Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-05-13 / 19. szám

M inden készen áll az indulásra, a mo­torok a kellő hőfokon, a mechanikus próba kifogástalan, a röppálya adatai előt­tem, az irány megadva, a számítógépek ellenőrző rendszere bekapcsolva. A sze­mélyzet a helyén, mindenhonnan készet jelentettek. A műszerfalon kigyúlt a fény, az űrrakéta megremegett, mint mindig a start előtt. Már csak a műszerfal közepéből kiálló kis indítókart kellene lenyomnom. Nem bírom rászánni magam. Úgy érzem, nincs hozzá elég erőm. Mintha az űrruhá­ban egyszeriben megbénult volna a karom, mintha egyszeriben megszűnt volna mű­ködni a légnyomás-kiegyenlítő szerkezet, nem is nézek a műszerfalra, nem figyelek a személyzet jelentésére, az űrhajó körüli terepet figyelem a periszkóppal, egyre csak kifelé figyelek, noha ez a start előtt kimon­dottan tilos, még egy zöldfülű újonc sem engedheti meg magának. Várom, hogy végül mégiscsak megjele­nik Klea. Évek óta együtt szolgál velem. Egyetlen utat sem hagyott ki. A csoportom matematikusa. Tulajdonképpen nem is sej­tettem, hogy szeretem. Egészen addig a pil­lanatig, amikor is képtelen vagyok rászánni magam a startra, jobban mondva, addig, amíg le nem szálltunk ezen a bolygón. Vissza kell térnie. Feltétlenül! A periszkóp tükre csak a rettentő rombo­lás, vérontás nyomait, a kietlen, puszta semmit mutatja. Megrendítő kép egy civili- * záció pusztulásáról, melyet mi idéztünk elő. Űrrakétánk a Bereniké-haja térségében szállt le néhány nappal ezelőtt. Minden jel arra vallott, hogy intelligens élőlények kö­zössége lakja a bolygót. Az'addig szerzett adatokat egybevetve legalábbis erre lehe­tett következtetni. A Földön és a többi lakott bolygón már néhány évtizeddel korábban felvetették ennek az útnak a lehetőségét, azóta sokszor írtak róla, a mi tervezett utunkról is, találgatták, milyenek lesznek e bolygó lakói, vajon olyan barátságosak-e, mint a többi lény, akikkel már volt szeren­csénk találkozni a világűrben, s hajlandók lesznek-e érintkezésbe lépni velünk. A vi­lágűrben ugyanis nem olyan sok a lakott bolygó, s a lényeges érzés, melyet az újonnan felfedezett társadalom érez, tulaj­donképpen nem más, mint az az, öröm, hogy nincs egyedül, amitől egyébként addig annyira félt. Örül, hogy már nem kell félnie. Az itteni lakosság semmi jelét nem mu­tatta az örömnek. Majdnem olyanok voltak, mint mi, csak jobban fel voltak szerelve. Ezt mindjárt megállapíthattuk, ahogy leszáll­tunk. A feladatainkat már a Földön ponto­san megszabták, mindegyikünk amolyan kiküldöttje volt egy-egy tudományos vezér­karnak, a szakma itteni képviselője. A mun­kánkat játszi könnyedséggel végeztük, az éghajlat csaknem olyan volt, mint a Földön, és a kijelölt információk felének birtokában voltunk már az első huszonnégy órában, ez az itteni körülmények között a nap egyhar- madának felel meg. Vagyis vol* levegő- és kőzetmintánk, különféle folyadékok meg ké­pek a növény- és állatvilágról, valamint a bolygó lakóiról. Továbbá részletes filmfel­vételek és más anyagok a szükséges kísér­letekhez. Fianem a lakókkal még mindig nem sikerült felvenni a kapcsolatot. Egysze­rűen figyelemre sem méltattak bennünket, nem voltak se barátságosak, se barátságta­lanok, nem mutattak örömet, se haragot, úgy jártak-keltek körülöttünk, repkedtek fö­löttünk az érdekesnél érdekesebb járművei­ken vagy éppen pihentek, heverésztek há­zaik teraszán, mintha ott se lennénk. Egy­szerűen nem vettek rólunk tudomást. Megpróbáltuk felvenni velük a közvetlen kapcsolatot a beszélő automata segítségé­vel, de nem reagáltak rá, pedig ugyancsak tökéletes gépezet, eddig még sose hagyott cserben bennünket. A Földön például