Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-06-24 / 25. szám
SÁNDOR ak és fényes paloták mindnyájan repedeznek, tlik, másik csak elomlik és rendre düledeznek ik, mint dísztelen szalag, egy-tömbbé szövetkeznek. ink hátunkon ostorunk és nem értjük: mit akart, teákkal, autó-csapákkal vonalozta a talajt tét miránk kockát vetett s mérges gázzá nőtt a kard. záporok torkos sikátorok csíkozzák mi életünk iák munkáért sem adnak, azt mondják, hogy: „jaj k: „iszony ami van ma, bizony már semmit sem lek s e silány özönnek csöppje is majd kincset ér, máz csak, lesz az elmúlt lázak telje és valódi vér, era a tűnt század arca s másként illeti babér. yen így alusznak majd - ében tokjában szép drágakő: íja s orrunkat facsarja: élet lesz és ép erő, inös pénzek góca: bölcs lesz majd és jótevő. m rímet verve vártam, hogy jobbak következnek, ügyök, de sajnos a napok sebesen kerekeznek, am, ezerkilencszázban harminckettőt jegyeztek. ngyal-zene! szűz régiód adósa írszakok tüntén vesztes szavam íz átfutó csaták ponyváiban volt a bor, illatosabb a rózsa, nes, a formátlan, a kósza, rág ölén a hervadás-iram - ólyton-új és folyton-hasztalan rdul feléd a szó-habok hajósa, ltjait elhagyva, égi rend i, szerelem tiszta harmóniája lines láz-lökés, nyugalmasan teremt, ittjain felragyog glóriája, legfakúl, fülében pőre csend, i angyalok szent geometriája. gasságos szobám méri az esti kéket, n kémények, tetők zeg-zugas szövete; ák üregein tompán dobog az élet, ly villany-foltoktól arany és fekete; > ablak, hol a szem a háztetőkön ellejt, k-cakkok tánca, mely a hegyfalig suhan; gy csillag lüktetőn issza a mérhetetlent, hal az óceánt, egykedvűen, társtalan reg az este. nylge teste, réti ének. jnak a vének. ien a templom dombja, i a torony gombja, i záporok sötéten dnak át a réten. I a nyári ének, iák már a vének, s az árny, az este, <g a cserje teste, rive kivásik. akár a másik. gy rég volt, vagy nem-rég. igyos az emlék, on piros láz van. )k sírnak a házban, szádról a festék? csípik az esték, tgy, hogy rég, vagy nem-rég, narad semmi emlék, ibér szíve vásik, nyár, mint a másik, a cserje kontya. ősz kolompja. Ínyt megeste. eg az este. Armin Cronauge A busz csökkentett sebességgel futott Heid- dorf falucskában. A vendéglő előtt egészen lelassított. Az öreg Weisbach ott állt a lámpa alatt, kutyájával. Amikor a busz közelükbe ért, az öreg sapkájához emelte kezét, a buszvezető viszonozta köszönését.- Látod... - mondta az öreg a kutyának -, most már üdvözöl bennünket! Ezt Hobusch- nak köszönhetjük! Csaknem besötétedett. Weisbach rövidre fogta a kutya pórázát.- Gyere, Ajax! A busz már a falun kívül futott. A vezető felkapcsolta a világítást és gyorsított. A régi pajta előtt kétszer megnyomta a kürtöt. Hosz- szan, szomorúan szólt a hang a mezők felett. Kevés utas volt a buszban, szundikáltak. Egy fiatalember, aki a legelső ülésen ült, megszólította a vezetőt.- Miért kürtőit?- Látta az öreget a kutyával? - kérdezte a sofőr.- Igen. Őket köszöntötte?- Mindössze egyszer beszéltem vele, amikor az öreg Hobuscht temették, akkor is pár szót. Ők egy házban laktak. Most minden este a vendéglő előtt áll és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy maga az öreg Hobusch áll ott és vár ránk... x Weisbach hazafelé baktatott a kutyával. A traktormosónál megálltak, leült egy ládára, a kutya a lábához feküdt. „Szeretném tudni, miért dudált...?“ - töprengett. Nem emlékezett, hogy a gyorsjáratú busz valaha is dudált volna Hobusch életében. Hobusch... igen, persze...