Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-06-10 / 23. szám
Utó. úr, engedje Lszép sorjában el- dé kérem, ne sza- t elfelejtek valami nagyon bántana. leget bánt engem i 'tönkretesz, alig dent, úgy, ahogy és ha bűnös va- ivösre, de ha nem <or innen egyene- :anatóriumba me- i nincsenek kötél; tehát, hogy én, Zenkov - egyéb- ves vagyok - az izom mint kapus, egyszerű munka, ipusfülkében ülök, ik, dolgozószobák i a telefonkagylót, Itt az orvosi kar", Italában ügyelek ettek a munkám- n kaptam letolást, kapok egy papi- köszönetnyilvání- ességteljesítésért, az igazgató meg g a napig, amíg dolog, végül ide- gyelő úr, bár - ha k lennem - nem talos ügyben önt tudja, nálunk nyá- teli vizsgák. Akkor érettségizetteket, tkeznek hozzánk, kar lenni. Minden elentkezó, elképr csetlik-botlik ná- yosókon. Járnak ednek, suttognak, kben lapoznak... ba verődve ácso- rémísztgetik... tanársegéd ilyen , amaz meg még esz szegény cse- ra képesek feliz- gy némelyeknek megnek! s szívcsepp van í. Ha valaki rosz- :sepp Valosedant pohár vízbe. Ez ikre. ezetes napon is zdödött minden, gált egy anyuka, islányával. Ször- íny, csak úgy re- a haját simogatja, simogatja, odakap a szíenkor a teendő, eedant, vizet töl- a vízbe néhány s már vittem is zonyság - mongekre. ondja: löm, én tényleg erre: magát. Hiszen vizsgázik majd. lány: la Gracsev do- i fizikából, és ■ Azt mondom:- Kedves kislány, mi jogon sértegeti a mi dolgozóinkat? Viktor Geor- gijevics Gracsev nagyon jó ember. En aztán igazán ismerem őt! Ezt mondtam és visszatértem a kapusfülkébe. De az anyuka nyomban utánam jött:- Tisztelt elvtárs! Szeretnék önnel négyszemközt beszélni. A kislányom nagyon ideges. Mindjárt hisztérikus rohama lesz, higgye el. Legyen a segítségemre, az isten szerelmére kérem! Azt mondom:- Kérem, kérem - és már akarom is előszedni a valosedanos üveget.- Nem - állít meg az anyuka -, ön nem értett meg engem. Én egy kis protekciót kérek öntől, ön azt mondta, jól ismeri Gracsev docenst. Nem szólna neki pár szót a kislányom érdekében? Nem akarunk semmi Tiltakozni kezdtem, felügyelő úr. Nem akartam semmiképpen elfogadni. Még morogtam is:- Ugyan kérem, hogy nézne az ki... De az asszony a zsebembe gyömöszölte a pénzt és a lányával együtt fürgén eltávozott. Ezután egész este furdalt a lelkiismeret, igazán szenvedtem. „Ej, nincs ez rendjén!“ - gondoltam. És elhatároztam, hogy visszaadom a pénzt. Másnap idejében megérkeztem a munkahelyemre, ülök a kapúsfülkében és várok. De az assszony csak nem jön. A folyosó meg ismét tele emberekkel. Jönnek- mennek, idegeskednek. Egyszer csak oda jön hozzám egy ismeretlen nő. Egész szemre- való. t- Jó napot, Ivan Szergejevics - mondja. - Magát keresem. NyikoGRIGORIJ GORIN különöset, csak hogy legyen hozzá kedves... És néz rám fájdalmas képpel. Mögöite felbukkant a lánya - falfehér és a szája szélét rágja. Hát ezt már nem' bírtam nézni, felügyelő úr. Szerettem volna ököllel az asztalra vágni és rájuk ordítani, de megsajnáltam.öket.-Jól van, anyuka - mondom. - Megpróbálom. Hogy is hívják a kislányt,- Nyikolajeva - mondja.-Jól van, megpróbálom - mondom én. Felmentem a fizika tanszékre. Ácsorogtam ott vagy öt percig, elszívtam egy cigarettát, aztán visszamentem a helyemre. Az asszony rohan felém. Azt mondom neki:- Rendben van minden. Vizsgázzon le a kislánya és többé ne eméssze magát. Az asszony meg így szól:- Nagyon köszönöm!- Nincs mit - felelem. Miért tettem ezt, felügyelő úr? Azért, hogy a kislányt bátorítsam. Azt gondoltam magamban, higgye azt a kislány, hogy valaki szólt az érdekében. Ettől megnyugszik egy kicsit. És ha tanult, úgyis levizsgázik. Ezt gondoltam én, felügyelő úr, semmi más nem járt az eszemben. És valóban, kis idő múlva a kislány boldogan jön felém. „Egyesre vizsgáztam, anyuka, egyesre“ - kiabálja. összecsókolóztak és ugrálni kezdtek az örömtől. Én meg csak ültem nyugodtan, lám, sikerült a cselem. Aztán odajöttek hozzám köszönetét mondani. Hogy én vagyok a megmentőjük, meg hogy nagyon jó ember vagyok és még más effélét beszéltek. Én meg persze ültem és zavarban voltam. Az anyuka pedig a sok dicséret után a táskájába nyúlt és 25 rubelt nyomott a markomba. lajeva küldött. A fiam ma vizsgázik fizikából. Segítsen! Majd’ hanyatt vágódtam.