Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-04-15 / 15. szám
CHRISTIANE BARCKHAUSEN-CANALE „Rég elfelejtettem, mi is az a félelem“ (Egy managuai anya meséli) Jól van, beleegyezem, beszélek magamról, de csak egy feltétellel: ha történetemet továbbadja, mondja el azt is, hogy semmivel sem vagyok különb, mint a többi, velem egykorú nicaraguai nő. Miben is különböznék? Abban, hogy hét gyereket hoztam a világra? Ez Nicaraguában legfeljebb jó átlagnak számít. Csodálatos talán csak az, hogy mind életben maradtak. Egy sem halt meg szülés közben, vagy az első évben. Hogy felneveltem őket? Hogy minden anyagi és lelki nyomás az én vállamra nehezedett? Mutathatnék száz vagy akár ezer olyan asszonyt, aki ugyanígy élt. Hogy gyermekeim azzá váltak, akik? Ahhoz nekem nem sok közöm van, a sors hozta így. A kor, amelyben felnőttek. Tulajdonképpen egyetlen ember felelős érte, aki pontosan az ellenkezőjét álmodta azokról, akik felett uralkodott. Ez a férfi, akinek a nevét nem szívesen ejtem ki a számon, Anastasio Somoza. Mindent megtett azért, hogy népünk - és elsősorban a fiatalság - állandó letargiában éljen. Mindent, ami jó volt az emberekben, ami emberi volt bennük, megpróbált elaltatni, elfojtani - amerikai diszkózenével, filmcsillagokkal és autókkal, miközben az ő zsebe megtelt... Aki igyekezett kikerülni hatása alól, üldözésre, éhségre, nyomorra, kizsákmányolásra, halálra számíthatott csak. Az egyedüli dolog, amiben talán különböztem a többiektől, az az, hogy apám értett egy kicsit a politikához. Nem engedte, hogy vakságban, tudatlanságban nőjek fel. Felvértezett, hogy úgy mondjam, életbölcsességgel, amit sok korombelivel megosztottam. Aki nyugodtan akar élni, családot alapítani, gyerekeket nevelni és örülni nekik, annak be kell fognia a száját. Éveken át éltem kettősségben, nyitott szemmel, füllel, ugyanakkor tudtam, hogy .meg vagyok béklyózva. Igen, lassan rájöttem arra, hogy az ilyen élet nem élet. Erre nem egyedül jöttem rá, mások is hazámban, törvényszerűen. Nicaraguában nem a szülök vezették gyerekeiket a lázadás, a harc, a forradalom útjára. Pont fordítva. 1979-ben Managuá- ban a barikádokon együtt harcoltak apák, anyák, gyerekek. Egyszerű a magyarázat: a szülőket a szeretet vezette gyerekeik után, a szeretet, melyet anyák és apák éreznek gyerekeik iránt, bárhová kerülnek is. Ezek a bátor asszonyok életveszéllyel dacolva főztek a harcolóknak, sebesülteket ápoltak és rejtegettek. Biztos vagyok benne, hogy mindezt szeretetből tették. Csak jóval később jött az igazi politikai meggyőződés. Elmondom, hogyan volt ez velem. Leon- ban történt, évekkel ezelőtt. Monika lányom és osztálytársai elhatározták, hogy egy keresztény iskolai szervezet keretében nemcsak jótékonysággal fognak foglalkozni, hanem a politikai foglyok kiszabdításáért is harcba szállnak. Hogy ne felejtsék el őket, hogy minél többet beszéljenek róluk, hogy szabadon engedjék őket - el akarták foglalni az iskolát. Az igazgatóság gyorsan összehívta a szülőket, nehogy az esetleges megtorló intézkedések, a felelősség teljes egészében őket terhelje. Vállalják csak a szülök! A gyerekeket le kellett volna beszélnünk tervükről. Nagyon forró volt a hangulat. Mi, anyák, minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy sikert érjünk el. Nem kevesen közülünk - szégyellem ma már, de én is - szeretetükre apelláltunk. ,,Ha szeretitek anyátokat, ha nem akartok nekünk gondot okozni, térjetek észhez!