Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-04-08 / 14. szám
Andrej Gromikónak, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége elnökének memoárja Pamjatnoje (Emlékek) címen jelentek meg Moszkvában két kötetben Andrej Gromiko emlékiratai. A szerző, aki hosszú éveken keresztül teljesített diplomáciai szolgálatot és később külügyminiszter volt, olyan történelmi eseményekről ír, amelyeken közvetlenül részt vett, államokról, melyekben dolgozott, találkozóiról számos ország politikai és közéleti személyiségeivel, tudósokkal és művészekkel. A könyv képet ad a szovjet külpolitikáról a harmincas évektől egészen napjainkig. A Szovjetunió külügyi népbiztosságán 1939 tavaszán kezdett dolgozni a szerző. Mint a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Gazdasági Intézetének tudományos munkatársa kezdte meg működését. Már fél éve irányította az Egyesült Államok osztályát, amikor a Kremlbe hívatták Sztálinhoz. Ez a beszélgetés nagymértékben meghatározta további diplomáciai tevékenységét. Sztálin Vjacseszlav Molotov akkori külügyi népbiztos jelenlétében közölte vele, hogy a szovjet kormány az Egyesült Államokba akarja öt küldeni, mint nagykövetsége tanácsosát. Ezután Sztálin tömören, „ahogyan jól tudta“ - írja Gromiko, megnevezte azokat a területeket, melyeknek megkülönböztetett figyelmet kellene szentelni a szovjet-amerikai kapcsolatokban. Egy olyan nagy országgal, mint az Egyesült Államok, a Szovjetunió jó kapcsolatokat tarthatna fenn - mondotta Sztálin mindenekelőtt figyelembe véve a növekvő fasiszta veszélyt. Sztálin úgy vélekedett, hogy az egyesült államokbeli tartózkodás hosszabb idejű lesz, s ezért az iránt érdeklődött, hogyan áll Gromiko az angol nyelvvel. Amikor megtudta, hogy nincs szükséges gyakorlata, ezt tanácsolta neki: Miért ne mehetne be időnként az amerikai templomokba és hallgathatná meg a lelkipásztorok prédikációit? Hiszen azok tiszta angol nyelven beszélnek. Nagyon sok orosz forradalmár, amikor külföldön tartózkodott, így tökéletesítette nyelvtudását. „Nem jártam templomokba az Egyesült Államokban“ - írja Gromiko. Nyilvánvalóan ez volt az egyetlen eset, amikor a szovjet diplomata nem teljesítette Sztálin utasítását. A Szovjetunió elleni fasiszta német támadás után Moszkvában az a nézet uralkodott, hogy Roosevelt elnöknek imponálni fog, ha olyan diplomata lesz a szovjet nagykövet, aki a nemzetközi tudatba a Nép- szövetségben végzett munkája által kerül be. Ezért választották Litvinovot, az egykori szovjet külügyi népbiztost. Ám Sztálin ezt a megoldást csak ideiglenesnek tartotta. Litvinovot 1943-ban éppen Andrej Gromiko váltotta fel tisztségében. Harmincnégy éves volt akkor. Beszélgetés Benes elnökkel 1943 májusában Londonból Washingtonba látogatott Eduard Beneá csehszlovák államfő, és Andrej Gromikótól is találkozót kért. A fronton kialakult helyzetről beszélgettek és Benes nem fukarkodott a baráti szavakkal a Szovjetunió címére. Azt is elmondta, hogy a háború után a két ország népeinek kölcsönös szimpátiával áthatott szoros baráti kapcsolatai bizonyára szilárd szövetséggé változnak Csehszlovákia és a Szovjetunió között. Beneá úgyszintén állást foglalt amellett, hogy feltétlenül meg kell nyitni a második frontot, de - mint Gromiko visszaemlékszik - szavaiból nem volt világos - hitt-e a második front korai megnyitásában vagy sem. Eltekintve ettől, Beneá meggyőződése nyilvánvaló volt kijelentéseiből, miszerint Németországnak nem szabad megengedni, hogy ismét olyan agresszív