képes jelezni a hangyák vagy a delfinek értelmes, az emberéhez hasonló gondolatait is, pedig szellemi képességük, értelmük azért ko­rántsem olyan fejlett, mint a civilizált élőlé­nyeké. A mechanikusunk biztosított ben­nünket, hogy a műszerrel semmi baj, nincs mit jeleznie, mert az itteni lakóknak egysze­rűen nincs nyelvük, sehogyan sem beszél­nek. De ha nincs nyelv, akkor hogyan tanultak meg gondolkodni? Mert mindaz, ami itt körülvesz bennünket, csak fejlett technikával rendelkező gondolkodó lények képesek előállítani! Megpróbálkoztunk a cserekereskedelemmel is, de alighogy felmutattuk a felajánlott tárgyat, nyomban megjelent mellette itteni mása, amely ráa­dásul jóval tetszetősebb volt. így aztán szinte a szemünk előtt nőttek ki a földből a különféle szárazelemek, tévédobozok, rejtjeladók, öltönyök és végül a legponto­sabb időmérő eszközök *- az órák. Volt velünk az űrhajóban néhány művészeti tárgy is. Ezekre a titokzatos erővonalak nem reagáltak. A szamotrákei Afroditéról készült öntvénymásolat szinte igazinak tűnt a sok hasonmás között. De semmivel se érdekelte jobban a bolygó lakóit, mint a töb­bi árunk. Úgy tűnt, mindenük megvan, de a művészethez mégcsak nem is konyíta- nak. Ez fontos felismerés volt. De mihez kezdtünk volna vele? Bolygónk lakói már több nemzedékkel ezelőtt meg­kezdték a felkészülést erre az útra, így hát nem elégedhettünk meg az ilyen felületes ismeretanyaggal. Ne feledjék, mennyi mun­kát öltek ebbe a kulcsfontosságú szakmák képviselői, emberek ezrei mondtak le kuta­tásaikról és terveikről, csakhogy ez a felfe­dező út megvalósulhasson. Nagyon sok pénzbe került, tehát feltétlenül meg kell felelnünk a velünk szemben támasztott igé­nyeknek.- Be kell hatolnunk a lakásaikba - jelen­tette ki Klea a vezérkar ülésén. Ez volt az egyetlen lehetőség. De felettébb veszélyes. Talán mondanom sem kell, miért. A vadá­szok is bevallják, hogy nem szívesen üldö­zik a vadat egészen a búvóhelyéig, meges­het, hogy az üldözőből üldözött lesz. Pedig a földi ragadozóknak nincsenek ilyen töké­letes berendezéseik, sem fegyvereik, mint, feltételezhetően, az itteni lakóknak. Úgy döntöttem, hogy csak önként jelentkezők mehetnek. Flárman jelentkeztek. A két JOSEF NESVADBA újonc meg Klea. Csak benne bízhattam. Egyedül indult útnak. S nem tért vissza. Láttuk, amint eltűnik a legközelebbi házban, kivártuk a megbeszélt időpontot, de nem jött meg eddig a pillanatig sem, vagyis az eltelt háromszor huszonnégy órában. Ennyi idő alatt teszi meg égi útját a Bereniké napja, amely a mi viszonylatainkban nyugaton kel és keleten nyugszik. Vártunk még további tíz órát, azután parancsot adtam, hogy készítsék elő a terepjárót. Elindultam Klea felkutatására, védelmi központunk állandó felügyelete alatt. Kész voltam rá, ha kell, megtámadom ezt a furcsa civilizációt.- Nem hagyhatod annyiban, meg kell tenned! - mondta Klea, mikor rábukkantam egy nagy, csupa kristály teremben, amely­nek a valamiféle rugalmas anyagból készült falaiból nyugalom, biztonság és kényelem áradt. - Fel kell szabadítanod őket! Ferdics Gábor rajza (Flrapka Tibor fotóreprodukciója) Nem értettem, mit akar. Kimondottan jól éreztem magam. Olyan kellemes érzés vett rajtam erőt abban az épületben, mint vaká­ciók idején a tengerparton. Pihenni akar­tam. Tétlenkedni. Ugyanilyen érzés uralko­dik az itteni lakosságon már nemzedékek óta, ezt nyomozta ki Klea. A bolygó méhé- ben rejlő fantasztikusan tökéletes automati­kus rendszer teljesíti az itteniek minden óhaját. Ennek az üres jólétnek, a jólét érzetének a foglyai, amely éppen kezdett nekem is tetszeni, engem is a hatalmába keríteni. Valamiféle furcsa öntudatlan, bol­dogító mámorban élnek, tétlenkednek egész életükön át. Amíg ezt elmesélte ne­kem, jégbehútött gyümölcslével teli pohár bújt elő a falból, hogy üdítse hangszálait. Klea a földhöz akarta csapni, de a pohár a levegőben maradt, lebegve, csupán a lé színe változott meg, mintha a láthatatlan automata helyre akarná hozni a hibát, hogy még finomabb italcsemegével szolgáljon. Szokatlan illat ütötte meg az orrom, és csaknem gusztust kaptam magam is az üdítőre.