“ - mondogattuk. Ekkor Monika egyik barátnője, Emília, lépett a mikrofonhoz. Apró kislány volt, alig érte el a mikrofont. Szemei úgy csillogtak, hogy félelmet kelthettek bárkiben. Azt mondta, hogy ők, a mi gyerekeink, meg akarják változtatni a világot, ezt a mindenkit fojtogató, a levegőt mindenki elöl elszívó rendszert, amelyet tőlünk kaptak örökül. Ma már meg nem tudnám mondani, mi ment végbe bennem, de akkor túl gyorsan jött az egész. Egyszerre csak ott álltam Emília mellett, kikaptam kezéből a mikrofont. Azután már csak a saját hangomat hallottam. Mintha idegen beszélt volna, nem ismertem rá, és amit mondtam, attól magam is megijedtem. ,,Nem mi, anyák, teremtettük ezt a világot, mi sem ismertünk más életet. Ha ezek a gyerekek, akik még alig nőttek ki a pólyából, komolyan gondolják azt, amit tenni akarnak, akkor csakis velünk együtt. Ha számíthattak ránk, mikor az elszakadt ruhát kellett megvarrni vagy a harisnyát megstoppolni, mikor enni kértek, akkor számíthassanak ránk most is!“ Néhány gyerekkel elszállásoltuk magunkat az iskolában, melyet megszállva tartottunk. A többi már mindennek logikus következménye volt csupán. Móniba felnőtt, én pedig támogattam politikai munkájában. Abba is belenyugodtam, hogy ennek az útnak a végén esetleg a halál vár ránk, mégis egyre csökkent félelmem. Később Leonból Managuába költöztünk, tisztán anyagi gondok miatt. Azután jött 1972 karácsonya. Monika, Emília és még néhányan, akiket majdnem kiskoruktól fogva ismertem, éhségsztrájkba kezdtek Managua székesegyezázában. Azok jogaiért, akik még ma is olyan szegénységben szülik gyerekeiket, mint annak idején Mária a fiát, Jézus Krisztust. Ezután jött a földrengés, ezernyi halott és pusztulás. Managua egész központja romokban hevert. Visszatértünk Leonba, ahol a földrengés áldozatairól gondoskodtunk. A következő időszak csak használt gyerekeink politikai tevékenységének. Mindenki láthatta, hogyan gazdagodik Somoza a segélygyűjteményekből, amelyek a világ minden tájáról érkeztek a bajba jutottak számára. Ez felnyitotta az emberek szemét. Mivel egyedül voltam gyermekeimmel és kellett a pénz, panziót nyitottam. Nem gondoltam rá, mi lesz a vége. Vendégeim kivétel nélkül fiatal diákok voltak, akiket a lányom ajánlott be. Pénzük nem volt. Fizetóvendégek helyett tele volt a házam fiatalokkal, akik közül legalább egyet mindig üldöztek és bújkálnia kellett. Ez persze, családomra nézve, veszélyt jelentett. Minthogy már amúgyis elég messzire mentem, nem volt visszaút. Valamennyi ükét megszerettem, hiszen figyelmesek, szelídek és komolyak voltak. Olyan fiatalok, akiket becsülni, respektálni és szeretni kell. Monika ekkor tájt ismerte meg jövendőbelijét. Szó nélkül tűntek el mind a ketten! Már nem volt annyira naiv, mint régen, ismertem lányomat, tudtam a partizánokról is. Még az sem lepett meg, hogy Monika partizánparancsnok lett. Ami pedig a diákok közti politikai munkát illeti, fiatalabbik lányom folytatta a tevékenységet. Egy lány, aki még csak tizenhárom éves volt. Igen - így teltek napjaim. Egyik lányom veszélyes utakon járt, a másikról pedig semmi hír. 1974 karácsonyán a Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front látványos akciót hajtott végre Somoza egyik bizalmas embere ellen. Hihetetlen represszió követte. Ismét Managuába költöztünk, ahol nem ismerték annyira a családomat. Egy napon csecsemőt hoztak hozzám, csomagban. Monika fia volt, a hegyekben, a partizánok között szülte meg. Saját gyermekeim alig kerültek ki a fészekből, ismét pelenkázhat- tam és cumiztathattam... Mónikát 1977. július 17-én letartóztatták. Addig alig ismertek Managuában, üzletet nyithattam, melyből körülbelül száz dollár volt a jövedelmem havonta. Amikor kiderült, hogy az egyik lányom börtönben van, kevesebben jöttek a boltba. Az emberek féltek, jobbnak látták, ha elkerülik a házamat. Nagy csapás volt ez számomra, hiszen mindennap ennivalóval megrakodva mentem a börtönbe. A lányom mellett még tíz nő volt a cellában, így főzhettem az ő számukra is. Szegény Monika nem tudta, milyen rosszul állunk anyagilag, gyakran adott át hosszú listákat, melyeken felsorolta, mire lenne szükségük. Egy elvtársnőnek nem volt matraca... Szereztem. Otthon