- Megbolondult? - ripakodom rá.- Nem tehetek semmit. Menjen isten hírével és ne tartson föl. Erre az asszony sírva fakad.- Drága barátom - sóhajtozik -, nagyon szépen kérem. Ne legyen ilyen kegyetlen. A fiamnak orvosnak kell lennie. Nagyon tehetséges. Már gyermekkorában békákat boncolt, meg mindenfélét. Ha nem jut be, nem élem túl. Magas a vérnyomásom! Mit tehettem, felügyelő úr? Hiszen emberek vagyunk. Segítenünk kell egymáson. Vagyis hát ismét engedtem a kísértésnek. Az asz- szony könyörgésének nem tudtam ellenállni.- Nem is kell - mondja. - Csak szóljon egy-két jó szót az érdekében. Felmentem tehát ismét a tanszékre. Elszívtam egy cigarettát, aztán visszajöttem.- Minden rendben! - mondom.- Mehet-a fia, és ne féljen!- Köszönöm - mondja az asz- szony. - Nagyon hálás leszek önnek. De hiszen meg sem kérdezte, hogy hívják a fiamat!- Az semmi - mondom. - Elmondtam, milyen a külseje. Bizonyára hasonlít magára, nem?- Nem bizony - mondja.- Ö a mostohafiam! Dühbe gurultam. Azt mondom:- Ne idegesítsen, anyuka! Én mindent megtettem. Most már a fián a sor.-Hiszi, vagy sem, felügyelő úr, fél óra múlva odaszalad az anyukához egy szemüveges fiú, összevissza csókolja őt és azt mondja:- Egyes! Az anyja odaküldi hozzám:- Köszönd meg Ivan Szergeje- vicsnek! A fiú szorongatja a két kezemet, beszél össze-vissza, én meg érzem, hogy a mama valamit a zsebembe gyömöszöl. Védekezem, nem akarom elfogadni, de a fiú fogja a két kezemet, moccanni sem tudok. Nem tehettem semmit. Távozáskor azt mondja az anyuka:- Holnap vizsgázik az unokaöcsém. Orlov a neve. Nagyon kérem, csináljon neki is egy kis protekciót ... Én már úgy beleuntam az egészbe, hogy azt mondtam, most már minden mindegy.- Jól van - mondom. - Küldje el az unokaöccsét. Vizsgázzon le ő is, nem bánom! És azóta így megy ez. Naponta jönnek hozzám a szülök. Kérnek, könyörögnek. Én persze senkinek nem ígérek semmi biztosat. Ha a jelölt levizsgázik, jól van, ha nem, én nem tehetek róla.- Elnézést kérek - mondom ilyenkor -, nem jött ki a lépés. A fiacskája biztosan semmit sem tudott, ha még az általam szerzett protekció ellenére is kidobták. Nem az van neki megírva a sors könyvében, hogy doktor legyen belőle. Sokan kérik a segítségemet. Később már azt is megígértem, hogy más tanszékeken is közbenjárok. Nem sokkal később pedig más karokon is intéztem protekciót. Jön hozzám például egy szülő és azt mondja:- Ivan Szergejevics, a fiam a jogi vagy esetleg a vilamosmémöki fakultásra megy. Nem tudna a segítségemre lenni? Hát miért ne?- Csak menjen - mondom. - Mindent megteszek, ami rajtam múlik. Csak vizsgázzon le nyugodtan. Reggel aztán felkeltem és idejöttem, felügyelő úr! ítéljen el, szigorúan ítéljen el! Már úgy sem bírok szenvedni. Nincsenek kötélből az idegeim. Az ön fia véletlenül nem szeretne bejutni valamelyik főiskolára? Nem?! Akkor engedje meg, hogy rágyújt- SÁGI TÓTH TIBOR fordítása tak körülötte, felugráltak a kanna szélére, remélve, hogy legalább egy csipetnyi kenyérhéjat sikerül kikapni a kannából. „Várjatok, mindjárt hozok még nektek valamit, csak ezt kiöntöm a disznónak.