Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-15 / 2. szám
ISZÓ 3 8.1.15. Az emberiség megmaradásáért Abban a harcban, amelyet az emberiség ma a nukleáris veszély ellen vív, különösen fontos, hogy meglegyen a kölcsönös megértés és az együttműködés valamennyi olyan társadalmi-politikai erő között, amely hozzájárulhat a nemzetközi helyzet rendezéséhez. Ezen erők közé tartoznak természetesen a kommunisták és a keresztények. Kapcsolatuk fejlődése a mai világ sokféleségének, bonyolultságának egyik megnyilvánulása lett. A két eltérő világnézet - a materialista és az idealista világnézet - képviselői, egyfelől a marxista-leninista tanítás, másfelől a kereszténység követői keresik a közös alapot a politikai együttműködéshez. Ez korántsem egyenes vonalú és egyértelmű folyamat. Ám a legfontosabb ma az, hogy ez realitássá vált, a társadalmi-politikai valóság egyik eleme lett. A kölcsönös megértésre való törekvés elsősorban abból fakad, hogy a világ ma éles fordulatot vesz. Újfajta gondolkodásra késztet az, hogy nukleáris-kozmikus korba léptünk, hogy az összemberi érdekek kerültek előtérbe, hogy elmélyültek a régi társadalmi ellentmondások és újak keletkeztek, hogy aggódnunk kell bolygónk jövőjéért. A minőségileg új fegyverfajtáknak, elsősorban nukleáris fegyverek földi és kozmikus változatainak a létrejötte megköveteli, hogy a különböző társadalmi rendszerű államok az érintkezés új formáit és módszereit keressék, hogy a békés egymás mellett élés váljék a nemzetközi kapcsolatok tényleges alapjává. Az a marxistákat és keresztényeket egyaránt eltöltő aggodalom, amiatt, hogy vajon milyen jövő vár a világra, ha egyre növekszik, a nukleáris katasztrófa veszélye, megteremti a feltételeket ahhoz, hogy politikai állásfoglalásaik minden világnézeti ^eltérés ellenére is közeledjenek. ■ ' Vallásos körökben egyre nyilvánvalóbbá válik és tért hódít az az igazság, hogy a Szovjetunió őszintén érdekelt a fegyverkezési hajsza beszüntetésében, a békét és az emberi civilizáció puszta fennmaradását fenyegető veszély pedig a katonai-ipari komplexumtól és az Egyesült Államok ama politikai köreitől indul ki, amelyek a nemzetközi kapcsolatokban az erőre akartak támaszkodni. Az atomháború a hívőkben mind gyakrabban az Apokalipszis, a bibliai világvég képzetével társul. A keresztények és a kommunisták közötti együttműködés lehetősége a többi között abból adódik, hogy a vallásos körökben fokozódik a differenciálódás, a rétegeződés a világban végbemenő társadalmi-gazdasági változások nyomán, annak következtében, hogy mind nagyobb arányokat ölt a társadalmi és nemzeti felszabadulásért folyó harc. A forradalmi munkásmozgalom képviselőit és a keresztény dolgozókat a tőkés országokban egyesíti az, hogy a monopóliumok támadásá- sával szemben nagyjából azonosak az érdekeik. Az ipari és a fejlődő tőkés országok körében egyre inkább tért hódít az a felismerés, hogy az imperializmus rendszere jórészt a „harmadik világ“ népeinek kifosztásából tartja fenn magát. Ezért aztán a keresztény dolgozók egyre aktívabb erővé válnak az antiimperialista frontban, a monopóliumok az Egyesült Államok külpolitikai expanziója ellen folyó harcban. Ezekben a küzdelmekben edződik a keresztények politikai gondolkodása, tarthatatlanokká válnak azok a korlátok, amelyeket az uralkodó körök és az őket támogató klerikális reakció erői a dolgozó emberek egységének' útjába próbálnak állítani. Konkrét akciókra van szükség, mindazoknak az erőknek az összefogására, amelyek harcolnak a békéért és a társadalmi igazságosságért. A kommunisták és a keresztények együttműködésének fejlődésére kihat a klerikális