- Miért kellene felszabadítanom őket? - kérdeztem. - Bizonyára boldogok ők eb­ben a civilizációban, a maguk módján.-Nézd...! - s valami ablakféleséghez vezetett. A ház kertjében heverészett né­hány lakó, meglepően emberi formájuk volt, de szinte élettelenek. - Valamilyen drogot vesznek be ezek naponta, hogy tarkítsák boldogságérzetüket, elfelejtsék a munkát, a gondolkodást, de még a beszédet is. Újra majmokká, még inkább malacokká válnak - mondta, mert éppen akkor tűnt a sze­münkbe, amint a kert sarkában egy különö­sen ellenszenves és kövér példányuk vala­mi háziállattal fajtalankodott. Ekkor nevez­tük el Kirkének ezt a bolygót, mely átváltoz­tatta lakóit, mint a régmúlt idők homéroszi nimfája Odüsszeusz társait.- Majd felszabadulnak maguktól. Most így élnek. Néhány száz esztendővel ezelőtt az emberek talán nem ennyit akartak csu­pán: élelmet, ruházatot, utazgatást és pihe­nést? Nem emlékszel már a huszadik szá­zad autóira, jachtjaira, divatjára és a dro­gokra? Az emberek akkor is felszabadultak. Azokban az időkben néha rosszabbul éltek, mint ezek most itt ebben a kertben.- Én a Kolombusz eszméit vallók táborá­hoz tartozom - mondta Klea büszkén. Ez hajdanában politikai párt volt a Föl­dön. A világűr meghódításának kezdetén az emberiség újra tanulmányozni kezdte a ti­zenötödik század történelmét, amikor is egyre-másra fedezték föl a szárazföldeket. A kolombuszisták, azt állították, hogy fele­lősséggel tartozunk minden egyes újonnan felfedezett civilizációnak, már csak azért is, mert felfedeztük, hogy a mi kötelességünk meghonosítani ott a civilizáció legfejlettebb formáját, akár az ottani lakók akaratának ellenére is. Ilyenkor rendszerint az amerikai kontinens felvirágzására hivatkoztak. Tulaj- I donképpen agresszív jellegű párt volt ez, és számtalan baklövést követett el. Én munte- zumovista vagyok, mint minden értelmes ember. Az aztékok eme nevezetes főnöké­nek nevében arra hivatkoztunk, hogy a tize­nötödik században hány civilizáció sorsa pecsételődött meg, mennyi gaztettet követ­tek el ellenük. Ahányszor csak új bolygóval kerültünk kapcsolatba, csupán a megfigye­lését javasoltuk, elleneztünk minden erő­szakos beavatkozást. Életemben ez az el­lentét még nem oldódott fel, s a Legfelső Tanácsban minden újabb felfedezéskor ádáz viták voltak. Klea minden ilyen alka­lommal az én oldalamon állt.- Ezt először hallom - mondtam neki. - Mióta tartozol a kolombuszistákhoz? Mellébeszélt Már nem volt benne semmi logika, hadart, esküdözött. Felajánlottam, hogy összehívjuk a vezérkart, de elutasítot­ta, hogy visszatérjen az űrrakétába. Ez meglepett. Flogy előbb még be kell fejeznie valamilyen megfigyelést, meg akarja aka­dályozni, hogy a ház lakói valamilyen gaz­tettre vetemedjenek... Akár egy gyerek. Soha egyetlen kolombuszista sem javasol­ta, hogy az új bolygókon átvegyük a rend- fenntartó szerepét, igazságszolgáltatást nyújtsunk. Nagyon is világos volt a szándé­ka. Megszólta e ház lakóit, de távozni mégsem akart. Mámorba ejtette a jólét, amely körülvette. Kitalált mindenfélét, csak­hogy maradhasson.