Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-03-25 / 12. szám
Meruzsán Ter-Gulanjáni- Még csak most kezdődik az életed - hallatszott a szobából a monoton hang. Az erkély, ahová a fiatalabb kiment, a csúf kis állomásépületre nyílt, amely előtt most egyetlen vonat sem állt. Elhelyezkedett a karosszékben, és a vakító nyári napsütésben a gondozott, még zöldellő uborkaföldet, a napfényben ragyogó síneket, a gólyafészkeket magasba emelő villanyoszlopokat nézegette. Már három napja búcsút vett a tengerészegyenruhától, és ebben a meleg, zöld völgyben élt. És nap mint nap ugyanazokat a szavakat, ugyanazt a prédikációt hallgatta.- Megnősülsz - mondta a bátyja, szögekkel a szájában -, gyerekeid lesznek, saját házad, és minden nagyszerű lesz. Ezt a lakást nemrég kapta a bátyja, és most az ajtót és az ablakkereteket erósít- gette.- Egyelőre ellaksz itt, aztán majd neked is lesz lakásod - mondta, és tovább szögezett; összeszorított ajkai közül sípolva jött a hang.- Persze, ellaksz itt velünk - visszhangozta szavait a felesége, egy kedves, vékonyka fiatalasszony, akivel a bevonulása előtt sosem találkozott. Az állomáson nagyon meglepődött, mikor ez a nagy szemű, aprócska nő átölelte és arcon csókolta. Tűnődve hallgatta a bátyját, és nem válaszolt. A hazatérés napján minden másnak látszott. Estefelé érkezett, és miután kihancú- rozta magát az egyévesforma unokaöccsé- vel, a vacsoránál késő éjszakáig mesélt a szolgálatról, a hideg északi tengerről és arról, milyen türelmetlenül várták az utolsó hónapban a leszerelést. Másnap fölvette a bátyja fehér ingét és egy nadrágját, amely kicsit rövid volt, járás közben kilátszott a zoknija, és a poros, izzadságszagú autóbuszon bement a városba. Késő este fáradtan, komoran ért haza, és rögtön lefeküdt. Most a balkonon ült, nézegette a fészkükön kelepelő gólyákat, hallgatta a bátyját, és alig tudta megállni, hogy föl ne ugorjon és el ne menjen.- Beüvegezzük a balkont, lesz egy kis szobád... Bejött a sógornője, leült az öreg, piros díványra, és a kezét összekulcsolta a térdén.- Neked is jut hely, meg a feleségednek is - folytatta a bátyja. Szólni akart, hogy elmegy, hogy nem akar náluk lakni, de a bátyjára nézett és hallgatott. Az állomásra becammogott egy tehervonat, és megállt a mellékvágányon éppen a balkonnal szemközt.- Jobb lesz, ha visszamegyek a faluba... A bátyja meglepődve kihajolt az ablakon, és csodálkozva nézett rá.- Mi keresnivalód van a faluban? Egy gólya fölszállt a fészkéről, lassú szárnycsapásokkal átrepült a szürke vasúti kocsik fölött, és leereszkedett a napfényben csillogó tócsáknál.- Mindenki a városba törekszik... - A bátyja lejött az ablakból és a felesége mellé ült. Távol a tócsák tükrében egy pillanatra felvillant a gólya hosszú lába, majd el is tűnt. Úgy látszik, a nádasba bújt.- Én is lementem, el akartam adni a házat, de vevő nem akadt, bedeszkáztam ajtót-ablakot és visszajöttem - mondta megváltozott, csüggedt hangon a bátyja. Ha ott Északon arra gondolt, hogy visz- szatér a szülőföldjére, azt a falusi házat látta maga előtt. A távoli Artiangelszkben eltöltött háromévi szolgálat alatt mindig arra emlékezett. Abban a házban kezdődött az élete, ott is kell folytatódnia, és ott, pontosan ott kell megtörténnie annak a fontos dolognak, amiért az ember él. Most pedig mintha a ház nem létezne, még nem is ért haza, valahol félúton elakadt.- Úgy gondoltam, eladom a házat, pénzhez jutunk, megtartjuk belőle a lakodalmadat, a maradékon meg bútort veszek. Megfordult, a bátyjára nézett, meglátta, milyen beesett, gondbarázdált az arca, és arra gondolt, hogy már öregszik a fiú.