Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-22 / 3. szám

szó

8.1.22.

J

elentős történelmi évfordulók évébe léptünk. Még az idei legnagyobb ünnepünk, a februári győzelem 40. évfordulója előtt megemlékeztünk a januári plénum 20. évfordulójáról. Az idén ünnepeljük a Csehszlovák Köztársaság keletkezésének 70., ugyanezen a napon a csehszlovák föderáció kihirdetésének 20. évfordulóját és megemlékezünk a müncheni árulás 50. évfordulójáról. 1988 azonban nemcsak a múltra emlékezés szempontjából lesz fontos. A múlt eseményeihez is a tanulságok végett fogunk fordulni, mert azoknak is időszerű jelentőségük van: erőt adnak a jövőért folytatott harchoz.

Ez az év a 8. ötéves terv harmadik esztendeje, olyan év, amely sikere vagy kudarca szempontjából döntő lehet. És az, hogy ezt a „gyorsítás stratégiájának" szellemében fogant ötéves tervet veszélyezteti az elhúzódó extenzív fejlődés, egyáltalán nem titok. Az 1988-as év azonban - mint az a CSKP KB 1987. december 17-18-i rendkívüli fontosságú ülésének határozataiból adódik - nem lesz csupán a tervmutatók teljesítéséért és a gazdasági egyensúlyért folytatott küzdelem éve. Benne arról lesz szó (s ebben lesz fontossága és bonyolultsága), hogy határozott gyakorlati lépést tegyünk az átalakítás útján, és megkezdődjenek az alapvető gazdasági reformok és a társadalom mélyreható demokratizálása, mely szoros tartozéka ennek a reformnak.

Többször elhangzott, hogy az átalakítás forradalmi jellegű feladat, és sok olyan kérdést vet föl, amely az átalakítás útjaira, az általunk választott, illetve keresett útra vonatkozik. Joggal szembesítik a múltat a jelennel, a mi törekvéseinket másokéval, és az emberek joggal követelnek garanciát arra, hogy elképzeléseink nem maradnak puszta kívánságok, hogy céljaink nem torzulnak el a gyakorlati megvalósításban, az átalakulás előrevezető útjára határozottan rátérünk, és bennünket erről a szocializmus megszilárdításához vezető útról semmi sem térít le.

De hol vannak ezek a garanciák? Nem a széles néptömegeknek az átalakítással kapcsolatos viszonyában rejlenek-e, annak az alibista várakozó álláspontnak a leküzdésében, amelyet az adminisztratív, központosított, az utasítás és elosztás rendszerének megfelelő extenzív gazdaságirányítás alakított ki? De hogyan kell ezt a sokaknak vérébe ivódott, pszichikájuk és mentalitásuk szerves részévé vált előítéletet és szokást leküzdeni? Hogyan kell megtörni azokat a sztereotipiákat, amelyek számára az egész megelőző korszak olyan rendkívül termékeny talajt teremtett, amely a közöset az individuálistól, a társadalmi és az egyéni vagy csoportérdeket kispolgári szkizofréniával egymástól élesen elkülöníti? Hiszen a kispolgáriság már képességet szerzett arra, hogy a szocializmusban éljen és virágozzon, élösködve vívmányain, s amellett saját szociális lényegét külső pozíciókkal kendőzve társadalmi aktivitásra játszva homlokzatot emeljen a formaliz- más elé.

M

inden eredmény, amelyet a szocializmus építésében elértünk e kispolgáriság különféle megnyilvánulásai ellen vívott rendkívül nehéz küzdelem eredménye. A kispolgáriság forrása a bürokratikus centralizmus és a neki megfelelő deformálódott szocialista demokrácia (beleértve a párt vezető szérepének elferdítését). De ne feledjük: ezt a rendszert ugyanúgy az a kispolgáriság tartja életben a maga pszichológiájával és ideológiájával, amely a konjunktúra szerint változtatja érveit, és képes a legkülönfélébb tömegkampányokat kibontakoztatni, „pro“ és „kontra".