erőre tegyen szert, amely fenyegetné szomszédai létét, Európa békéjét és nyugalmát. Jellemző - és ez Gromiko visszaemlékezései szerint ugyancsak Beneá szavaiból következtethető ki -, hogy az amerikai és a brit kormány már abban az időben feltéte- ' lezte Németország lehetséges megosztását és egyáltalán nem is gondoltak egy egységes demokratikus német állam létrehozására. Ez az irányvonal határozottan megnyilvánult a nyugati hatalmak háború utáni politikájában, és nemcsak Németország megosztásához vezetett, hanem az NSZK bevonásához is a NATO-ba, hangsúlyozza az emlékirat. Gromiko viszonylag bírálóan értékeli Beneá diplomáciáját. Szó szerint ezt írja: „Amikor Beneá eszmefuttatásait hallgattam, eszembe jutottak a háború előtti hírek a Népszövetségben lezajlott összeütközésekről. Beneá Nagy-Britannia, Franciaország és több más európai kapitalista ország vezetőivel együtt beszédeivel elaltatta a népek éberségét és mindenképpen kisebbítette a potenciális agresszortól kiinduló veszélyt. Népszövetségi körökben ügyes és fondorlatos politikus hírében állt.“ „Beneá mint Csehszlovákia elnöke - írja Gromiko - felelős a történelem ítélőszéke előtt azért, hogy a háború előtti években kacérkodott a fasizmussal, és 1938 szeptemberében elfogadta a müncheni brit- francia—német—olasz megállapodás feltételeit Csehszlovákia felosztásáról és ezzel országa kormányát a kapitulálás útjára kényszerítette.“ Érdekes beszélgetőpartner Gromiko többször találkozott egy másik csehszlovák politikai személyiséggel, Jan Masaryk külügyminiszterrel is. Az első ilyen találkozóra 1945-ben került sor San Franciscóban, az ENSZ alakuló konferenciáján. Gromiko visszaemlékszik arra a szívélyességre, melyet a csehszlovák küldöttség tanúsított a szovjet delegátusokkal szemben, akik hasonlóan válaszoltak. A konferencián a szovjet küldöttség vezetője - kezdetben Molotov, majd Gromiko - szinte naponta találkozott Masarykkal, beszélgetéseik baráti légkörben zajlottak. A szovjet küldöttség álláspontja az egyes kérdésekben, elsősorban az úgynevezett vétójogot illetően mindig teljes megértésre és támogatásra lelt a csehszlovák delegációnál. Jan Masaryk állt a csehszlovák küldöttség élén az ENSZ-közgyűlés ülésszakain is, nemegyszer ellátogatott a szovjet ENSZ- képviselet villájába és mi is tettünk nála látogatást - állapítja meg Gromiko. így ír a továbbiakban: „Masaryk érdekes beszélgetőpartner volt, de közös ellenségeinknek egy kemény szót mondani vagy szembeszállni velük - ez számára mindig nehéz ügy volt. Bizonyára nem azért, mert • 1979-ben Bonnban Schmidt kancellárral (Archív-felvételek) nem akarta ezt megtenni. Egyszerűen ilyen volt a természete. És ezt mindenki jól tudta. Emlékszem, hogy Masarykkal 1947. szeptember 28-án Csehszlovákiának az ENSZ gazdasági és szociális tanácsába való beválasztása fontos kérdéséről beszélgetve figyelmeztetni kellett a következőre: természetesen önök, a csehszlovák delegátusok számára is hasznos lénne együttműködni más küldöttségekkel országuk érdekeinek védelmére. Ez megfelel a Szovjetunió és a népi demokrácia más országai számára is. Masaryk sok mindent csinált, de lelkesedés nélkül. Alaposan megfigyelve őt észre lehetett venni, hogy állandóan valamin gondolkodik. Ez nem abból következett, amit mondott, hanem inkább a ki nem mondottakból, főleg ha éles politikai kérdésekről volt szó a nyugati országoknak a Szovjetunió és a népi demokratikus országok iránti viszonyában.