Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-07-29 / 30. szám
bán tisztvi- el nekem, elhatározván végre lé. Sajnos, i deresedé W a másik /illámgyors i! «/ inyádat! itat, erősen rat kezdtem volt, de még i, úgy, hogy net. Elindul- ásik taxihoz-álltam a tag is. A deres szerencsém >t: 'jrke szemé- ?ns, finoman sszora... azafelé me- még mindig /olt, mintegy >1 fordította: BA MIHÁLY Iliim lllllllüilllllllllllllHllllillllllllllllllllllllllll REGINA RÖHNER Szomorú. Ritkán szántunk egymásra időt. És most... A pénzt, persze, fel tudjuk használni. Lakást kapunk, és itt a gyerek is. Furcsa, van, aki most születik, van, aki most hal meg. Mintha az öregek átadnák helyüket a fiataloknak. így is van ez rendjén, mondja a férjem is. Nyolcezer márka. Egy szekrénysor, kárpitozott bútor - bőrhuzattal szeretném. Aztán néhány apróság, meg szőnyeg. Nyitunk egy betétkönyvet a lányunknak, ötezer márkával. A férjem ugyan nem akarja, de végtére is én örököltem a pénzt. Nyolcezer márka, szép összeg. Bár tíz évvel ezelőtt még a duplája volt a birtokában. A szociális otthonban nem lett volna szüksége annyi pénzre. Egyedül egy házban - kétszeresen fizetett mindenért. Állítólag sírt, mikor az orvos utasítására az otthonba költözött. Bízott benne, hogy magunkhoz vesszük. De ki gondoskodott volna róla? Én akkor kezdtem tanulni. El sem tudtam képzelni, hogy egész idő alatt nálunk legyen... Ezt senkitől sem lehet elvárni. Különben pedig meglátogattam őt házában és az otthonban is. Mindig az abalaknál ült, és szerette a fánkot. Gyorsan elszaladt egy hét. Alig érzékeljük az idő múlását. Ám ha valaki hiába vár... Biztosan várakozott ő is. A többiek sohasem voltak nála. ' Hazafelé mindig lelkiismeret-furdalásom volt. Eltelt egy hónap, és én nem szívesen mentem újra. Üldögélés, szótlanul, és a rothadó halak szaga... A látogatási időben mindig a társalgóban ült. Nevetett, mikor beléptem, kezeire pillantott, majd ismért rám mosolygott. Egyszer furcsa hangokra lettem figyelmes.- Megint meghalt valaki - mondta -, különben csak este lehetne ezt a zajt hallani. - Semmit sem feleltem. Egy kis idő elteltével újra megszólalt: - Innen csak így, hordágyon jut ki az ember. És olyan sokan várnak a megüresedett helyre. Erre azt feleltem, hogy az otthonban így is jobb helye van, mert mindig van körülötte valaki. Ez igaz is volt. Később fekvőbeteg lett. Sovány, átlátszó bőrű. A nővérek magas falat szereltek az ágyára, nehogy leessen. Ekkor már terhes voltam. Mondta is a férjem, hogy a látogatások nem nekem valók. Meg aztán meg sem ismert már. Elesett fiát emlegette, aki majd eljön érte. Biztosan eljön. Úgy feküdt az ágyban, mint egy élő halott. Csak a koporsófödél hiányzott róla. Nagyon felizgattam magam. Igaza volt a férjemnek. Nem használt ez a gyerekünknek sem. Már eltemettük, elhamvasztottuk. A férjem ment el a temetésre, én otthon maradtam a gyerekkel. A szemtanúk szerint ünnepélyes volt. Megérdemli, a nyugalmat. Szerdai napon halt meg, hétfőn temették, kedden nyitották fel a végrendeletét. Ostobaság, hogy sajnálom, amiért az élet olyan mostohán bánt vele, és hogy nem látogattam meg gyakrabban. Tudtam, hogy egyszer meghal, hogy egyedül van és hogy mindent én öröklök. Sőt, azt is tudtam, hogy egyszer majd szemrehányásokat teszek magamnak ezért. A lányformájú fiatalasszony kimegy a szobából. Aztán pillanatokon belül egy kosár pelenkával tér vissza. Egyik kezével szorítja magához a kosarat, a másikkal nyitja az ajtót. Majdnem elejti a kosarat. A pamlagra helyezi, leül mellé és figyeli az alvó gyereket. Az enyhe tejszagot elnyomja a frissen mosott ruhák illata. MORVAY ELEONÓRA fordítása Jutó Polák rajza VLAGYIMIR KOSZTROV AZ IFJÚKORT, TARSAM, ÉLD ÚJRA VELEM...' Az ifjúkort, társam, éld újra velem, amíg meg nem görbül a tér itt, kedves hazánk fölött szálljunk sebesen, míg hátunkon szárny nem fehérük. A mező virágait hajlítsa szél, hajnal felé széliünk magasba: magasból megint letekinteni kéj bolygónkra, a nehézre, nagyra. Odalent víz, fű, homok, fák, magasak. S az óriás nap villan épp föl. Nyári óra szalad, hajszálnyira csak, gyerünk, szakadjunk el a léttől. Bízzam rá a kormányt, nem nézve hátra, egy ifjú pilóta kezére! Túl a fehér felhős lavinán, vár a röpülés csodás tüneménye. Föltolul a vér, dobban a halánték, amikor majd pályánkra térünk. Lesz banat és szerelem óriás, szép, s eltörpül minden sérülésünk. Befűzzük a tűbe a nap sugarát, és száll a háromlábú gép le, megint lefelé, szürke homályon át gondok s szorongás sűrűjébe. És az út porában a betonszegélyt érve a futómű előjön. S ekkor értjük meg, Föld embereiként, boldogságunk itt van e földön. GARAI GÁBOR fordítása TADEUSZ RÓZEWICZ ínv/k írtam percekig vagy óráig este éjjel düh fogott el remegtem vagy ültem némán magam mellett szemem könnyel telt meg sokáig írtam s egyszerre csak észrevettem hogy nincsen toll a kezemben HARASZTI MÁRIA fordítása |fl| pwV akinek udvaroltam, It rá, hogy bányász tragédia után azon- jával szövetkezve, dúlt velem, félsz lemenni a bá- >1 nagyapád nyomo- iád meghalt? - fújta Nem értette, s mint úgy nézett rám, mi- 3 százszor' ismételt érdéssel feleltem: alt meg a te nagya- >1 halt meg annak /ja? S te azért nem a feküdni? elmaradtunk egy- titkán jártam haza, n akart korán özvegy lez ment egy béreíDZ. régi partijában jelöl- ilyem, de nem fogad- ilost új, nagyobb és ben felszerelt bányá- jzom. Anyámmal levelezünk, ő hetente ír nekem. Időjárásról, kertről, a falubéliekről, ki halt meg, ki kihez ment férjhez. Még mindig úgy hiszi, egyszer csak hazamegyek, hisz még annyi lány van a faluban! Mások is dolgoztak idegenben, mégis hazajöttek. Vagy legalább látogatóba, gyakrabban. Én is mehetnék.- Igaz, messze van - írja mindig a levél végén. - A zárból kiveszem a kulcsot, ha éjjel érkeznél. Kimentem apám sírjához - a beomlott bányához. Köny- nyü annak, akinek szerettei temetőben nyugszanak, kővel, fejfával jelölt a nyughelyük. Ápolhat fölöttük virágokat, gondozhatja a földet. A városban vett csokrot letettem a rét közepére, ahol a bányát sejtettem magam alatt. így temettem el apámat. Nem volt nehéz megszokni az új helyet, új arcokat. Munka volt bőven, gondolkodásra nem sok idő maradt. A normát mindig teljesítettem. Nem ismertek, én sem ismertem senkit. Egy alkalommal másik műszakba helyeztek, s ott falubélire bukkantam. Itt jobban keres, mint otthon, magyarázta. Igazat adtam neki. Ismerte apámat, dolgozott is vele. Mellette tanult, most pedig én kerültem őhozzá. Folyvást valami zavart érzek, ha beszélek vele. Talán mert szüntelenül oktatni akar: „Ezt így kell, így tedd, apád is így szokta." Mintha készakarva juttatná eszembe a múltat. Itt dolgozik mellettem, rám néz néha, figyeli, miként boldogulok. Sosem éreztem még így apám hiányát. Az utolsó csillék indulnak felfelé. Már előre örülök a melegvíznek és a két nap pihenőnek. A kas lassan emelkedik velünk. Nincs messze a munkásszálló. Elsőként indulok az öltözőből. Nem szeretem a tolongást. Inkább sietek A szoba üres, de már járt itt valaki, mert levél fekszik az asztalon. Megint anyám írt. A szomszédék üresen álló házát valami városi család vette meg, talán ö is eladja a kertet, mert nem bír már benne dolgozni. A kacsákon is túladott, már csak tyúkok vannak, velük nincs annyi gond. „A Gálék érdeklődtek, hogy megy a sorod. Házat építettek a kert végébe. A lányuknak szánják a kerttel együtt. Jó idő jár a vetésre, a termés is jónak ígérkezik - írja, s a levél végén mintegy felkiáltójel, ott a megszokott mondat: - A zárból kiveszem a kulcsot, ha éjjel érkeznél." H armadik napja Ígérte már a meteorológia. Várták csütörtökön, aztán pénteken és már- senki sem hitte, hogy egyáltalán lesz belőle valami. így, amikor moziba indultunk, nem is vittünk magunkkal sem ernyőt, sem esóköpenyt.