Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-05-20 / 20. szám

- Engem szeret a fehérnép - mondta a betegeknek a fiatal, sörtehajú katona. Ott állt a kunyhó közepén. Rajta kívül még hárman voltak betegek Száraz, reves szalmával borított priccseken feküdtek. Kettő közülük a padlót bámulta egykedvűen, a harmadik pedig mozdulatlanul feküdt a sarokban, testét asszonyosan bugyolálta körül a sok rongykacat. Rázta a hideg.

Északi tél volt, csikorgó és kemény. Faházak és fenyők, amelyek ceruzákhoz hasonlítottak. Az állomás fölött mozdonygöz fehér pamacsai és kósza varjú-fellegek. Az állomáson vöröskeresztes tehervagonok és foltos nyírfagerenda rakások.

A betegek eltörődtek az unalomtól és a semmittevéstől. Ugyanakkor a dandár körletéből senki sem akart visszatérni az üteghez, mivel ott őrséget kellett állni, meg ásni kellett, és meg is halhatott az ember. Az egyik katonát reuma kínozta. A másik a lábán lévő kelést ápolgatta. A bebugyolál- ton tífusz jelei mutatkoztak. A sörtehajú katonának valami csúnya betegsége volt.- - Engem szeret a fehémép - mondta lassan. - Gondoljátok, hazudok? Isten bizony, nem hazudok. Hogy miért szeretnek, az ördög tudja. Tudok velük bánni. A fehérnépet, s ez a nagyon fontos, nem szemtelenkedéssel, hanem a bánásmóddal lehet levenni a lábáról. Bizony. Mert nem mindegyik szereti a szemtelenkedést. Persze ilyenek is vannak. Ezekről nem beszélek, nem szeretem őket. Az igazi fehérnéppel becsületesen kell bánni. Ha azt mondja neked: igen, te is azt mondod neki: igen; ha-Csak vigyázz, nehogy a házat is felgyújtsd!- Ne félj!

Elhallgattak.- Mit mondhatnék mást, engem szeret a fehérnép - kezdte újra a csicskás. - De hogy mit szeretnek rajtam - nem tudom. Még egyetlenegy se tudott nekem ellenállni. Isten bizony. Például, amikor tavaly szabadságon voltam, egy perc nyugtom nem volt tőlük. Katonafeleségek. Szerencsétlen asszonyok ezek.- Bizony, a katonafeleségek, ez már igaz - mondta a poloskaégető ismert dolog. Nincs otthon a férjük.- Mi tartaná vissza ezeket az asszonyokat? - vetette oda haragosan a keléses lábú. - Az ember a lövészárokban. Idegenben. Férfi nélkül nehéz a sorsuk. Hej, kutya élet a miénk. De ha én megtudom, hogy a feleségem megcsal - megölöm. Istenemre, megölöm!- Eredj már. Dehogy ölöd meg - mondta a csicskás. - Inkább figyelj ide. Szóval, hazautaztam szabadságra. Minden rendben volt, persze, kirúgtam a hámból. De a fehérnéptöl nem volt nyugvásom. De hát az ilyenek nekem nem kellenek ám! Én az olyan fehérnépet szeretem, amelyik fiatal, helyes, engedelmes... Hát tőlünk a harmadik házban, szélrül, volt egy ilyen takaros fehérnép. Katonafeleség. Dásának hívták. Szóval, Darja. Nagyon szemrevaló fehérnép volt. Kívánatos. Megkörnyékeztem. Semmi eredmény. Vigyázott magára, nem értem el semmit. Próbáltam szemtelenségazt mondja: nem, te is azt mondod: nem. Érteni kell ezt. Igen. Tényleges koromban Viren kapitánynál szolgáltam csicskásként. Viren kapitány független ember volt. Szolgált náluk egy kislány, amolyan szobalányféle. Takaros kislány, tiszta, mint egy kisasszony. És a viselkedése is rendes. Először szemtelenséggel próbáltam megkörnyékezni. Semmi se sült ki belőle. Akkor aztán mást gondoltam. Azt mondta: igen, én is: igen. Azt mondta: nem, én is: nem. Moziba vittem, meg színházba is. Csokoládét vettem neki például. Minden úgy lett, ahogy kifundáltam. Kapkodhatott aztán már fúhöz-fához - késő bánat. Minden éjjel bejártam hozzá. Majdnem minden éjjel. Aztán meguntam. Isten bizony. Engem szeret a fehérnép, ezt bátran mondhatom.