antikommunizmus válsága is. Ez a sok egyházat érintő folyamat érezteti hatását katolikus körökben, néhány protestáns egyházban, és abban jutott kifejezésre, hogy kiéleződtek az ellentétek a papság különböző képviselői között, hozzájárult ahhoz, hogy ezekben a körökben egyre inkább felismerik: lehetetlen immár mellőzni a dolgozó néprétegeknek a társadalmi változások, az antiimperialista erők akcióegysége utáni vágyát. Erre való tekintettel a felsőbb egyházi körök egy része rugalmasabb álláspontra helyezkedett mind a Nyugat, mind a „harmadik világ“ országaiban. Ily módon a keresztények és a kommunisták együttműködése korunk törvényszerűségeinek egyik történelmi megnyilvánulásává, a háborúéllenes és felszabadító harc fontos tényezőjévé válik. POLITIKAI KOMPROMISSZUMOKKAL A kommunista mozgalom mindig nagy jelentőséget tulajdonított a hívő dolgozókhoz és a vallási szervezetek demokratikus köreihez való viszonynak, a velük való együttműködésnek, úgy fogva fel ezt, mint a proletariátus politikai és osztályszövetségeinek részét. A kommunisták számára az ilyen együttműködés nem véletlenszerű valami, nem holmi taktikai fogás, ahogy ezt ellenségeink olykor állitják, hanem olyasmi, ami a marxista-leninista alapeszmékből fakad. Lenin az ezzel kapcsolatos problémákat olyasminek tekintette, ami „egyenesen és elkerülhetetlenül következik a dialektikus materializmusból“. Mélységesen hibásnak minősítette azt a véleményt, hogy a marxizmusnak a valláshoz való viszonya úgynevezett „taktikai“ meggondolásokkal magyarázható... Ellenkezőleg, a marxizmus politikai irányvonala ebben a kérdésben elválaszthatatlanul összefügg filozófiai alapjaival.“ A kommunisták ideológiai álláspontja nemcsak megengedi, hanem sok esetben meg is követeli a szövetséget olyanokkal, akik nem fogadják el végső céljaikat, nézeteiket és világszemléletüket. Aki lemond a politkai kompromisszumokról, attól tartva, hogy az ideológiában nem állja majd meg a helyét, az gyakorlatilag nem bízik eszmei-világnézeti fegyvere erejében, vaskalapos szektássá válik. Lenin kíméletlenül bírálta a marxizmus „tisztaságának“ efféle védelmezőit. Ugyanakkor, mint hangsúlyozta, vállalva a kompromisszumot, tudnunk kell „megőrizni, megszilárdítani, megacélozni, továbbfejleszteni a munkásosztály és szervezett élcsapata, a kommunista párt forradalmi taktikáját és szervezetét." A kommunisták és a keresztények mai viszonya folytatja és továbbfejleszti azt az irányvonalat, amely a múltba nyúlik vissza. A kommunista mozgalom már a harmincas, években mozgósította a néptömegeket, a hívőket is beleértve, a fasizmus és a háború elleni harcra. S amikor a háború kirobbant, a hitleristák által megszállt országok kommunista pártjai afelé orientálták tagjaikat, hogy lépjenek akcióegységbe valamennyi antifasiszta erővel, a többi között az ellenállásban részt vevő keresztényekkel. A háború utáni években mozgalmunk az uj körülmények között továbbfejlesztette az összes erők egységének az eszméjét, kiszélesítette a társadalmi bázisát az imperializmus és a monopóliumok ellen, a demokráciáért, és a szocializmusért vívott harcnak. A kommunisták és a keresztények együttműködése elsősorban politikai problémaként jelentkezik, azoknak az akcióknak az alkotórészeként, amelyek a kialakuló antiimperialista frontok megszilárdítására irányulnak. Egyre jobban tért hódít az a gondolat, hogy a kommunisták számára a keresztényekkel való együttműködés nem időleges taktika, hanem stratégiai irányvonal, hosszú távú program. Ez az együttműködés olyan körülmények között alakul ki, amikor a békeharc összeolvad a társadalmi haladásért vívott harccal és fordítva. A