“ Persze, ő tudta, mit művel a buszvezető és Hobusch. De úgy tettek, mintha nem tudná. A szemüveges vezető egyre mondogatta Ho- buschnak:-Jól figyelj, öreg! Ha rájönnek, botrány lesz! A polgármesteretek előtt már három éve fekszik a kérvény, hogy megállót létesítsenek a faluban. De nem megy, érted? A gyorsjáratú busz nem állhat meg minden faluban, azért gyorsbusz! Hobusch természetesen megértette, és hallgatott. Weisbach, meg ö délben együtt mentek a konyhára, ahonnan az ételmaradékot hozták a kutyának, megittak egy pohár sört, a délutánt pedig kerti munkával és sétával töltötték. Este a vendéglőben találkoztak megint, megittak egy pohár sört, aztán Ho£ 'ppen véget ért a krimi a tévében, tehát kilenc óra lehetett, amikor megpillantottam a pókot. Az ebédlő sarkában szőtt hálójában gubbasztott. Bár nem volt egy tarantula, látványa mégis mélységes undort keltett bennem. Az a sok láb, az a duzzadt potroh vagy mi... Brrr! Kiver a hideg veríték, ha rágondolok. .. Habozás nélkül agyoncsapó szerszám után néztem. Keresés közben azonban hirtelen eszembe villant: nincs nagyobb szerencsétlenséget hozó tett annál, mint amikor egy pókot este csapunk agyon. Ezt minden gyerek tudja! - Akkor hát mitévő legyek? - töprengtem magamba roskadva. - Elvégre mégsem hagyhatom! Még elbújik valahová, vagy ne adj’ isten, rám mászik, miközben alszom! Nem maradt más hátra, meg kellett vámom a hajnalt. Fogtam egy széket, az undorító rovar hálója elé tettem, és vir- rasztottam. Egy pillanatra sem vettem le róla a szemem! - Előlem ugyan nem lógsz meg! - vigyorogtam harciasán. Teltek-múltak a percek, a negyedórák, órák, a pók nem mozdult. Unalmamban - leküzdve undoromat - megszámoltam a lábait, szemügyre vettem feketén csillogó törzsét. Időnként még a szemeit is látni véltem! Igen, a szemeire figyeltem fel először! Mintha engem néztek volna... De nem ám akárhogyan! Esküdni mernék, hogy barátságosan! Vagy kedvesen? Mindegy, az biztos, hogy nem ellenségesen. Bámultam, bá-. múltam a pókot, s egyszer csak úgy éreztem, valami megváltozott rajta! Pebusch ment a kutyával a mezei pajtához, öt perccel nyolc után jött a busz. Felszálláskor Hobusch egy pillantást vetett az alvó utasokra, megbiccentette a kalapját és leült az első ülésre. A kutya a lábánál a padlón. Néhány perccel később a vezető újra fékezett, Hobusch harminc pfeniget adott neki, elköszönt és kiszállt. Minden este így volt. Másnap reggel, amikor a cipőgyári szolgálat véget ért, gyalog ballagott haza. Andrássy Tibor rajza (Gyökeres György fotoreprodukciója) Egyszer azonban ellenőr volt a buszon, és az ügyelet jelentette a közlekedési vállalat igazgatójának. A busz vezetője figyelmeztetést kapott, mert megállt és az öreget elvitte egy darabon, méghozzá a kutyájával! x Weisbach megtömte a pipáját. Maga előtt látta a jelenetet, amint négy férfi kiviszi a házból Hobusch holttestét. A temetési lovak feldíszítve, a kocsis fekete kalapban. A polgár- mesterre vártak... A kutya türelmetlenül felállt, megrángatta a pórázt.-Várj még! - szólt rá Weisbach. - Nem tudom, miért dudált a pajta előtt.. igen, Hobusch miatt... - mondta. A kutya olyan erővel húzta, hogy fel kellett állnia. Elindultak. Nézte a kutyát és arra gondolt, milyen erős és okos állat. Miközben igyekezett, hogy követni tudja, dig még a lábait sem mozdította! És mégis! Valahogy nem undorodtam any- nyira tőle. Mi több, megtetszett! Efféle megállapításokra jutottam: a pók a természet csodás alkotása, a tökéletes szimmetria, a páratlan célszerűség! És a hálója! Az ablaküvegen dőzsölt néhány légy délután, fogok neki egyet, hátha éhes CSÓKA FERENC szegény. Áthatott a tudat, hogy erősebb vagyok nála. És mégis tudom szeretni! Ügyködésemet hamarosan siker koronázta. Csupán az okozott gondot, miként adjam a legyet a póknak? Végül aztán egyszerűen a hálójába tettem. Szinte leírhatatlan az az izgatottság, mely barátomat az égből pottyant vacsora láttán elfogta! A kezemet még alig kaptam el a hálótól, már le is csapott a légyre! Jónéhány másodpercig eltartott, amíg rájöttem, mit csinál! Behálózta a legyet! - Milyen eszes az én kis lakótársam! - kacagtam fel büszkén. Közben úgy tűnt fel, falatozott is valamicskét, mert miután lemászott a légyeszébe jutott az a nap, amikor nyugdíjemelés-ügyben a városban járt. Akkor meglátogatta Hobuscht a munkahelyén. Meggyőződhetett ott róla, milyen értelmes a kutya. Hobusch kinyitotta az ajtót és rászólt:- Fuss körbe...! Ajax a kerítés mellett körbefutotta az üzemet. Amikor visszatért, Hobusch megsimogatta. • - Megkönnyíti a munkámat... - mondta.