“ Mi történt Teheránban? Gromiko, mint a Szovjetunió egyesült államokbeli nagykövete személyesen részt vett a „nagy hármas“, valamennyi konferenciájának előkészítésében - Teheránban, Jaltában és Potsdambán, s az utóbbi kettőn jelen is volt. Emlékirataiban fellebbenti a fátylat ezekről a találkozókról. Például a teheráni találkozóról így ír: „A nyugati szövetségesek (főleg Churchill) feltűnés nélkül el akarták temetni a hitleri Németország elleni második front megnyitásának gondolatát. Ehelyett azt javasolták, hogy délről indítanak hadműveletet - Olaszországban, a Balkánon, Romániában vagy másutt. Amikor Sztálin többször is hiába követelte a konkrét választ arra a kérdésre, hogy megnyitják-e a szövetségesek a második frontot Franciaországban, felállt a karosszékéböl és Vorosilovhoz meg Mo- lotovhoz fordulva ezt mondta: »Túl sok munkánk van otthon ahhoz, hogy feleslegesen vesztegessük az időt. Ahogy látom, itt úgysem születik semmi hasznos.« Churchill megijedt, hogy a konferencia kudarcba fulladhat, és kijelentette: »Sztálin marsall rosz- szul értett engem. Közölhetem az invázió pontos dátumát - 1944 májusa.«“ Levegőben lógott az a kérdés is, mi lesz a háború után. Roosevelt és Churchill nem volt felkészülve a válaszadásra, és Németország több kisebb államra való felosztását javasolta. Sztálin azonban hangsúlyozta, hogy a háború utáni Németországnak fasizmustól mentes, egységes, demiütarizált és demokratikus államnak kell lennie. Sztálinról A jaltai és később a potsdami konferencián Gromiko Sztálin közelében dolgozott és visszaemlékezéseiben nagy figyelmet szentel neki. Egyik személyes visszaemlékezése a jaltai konferencia napjaihoz kötődik. Roosevelt a konferencia idején megbetegedett és Sztálin, akit Molotowa! együtt elkísértem, meglátogatta öt. Az elnök fáradt volt, a súlyos betegség szemmel láthatóan kimerítette őt. Sztálin vagy húsz percet beszélgetett vele az időjárásról és a Krím szépségeiről, majd elmentünk. Kinn Sztálin zsebéből elővette pipáját, megtömte és csendesen, mintegy csak magának azt mondta: „Hát mondják, miért bünteti úgy a természet ezt az embert?“ Majd hozzáfűzte: „Az elnök állítólag nem angol származású, de ahogy kifejezi magát és a viselkedése is inkább vall angolra, mint Churchillé. Churchill sokkal kevésbé ellenőrzi érzéseit. Ellenben Roosevelt maga a megtestesült határozottság és tömörség." Másnap Roosevelt ismét formában volt és a konferencia folytatódhatott. Senki sem sejtette, hogy már csak két hónap van hátra az életéből. Sztálinnak Roosevelt, mint ember nagyon rokonszenves volt, és ezt világosan kifejezésre is juttatta, amikor az elnök betegségéről beszélt. Sztálin csak nagyon ritkán érzett rokonszenvet más társadalmi rendszer valamely képviselője iránt és még ritkábban beszélt erről. Mi volt az, ami először feltűnt Sztálint figyelve? Mindenekelőtt az a felismerés, hogy a gondolatok embere. Nem emlékszem, hogy valamikor is mondott volna valamit, ami nem vonatkozott a tárgyalások témájára. Nem szerette a hosszú bevezetőket, és a terjedelmes kijelentéseket. Haragot váltottak ki belőle a tartalmatlan beszédek, melyekből nem lehetett megérteni, miről van szó. Potsdamban már Truman elnök képviselte az Egyesült Államokat. Sztálin számára ismeretlen személy volt. Amikor Babels- bergböl, ahol a szovjet küldöttség lakott, Sztálin Cecilienhofba, a tárgyalásokra utazott, gyakran meghívta gépkocsijába Molo- tovot vagy Gromikót. Feltette azokat a kérdéseket, melyekre kereste a választ. Közelebbről akarta megismerni Gromiko véleményét