Épp ezek a körülmények kényszerítenek bennünket arra, hogy az átalakításban ne csak szervezési jellegű változtatásokat lássunk, melyek az irányítás formáira és módszereire korlátozódnak, s csupán a tervezés és az önelszámolás alapját érintő intézkedések; hanem az új gazdasági mechanizmus kialakítását (a szocialista gazdasági rendszer alapján) és az emberi tényező aktivizálását stimuláló egységes rendszert a szocialista politikai rendszer keretei közt, a politika - elsősorban a szociálpolitika - elsőbbségét érvényesítve a gazdasággal szemben). Lényegében arról van szó, hogy eltávolítsuk azokat a fékező tényezőket, amelyek elsorvasztják vagy megbénítják a dolgozók alkotókészségét, formalitástól mentes munka- és állampolgári aktivitásukat és megfosztják az embereket társadalmi felelősségüktől, esetleg ilyen vagy olyan formában ezt a felelősségüket gyengítik. •

A gazdasági mechanizmust átfogó átalakításáról elfogadott határozat és a CSKP KB 7. ülésének más dokumentumai a tudományos irányítás és a demokratizmus szerves egységének követelményéből indulnak ki. Más szóval: a központi irányítás és tervezés elkerülhetetlen lényeges javítása és ezáltal a vele foglalkozó szervek tekintélyének szilárdítása kérdését a dokumentum lényegében átértékeli, és egyidejűleg a vállaíati szféra felelősségének és önállóságának halaszthatatlan növelését tartja szükségesnek. A demokratikus centralizmus lenini alapelveinek következetes alkalmazásáról van szó, amint azt terjedelmesen indokolja a CSKP KB Elnökségének Milos Jakeé elvtárs által előterjesztett beszámolója. Ennek az alapelvnek a két oldala kölcsönösen feltételezi egymást.

Azok, akik az átalakítás sikerének garanciáit kérik számon, abból az aggodalomból indulnak ki - és teljesen jogosan -, hogy a jelenlegi új reformjavaslatoknál figyelembe vették-e a múlt és a más testvérországok tapasztalatait. Úgy gondolom, felelősséggel megállapítható, hogy jelenlegi törekvésünk a reformok megvalósítására ezekből a tapasztalatokból indul ki. Ennek bizonyítéka az átalakításban követett komplex eljárás, s mint erről az előbb szóltunk, komplexitásának tág értelmezésével, a demokratikus centralizmusra helyezve a hangsúlyt. Ezzel adva van nemcsak a jelenlegi igyekezetünk és a szovjet elvtársak törekvésének azonossága az átalakításban, amelyet a Szovjetunióban bizonyos időelőnnyel valósítanak meg, hanem az alapvető különbség is a Szovjetunióban folyó és a 60-as évek reformtörekvése közt, különösen abban a formában, ahogy a jobboldal prezentálja. A korábbi kísérletekre a centralizmus felszámolása és a piac spontán hatásának fetisizálása volt jellemző.

E

nnek a különbségnek azonban szélesebb alapja van, érinti a jelenlegi átalakítás és a jobboldali opportunisták 20 év előtti tevékenységének egész konfrontációját, ahogy ezt a tevékenységet a CSKP XIII.

kongresszusa után a pártban és a társadalomban bekövetkezett válság tanulságai meggyőzően felfedik. A jobboldal egykori szószólóinak ez a dokumentum ma is szálka a szemében. Nem csoda. Mi mindent meg nem tennének, hogy eltüntessék akkori tevékenységük nyomait épp most, amikor a Szovjetunió Kommunista Pártja által ösztönzött átalakításban alkalmat látnak (legalábbis ezt bizonygatják) saját politikájuk rehabilitására. Azok, akik Csehszlovákiában maradtak, és azok is, akik kenyéradóikhoz menekültek, és az ö szolgálatukban rágalmazzák hazájukat és a szocializmust, egyhangúlag azt hangoztatják, hogy az SZKP mai vezetése az ö „művüket" folytatja. A „prágai tavasz", „a megújulási folyamat", vagyis a január utáni fejlődés nálunk 1968 első felében szerintük előképe a mai szovjet átalakításnak - azzal a különbséggel, hogy Alexander Dubéek, Mihail Gorbaéovtól eltérően következetesebb, bátrabb lehetett, amit Csehszlovákia és a Szovjetunió „sajátságaival" magyaráznak. E szerint nálunk a demokratizmus hagyomány, míg a Szovjetunióban hiányzik, ezért - mint mndják - az átalakításnak felülről végrehajtott forradalom formájában kell végbemennie, hasonlóan Nagy Péter reformjaihoz.