“ Amikor kinyitotta az ólajtót, először csak résnyire, megrémült a tomboló állattól, mely bizonyára ki is tör, ha nem érzi meg a moslék illatát. Izzadt a fiú, alig tudta kiönteni a kanna tartalmát, lökte, dobálta az edényt az állat, falta volna be azt is. Közben hadakozni kellett a csibékkel, elhessegetni őket, a vályúba akartak ugrani mindenáron, mit sem törődve a veszéllyel. A tyúkok, bármennyire éhesek voltak ők is, a háttérben maradtak. Az egyik csibe, fehér, mégis bereppent. Abban a pillanatban lecsapott rá a disznó. Mely különben anyakoca volt, éppen kicsinyeket várt. A fiú odakapott, kirántotta a csibét a fogak közül, majd letette a földre. Fölsóhajtott. Aztán bezárta az ólajtót, megfogta a kannát, a másik kezével megtörölte homlokát, szemét, melyet már csípett a verejték. Ekkor vette észre, hogy a megmentett fehér csibe rogyadozva megy, nagyon lassan, teste szinte súrolja a földet, miközben a többi csibe kíváncsian követi. Aztán egyszer csak belécsíp az egyik, majd a másik, aztán a harmadik, negyedik. A hasa alá csípnek. És zúdul már rá mind. A testvérei. „Mi ez, mi történik?“ A fiú felkapja a csibét, megnézi jobbról, balról, majd a hátára fordítja tenyerében, a csibe hagyja magát, és akkor látja, a két vékonyka remegő láb között felhasítva a finom bőr, egészen az üres begyig. Nyitva a test. „Talán, ha összevarrnám?!" A többi csibe meg csak makacsul a fiú nyomában, fel-felugrálva, szaggatnák ki kezéből testvérüket és eltüntetnék pillanatokon belül, mint a kukoricaszemeket. A tyúkok továbbra is a háttérben, oldalognak, értetlenül kapkodják a fejüket. A fal mellett hokedli. A fiú óvatosan ráteszi a láthatóan gyengülő testet. Csirkeketrecszag, disznóólszag, hús- és vérszag. A csibék ellepik a hokedlit. „Ez nem igaz. Hogy képesek a saját..." A fiú elfordul, lép néhányat és a falnak támaszkodik. „Szörnyű ez a hőség.“ Hűség. Mire visszafordul, üres a hokedli, a környéke is. Minden olyan, mint addig volt, míg ki nem lépett a házból, erre a hátsó udvarra. A szülőföldjén. BODNÁR GYULA M intha a nap külön tüzet rakott volna valahol a közelben. A növényekben már egy halk jaj elsuttogásához sincs elegendő nedv. A ház melletti kiskertben leereszkedtek az uborkalevelek, megannyi kucsma. A kórházkert fáinak lombjai még úgy-ahogy bírják, verik vissza a fényt, de ha megkaparnád alattuk a földet, nem találnál ott életet. Mélyebbre húzódott. Vagy máshova. Itt, fent, árnyékban is nehéz, legalább álmodni lehetne, egy kicsi jót. A fiú, aki tegnap este érkezett, hogy hosszú szünet után néhány napot ismét a szülőföldön töltsön, kilép a hátsó udvarra. Udvar? Néhány lépésnyi terület, drót- és pléhkerítésben. A hőség egyszerre szárít és bont itt. Kemény föld, ürülékfoltokkal, szürkésfehér lerakódás a deszkákon, szinte vakít a napfényben, ugyanakkor csirkeketrecszag, disznóólszag, mely most, hogy a fiú kilépett, felkavarodik. Megemelt szárnyakkal, csipogva-hápog- va, káréivá rohan a baromfisereg a kerítéshez, felerősödik az anyadisznó hangja, dobálja a vályút, tépi az ólajtót. „Ezek ma még nem ettek.“ A látvány, a hangzavar, az éhségnek ilyen vad megnyilvánulása egyik pillanatról a másikra szinte kirántja a fiút a hőség okozta kábulatból. No meg a legyek, melyeket eddig észre sem vett. Megszállták, öt is. Visszafordult a házba. A konyhában, a pincelejáróban, a garázsban összeszedett-kapart ezt-azt, kenyérdarabot, lisztet, darát, pár szem kukoricát az egyik zsák alján. Aztán vizet forralt, ahogy egykor az anyjától látta. Mikor elkészült a moslék, ritkának találta. „Mégis több a semminél.“ A csibék, tyúkok, kacsák pillanatok alatt eltüntették a kukoricaszemeket, alig lépett kettőt a fiú a disznóól felé, már ott voltak a nyomában, rajzota>-4-' > fi L. o ■O <0 a n 1 £ I 8 .9. E. B. LUKÁC A Duna Időtlen idők óta vonaglik kék hulláma, mint egy gyönyörű párduc, mely zsákmányára les; most a gőzhajó sípja félénken jelez ott, hol ezredév előtt fenyőtutaj tanyázott. örök idők óta kígyózik s lopva harapja partjait. Humuszt mosva, őrölve vad sziklákat. Medre mélyül, partja omlik, hullám hullámra vágtat, rönköt s civilizációt magával ragadva. Fordulnak ezredévek. Az ég is másként ragyog. Vén hegyek ormán lidérces őrtűz nem lobog. Habok pusztulnak, habok születnek. Habok. S a folyam széttekint. Szétnéz álmodva lent. Ahol őserdők zúglak, város támad: Moloch. Mélázz hát te is. Tűnődj el vele. Merengj! DÉNES GYÖRGY fordítása