kommunisták nem arc nélküli homogén tömegnek tekintik a keresztényeket, ezért differenciált álláspontra helyezkednek a vallás hatása alatt álló különböző társadalmi prök tekintetében. Az a kérdés, hogy miképpen és kivel fejlesztendő az együttműködés, az egyes konkrét esetekben való célszerűségének a megítélésével függ össze. Mind az egyházak vezető köreivel, mind az azok képviselőivel való érintkezés és kapcsolat indokolt olyan esetekben, amikor a kommunistája a közös akciókat lehetővé tevő álláspontokat keresve szigorúan elvhűek maradnak. Nyilvánvaló, hogy a merőben ideológiai kérdések megtárgyalását szolgáló találkozók akkor lesznek hasznosak, ha előbbre visznek a közös akciók felé, a kölcsönös megismerés felé. Az együttműködés sikeres fejlődésének fontos előfeltétele az, hogy a keresztény felet olyan körök képviseljék, amelyek őszintén óhajtják a dialógust, érdekeltek az imperializmus kül- és belpolitikája ellen, a békéért és a társadalmi haladásért folyó harcban. Amikor ellenben a klerikális körök csupán azért lépnek kapcsolatba a kommunistákkal, hogy újabb ideológiai vagy politikai diverziót hajtsanak végre a forradalmi erők ellen, a „dialógus“ csak árt. A kommunisták korunk legfontosabb kérdéseiben úgy bocsátkoznak vitába a keresztényekkel, hogy mindvégig híven kitartanak a világszemléletük mellett, fellépnek az ideológiai nézeteltérések elsimítása ellen. Elsősorban a nukleáris háború veszélyének az elhárításáról és az emberiség megmaradásáról, az imperializmus elleni harcról, a fejlődő országok problémáiról stb. van szó. Persze minden egyes országban konkrétan meg kell határozni a megtárgyalandó problémák körét. Sok testvérpártnak a gyakorlata arról tanúskodik, hogy ezen a téren van egy s más új, érdekes és hasznos. Vegyük csak szemügyre például a Franciaországban, Olaszországban, Belgiumban, az Egyesült Államokban és több latin-amerikai országban szerzett tapasztalatokat. A kommunisták, amikor fejlesztik együttműködésüket a keresztényekkel, nem tagadják meg meggyőződésüket. Megmagyarázzák nézeteiket, megmutatják, milyen nagy lehetőséget kínál a keresztényeknek a marxista-leninista tanítás az emberiség békés jövőjének biztosításában, a társadalomnak a szociális gazdaságosság elvei szerinti átalakításában betöltendő szerepüket illetően. A BÉKÉT KI KELL -HARCOLNI A keresztények és a kommunisták együttműködésének objektiv előfeltételei a vallásos környezetben ma kibontakozó szövevényes folyamatokból adódnak. Az osztályharcba, a monopóliumok elleni harcba bekapcsolódtak a tőkés ipari országok: Olaszország, Franciaország, az NSZK stb. hívő dolgozói. Itt napjainkra a városi középrétegek tönkremenetele, a termelés különböző szféráiba való bekapcsolódásuk következtében a proletariátusnak, a bérből élő dolgozóknak egy alapjában véve új nagy csoportja alakult ki. Ez a csoport, bár sok tekintetben a vallásos ideológia hatása alatt áll, mégis egyre inkább kiemelkedő szerepet tölt be a monopóliumok és a burzsoá állam elleni harcban, tevékenyen részt vesz a sztrájkmozgalomban. Nyugat-Európa, La- tin-Amerika, Afrika sok országában számottevően megnőtt a keresztény szakszervezeteknek, más keresztény munkásszervezeteknek, a megfelelő országos és nemzetközi szövetségeknek és tömörüléseknek a befolyása. Tagjaik, akik hagyományosan kitartanak vallásos meggyőződésük mellett és hívőknek vallják magukat, egyre szembeötlőbb formában válnak jelentős társadalmi-politikai erővé. Afrika és Ázsia országaiban nagy arányokat öltött a vallásos jelszavak alatt folyó felszabadító harc. Az afrikai földrészen a haladó gondolkodású vallásos erők elutasítják az apartheidet és1 a rasszizmust, szembe- szállnak az imperialista hatalmak neokolonia- lista politikájával. Nem is szólva Latin-Ameri- káról, ahol sok keresztény fellép az Egyesült Államoknak és helyi bábjainak a basáskodá- sa ellen. Éppen itt jelentkezett először a „lázadó egyház“, a „felszabadítás teológiája“, itt keletkezett a „bázisegyház“, a „népi“ egyház. A vallásos körök háborúellenes mozgalmak, a békeharc fontos részévé váltak A hívők és szervezeteik a nyolcvanas évek elején - az ötvenes évekhez képest - kezdeményezőbbek, következetesebbek lettek, határozottan megnövekedett politikai tudatuk, megmutatták, hogy értik, merről fenyegeti tényleges veszély a békét. A nukleáris háború elleni fellépésük főleg Reagan-ellenes jellegű A klérus legrealisztikusabban gondolkodó képviselői a háborús veszély forrását az Egyesült Államok imperialista erőinek militarista politikájában látják, támogatják a Szovjetunió békepolitikáját, békés javaslatait. Olyan nemzetközi kapcsolatok mellett emelnek szót, amelyek a békés egymás mellett élés elveire épülnek. Kitágultak azok a földrajzi határok, amelyek között vallásos körök részt vesznek háborúellenes akciókban. Nemcsak Európa, hanem az Egyesült Államok, Kanada, latinamerikai, afrikai, ázsiai országok is ilyen akciók színterévé váltak. A békeharc méretei és formái a különböző országokban, a különböző társadalmi-politikai körülmények között eltérőek. Ez a harc tartalmában is,, eszmeipolitikai orientációjában is igen változatos. A vallásos közvéleményben egyre jobban megerősödik az a meggyőződés, hogy a békét ki kell harcolni. A passzivitást felváltja a dinamizmus az olyan konkrét békeszerető célokért való küzdelemben, mint a tömeg- pusztító fegyverek likvidálása, a nukleáris kísérletek betiltása stb., az együttműködés a háborúellenes mozgalom más osztagaival. A világháború a hívők szemében nem annyira büntetés az eredendő bűnért, az eljövendő Apokalipszis, Harmagedón, mind inkább bizonyos szociális erők tetteinek az eredménye, amelyekkel szembe lehet szegülni. A DIALÓGUST FOLYTATNI KELL A jobboldali klerikális körök minden lehető módon próbálják útját állni annak, hogy a hívők és a papok részt vegyenek a háborús veszély elleni harcban. Az egyház legkonzervatívabb képviselői olyan utasításokat adnak, amelyek megnehezítik a keresztényeknek a békeszerető erőkkel, különösen a kommunistákkal való érintkezést és együttműködést. A jobboldali klerikálisok a vallásos körökben a béketeremtő hangulattal olyan koncepciókat állítanak szembe, amelyek célja megindokolni, miért kell támogatni az imperializmus militarista politikáját, az imperializmus által indított fegyverkezési versenyt, elvonni a hívőket a nukleáris háború veszélye elleni harctól. Ezzel kapcsolatban előtérbe kerülnek . az olyan eschatológiai konstrukciók, amelyekben a háborús veszély forrásaként „a gonosz erői“ szerepelnek, ezen pedig a Szovjetuniót és a többi szocialista országot értik. Ámi az Egyesült Államokat illeti, az e szerint a séma szerint természetesen a „jó erőinek", „az igazság erőinek“ a megtestesítője. A nemzetközi porondon kialakult feszültség lényegét emellett az ateizmus, a hitetlenség és az isteneszme közötti ellentétre vezetik vissza. A békés egymás mellett élés elvét néhány konzervatív egyházi ideológus nem annyira nemzetközi síkon tárgyalja, mint inkább belpolitikai, sót családi síkon, a munka és a tőke, a burzsoá állam és állampolgárai, a különböző nemzedékek stb. közötti békére buzdítva. Reakciós egyházi személyek szítják a hívőkben az ellenséges érzületet, a türelmetlenséget, a gyűlöletet a kommunistákkal szemben, „álnok