Az ember nem hisz a szemének, hogy nálunk a jobboldal szemtelensége mennyire megnőtt. Egyesek leckét próbálnak nekünk adni az átalakításból, úgy lépnek fel, mint annak legavatottabb magyarázói, s úgy állítva be a dolgot, mintha erre egyenest Moszkvából kapnanak megbízást. Nyilvánvaló, hogy mi a szándékuk. Mindenáron és a lehető leggyorsabban akarnak politikailag helyezkedni, bemutatkozni és elfogadtatni magukat, színre akarnak lépni a kulisszák mögül, és rá akarják birni társadalmunkat, hogy fogadja el az ö elképzelésüket az átalakításról, ami igazolná tevékenységük folytonosságát, és egyben megkérdőjelezné azt a fejlődést, amely az ö politikai csődjüket követte, tehát azt, amelynek a konszolidáció időszakában alapja a szocialista értékek megújítása volt, és abból a forradalmi folytonosságból indult ki, amelynek kezdete a dolgozó népnek a burzsoázia fölött aratott 1948. évi februári győzelme volt.

Bizonyára szükségtelen, hogy a szocializmust országunkban - és nemcsak benne - veszélyeztető jobboldali erők megnövekedett aktivitásának súlyát túlbecsüljük. De ig- norálnunk azt a törekvésüket, hogy a Szovjetunióban kibontakozó fejlődést a maguk jobboldali opportunista ,,megújulás"-koncepciója szerint magyarázzák és csekélységnek minősítve, kézlegyintéssel intézzük el, mint olyat, ami a világ által csodált átalakítás forradalmi folyamatának melléktünete; komoly politikai könnyelműség lenne. Arról a könnyelműségről tanúskodna, ahogy az átalakítást és annak szoros kapcsolatát a szocializmussal értelmezzük. A párt központi bizottságának 7. ülésén elhangzott beszámolóban Miloé Jakeé ezzel kapcsolatban egyértelműen foglalt állást: igen, az átalakítást a társadalmunkban tapasztalható fogyatékosságok elvszerű bírálata alapján valósítjuk meg, de teljes mértékben respektáljuk a forradalmi folytonosságot, hogy megszilárdíthassuk a szocializmus vívmányait.

H

a a jobboldali opportunizmus 1968-as képviselőiről szólunk, és arról, hogy a történelem joggal söpörte el őket a politikai

élet színteréről, s hogy visszatérésük a közéletbe elképzelhetetlen és az átalakítással kapcsolatban tevékenységüket nem lehet igazolni, különbséget teszünk köztük és azok között, akik hittek a megújhódásról, a szocialista társadalom demokratizálásáról hangoztatott szólamaiknak. Tettéért természetesen mindenkinek vállalnia kell a felelősséget. Ha a párt a konszolidáció kezdetén nem vonta volna le a következtetéseket azoknak a tetteiből, akik felelősek voltak a társadalom bom- lasztásáért és a szocializmus veszélyeztetéséért 1968-ban, nem lehetett volna a válságot leküzdeni, és megújítani a szocialista építést. Azonban már ekkor kimondtuk, hogy a jövőjét biztosító értékelését mindenki maga írja, saját tetteivel, a társadalom javára végzett munkájával. Elvhű és becsületes álláspont volt ez. Tükröződött benne annak a bonyolult fejlődésnek a teljes megértése, amely a CSKP KB 1968 januári ülése után ment végbe.

Ma már sokan tudatosítják - s ezt propagandánk javára kell írni -, hogy azok, akik folytonosan és céltudatosan „január férfiai- nak" adták ki magukat és monopolizálták január magyarázatát, miként igyekeztek ezeket a határozatokat meghamisítani. Hiszen még azt sem engedték meg, hogy nyilvánosságra kerüljön a januári plénum határozata, amelyet egyhangúlag elfogadott a központi bizottság, s benne - eltérően az 1968 áprilisában elfogadott Akcióprogramtól - útmutatás volt arra, mit kell tenni a szocializmus fejlesztéséért, a Szovjetunióhoz és a többi szocialista országhoz fűződő barátság megszilárdításáért és a valóságos megújulásért. Azok, akik kiálltak mellette, akik azt követelték, hogy a megújulás folyamata a párt ellenőrzése alatt, február szellemében menjen végbe, s benne a pártnak, mint valóságos forradalmi élcsapatnak a tekinyélye szilárduljon, megerősödjön benne annak a munkásosztálynak a vezető szerepe, amely a szocialista átalakulás terheit viselte és a szocialista fejlődés záloga volt, akik törődtek azzal, hogy ez a folyamat a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal fenntartott testvéri kapcsolatok elmélyítéséhez vezessen - ezeket mind nevetségessé tették, mint valami özönvíz előtti „begyöpösödött agyú dogmatikusokat, konzervatívokat“, akik nem értik meg „a fejlődés szükségét", nem tudnak lépést tartani a korral, képtelenek „haladó álláspont" kialakítására.