A felcser lépett a szobába, lázmérövel.- No, mi újság, földi? Hazudozol, hogy szeret a fehérnép, mi? - kérdezte. - Csak hazudozz, hazudozz. Látszik, hogy szeretnek - és kacsintott. - Jól megajándékoztak.- Hej a fehérnép! - mondta tettetett hanyagsággal a volt csicskás legyen háromszor átkozott. Miattuk lett az életem ilyen szerencsétlen.

A felcser megrázta a bebugyolált ember vállát.-Alszol, földi? Ébredj föl, hallod?! Meg kell mérni a lázad. Ejnye, de reszketsz. Tán még negyven fok lázad is van...- lnnék... - mondta halkan a beteg.- Tedd csak a hónod alá a lázmérót.

A beteg engedelmesen elvette a lázmérót és elcsendesedett. Forrósága volt és rosszul érezte magát.

A szobát lassan betöltötte az alkonyat. A felcser kiment, majd egy bögrével és üveg nélküli bádog petróleumlámpással tért visz- sza. A lámpa füstölgő, vöröses lánggal égett. A felcser a kályhára állította, s a szoba rögtön megvilágosodott, az ablakok kékebben derengtek, de azért a helyiség mégis zsúfolt és piszkos volt.- Mi az, rosszul vagy? - kérdezte a felcser a beteget.- Rosszul.- Jelenteni kell a doktornak.

Egy félóra múlva már megszokták a vörösen hunyorgó lámpást, és újra minden unalmassá vált. A reumás katona vakarózni kezdett. Csípték a poloskák.- Az ördögit! Marnak az átkozottak. Ki nem állhatom ezt a minszki kormányzóságot, minden viskó tele van poloskával.'

Sietve feltérdelt, tűzött vattás nadrágja zsebéből zsíros skatulyát vett elő, meggyújtott egy szál gyufát és a lánggal végigpásztázta a falat.- Megint égeted a poloskákat? - kérdezte a keléses lábú katona.- Megégetem a bitangokat, összemartak.

gél - nem adta meg magát. Szépszóval próbálkoztam - ez se használt. „No - gondolom -, elvétetted a célt, Jegor, és méghozzá tüzér létedre!" Próbáltam ezt, azt- semmi. Sétáltam vele mindennap - semmi. Mondtam neki, eljövök hozzád aludni. Ő meg csak ült falfehéren, még csak el se mosolyodon. Már azt gondoltam magamban, szedhetem a sátorfát s mehetek az orrom után. S majd nevetnek rajtam az emberek. De mégsem így történt. Ő maga jött el hozzám, képzeljétek. „Nem tudok már tovább élni az uram nélkül“, mondta. És sírt keservesen, mivel a férje már két éve nem járt odahaza. Persze megvigasztaltam, megcsókoltam, megfogtam a kezét, meg ez, meg az. Úgy éltem vele egész szabadságom alatt, mint a feleségemmel: ha éjszakára beállítottam, már húzta is le a csizmám, s csak úgy reszketett az egész teste. Csuda volt! Mindenütt úgy járt utánam, mint a kezesbárány. Már meg is untam. Olyan csendeske volt. Nagyon jóravaló fehérnép. És ami a fő, egy legénnyel se állt szóba, de nekem nem tudott nemet mondani. Hiába, engem szeret a fehérnép, ez már így van.- Te hová valósi vagy? - kérdezte gyanakodva a keléses lábú katona.- Herszoni vagyok, az ananyevi járásból. Miért, tán földik vagyunk?- Nem. Én tauriszi vagyok.- Igen. Csudálatos fehérnép volt ez a Dása. Egy szó mint száz, tej és rózsa. Ahogy visszagondolok rá, most is elönt a forróság.

