióta kenyérkeresó a nők, édesanyák zöme, tulajdonképpen azóta megoldatlan kérdés ez, olyan gondot okozva számos családban, mely nemcsak a lazítás, a pihenés, a közös nyári élmény- szerzés lehetőségét korlátozza. Kihat a szülök mindennapi közérzetére, munkakedvére, következésképpen negatívan befolyásolja a munkateljesítményt is. Hiszen akarva-akaratlanul az tölti ki gondolatainkat, aki a legdrágább nekünk. Vajon mi lesz vele a szünidőben? Mi van vele? Nem esett-e baja, merthogy nagyon eleven? liyen vagy olyan megoldást, jót vagy kevésbé jót, persze, minden szülő talál. Kénytelen találni. Leszámítva a legtöbb esetben korlátozott befogadó képességű és szűkös lehetőségekkel rendelkező napköziket, valamint a pionírházakat és pionírtáborokat, megfelelő feltételek, egy-egy gyereknek akár mindkét hónapon át változatos-élvezetes programokat kínáló „nyári intézmények" híján - a társadalom egyelőre nem sokat segített e kérdés megoldásában. Amiben bízhatunk, azok a helyi kezdeményezések, melyek, reméljük, mihamarabb ebben az irányban szintén tágítanak a kereteken. Addig is, a legjobb megoldásnak- a nagymama látszik. Sőt, a legjobb. Persze, ha van nagymama. Pusztán rokoni, baráti és munkahelyi környezetemre figyelve: van. Legalábbis a legtöbb családban. És sokan közülük falun élnek, és falun lenni, a nagymamánál- csuda jó. Kirándulásnak sem akármilyen, messzi tengerek nem nyújthatnak annyi élményt. A betonrengeteg, az unalmas játszóterek, a reggeli és délutáni rohanások, a naponta százszor hallott figyelmeztető és fegyelmező szavak, a „menj már ágyba!", a „kelj már fel, mert elkésel az iskolából!" után - szabad terek, tiszta levegő, baromfiudvar és szalmakazal, gyümölcsökkel teli kert és tág mező, a falu mögötti tóban fürödni meg horgászni lehet, és új barátok, és felnőttek, akik megszólítják egymást az utcán, megállnak a nagymamáék kapuja előtt, elbeszélgetni egy kicsit, és lehet pokrócból sátrat készíteni az udvaron, és fel lehet szállni a szomszéd bácsi traktorjára, amelyen még utazhatunk is, „csak vigyázzatok magatokra". „Ne aggódj lányom - mondja a nagymama az édesanyának, aki a városból hív -, jóf érzik magukat. Fél tízig aludtak, vajaskiflit meg almáslepényt reggeliztek, megittak egy fél liter kakaót, most már megint kint vannak, elmentek a kanálisra. A fiad tegnap este fél tízig focizott, és még akkor se akart bejönni, úgy kellett érte mennem. A lányod meg kint beszélgetett a kapuban, voltak itt vagy húszán az utcából, még fiúk is. Vacsorára csirkét készítettem, az egészet bepakolták ket- ten. Apáddal csak néztünk. Azt mondták, az egész szünidőben itt akarnak lenni." Csoda? Nem. Rátaláltak egy világra, melyben végre gyermekek lehetnek, nem úgy, mint otthon, a tanév ,, beprogramozott" mindennapjaiban. ts a többi gyerek? Jó lenne egyszer elérni, hogy egyikük se legyen - gondot jelentő - mellékszereplője a nyárnak, akinek a helyzetét a szülők munkahelyi feladatai határozzák meg. Mert ugyan miféle szünidő az például, melynek nagy részét a lakásba bezárva kell tölteni? Természetesen nehezen képzelhető el, hogy a munkahelyek igazodnak majd a gyermekhez, felmentve a szülőket a két nyári hónapra. De az igen, hogy külön-külön vagy összefogással megteremtik a személyi-anyagi-tárgyi feltételeket ahhoz, hogy a szünidő valóban szünidő lehessen - valamennyi gyermek számára. Az se baj, ha nem lesz egészen olyan, mint falun, a nagymamánál. BODNÁR GYULA fflODGffldt M 1 II A _JU\ L)\—I I—I l 1 II íj h li íi/l 1 Ü y 1 I 11 3M Ilii 111 □ II