- Mi van veled? Te rosszul vagy - mond­tam neki. - Beteg vagy. Azonnal vissza kell térned... Eszembe jutottak a Szírius-bolygón tör­téntek, melynek lakói át tudták változtatni a hozzájuk érkezőket. Az igazi Kleát keres­tem benne, megbízható munkatársamat. Be­nyitottam a mellettünk lévő terembe. Ami ott volt! Mintha álmodtam volna. Mint valamiféle raktárban, megtalálható volt minden, amire valaha is áhítoztam. Még az az aranyos baba se hiányzott, mellyel gyerekkoromban tilos volt játszanom, mert nem illett ilyesni egy fiúhoz. Kézbe vettem a kis hercegnőt, s még szebbnek láttam, mint harminc évvel ezelőtt. Senki se tudott itt egykori vágyálmaimról, a helyi automaták mégis kifürkészték. Itt volt minden: a kis légikerékpár, mellyel nem röpdöshettem ti­zenegy esztendős koromban, mert a neve­lőm úgy vélte, nincs elég erő bennem, hogy tíz méter magasra felszálljak vele, a kísérle­ti rakéta, mellyel egyik szombaton körül akartam repülni a Ffoldat, az üveg bor, melyről le kellett mondanom a negyedik szolgálati startom előtt húszesztendős ko­romban, sőt olyasmik is, amikről írni sem merek, annyira megalázó, még ma is szé­gyellem, hogy egykor efféle dolgok után is vágyakoztam. Vártam, hogy Klea utánam jön. De megállt a küszöbön, egy hatalmas hűtőszekrény mellett, amely tele volt min­denféle különlegességgel, a mi szakácsaink már nem is emlékeznek olyasmikre.- Éheztél te már valaha? - kérdezte tőlem. - Gyerekkoromban régészeti kutatás során átvészeltem apámmal egy sarki telet. Te nem tudod, mi az éhezés... Bizonyára régóta áhítozott ilyen cseme­geraktárra, mint én a babára meg a moto­rokra. Nem volt bátorsága lemondani róla, érezte, hogy nincs hozzá elég ereje. Ugyan­olyan állati szintre süllyed, mint a bolygóla­kók, ha erőszakkal meg nem mentem. Ne­kem is hadakoznom kellett a kísértés ellen, olyan fehettem, mint egy ősidőkbeli szent a pusztában, akinek le kell mondania min­den földi jóról.- Mindez nem azért van itt, hogy tele­egyed magad - mondtam. - A legrafinál­tabb támadás, a legszörnyűbb ámítás, amit eddigi útjaim során tapasztaltam. A világ­mindenség sötét csillagainak elektronikus szörnyei, a húsevő plazmafelhők, melyek orvul támadtak rám útjaim során, mind sem­mi ehhez képest. Ezek mindennél könyörte­lenebbek, ezek át akarnak változtatni ben­nünket, mint Kirké. El innen, minél előbb! De nem hallgatott rám, megmakacsolta magát, amikor erőszakkal el akartam hur­colni magammal. Akkor döbbentem rá való­jában, mennyire szükségem van rá. S ami­kor a terepjárót hátrahagyva, rohantam az űrrakétához, megjelent képzeletemben minden ajándéktárgy, amit valaha is adtam neki: a képek, melyeket másodszori vissza­térésem után választottam ki, a gyűrű, me­lyet a Plútóról, a szőrme, melyet a Marsról hoztam. Bizonyára csak a képzeletem szü­leménye volt ez, de az is lehet, hogy az itteni automaták akartak emlékeztetni, hogy létezik egy érzés, amelyről bizonyára nem mondok le, hogy lennie kell valaminek, ami éltet útjaim során, amiért érdemes élnem. Ez volt Klea, az iránta érzett szerelmem. Nem engedhetem, ő nem lehet ennek a bolygónak az áldozata.- Meg kell támadnunk őket! - javasoltam a vezérkar ülésén. Nehezemre esett a ma­gyarázkodás. Nem mondhattam meg nekik, hogy csakis Klea érdekel, nekem csak ő kell. Ecseteltem a lakosság méltánytalan, emberhez nem méltó helyzetét, hogy ezek nem ismerhetnek meg és nem alkothatnak semmit, meg vannak fosztva az értelem birtoklásától, talán már önmagukról se vesznek tudomást, csak esznek, híznak, ösztöneik kielégítésével törődnek, tengetik életüket. Nem akartak belemenni a táma­dásba a Tanács döntése nélkül, ismerték az előírásokat, akárcsak én, szintén muntezu- movisták voltak. Végül parancsba adtam. Félni kezdtek, hogy helyettem nem valami helybéli kaméleon jött-e az űrhajóba az én képemben, de nem merték