- Megkértem Patvakant, nézzen a gyümölcsfákra, tönkre ne tegye valaki, aztán majd meglátjuk. A bátyja tovább beszélt Az ó szeme előtt pedig egészen más kép lebegett: az apja meg az anyja még élt, és az egész család a faluban lakott. Ahogy megjöttek az első őszi esők, az apja megbetegedett, és hosszú ideig feküdt. Tüzelőjük nem volt. És állandóan szitált az apró szemű eső. A pékség falai, az üres, elhanyagolt pince ajtaja és ablakkeretei megfeketedtek a nedvességtől, a falu határában pedig a lekaszált réten megfeketedtek az eső miatt otthagyott boglyák. És minden így maradt, amíg az esőt föl nem váltotta a kiadós havazás. De aztán elöbújt a nap. Reggel a bátyja, mint egy igazi felnőtt, befogta a lovakat, és szalmát tett a szekér aljába, hogy kényelmesebb ülés essék rajta. Ő még egészen kicsi volt, s a bátyja abban az évben vitte magával először fáért az erdőbe. A fagyott hóban egyetlen nyom sem látszott. A lovak könnyen poroszkálva ereszkedtek le a domboldalon, átvágtak a hóborította réten, az erdő és a domb lantak Abet házának ablakai, tisztán és távolian, mint a csillagok. A szekér beért a faluba, elhaladt a szélső ház mellett. A nyitott ajtóban a világos folyosón a gazda lánya tűnt fel élénk színű háziruhában. A fal aljában egy üres réztálon vörös kakas üldögélt. A bátyja visszanézett, rámosolygott a lányra, és vidáman megcsapkodta a lovakat. Hazaértek. Anyjuk a küszöbön várta őket, a szekérhez lépett, és azt kérdezte: „Megjöttetek?" És az édes, átható izgalom, amely ott a réten fogta el, hirtelen az egész testében szétáradt. így szokott virágba borulni egyetlen éjszaka alatt a napraforgóföld...- Apánk sírja úgy van, ahogy volt, akartam rendelni egy vörös sírkövet, de a nagybátyánk nem engedte, azt mondta, a bazalt jobb, tartósabb - a bátyja újra felmászott az ablakdeszkára, tovább szögeit. Már elfelejtette, mit csinált a bátyja azzal a kivágott nyárfával, csak az jutott eszébe, hogy beleszeretett az egyik osztálytársnőjébe, és éjszakánként verseket írt hozzá. Megfordult, a bátyjára nézett, roskadt vállára, színehagyott poros ruhájára, őszülő halántékára.- összespóroljuk a pénzt, lemegyünk, és állítunk egy sírkövet. Szerette volna azt mondani, hogy jó lenne, ha máris indulhatnának a faluba, mivel azonban szívesen hallott volna többet is az apjáról, megkérdezte:- Sokáig feküdt?- Vagy egy hétig - felelte a bátyja -, ki akartam hívni az orvost, de nem engedte, nagyon megváltozott anyánk halála után, minden a terhére volt. A nap az erkély fölé emelkedett, erősen tűzött, kellemes kábulatba ringatta.- Azt mondta: Engem nem ment meg az orvos - folytatta a bátyja. A sógorasszony mélyet sóhajtott. Ezek szerint bele lehet fáradni az életbe, van ilyen. De nem akart erre gondolni, úgy érezte, valami jelentős dolog vár még rá, ami fontosabb, mint hogy lakása meg családja legyen. ... Egyszer a kovácsműhelyben felrobbant egy gránát, egy régi török gránát, amelyet a gyerekek a szakadékban találtak, ott hevert a vízben. A kovács meglátta, elvette, bedobta a ládába a többi vaskacat közé, hogy majd ha Nagy Zoltán rajza közötti sekély, a fagytól kristálytiszta vizű patakon. A hó vakítóan szikrázott a napfényben. A bátyja gondtalanul dudorászott valamit, könnyedén csapkodott az ostorral és mosolygott a gondolatain. A patak másik partján az út emelkedett, s a ritkás fák között az erdőbe ért. A fák ágai meghajoltak a hó súlya alatt, egyik-másik nem is bírta el, s a zengő, hideg csöndben hallatszott, hogyan törik a fiatal fa, huppan a hócsomó, melynek nyomában azonnal hófelhö csap fel. Egész nap tördelték a száraz ágakat, rakták a szekeret, amikor pedig kihajtottak az erdőből, a bátyja kivágott egy egész fiatal kis nyárfát. Mikor ö megkérdezte, hogy miért, bátyja szélesen elmosolyodott, és nem válaszolt. ráér, kiszedi belőle a robbanóanyagot, és malátamozsarat csinál belőle. Museg, a falu pásztora valahogy előkotorta a sarokból, fogta, forgatta egy darabig, és