Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-03-25 / 12. szám
SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PÁRTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA VASÁRNAPI KIADÁS 1988. március 25. XXI. évfolyam 12. szám Ára 1 korona [Gyökeres György (1) és a ŐSTK felvételei) L assan nyolc óra, kezdődik a tanítás. Néhány perccel ezelőtt, mint minden reggel ilyen tájt, még tele volt az utca apró emberkékkel. Bársonyos vagy boszorkányos álmokból ébredve, le-lecsukódó szemekkel vagy már frissen, a gyermekkor madaras hangjaival, gesztusaival, hátukon zöld, piros, kék, sárga színű táskába fogott súlyos könyvekkel vonultak az iskola felé. Most már bizonyára bent vannak az osztályban, amelybe talán épp ebben a pillanatban lép a tanító, puszta megjelenésével elcsendesítve, helyükre parancsolva a futkározó, sapkával dobálózó, éneklő, házi feladat utolsó sorait kapkodva másoló gyerekeket. Megkezdődik, vagyis hát folytatódik a munka. Az út, melyen szorgalommal, kitartással, tehetséggel fenséges magaslatokra juthat az ember az ismeretek, a tudás végtelen birodalmában. Persze, hogy mennyit haladnak előre, akárcsak egy délelőttön is, mondjuk ezen a main, az, a gyermek saját belső adottságain kívül, sok mindentől függ még. Az iskola szellemétől, a tanterem és az oktató-nevelő munkához szükséges többi anyagi-tárgyi feltétel milyenségétől, szülő és iskola kapcsolatától, a gyermek családi, ezen belül főként érzelmi-szellemi környezetétől. Tudom, mindez kicsit szárazon hangzik egy ünnepi jegyzetben, meg ismerős is, de korántsem olyan eszményi az iskolák tájékán a helyzét, hogy a körülményeket figyelmen kívül hagyva lehetne szólni arról - személyről -, akitől különben mindenekelőtt függ a naponta megtett út hossza. A pedagógusról. Egy francia IJVNUOK filozófust idézve, ő az, aki húzza a kocsit, azaz a gyereket. Mert ugyan először a szülőkön, de mindjárt utánuk a pedagóguson áll vagy bukik, milyen emberek lépnek felsőbb osztályba az iskolában és képesek lesznek-e határozottan és okosan lépni majdan, ama híres nagybetűs életben, amely manapság már sok gyermektekintetben sem látszik könnyűnek, gondolva a szaporodó csonka családokra, a rohanó-kapkodó életstílus, egy, ma már okkal elvárt, kívánt magasabb életszínvonal eléréséért vagy megtartásáért folytatott hajsza következtében immáron a családon belüli kapcsolatokban is régóta tapasztalható érzelmi elszegényedésre, az alkoholizmusra, mely következményeinek elszenvedői főként a gyerekek. Mit jelent ma húzni a kocsit - azaz tanítani és nevelni - a pedagógus számára? örömet is, bizonyára, sok-sok, más területeken meg és át nem élhető boldog pillanatot. Ugyanakkor kemény, gyakran sziszifuszinak tetsző, idegtépő. gyomorgörcsöt, szívremegést, álmatlan éjszakákat okozó küzdelmet. Hogy ez más területeken is Így van?! Igen ám, csakhogy az iskola nem „más terület“, az iskola az egyetlen olyan „munkahely“, ahol a cselekvés tárgya nem föld és nem fém, sem állat, sem növény, hanem - az ember. Célja és feladata is a legmagasztosabb - az ember művelése. A léleké, az érzelmeké, a tudaté. Mi mástól, ha nem ettől függ elsőrendűen, hogy miként alakul életünk, hogy milyen termékeket gyártanak az üzemek, milyen a szolgáltatások és a kulturális élet színvonala, milyenek az emberközi kapcsolatok. Erről nem lenne szabad megfeledkezni egyetlen pillanatra sem, ezt felismerve és tudatosítva kellene nemcsak szavakban, hanem a valóságban is a legmagasabbak közé emelni az iskola társadalmi rangját. Emelkedne így a pedagógus tekintélye és e hivatás vonzereje is. Véletlen-e, hogy az oktatási szférában dolgozó pedagógusok hetven százaléka nő, az alapiskolák viszonylatában még magasabb ez a szám, nyolcvan százalék. Nőknek kell tehát helytállniuk még olyan iskolai helyzetekben is, amikor férfira lenne szükség. Ne csodálkozzunk, hogy a fiatalok viselkedése olyan, amilyen, hogy sokuké megbotránkoztató - mondta a minap egy iskolaigazgató a tévében -, hisz szükebb környezetükben alig találkoznak férfiemberrel, az apa gyakran távol van az otthontól vagy ideje nincs, az iskolában meg zömmel női tanerő lép az osztályba. Honnan válasszon példaképet a fiú? Egy másik pedagógus, ugyanebben a műsorban, és ki tudja, hányadikként már a sorban, szintén kifogásolta többek között a túlterheltséget, nem kevésbé azt, hogy még mindig sok a nem pedagógiai jellegű feladat az iskolában, amelyek teljesítését, ráadásul, keményen megkövetelik, jóllehet, egy ideje már a központi törekvések is más irányt mutatnak. Készülődve erre a jegyzetre, tréfásan megkérdeztem harminc éve tanító tanár barátomat - mit írjak rólatok a pedagógusnapra? Komolyan válaszolt: ,.írd meg, hogy én már nem az vagyok az osztályban, aki valamikor voltam, nem lehetek az. Pedig szerettem tanítani, és szeretnék ma is, de csupa rohanás az egész.“ Hozzáteszem, azért nem veszítette el hitét, ha kell szombaton is bemegy az iskolába, például olimpiára felkészíteni a gyerekeket. Sok ilyen pedagógus van a fiatalok között is. Aki^ezen a mai délelőttön és mindenkor, minden körülmények között Tanítók. Gyermek, szülő, újságíró, az egész társadalom számára egyaránt megtisztelő feladat köszönteni őket, megköszönni munkájukat. De nemcsak a pedagógusnapon.. BODNÁR GYULA