a lányaim nagyszerűen viselkedtek. Nem panaszkodtak. Hát, így lett belőlem is aktív harcos. Bizottságot alapítottunk Politikai foglyok hozzátartozói néven. Igyekeztünk minél több tagot szerezni. Valamivel később beléptem az AMPRONAC-ba, ez egy nőszervezet volt. Közös erővel tizenkét napig tartottuk megszállva az ENSZ egyik irodáját Managuában. Ezzel azt akartuk elérni, hogy a világ felfigyeljen a Nicaraguában uralkodó viszonyokra, hogy mindenki tudja meg, mi folyik nálunk. Volt ugyan egy, emberi jogokkal foglalkozó bizottság, de az csak azután nyilatkozott, ha már mi is tettünk lépéseket. Meg kellett találnunk a módot, mely révén mindenről értesülhet a világ. Akcióinkkal a foglyok helyzetére akartuk felhívni a figyelmet. Csak így menthettük meg őket a haláltól. Minél többen beszéltek róluk, annál nagyobb volt az esély életben maradásukra. Éhségsztrájkot szerveztünk, hogy megmentsük Tornas Borget. Tüntettünk egy nő kiszabadításáért, aki szülés előtt állt. Újabb mozgósítással fenyegetőztünk, ha nem engedik szabadon Mónikát. Ennyire erősek voltunk mi, néhány tucat feketeruhás nő. Monika szabadulása után azonnal eltűnt Managuából, én pedig valóságos cigányéletet éltem. A győzelem előtti esztendőben négyszer változtattam lakhelyet. Az utolsó év leírhatatlan volt. Közben felnőtt Zulemita és Alma Nubia lányom is. 1978-ban felkelés tört ki. Rengeteg volt a halott. Ebben a kavarodásban diszkóba akartak menni lányaim! Ezúttal azonban én határoztam meg, mit fognak tenni. Nem ellenkezett egyikük sem. Megértettek. Csak néhány pillanatig haboztam, helyesen cselekedtem-e, mikor lányaimat talán éppen a halál felé vezető útra tereltem. Mégis megtettem, és soha nem bántam meg. Tudtam, hogy szinte őrültség annyira fiatalon harcolni, de addigi életünknél még a halál is jobbnak látszott. Egy nap elém álltak és azt mondták: „Meghalunk, anyám, de nem olyan védtelenül, mint akiket saját házukban lőnek agyon.“ Ekkor már tudtam, hogy szervezkednek. Zulemita 1979 áprilisában került fogságba. Azonnal az egyik rádió épületébe siettem, és kértem az ottaniakat, hogy engedjenek adásba. Az volt a célom, hogy az egész világ tudja meg, hogy Zulemitát letartóztatták, és még életben van. Csak így lehetett esélye a túlélésre... Kértem a rádiósokat, háromszor, sőt többször is sugározzák beszédemet. Legalább nem lehet majd elhallgatni, ha megölik. Azután a börtönigazgatóhoz szaladtam, majd ügyvédhez és nem tudom, még kihez. Tíz nap múlva kiengedték. Ám örömöm korai volt,' mert most meg Almát fogták el, április 12- én. Úgy két óra körül ment el hazulról, megígérte, hogy este hatra otthon lesz. Nyugodt voltam, hittem neki. Azonban este hétkor, sem kilenckor még nem volt otthon. Tizenegy órakor két elvtárs érkezett és kértek, menjek velük. Alma kórházban van, mondták. Almát talán az mentette meg, hogy zöld csütörtök volt, és kicsi volt a forgalom. A Nemzeti Gárda katonái is inkább a kaszárnyákban maradtak. Mivel az illegális FSLN-kiinikán nem volt elég vér Alma vércsoportjából, kórházba szállították. Ott viszont fennállt a veszélye, hogy elárulják. .Élet és halál között lebegett. Senki sem mondta meg, mi történt, az orvos nem akart beengedni hozzá. Talán meghallotta hangomat, mert kiszólt a folyosóra. Először „karjait“ vettem észre, melyeket felém nyújtott. Magamban megfogadtam, hogy erős leszek és jókedvű. De ahogy a lányomat figyeltem, aki szinte még gyerek volt, habár már kontaktbombákat szerelt össze és harcolt is, láttam, hogy kettőnk közül ö az erősebb. Felemelkedett és rám nézett: „Nézd anya, nézd mit csinálnak velünk. Azt hiszik, így győzni tudnak felettünk. De még így is tudok majd harcolni ellenük.