- Úgysem lesz eső! - mondtad, és nekem is ez volt a véleményem. Annál váratlanabbul kapott el bennünket a zápor, útközben, és szinte egyetlen pillanat alatt zúdult a városra a víztömeg. Amíg elfutottunk a legközelebbi kapualjig, szinte teljesen átáztunk. Megálltunk a kapu alatt, ahová újabb és újabb elázott emberek futottak be az utcáról, és rázták magukról a vizet. Mi egyre beljebb szorultunk, előbb az első lépcsőfokig, majd tovább, a lépcsőházba, aztán az első emeletre, és még följebb. Átkaroltam vékony válladat, összehúzott kék blúzod alatt mintha kissé megremegtél volna. Lefelé néztél az utcára, ahol szakadt és bugyborékolt az eső, milliárdnyi kis szökőkút az aszfalton: a portól megtisztult nyárfák és juharfák felélénkülve hajladoztak, hintáztak. Valaki elfutott az ablak alatt, feje fölött összehajtogatott újságot tartva. Egy másik ember beugrott alattunk a kapualjba. Lassan, tapogatózva. Zaporozsec gurult az úton. Egy fekete hajú, napbarnított fiú teljesen átázva,- mezítláb, széles mosollyal, feltúrt nadrággal, fütyürész- ve lépdelt az esőben. A járdán patakokban rohant a víz.-Elkésünk a moziból - szóltál elszontyolodva. - Kár... annyian állnak sorba jegyért... Érdekes módon, én nem sajnáltam a mozit. Szinte felvidultam, mintha engem is megfürösztött volna a hirtelen záporeső.-Sose bánkódj!.- mondtam. - Majd beállunk ismét jegyért... Te hozzám bújtál, nedves, hűvös volt a bőröd, és mintha ezzel a mozdulattal azt mondtad volna: melegíts...- Nekem már nihcs is kedvem moziba menni... - mondtad ekkor. IVÁN DAVIDOV- Inkább menjünk haza. Az eső is elállt. Vegyünk valami innivalót és menjünk haza. Az ördög vigye a mozit! De nézd csak, újra rákezdte! Odakint valóban kezdődött minden elölről. Tombolt a zápor, de most már senki sem futott be a kapu alá. Aztán, szinte egyik pillanatról a másikra, kivilágosodott, a fák felszabadultan kiegyenesedtek, az eső már csupán csendben szemerkélt. Két asszony sietett el az ablak alatt- mezítláb, fényes, zöld selyem ruhában. Te az órádra néztél.- Most már úgyis mindegy. Elkéstünk mindenképpen. Menjünk haza... És elindultál. Próbáltál áttörni a még várakozók során. Néhányan rád szóltak: hová sietsz...? De te mentél tovább - ők nem tudták, hogy te már elhatároztad magadat, téged nem lehet megállítani. Kivergődtünk az utcára, hirtelen lekaptad a cipődet, és a kezedben tartva, elindultál, mezítláb.- Tudod, kedves, olyan régen jártam mezítláb... - mondtad, kissé röstellkedve. - Olyan jó, hogy esett az eső... Száraz időben ezt nem tehetném... Az eső még cseperészett, apró, meleg cseppekben, de olyan könnyű volt, hogy alig éreztük. Az áruház előtt, a sarkon, valóságos kis tenger keletkezett, és nekem is kedvem támadt, hogy lehúzzam a cipőmet: feltűrtem a nadrágom szárát és, bokáig a vízben, gázoltunk át az áruház lépcsőjéig. Megvettük az italt, az üdítőket és elindultunk haza. Nem is vettük fel a cipőnket, örömmel gázoltunk tovább mezítláb a langyos vízben. Az emberek mosolyogtak ránk. Valóságos ünnep volt számunkra, bizonyosan attól, hogy te velem voltál. .., a hirtelen záportól, hogy mezítláb járunk a nagyváros kellős közepén.-Jó, hogy nem mentünk moziba... - mondtad csillogó szemmel.- Ilyen boldogságot a mozi nem szerzett volna nekünk! ANTALFY ISTVÁN fordítása