ellenségnek" tüntetik fel őket, akik az együttműködés hirdetésével takargatják „a hatalom megragadására" irányuló terveiket, hatalomra jutva pedig véget vetnek majd mindennemű szabad vallásgyakorlásnak és adminisztratív úton be fogják tiltani az istenhitet. Ebből a kiagyalt, primitív premisszából gyakran azt a következtetést szűrik le, hogy káros a hívők és a kommunisták mindennemű párbeszéde. Azt hangoztatják, hogy a kommunisták, lévén marxisták és következésképp ateisták, tanításuk folytán nem mehetnek bele ilyen párbeszédbe. A kommunistáknak ez, úgymond, csakhogynem „tilos“, maga a párbeszéd pedig a kommunisták számára csupán „csel“. A reakciós klerikális propaganda egy másik hamis tézise azt sugallja a hívőknek, hogy ha kapcsolatba lépnek a kommunistákkal és együttműködnek velük, ezzel elárulják hitüket, istenüket, a „gonosz erőinek" az eszközévé válnak. A dialógussal kapcsolatban ellentmondásos álláspontot foglalnak el a Vatikánban is. Egyféléiéi látszólag elismerik az ilyen dialógus jogosságát és célszerűségét, másfelől olyan követelményeket és feltételeket támasztanak, amelyek megnehezítik a tisztességes véleménycserét. Nem könnyíti meg a Szentszék által képviselt katolikusokkal való kapcsolatot az sem, hogy a Vatikán vezetői sértő nyilatkozatokat tesznek azokra, akikre ma is élő szóhasználatukkal rásütik a „totalitáris és ateista rezsim“ bélyegét és akiket „korunk szégyenének" kiáltanak ki. A dialógus ellenzőinek a mesterkedései nem ál íthatják meg ennek fejlődését sem doktrinális, sem gyakorlati szinten. Jó például szolgálhatnak erre a keresztények és a marxisták rendszeres találkozói, amelyeket 1971 óta szervez a Nemzetközi Békeintézet és a bécsi egyetem keretében működő Békekutató Központ. A béke problémáinak két különböző világnézet szemszögéből való tárgyalása lehetővé teszi tekintélyes tudósoknak, egyetemi tanároknak, társadalmi szervezetek vezetőinek, hogy szembesítsék egymással a koruKk kulcskérdéseivel kapcsolatos nézeteket, hogy jobban megértsék egymást, hogy levonják a szükséges gyakorlati következtetéseket. A megtett lépések eredményeit publikálták mind a keresztény folyóiratok hasábjain, mind a kommunista sajtóban. Hasznos tapasztalatokat adott a marxista és a katolikusok 1986. októberi budapesti találkozója, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia és a vatikáni Nemhívők Titkársága szervezett. A „Társadalom és erkölcsi értékek" téma keretében megtárgyalták a béke, az igazságosság, a szolidaritás kérdéseit, amelyek a vallásos erők és a kommunisták együttműködésének az alapjául szolgálnak. A gyakorlati dialógus egyre inkább a háborúellenes húsvéti menetek, más közös békemegmozdulások formáját ölti. Ez kifejezésre jutott a különböző orientációjú szaftszervezetek együttműködésében, a dolgozók érdekeinek védelmében, a monopóliumokkal és a többi nyugati országban hatalomra jutott jobboldali erőkkel szemben. A világ 60 országának több mint 200 egyházi személyisége vett részt a tavaly februárban Moszkvában rendezett békefórumon. Az ennek keretében működő vallási szekció egyhangúlag elfogadott egy felhívást, amely közös akciókat sürget a békéért, a nukleáris háború veszélye ellen. A keresztények és a marxisták közötti dialógus még korántsem tárta fel teljesen az e téren kínálkozó lehetőségeket. A dialógus következetes továbbfejlesztése elengedhetetlen mindkét fél, sőt általában a béke és a társadalmi haladás ügye szempontjából. NYIKOLAJ KOVALSZKIJ professzor, a történettudomány doktora (Szovjetunió) IfAIIIIIIillCTAIf ÉC VCDCCneUVEI/ 19 1TAIIVABD11I flUIV!inU!i!>i i M!l ' ISsífE - '& 5 cpi f £ä li|L n i yiBPkU Wtf »Ji