Azok pedig, akik a januári plénum határozatait teljesen figyelmen kívül hagyták (mint később az Akcióprogramot is, amelyre mikor már a szocializmus leépítésére törekedtek nem volt szükségük, és „halva született gyermeknek" nyilvánították), azok, akik január zászlaja alatt jelentős pozíciókra tettek szert a pártban és a társadalomban, s ezekből tétlenül szemlélték, hogyan szervezkednek fokozatosan a szocialistaellenes erők, amelyek még a februárért való visszavágás szándékát sem titkolták, és az 5Ö-es éveket „a sötétség korszakának" nevezték, akik végsősoron ezekkel az ellenforradalmi erőkkel kezdtek paktálni, amelyeknek az erősödő nacionalizmus, kozmopolitizmus és primitív szovjetellenesség hulláma a nép „aktivitásának" megnyilvánulása volt, akik megengedték, hogy a pártot pellengérre állítsák és forradalmi ideológiáját „szükségtelen szemétnek", „nemzeti lelkületűnktől idegennek" nyilvánították - ők mind „haladóknak" minősültek.

S

ajátos fonák helyzet állt elő. Az, ami a forradalom és a szocialista építés sikerének a valóban haladó társadalmi változások és az ember megváltozásának is alapja volt, s amit csak a legnagyobb nehézségek árán lehetett átültetni, s amit mindenféle módon támogatni és kitartóan fejleszteni kellett - a szocializmus iránti odaadást, a kommunista elvhűséget, amely a munkásosztály és a nép legjobb erőinek sajátja - azt le kellett járatni és támadások célpontjává tenni. És az, ami a forradalom kezdete óta, annak perspektíváját leginkább veszélyzetette; útjába fő és a legveszedelmesebb akadályként állt, ami ellen a leghatározottabban harcolni kellett volna: a kisburzsoá anarchia és a görcsös kispolgári álforradalmiság (akár opportunizmus, szektásság, bürokratikus önkény, karrierizmus és dogmatizmus formájában is) - megdicsőült; az „új politika", a „megújított demokratikus centralizmus", az „emberarcú szocializmus" alapjának kiáltatott ki. Épp ez a paradoxon, a „prágai tavasz" ideológiai védelmezőinek és a közvetlenül vagy közvetve, tudatosan vagy ostobaságból kezükre játszók műve vitt oly dicstelen szerepet, azoknak az embertömegeknek a félrevezetésében, amelyek jogos lelkesedéssel fogadták januárt, s melyeknek várakozása nem vált valóra a jobboldali opportunisták szélsőségesen felelőtlen hazardírozása miatt.

A januári határozatok teljesítése meghiúsításának felelősségétől a jobboldalt senki sem mentesíti. Egyébként fő képviselői és hangadói önmagukat árulják el. Vegyük például Óta Síkot, aki a 60-as évek gazdasági reformjai atyjának adja ki magát. Most az emigrációban ő is „elkötelezi magát" az átalakítás mellett. Gyakran hallatja hangját az Amerika Hangja, a Szabad Európa adókban és a különböző társaságok televíziójában, és ó is helyesli azokat a változásokat, amelyek a Szovjetunióban végbemennek; azzal, hogy ö már ezetek régen hirdette és propagálta. Azonban mindenkit, aki tevékenységét és azokat az elméleti publikációit figyelemmel kíséri, amelyeket akkor írt, miután Csehszlovákiából eltávozott, enyhén szólva megdöbbent bátorságával. Ezekben a munkákban nyíltan beismeri, hogy miután megismerkedett Hruscsovnak, az SZKP XX. kongresszusán mondott beszédével, egész korábbi politikai tevékenysége értelmét vesztette, s benne már az 50-es évek végén megérlelődött a meggyőződés, hogy az egész kommunista rendszer embertelen, bűnös jellegű, amely számára - igen, így fejezi ki magát Sik - a „kommunista zsarnokságot" testesíti meg. Ennek alapja szerinte a marxizmus és főleg Lenin tanítása. Beismeri, hogy ezeket a nézeteit hosszú ideig titkolnia kellett, ezért a 60-as években irt munkáit (például a Gazdaság, érdek, politika ciműt, amely 1962-ben jelent meg és a hozzá kapcsolódó későbbi tanulmányokat) a „dog- matizmusnak tett engedménynek" nyilvánította, és tulajdonképpen elhatárolta magát tőlük. Ha az 1970-ben írt Harmadik út című könyvét olvassuk, amely renegátságának és a marxizmussal történt szakításának első átfogó indoklását adja (Lenint Sik már a 60-as években sem ismerte el), a kommunizmussal szemben tanúsított ellenséges magatartása nyilvánvaló, s az is, hogy amit Sik ,, reformnak" nevez, nem egyéb, mint tagadása a szocializmus politikai rendszerének, amelyet a „történelem tévedésének" tekint.