- Tízpercenként körbefut, félóránként együtt megyünk. így volt. De most a kutyának nincs dolga- gondolta Weisbach. Talán jó lenne valamilyen szolgálat, ahol együtt tudnának dolgozni. „De aki egy életen keresztül gürcölt, annak joga van a pihenéshez..- fejezte be a gondolatait. Hobusch halála óta nem találta a helyét. Szokása volt, hogy tizenkét órakor ebédelt, gondoskodott a kutyáról, tett-vett ezt-azt, majd fél nyolckor a vendéglő... Mindez most már nem elégítette ki. Érezte, hogy a napok sokkal hosszabbak, sok ideje volt gondolkozni magáról és más dolgokról. Mindenekelőtt Hobuschról... „Én sem vagyok rosszabb nála... - gondolta. - Szeretném tudni, engem felvennének-e a buszra... vagy efogadnának-e a cipőgyárban? Neki mindent megadtak, amire szüksége volt. Kis zsebrádiót, képes folyóiratokat, a felvágott tűzifa mindig ott állt készen a vaskályha mellett. x A gyorsjáratú busz a végállomásához közeledett. A buszvezető a fiatalemberhez fordult:- Nem tudom, megérti-e... de mindig, valahányszor az öreg pajta előtt elhajtok Ho- buschra gondolok. A „papára“, ahogy mi neveztük. Három éven keresztül állandóan velünk utazott. Már hozzátartozott a járathoz. És a faluból soha senki nem tett ellene panaszt... Kis szünet után még folytatta:- Amikor a temetés utáni napon a vendéglő előtt az öreg Weisbachot a kutyával megpillantottam, szinte megdermedtem. Úgy tűnt, hogy az öreg áll ott... annyira hasonlítottak már egymásra... x Weisbach másnap korábban ébredt, mint szokott. Kinyitotta az ablakokat, alaposan kitakarította a lakást, elment tejért, megcirógatta a kutyát, kiadósán megreggelizett és kiállt a ház elé. Várta a korai buszt, köszönt a vezetőnek, ahogy máskor aztán visszament, ágakat vágott a kertben és elindult a temetőbe. A kutya leült a sírdomb közelében. Az öreg nyugtatta:- Ki fogunk jönni egymással...! És amikor egyik este a gyorsjáratú busz a vendéglő előtt elfutott, a vezető elmosolyodott. „Megint figyelnem kell a pajtánál...“- gondolta. Az országúton felkapcsolta a világítást és felvette az öreg Weisbachot a kutyával ANTALFY ISTVÁN fordítása ről, mintha frissebb, nagyobb, mozgékonyabb lett volna. Sikeremen felbuzdulva, gondoltam egy nagyot! Mi lenne, ha odatartanám elé az ujjam? Megismerné-e az élelmet adományozót? Na lássuk csak! Szent Habakukk! Az ujjamra mászott! Mit akar? Mit csinál? Váratlanul, melegség járta át a testemet. Csak nem? De, dehogynem! Hiszen érzem. Pók barátom szeret engem! Jobb kezem középső ujjával gyengéden megsimogattam a hátát. Engedte! Egyszerre na- gyon-nagyon kíváncsi lettem, vajon mi a neve? Van ilyen pók egyáltalán, vagy csak álmodom? Körmöm hegyével iciri- picirit megböktem fekete potrohát. Azonnal visszaszaladt a hálójára. Mérhetetlen boldogság járta át a szívemet. Várj egy kicsit, pókocskám, mindjárt jövök!- mondtam, és átballagtam a másik szobába a rovarhatározóért. Miután ráakadtam, visszasiettem a pókomhoz.- Na, most megnézzük, ki fia-lánya vagy! - szellemeskedtem. Nem kellett sokáig lapozgatnom. Ott feszített a könyvben oly büszkén és méltóságteljesen, mintha éppen születésnapja lenne. Hangosan olvastam, hogy ő is hallja: - Latin neve Hókusz Pókusz. Fekete. Stimmel! Hálót sző. Valóban! Legyekkel és más rovarokkal táplálkozik. Helyes! Mér... Jesszusom!- dobtam el kimeredt szemmel a könyvet és... ...Sokáig néztem megkönnyebbülten a fekete foltot, amely az imént még pók volt. Megmenekülésem felett érzett örömömben még azt is elfelejtettem, hogy babonás vagyok.