Tartós csend állt be.- Maguk melyik faluból valók? - kérdezte hirtelen, halkan a bebugyolált katona.

Mindnyájan feléje fordultak. A homályból csupán figyelmesen csillogó szeme izzott.- Mi, Nyikolajevkából, az ananyevi járásból. Miért, tán földik vagyunk?- Igen, földik - felelte a bebugyolált. - Mi is nyikolajevkaiak vagyunk.- Á! - csodálkozott a csicskás. - Akkor biztosan ismeri Dását, a katonafeleséget?- Ismerem - mondta a gyenge hang.- A feleségem. A feleségem. így hát, földiek vagyunk.

Olyan csönd lett, hogy hallani lehetett, ahogy a vonalban, nyolc versztányira dörögnek az ágyúk. A keléses lábú katona köhintett.- lnnék - suttogta a bebugyolált.

Újra elővette a hidegrázás. Fázott és rosszul érezte megát. Nem akart semmit se látni, se hallani, nem akarta érezni a forró- ságot, amely perzselte a szemét és halántékát. Úgy tűnt neki, hogy nincs háború, és körlet, nincs ez a a sötéthajú katona, és otthon van a kis viskójában, s mindez, ami van, csak valami kegyetlen, rettenetes álom. ÁRVAY JÁNOS fordítása

F

urcsa történet. Nem napjainkbeli, de azoknak, akik még nem töltötték be a negyvenet, történelmi fejezet lehet, hiszen a mai fiatalok úgy tekintenek 1946-ra, akár a középkorra, vagy mint annak a háborúnak a végére, amelyről a legfontosabbat az iskolából, a tankönyvekből tudják.

De a szerelmi történeteken, akárhány évesek is, nem fog az idő. A Kaméliás hölgy még mindig siker a mozikban, és a Rómeó és Júlia is halhatatlan. És halhatatlan a félelem is, az előre meghatározott sorstól való félelem. És éppen erről szól az alábbi történet.

Lily Colombo lép színre, húszéves, földműves lánya, Milánó peremén él, közel a repülőtérhez.

Aztán Harry Pickers, angol, tizedes ugyanazon a repülőtéren.

Harcosként érkezett Olaszországba, mint felszabadító, s a brit légierő egyenruháját viseli.

Lily tanulmányi kirándulást tesz a milánói repülőtéren.

Apró, rózsaszín mintás, égszínkék ruhában, szalmakalapban.

Mint a többi látogató, figyeli a fel- és leszálló gépeket. Talán ez az első alkalom, hogy nem keltenek benne félelmet a repülő szörnyetegek. Már nem szállítanak bombákat.

Miért éppen azt az angol repülőt veszi észre? Miért figyeli a legénységet, ahogy a kifutópályától a kijárat felé tartanak?

Abban a pillanatban, amikor mellette mennek el a férfiak, elfordíthatná a fejét, vagy más felé nézhetne, de nem, elkapja a rádiós Harry Pickers tekintetét.

Az rámosolyog a csinos lányra és meg is nézi ót, erre ő is elmosolyodik és rajta tartja a szemét.

Mi ez? Mi történik? Szerelem első látásra. Az angol ráköszön és kedves olasz kiejtéssel viccesen azt kérdezi:

„Rám vár?“

Lily, kicsit megrémülve, hátralép:

„De hisz nem is ismerem magát...“ „Viszont én magát igen!“ - feleli határozottan a férfi. Közelebb lép a lányhoz és komplyan magyarázni kezdi:

„Álmomban láttam már magát. Tényleg a maga arca volt. A kiképzőtáborban, Udi- neban, emlékszem, mindig előttem volt az arca. Amikor felébredtem, azt mondtam, ez volt életem asszonya, és ma találkoztam magával."