Ismét bebizonyosodott: az igazság mindig konkrét. Legnagyobb veszélyt rá a felületes analógia az általános, a specifikus és az egyedi dialektikájának ignorálása jelenti és a pragmatizmus (a közvetlen érdekek, a pillanatnyi szükséglet) motiválta empirikus gondolkodás, a nagyhangú frázis és az általánosítás, amelyet a dogmákra és a tekintélyre alapozott ítéletek jellemeznek. Semmit sem változtat ezen az sem, ha az „ideológiai sablonoktól megszabadított tudományos gondolkodásra" hivatkozik. Hiszen a kommunista rendszer negativista és gyűlölködő bírálata, amelyet Óta Sik fejt ki, nem egyéb, mint a legvaskosabb ideológia, amely beleillik az antikommunizmus fegyvertárába, minden haladó máza ellenére konzervatív és reakciós. És mi sem volna durvább tévedés, mint a valódi gazdasági reform „racionális mag- vát" keresni benne.

A

zok a történelmi események, amelynek évfordulójára emlékezünk az idén - köztüK január és az azt követő események 20. évfordulója -, jelentős mérföldkövei újkori történelmünknek. Ebben a történelemben a szocializmus igaza érvényesül. Nem fátum- szerűen, holmi mechanikus erők hatása következtében, elkerülhetetlen, vak törvényszerűségként, mint ahogy a természeti törvények hatnak. Mindazt amit elértünk, súlyos osztályharcok és nagy áldozatok árán értük el, és ez szab keretet minden negatív jelenség bírálatának. Nagy általánosságban az új és a régi harcáról volt szó, amelyben a maguk világában szabadságot és kiváltságokat élvező, de kizsákmányolásra és elnyomásra támaszkodó erők csaptak össze azokkal az erőkkel, amelyek olyan társadalmi rendszerért szálltak síkra, amelyben szabad minden tisztességesen dolgozó ember.

A régi, a történelmileg anakronisztikus rendszer veresége és az új, a szocialista rendszer győzelme szempontjából döntő jelentősége volt a munkásosztály politikai, forradalmi és szellemi élcsapatának, a kommunista pártnak. Ez a párt fel van vértezve a marxizmus-leninizmus elméletével és képes ezt az elméletet feltételeinkre alkalmazni. A pártnak az a képessége, hogy vezetni tudja a dolgozóknak a kizsákmányolok ellen vívott harcát, a bolsevizálás és a lenini munkastílusnak köszönhető. A párt bolsevizálásában és a lenini munkastílus meghonosításában Kle- ment Gottwald szerzett elévülhetetlen érdemeket. A párt így képessé vált azoknak a feladatoknak a megoldására, amelyeket a történelmi fejlődés állított elé. Népünk akaratával összhangban irányt szabott ennek a fejlődésnek abban a történelmi korszakban, amikor nemzeteink puszta létének védelmére kellett kelni és kivívni a nemzeti és társadalmi szabadságot.

Mérhetetlenül nehéz vizsga volt ez. A párt helytállt benne, és vezető helyet vívott ki országunk politikai életében. A legkisebb kétség sem férhet ahhoz, hogy a következő időszakban - a napjainkat jellemző alapvető és mélységes társadalmi átalakítás korszakában is helytáll. Ennek záloga egyebek közt az a tény, hogy a történelmi tapasztalatokból indul ki, és a jövőért folytatott harcban szilárdan támaszkodik rájuk.

Szilárd és határozott léptekkel előre

írta: JAN FOJTÍK, a CSKP KB Elnökségének póttagja, a KB titkára