mutatni, mert úgy ordítottam velük, mint hajdan, kiabálva adtam ki parancsaimat, ahogy csak én tudom. Ki kell ragadni közülük Kleát! Tulaj­donképpen kelepcébe csalták. Harcba áll­tak velünk. Meg kell semmisítenünk az automatáikat! Két órát is keringtünk fölöttük, mire a he­gyekben felfedeztük koordinációs központ­jukat. Erős sugárfegyvereinkkel támadást intéztünk ellene. Elég volt néhány sorozat, és bekövetkezett a robbanás, mely bennün­ket is kibillentett a röppályánkról. Bizonyára erős lehetett a robbanóanyag, megrongálta a vezérlőrendszerünket meg a hűtőberen­dezést is, úgyhogy a javítás igénybe vett néhány napot. A személyzet ezalatt szóra sem méltatott.- Kötelességünk volt megtenni - magya­ráztam mindenkinek külön-külön. - Hisz ugyanolyan lények, mint mi. Most majd megint munkához látnak, megtanulják újból a szerszámok, a műszerek kezelését, segí­teni fognak egymásnak. Újból felépíthetik civilizációjukat. Megmentettük őket! Abban reménykedtem, hogy legalább Kleát megmentjük, így a leszállás után nyomban a házhoz siettem, amely formát­lan romhalmazzá vált. A helyi automatahá­lózatot tönkretette a robbanás, maradvá­nyai cafatokban álltak ki a földből, lógtak ki a falakból, mint aszalt, tépett belek. A ház­ban már senki sem tartózkodott, a vágyak raktárát nem találtam, csupán néhány falat. ’ Étel sehol. A padlózat imbolygót! alattam, s a falakon mintha olvadt vér nyomait látnám. A bolygólakók az utcákon rohangáltak és rémisztőén óbégattak, egymásnak estek és marakodtak az utolsó falatokért. Foggal- körömmel tépték, marták egymást, a mű­szerekre senki sem gondolt. Előttem tá­madtak arra a kövér példányra, akit a kert­ben láttam. Vinnyogott, visított, mint valami hízódisznó ölés előtt. Kétségbe voltam es­ve. Talán így pusztult el Klea is. Ezekből itt már sose lesz ember, végképp megrontotta őket a jóléti társadalom fényűzése, kényez­tette őket, mindent megadott nekik, vágyai­kat teljesítette. Most mehetnek vissza a fák­ra vagy elpusztulnak, mint az özönvíz előtti szörnyek. Eszembe jutott, vajon mi az oka, hogy a földi emberek nem jutottak ilyen sorsra. Mi mentett meg bennünket az ez­redfordulón? i# Csak ültem a fül gattam az indulást tettem az adatoka az is megfordult í gunkkal viszünk ni pok gyorsan teltek Egyedül kuksoltam nyerembe hajtva. I áldozni, visszafog megsemmisíteni e ha úgy alakul, ház Az utolsó áldozata nak. Jól tudtam e ellene. Minden készen hőfokon, a mechai a röppálya adatai > va, a számítógép bekapcsolva. A sz készet jelentett, a fény, az űrrakéta den start előtt. A periszkóp tüki meg a kietlen se nekem, hogy a táv tetejére kapaszkoc nak. De valahogy sokkal ügyetlenebi azonban sehol, a veszélye, hogy a katasztrófája pu űrrakétánkat is, s \ tét. Feláldozzam k hogy végül mégse két a Bereniké-ha tok csupán a saját tek a Kirké áldoza Minden készen a műszerfal közép kellene lenyomnc a rakétamotorok f nemcsak a kvanti hanem e szerkeze giára, több nemz akik lemondtak a tekról, még a sz hogy megismerte valóságot, s leheti értsék azt. Hisz é megmentette előd jussanak, mint e süllyedtek vissza i nika megoldotta a és nem volt töbl munkára. Lassan héz és esetlen a r hában megbénult vettem, hogy lény Az utolsó pilla társaimat, az égé: csa település utca tömeg zúdult a nr ból. A motor felbő kezdett, a periszke mit. Belesüppedte tem, elájulok a I Kleát. Szerettem, többé. Milyen bold tályteremben, azt Milyen jó volt ott Feláldoztam mine éreztem ekkora fí ben tett útjaim ; megsebesültem. [ badulnom e boly Már elhagytuk \ hogy ezt a heve a start gyorsította nem az a mai mindannyian isrrn emészt bennünke köszönhetően szí feltalálása óta. És VÉI

Next

/
Oldalképek
Tartalom