Lilynek elakad a lélegzete ettől a vallomástól, de idejében észbekap. Ha tovább hallgatja az ilyen hülyeségeket, könnyű kis nőnek tartja majd a férfi, sarkon is fordul, csakhogy az angol utoléri.

„Kérem, én komolyan gondoltam! Maga most azt hiszi, bolond vagyok, vagy udvariatlan, de nem viccelek, tényleg megjelent az álmomban!“

Furcsa, olyan őszintének látszik, amikor Lilyre néz. Mintha csak azt mondaná: valóban ismeri ezt a kicsi homlokot, a barna szemeket, a kis szájat, a rózsaszín arcot, és azt a göndör, fekete, fényes hajat. Pontosan így látta, ahogy most a vállára hull.

És Lily el van ragadtatva. Repülni hívja őt a férfi, erre megborzong és halkan felkiált, de mégis vele tart, mintha csak egy mágnes vonzaná.

Ez az első eset, hogy Lily így viselkedik. Különben félénk.

És Harry is először látszik ilyennek, egyébként sosem forog a nők után.

Két óra múlva az angol bemutatkozik Lily szüleinek. Kezét fogja a lánynak. Annyit

vele és most itt va kívánja venni, már rét A megtört szülők ic Harry azon nyombí ládjának. Mert jólnevt gyományokat.

Össze akarok házi asszonyával. Beleegy Két nap múlva vála boldogságot, gratulál vagyunk veled.

Gyönyörű történet, fétikus álom mindig rr

Az esküvőt 1946. Alig tudja elintézni a s kát, Harry Pickers viss ba, ahol katonai szóig Tudatja parancsnol nősülni és szabadság

Marie-Thérese Cuny - Annie Girardot

nevettek együtt, annyira boldogok, hogy az apa fel sem vonja a szemöldökét. De amikor az angol vigyázzba áll, és halálos komolyan, ragyogó olasz kiejtéssel megkéri tőle a lánya kezét, az kimozdítja öt a fotelből!

„Uram, igent kell mondania, ez a sorsunk!“

És a sors nem vár. Lily Colombo és Harry Pickers két órával ezelőtt még nem ismerték egymást!

Rémült az anya és rémült az apa is, de végig kell hallgatniuk az egészet, mert Harryvel máshogy nem lehet. Ugyanolyan világosan látta a lány arcát, mint most, hosszú álom volt az, néhány hónappal ezelőtt, Udineben.

Azóta várta, hogy valóban találkozzék

Sandán néz az ezn „Június 27-re. An A parancs visszavor eltávozást, sehogy sei „De ezredes úr, én hogy nem lehet, csal gyek Milánóba és már „Lehetetlen, tizedes az esküvőt, hisz csak i az eltávozási engedét

Harry könyörgő arc „Ezredes úr, én me 27-én nősülök, be ke mat, ilyen az élet.“

És megint magyaré az álmot, a találkozást

A

kisfiú oszlop az az érzés. R fölfelé, úgy n^ lábát, mint va élmény erősi ezelőtt fedezti ismeretlen. N paszkodni a; kettéosztó fé ütemes mász sé vált az ér; gondolt, ha nem bírja et helyen keletk valójában eg mint valami b Most kicsit oszlopra, hoc zést, kicsit me felett lásson v vá nem volt s szélyes forga derekáról bele ját, látta a kül és a sarkon < villámhárító v< ról viszont a remekül, a tor tóttá, hogy h; tetejéig, méc megpillanthat! ren, a lovat i a hegyek felé De azért is oszlopnak, he cát meg az a benő tekintete Amikor elő érzés, szívesi anyját, magya miért érezte, Isidro fölbukk valahányszor félrekapta a ti gyártó, a mell ja, fel tudná ■ amikor csak s a férfi örökös mögé rejtette bizonyára tud minden dolgot sem kérdeze anyja szeme,

Julo Polák rajza