Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-22 / 3. szám
RÁCZ OLIVÉR Jegyzet Elmondom még sietve ezt is: lehet, hogy gyakran voltam vesztes, s nem mindig volt erő szavamban, de egyre nőtt a hit szívemben; magamra sohasem maradtam: az ember győz, ha néha veszt is. Elmondom még sietve ezt is: lehet, hogy gyakran voltam vesztes, s gyakran vártam sötétben, árva visszhangtalanság börtönébe zárva. De tudtam egyszer még visszaréved a múltból visszaszállt szavamra, a mába dobbanó szivemre egy-két fiatal, tiszta lélek, aki, ha olykor-olykor veszt is, soha többé már nem lesz vesztes. Éjfél után Kihűlt a szobád, és a csend vele hült, belesüllyedt az éjbe. És a csókod is elmenekült, belehullt a sötétbe. Behunyom a szemem. Csupa pont, pici pont, tűzvirág a sötétség. Szíveden, szívemen motoz halkan a mélység. Zuhanás, lebegés. Tovaszállt a szavad. Az ablak szeme rés: fekete macska árnya suhan, elsuhan zölden az ablak alatt. Gépkocsi zúg el az ablak alatt, fényszóró villan, az égre sikolt - sápatag síkon fekete folt -, fényszóró villan, jaj ha elér: nyakadon lüktet egy lágy, meleg ér. Szunnyad a vállad meztelenül, lebben a sóhaj s elmenekül; sóhajtom, szállj el, érjed utol: az álom az éjbe, a mélybe hatol. Ez már az álom, mély, puha, lágy; csitul a szívem, és csitul a vágy. Zsongó sötétben halk húr rezeg, ivorszin ékszer karcsú kezed; zsongó sötétben megkeresem, őrzi az álmodat halk szerelem. Szülőföld Ez itt a Hernád. (Vagy a Bodrog.) Csöndes folyó: a legnagyobb; három lépéssel általiépem. Tükrén kéklő fények rezegnek, s mohos zugokból rám nevetnek a partját mosó kis habok. Régi dolgokról zúg meséket, lágy esteken, hús hajnalon- Dunának, Oltnak egy a hangja - a tét a lét forró kalandja, s én ezer éve hallgatom. Papírhajót sodor a habja, s amit mesél, nincs annak mása, s nem hallja más, csak aki látja a parti tüzek lobogását, csak aki ma is hallva hallja- Dunának, Oltnak egy a hangja - a föld szivének dobogását. Sóshi a vonatról Japán mértékre Elsuhan a rizsföld az ablak alatt, csak egy kócsag őrködik a tájon és egy szalmakalap. T udja, államügyész úr - mondta Jano- vitz úr engem nem lehet egyköny- nyen becsapni, végtére is nemhiába vagyok zsidó, de amit ez a fickó müvei, nem fér a fejembe. Ez nem egyszerűen kéziratfejtés, ez... magam sem tudom, micsoda. Képzelje el: odaadja neki egy nyitott borítékban a kéziratot, ő rá se néz az írásra, csak benyúl a borítékba az ujjával, végigtapogatja a sorokat, közben fel-felszisszen, mintha valami sértené. És kis idő múlva el is kezdi jellemezni az írás tulajdonosát, úgy ám - szóval álmélkodna ön is. A hajszínig mindent elmond pontosan az emberről. Egy borítékban odaadtam neki az öreg Weinberger levelét, és mindent eltalált, még az öreg cukorbetegségét és közeli csődjét is! Nos, mit szól hozzá?- Semmit - vetette oda szárazon az államügyész. - Talán ismerte az öreg Wein- bergert.- Dehát még csak nem is látta az Írást - erösködött Janovitz. - A látnok azt állítja, hogy minden kézírásnak van egy bizonyos fluiduma, és azt pontosan ki lehet tapintani. És még azt is állítja, hogy tisztán fizikai jelenség, mint a rádióhullám. Államügyész úr, ez nem csalás; ez a Karadagh herceg díjmentesen csinálja, egy ősi bakui családból származik, ezt egy orosz árulta el nekem. De minek meséljek itt annyit önnek, győződjék meg róla személyesen, ma este nálunk lesz. El kell jönnie önnek is.- Nézze Janovitz úr - mondta az államügyész -, ez mind nagyon szép, de külföldieknek csak ötven százalékban hiszek, különösen akkor, ha nem tudom, miből élnek, fakíroknak még kevésbé hiszek, és ha mindemellett még herceg is, akkor már egyáltalán nem hiszek neki. Hol tanulta ezt, mondja? Aha, Perzsiában. Hagyjon engem békén, Janovitz úr, az egész Kelet egy nagy humbug.