visszahajította. A régi rozsdás gránát felrobbant. A falu rég nem tapasztalt effélét. A robbanás égé-. szén az iskoláig hallatszott, a gyerekek riadt kíváncsisággal az udvarra tódultak, és za- jongva futásnak eredtek. A kovácsmúhely teteje tönkrement, az ajtó leszakadt, odébb repült, belül sűrű füstfelhö gomolygott. A reszkető, kormos kovácsot, az út szélére ültették, és két oldalról tartották, hogy el ne dőljön. A lába tehetetlenül lógott, szétszakadt csizmájából a kőre csörgött a vér. A fákkal benőtt domb kékes árnyékot vetett a rétre, kéklett a távolban a Bakurján hegység, kéklett a hó egészen a távoli látóhatárig. A réten tisztán látszott a reggeli szekérnyom, a távolban a dombok között feltűnt a falu. A bátyja most is dudorászott, a térdén tartotta a vékony zöldes kis nyárfát. A domb lábától lehajtottak a patakhoz. A lovak sokáig, prüszkölve ittak. A köveken csúszkálva áthajtottak a patakon, és kiértek az útra. A kovács nyögött, és szünet nélkül reszketett. A falu legerősebb embere most olyan tehetetlen és szánalmas volt, hogy az emberek azt se tudták, hova nézzenek. A négy férfiból, aki a műhelyben volt, kettő meghalt. Arccal a rozsdás, görbe vasakra borulva feküdtek, cafatokra szakadt ruhájukból kifehérlett a hátuk. Az asszonyok szívet tépően zokogtak. A férfiak szótlanul, sápadtan álldogáltak. Nyugtalanító, mámorító öröm lüktetett a bensejében, ahogyan egy háromhónapos borjú ficánkol a zöldbe borult tavaszi mezőn. A malom fölött a szakadék szélén felcsilA lapos, kerek kőnél, ahol a kerekeket szokták javítani, matracokat tettek a földre, azokra fektették a halottakat, és virágos takarókkal borították le őket. A szomszéd faluból megjött az orvos, reszkető kézzel félrehúzta a takarót, alá nézett és megcsóválta a fejét. A városból is jött néhány ember, volt közöttük egy tábornok is. Odament a halottakhoz, fejükhöz állt. Mindenki reménykedve nézett rá, s arra várt, hogy mindjárt történik valami fontos dolog. De a tábornok levette a sapkáját, és egy percig szó nélkül állt. Aztán oroszul kérdezősködött a gránátról, és elment azokkal beszélgetve, akikkel a városból jött. Az asszonyok még keservesebben és hangosabban zokogtak. Sírtak a férfiak és a gyerekek is. És ez Így ment késő éjszakáig, meg másnap is, amíg el nem temették a halottakat. Ő akkor látott életében először halottat, és utána éjszakánként nem mert aludni. Azon gondolkozott, hogy neki is meg kell halnia, és öt is elássák a földbe. Ezektől a gondolatoktól félelem fogta el. Akkor mire jó az élet, a mezők, az ég, mintek jár iskolába? Ha fává vagy kővé változhatna, csak hogy ne haljon meg, ne tűnjön el... Csodálkozott, hogy a felnőttek, akik tudnak a halálról, miért nem tesznek semmit, hogy megmeneküljenek. Azon gondolkodott, hogy soha nem vesz gránátot a kezébe, soha nem tesz semmi olyat, amitől meg lehet halni, ha pedig megbetegedne, nem fekszik ágyba, hanem megszökik hazulról, beveszi magát a hegyekbe, és valami olyat, de olyat csinál... Csak ne kelljen meghalnia. Mindjárt a temetés után forró napok következtek, az egész falu kint aludt a lapos háztetőkön. Ő az apja mellé feküdt, és egyszer éjszaka, mikor a haláltól, a teljes megsemmisüléstől való félelem nem hagyta aludni, suttogva, óvatosan, hogy a többieket ne zavarja, felköltötte az apját:- Apu...- Mi van kicsim?- Mindenki meghal? Az apja elégedetlenül megfordult a helyén, és álmos hangon válaszolt:- Mindenki.- Mi is?- Igen.- A tábornok is meghal?- Mindenki meghal.- A fák is?- A fák is, a tehén is a ház is.- Apu...- Aludj, holnap korán kell kelni. A csillagokról is akart még valamit kérdezni, de nem mert. A háztető frissen kaszált füvek és virágok illatában fürdött, s ez azt az édes reményt sugallta, hogy talán a csillagok, talán azok mégsem halnak meg.