az elnökről és az amerikai politikai körök hangulatáról. A konferencián megmutatkozott, hogy Truman nagyon jól megérti magát Churchill brit kormányfővel. Gromiko több fejezetben visszatér a potsdami konferenciához. Megemlékezik például arról, hogy Truman milyen türelmetlenül várta az amerikai nukleáris kísérlet eredményeit. Ez 1945. július 16-án valósult meg, egy nappal a konferencia megnyitása előtt. Az amerikai kormány éppen ezt az ütőkártyát akarta kihasználni a tárgyalásokon arra, hogy nyomást gyakoroljon a Szovjetunióra. Gromiko leírja azt a speciális forgató- könyvet, melyet az amerikai és a brit küldöttség készített elő, hogy Sztálin tudomására hozza: az amerikaiaknak van atombombájuk. A július 24-i ülés után Truman úgymond bizalmas közléssel fordult Sztálinhoz: az USA-nak új, nagy pusztító erejű fegyvere van, amelyet be akar veni Japán ellen. Sztálin nyugalommal fogadta az információt, s mint később kiderült, ez az amerikai elnök számára nagy csalódás, volt. A beszélgetés után Truman elmondta a türelmetlenül várakozó Churchillnek, hogy Sztálin egyetlen kérdést sem tett fel neki és csak megköszönte a tájékoztatást. Mint ismeretes, Truman megemlékezett erről a beszélgetésről. Sztálin állítólag Potsdamból haladéktalanul utasította Kurcsakov szovjet fizikust, hogy gyorsítsák meg a munkát a szovjet atombomba kifejlesztésén. A Szovjetunió kényszerítve volt erre a lépésre - irja Andrej Gromiko. Az Egyesült Államok volt az első ország, amely fegyverzetébe sorolta a nukleáris fegyvert. Elsőként is alkalmazta. Éppen az Egyesült Államok kezdte el azt a fegyverkezési versenyt, amely ma az egész emberiséget fenyegeti. Nehéz beszélgetés Kennedyvel 1946-ban Gromiko hazatért az Egyesült Államokból és külügyminiszter-helyettes lett. 1957-ben lett külügyminiszter és ebben a tisztségében részt vett minden további legfelsőbb szintű szovjet-amerikai találkozón. Ő maga kilenc amerikai elnökkel találkozott, Roosevelttöl Reaganig. Amerikai elnökkel folytatott legfontosabb beszélgetésének azt tartja, amelyre 1962. október 18-án került sor az ún. kubai válság idején. Gromiko azt írja, éles fordulatok jellemezték beszélgetését John Kennedyvel a Kubával kapcsolatos kérdésekről. Az elnök nyilvánvalóan ideges volt, bár ezt igyekezett leplezni. Ellentmondásos kijelentéseket tett. A Kuba címére intézett fenyegetéseket követően nyomban azt bizonygatta, hogy Washingtonnak nincsenek semmilyen agresszív szándékai ezzel az országgal szemben. Kennedy elismerte, hogy az ellenforradalmárok 1961 -es Disznó-öbölbeli inváziója hiba volt. Gromiko szerint azonban sem Kennedy, sem utána Dean Rusk külügyminiszter a beszélgetések során egyetlen egyszer sem tett közvetlenül említést a szovjet rakétákról Kubában. Gromiko tolmácsolta Kennedynek a szovjet vezetés javaslatát, hogy tartsanak egy szovjet-amerikai csúcstalálkozót, amelyen megtárgyalnának minden vitás kérdést. Bár Kennedy akkor pozitívan reagált erre a javaslatra, Washington még ugyanazon a napon bizonytalan időre elnapolta a találkozó megtartását. Ugyanabban az időben, amikor Kennedy hangsúlyozta, hogy kormányának nem áll szándékában megtámadni Kubát, legközelebbi munkatársai teljes titokban a Kuba elleni amerikai invázió különböző változatait készítették elő - állapítja meg Andrej Gromiko. (A szovjet államfő emlékiratainak ismertetését következő számunkban folytatjuk) • A Gromiko család 1943-ban. Andrej Gromiko feleségével, Li- gyijávai, fiával, Anatolijjal és lányával, Emujával.