- Na, de államügyész úr - védekezett Janovitz -, ez a fickó kizárólag tudományos alapokon magyaráz mindent, és mondom önnek, semmi varázslat, semmiféle titkos erők, hanem szigorúan tudományos módszerek.- Akkor még nagyobb humbug - jelentette ki szemrehányón az államügyész -, Janovitz úr, csodálkozom magán, egész életében nagyon jól megvolt tudományos módszerek nélkül, s most egy ilyen dolgot véd... Hogyha valóban volna benne valami, messzeföldön híres kellene hogy legyen, vagy nem?- Nos igen - bökte ki Janovitz úr kissé bátortalanul -, de ha egyszer a saját fülemmel hallottam, mint találta el az öreg Weinberger jellemzését... Az zseniális volt! Szóval eljön ma, államügyész úr... Ha csaláson alapszik az egész, leleplezi ön azonnal, ehhez aztán kiválóan ért, önt nem lehet becsapni!- Nehezen - válaszolta szerénykedve az államügyész. - Eljövök hát, Janovitz úr, de csak azért, hogy a maga fenoménjét alaposan szemügyre vegyem. Szégyen, hogy milyen hiszékenyek az emberek... Na, de nem szabad elárulnia neki, ki vagyok. Várjon egy percet, borítékba teszek akkor egy kéziratot, valami egészen különlegeset. Fogadjunk, hogy rábizonyítom a csalást? Tudnunk kell, hogy az államügyész (pontosabban a föállamügyész úr, dr. Klapka) a következő esküdtszéki ülésen Hugo Müller gyilkossági ügyében a vádat kell hogy képviselje. A gyáros és milliomos Hugo Müllert azzal vádolják, hogy öccsével, Ottóval először hatalmas életbiztosítást köttetett, aztán a hirschbergi tóba fojtotta; ezenkívül azzal gyanúsították ezt a Müllert, hogy évekkel ezelőtt a szeretőjét tette el láb alól, amit természetesen már nem lehet bebizonyítani; röviden, egyike volt ez azon nagy tárgyalásoknak, amelyekbe az államügyész minden erejét beleadta. Azzal a szorgalommal és alapossággal tanulmányozta az aktákat, amely miatt a legrettegettebb vádló hírében állt. Az ügy homályos volt, és az államügyész egyetlen közvetlen bizonyítékért mindent megadott volna. De ahogy a dolgok álltak, inkább a meggyőzőerejére KAREL ÓAPEK kellett hagyatkoznia, hogy Müllert kötél általi .halálra ítéljék, merthát az minden vádlónak dicsőség! Janovitz úr kissé ideges volt ezen az estén. Visszafogott hangon mutatta be egymásnak a két embert. - Ó Karadagh herceg, doktor Klapka; gondolom kezdhetjük, nemde? Az államügyész vizsla szemekkel méregette az egzotikus állatot; fiatal, vékony, szemüveges férfi volt, arca egy tibeti szerzetesé, s finom kezei akár a tolvajé. Szélhámos, állapította meg az államügyész röviden.- Karadagh úr - szólalt meg izgatottan Janovitz ide, ehhez az asztalkához! Az .ásványvizet már odakészítették önnek! Kérem, kapcsolja fel a kis állólámpát, a csillárt eloltjuk, hogy ne zavarja a nagy fény. így. Uraim, kérem figyeljenek - öhm - Klapka úr magával hozott egy kéziratot, ha Karadagh herceg volna olyan kedves... Az államügyész köhécselt és úgy helyezkedett, hogy a látnokot egészen szem előtt tartsa. - Itt a kézirat - mondta, és kivett ezzel egy nyitott borítékot a levéltáskájából.- Tessék.- Köszönöm - felelte halkan a látnok; magához vette a borítékot és behúnyt szemmel forgatta az ujjai között. Hirtelen reszketni kezdett és csóválta a fejét.- Egyedülálló - mormolta maga elé és ivott az ásványvízből. Aztán becsúsztatta vékony ujjait a borítékba és megdermedt; úgy tűnt, mintha a különben is sápadt arc még jobban elfehéredne. A szobában olyan csönd uralkodott, hogy hallani lehetett Janovitz úr nehéz lélegzését, ugyanis golyvája volt. Karadagh herceg vékony ajkai remegtek és vonaglottak, akárha izzó vasat tartott volna az ujjai között, s homlokát kiverte a veríték. - Ezt nem bírom ki - görnyedt előre, kivette kezét a borítékból, végigtörölte a zsebkendőjén, aztán többször az asztalterítőn, mintha kést élezne; erre az izgatottságtól ivott még egy korty vizet és újra az ujjai közé vette a borítékot.