- Ugye nem hagyod, hogy meghaljak, apu? Az apja odafordult, két tenyerébe fogta a gyerek fejét:- Nem hagyom, kisfiam. Az éjszaka mély csöndjében hallatszott, hogyan csobog a patak a szakadékban, hogyan suhan el fölöttük egy denevér.- És azt ki nem hagyja, hogy te meghalj? Az apja nem válaszolt.- Apu... Apja csak hallgatott.- Es mi az, hogy halál? Azt hitte, az apja a válaszon töpreng, türelmesen várakozott, de válasz nem érkezett. Óvatosan, ijedten felkönyökölt, megnézte: az apja aludt.- Kész - mondta a bátyja, és beverte az utolsó szöget. - Nincs az az erő, ami kiszedné. A hálószobában fölébrendt és fölsírt a kisgyerek.- Megyek, megyek - szólt a sógorasz- szony, és fölállt a díványról.- Én ébresztettem föl a kopácsolásom- mal - mondta bűntudatosan a bátyja. A nap a zeniten állt, áttüzesedett az erkély, a karosszék karja; a feje égett, az izmai édesen sajogtak. A tehervonat még mindig a mellékvágányon vesztegelt. Egy vasutassapkás ember ment végig mellette, és számokat írt a kocsiajtókra.- Sárgabarack érkezett a boltba! - kiabált egy asszony a földszintről. A sógornője kisietett a szobából, karján a félig felöltöztetett gyerekkel.-Tartsd csak, én meg rohanok sort fogni. A gyerek az apja felé nyújtózott, aztán elégedetten elfészkelódött a karján. A sógorasszony kilépett a házból, és egy nagy szatyorral a kezében az állomás felé sietett. Még egy asszony jött ki táskával, meg egy fiatal lány; egy kosarat lóbáló, tíz- tizenkét éves szőke fiú mindenkit lehagyott.- Beüvegezem a balkont, és semmi gond. - A bátyja felöltöztette a gyereket, és a díványon üldögélve rágyújtott. Az 6 fejében tovább gomolyogtak az emlékek az apjáról, akit a régi falusi temetőbe temettek, ahol magas, zöld fű nőtt. Ősszel mindig lekaszálták. A régi, viseltes bekecsében látta az apját; bekecsének zsebében általában spárgadarabok, kopott cipóvas, kaszafenésre való reszelő lapult. Maga előtt látta az apja arcát is - gondterhelt volt, mit is vessen a hó alól elötünedező földbe, árpát vagy krumplit.- Holnap eljössz velem, beállsz dolgozni - mondta a bátyja -, egymás közelében leszünk, ráadásul nálunk könnyebb. A gólya, amelyik beveti ba, még nem jött vissz fiókái a szomszéd fészek a csőrüket, ahol egy n etette a fiókáit. Megnyikordult az ajtó, jött meg, a padlóra tette í- De hamar megjárta a bátyja.- Szerencsém volt - rí ságtól a sógorasszony, nekem is vett, különben r A bátyja elnevette mai pillantott a feleségére.- Múltkor meg én állta vidáman a sógorasszony gyönyörű barack? A bátyja megevett egy a magját.- Príma.-A gyereket a napra rackkal tömi a fejét - mc arccal, de jóságos hangol -, gyere ide, picikém, apu barackot. Odanyújtott a fiának e< barackot, a gyerek meg kismadár, kinyújtotta a n a száját. A tehervonat megrándi és lassan elindult. Az álló- Egyél barackot, és a fejed - mosolygott rá á belőle a falut, mi keresni^ A nap pontosan a árnyak teljesen a falhoz. , tói elnehezült a feje, a gór szálódtak, a bátyja mc gondtalanabbnak látszott.- Gyerünk, együnk vall - hívta. A fejfájás erősödött, a a tóttá, álmosította. Szeme tarka halak, különböző k apja kaszálásból hazatérő tál, szerelmes arccal a zö a hajó a hideg északi teng az egyik tovasikló képei visszatartani, megfogni, megérteni valami nagyon f lacskák - pirosak, zöldek úsztak... Fehéreket is Iá nem, ezek nem halak, i a napon. Végtelen, égés széléig nyúlik. Aztán féltőn faliget, a lovas szekér a a szekéren meg két fiú. a Khacs-hegy, a mi kiserc izgatottan, és a lelke beles- Na, gyere már be! - h; hangját. Nagy nehezen fölemeli i it, és érzi, hogy a fejfájás növekedett. A konyhában a sógornc ben dúdolva mossa a barai VÁNDOR 1 Bírák Tigrisnek akartá de olyan voltál k mint egy szürke és hitted hogy e hogy igazad van mégis sírva mondtad k a NEMET s szép voltál isii mint a képzelet