“. így öntött belém lelket néhány órával azután, hogy mindkét karját elvesztette. Miközben a rádióban elkezdtek Almáról beszélni, bajtársai biztonságos helyre szállították. Zulemita is kikerült a börtönből, és akkor azt a parancsot kaptam, hogy Almával és Monika fiával kérjünk valamelyik nagykövetségen menedéket. Tiltakoztam: számomra ez megalázó lett volna. De engedelmeskednem kellett, így negyven napot a venezuelai nagykövetségen töltöttünk. Mi biztonságban voltunk, míg körülöttünk tombolt a háború. Megkezdődött a felkelés. Győzelem vagy halál. A győzelem előtt pár nappal tudtam meg, hogy Zulemitát egy csoport fiatallal együtt tőrbe csalták és megölték. Minden más ... szökésünk a nagykövetségről, az a négy nap, melyet a Masaya felé vezető úton töltöttünk állandó kereszttűzben, míg egy repülőgép Diriambából nem szállított el Costa Ricába, úgy tűnt, mintha filmkockák peregtek volna előttem. Hogy megünnepeltem-e a győzelmet? Tudja, Nicaraguában évekkel ezelőtt félretettem magamnak egy fekete szoknyát és egy piros blúzt. Mikor hallottam, hogy Somozának sikerült megszöknie, nem volt annyi erőm, hogy örüljek. Olyan volt az egész, mintha valaminek jönnie kellene és mégse jön el soha. Csak akkor örültem újra, mikor Mónikával beszélhettem. Mindez tulajdonképpen tegnap történt, mert mit is jelent három-négy év egy emberöltő alatt. Nekem mégis úgy tűnik, mindez nagyon régen volt már:.. Ami tovább tart, az a harc, ha más eszközökkel is. Egy nőszervezetben dolgozom. A hősök és mártírok anyáinak bizottsága a neve. Nagyanyai kötelességeim is vannak. Az emberi jogokért harcoló nemzeti bizottság tagja vagyok. Néha betévednek hozzánk a burzsoázia képviselői is. Foglalkozunk ügyeikkel. Nemrég az ellenzéki Polgári Demokratikus Mozgalom Pártjának, Robelos pártjának az egyik tagja jött azzal, hogy tüntetéskor tönkretették a házát. Tudja, ha ilyen emberek ülnek velem szemben, nem tudok velük sokáig beszélgetni. Csak annyit mondhatok: „Igen, tudom mennyire fájdalmas egy ház elvesztése, de valamit nem tud. Azt, mennyire fáj, ha gyermekünket veszítjük el.“ És ilyenkor megmutatom nekik Zulemita fényképét. Vannak emberek, akik ki szeretnék törölni emlékezetükből azt a sok vért, melyet lányaink, fiaink ontottak a szabadságért. Féltik kiváltságaikat és bíznak egy amerikai intervencióban, amely mindent visszafordítana. De ezek az emberek nem ismerik a'népet. Nem tudják, mire köteleznek bennünket halottaink. Lehetséges egy intervenció, akár sikeres is lehet. Lehet, hogy Mana- guát hamu és törmelék lepné be. Vannak fegyvereik, és hogy mire képesek, azt láttuk El Salvadorban. De óvakodjanak! itt senki sem akar úgy élni, ahogy évtizedekig éltünk. Ha jönnek - kősziklákat fognak igazgatni. Van még valami, amiben szintén nem különbözöm a nicaraguai emberektől: rég elfelejtettem, mi az a félelem. Németből fordította: MORVAY ELEONÓRA A V I SS DÉNES GYi Vitt Haj, Csokonai Vi hol van a te bort víg danáid merre merre szálltak útjain rossz istei Árva voltál, csúr gyönge mellű hé magyar ügyek m elmerülő kerge f mint a kocsma fi szállt nyomodba I M ennem ki Ilonka, i nos nem tudok jönni, kibírja valahogy! Az az éjjeliszekrényen: az ebédet, a kékbe < az evőeszközök a sződjön a tányéroki moszból!- Jól van, kislány« szony hálásan most ne aggódj! De tudó Szeretném látni az embereket: az élete egy széket.- Jól van, mama. Egymás mellé rákon ágyig, s ha megu átcsúszik egyikről a ért! Rendben? Na, elmegy a buszom! „Kedves, jószívű - gondolta az öreg; tos, aszott kezét Megsimogatta lepec Nem, nem Ilonka Dehogy is! A több egyszer mézes-má Akkor is csupán azé Csak egyedül llonk más... Most is mily; ablakhoz, leülteti, p kargatja, majd pusz megy is. Mindig siel Az öregasszony Reszkető keze ne hagyta, hadd folyjál cos, beesett arcon, szór, a múltban ken Vibráló, rosszul h át az idő korlátjain terem közepén hat büszke tartású, kac pózba kényszerítetl táncukat. Köröttük, díszes karosszékek Szilva József fametszete