- Az, aki ezt irta - kezdte szárazon -, az, aki ezt írta... hatalmas energia ez, de olyan... - és itt láthatólag kereste a szót - olyan erő, amely leselkedik. És ez a lesel- kedés borzasztó! - kiáltotta és hagyta az asztalra esni a borítékot. - Semmiképpen sem szeretném, hogy ez az ember az ellenségem legyen!- Miért? - kérdezte az államügyész, nem tudván tovább türtőztetni magát. - Hát valami bűntényt követett el?- Ne kérdezzen - védekezett a látnok. - Minden kérdés befolyásol. Csak azt tudom, hogy ez az ember képes volna mindent elkövetni - nagy és iszonyú tetteket. Valami hallatlan akarattal rendelkezik... Hogy sikert csikarjon ki... Pénzt... Ez az ember a másik legyilkolásától sem riadna vissza. Nem, nem közönséges betörő; hiszen a tigris sem rabló; a tigris nagyúr. Ez az ember nem képes bemocskolni a kezét, de azt hiszi, uralkodni tud az emberélet fölött. Ha vadászatra indul, csak a zsákmányt látja az emberekben. Aztán megöli őket.-Túl jón és rosszon - mormolta az államügyész nyíltan egyetértve.- Ezek üres szavak - javította ki Karadagh herceg. - Senki sincs túl jón és rosszon. Az illetőnek megvannak a saját elvei az erkölcsről; nem bűnözik, nem lop, nem hazudik; és ha ölne, az úgy történne, akárha egy sakkpartiban mattoj adna. Ez az ö játéka, de ö pontosan játszm. - A látnok a megerőltetéstől összeráncolta a homlokát. - Nem tudom, mit jelenthet, de egy nagy tavat látok és ezen a tavon egy motorcsónakot.- És tovább? - meredt előre zihálva az államügyész. - Semmi egyéb nem látszik, mintha minden ködbe volna burkolva. A szörnyű, áldozatait kíméletlenül eltipró akarathoz hasonlóan rejtélyes. Semmi szenvedély, csak józanság. Teljesen józan mérlegeié mintha ec problémái mentes a tos, nincs Az a be felülről né sátánian kortyolt i egy komé hajhász, szeleg m retné ejte Ki nem ál- Hallj: ügyész - tos. Az, : erős, gár csak a , mestere, gal élőké furdalása médiás. . százalék:- Látja detten -, Nem a r volt ez?- Mi ji ügyész - Úgy: meg azt Schliefer gazembc- Nen vérgyilko von a a csónal:-Nad -, hát Iá mesés t<-Tag lamügyé a Müllen egyszeri tudtam ' ezt a Mi letapoga valami : valami I hasonlót-Na, Janovitz ha volna sem látt:- Szi\ előhúzta nagyon majd ki> elsápadi talankod közé tat mutatha tehát. Ezuta ügyész, hogy e: keserüe ez veler levele h: Én fajai Köszöni szem el Egyé MADÁCH IMRE* lVi EmiékldDOkrd MM Ilii Imi Kicsiny emléket Ígértél nekem, De nem csodálom, hogyha elfeledted, Egy szál virágot oly könnyen feledhet Leejtni a dús nyár kopár helyen. Te se csodáld, hogy én el nem felejtém, Kopár helyen hiánya oly nagy, oly mély. ‘A költőre emlékezünk, születésének 165. évfordulója alkalmából. Jól mondtad óh, ha tiszta reggelen Végigtekintünk bájos táj felett, Körűlünk zsong az élet műhelye, S napsúgár tölt el minden téreket: Nem az egyes fa, bérc, mi megragad, De a szellem, felettek mely lebeg, S kicsinységünknek fájó érzete Beléolvadni vágyik és remeg. Jól mondtad óh, ha hallgi S hullámzó árján lelkünk Majd játszi kedvben rozst Majd vad vihar s szirtek I Nem az egyes hang az, n De a szellem, mely mélyé S bár félig értjük meg esi Ragad, ragad, s lelkünk i Jól mondtad óh, ha csendes éjfelen Végignézünk a milljó csillagon, S porszem-világunk és a végtelen Közt állva, sejtés bűvarázsa von: Nem az éj s csillag az, mi megragad, De a szellem, mely közte tévedez, S mint idegen s velünk mégis rokon, A múlt lelkűnknek fájó kéjt szerez. De azt nem mondtad, im Hogy, drága nő, ha hozz. Nem játszi kedved, gazdi Nem lelked büszke röpte De az a szellem, mely kö S egy ily világot szent ec S mit éjfél, nyári nap, mii Egyszerre mindaz általár
