Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-03-18 / 11. szám
A nyugat-európai tizenkettek februári brüsszeli tanácskozása - amely lényegében a decemberi koppenhágai tárgyalások sikertelenségét volt hivatott helyrehozni - a közös pénzügyi és mezőgazdasági politika reformjáról, kemény viták után kompromisszummal zárult. Nyugat-európai szakértők a jelenlegi ellentétek okát abban a közös mezőgazdasági politikában látják, amelyet korábban a nyugat-európai integráció legnagyobb sikerének tartottak. Az EGK közös mezőgazdasági politikájának létrehozását, a „zöldEurópa“tervezetnek a megvalósítását célzó igyekezetek a kezdetekig visszanyúlnak. Nyugat-Európa a háború utáni években számos gazdasági, szociális, politikai és más problémával küszködött (s küszködik ma is). A fizetési nehézségek a legkomolyabbak közé tartoztak, s ebben nem kis szerepet játszott a mezőgazdasági termékek importja. Az egyik legfontosabb ellenintézkedésnek ezért a saját mező- gazdasági termelésük fellendítését tartották. Később szükségessé vált, hogy megvédjék saját mezőgazdasági termelésüket a konkurenciával, a világméretű konjunktúrával szemben, amelynek eredményeként a világpiacon csökkentek a mezőgazdasági termékek - főleg a gabonafélék - árai. Ez volt a háttere annak, hogy a háború után fokozatosan létrejött a mezőgazdaságba való állami beavatkozások széles skálája: így pl. a mezőgazdasági cikkek árainak garantálása és állami felvásárlása, megalakultak azok az állami intézmények, amelyek a mezőgazdaságnak nyújtott hitelekkel foglalkoztak, az állami költségvetésből elég nagy hányadot fordítottak a mezőgazdaság fejlesztésére és így tovább. Mindezzel párhuzamosan sor került a külpiaci kapcsolatok szabályozására azáltal, hogy korlátozták a mezőgazdasági cikkek importját és ösztönözték a kivitelt. E politika eszközei közé tartoztak a magas behozatali vámok, az import kontingentálása, vagyis a felső határok megszabása, s megszabták a saját termelésű gabona kötelező felhasználásának normáit. Kétségkívül ezeknek az intézkedéseknek tudható be, hogy az EGK-országokban felfutott a mezőgazdasági termelés, csökkent, az importtól való függőségük, sót, néhány tagországban túltermelés jelentkezett, amit a hazai piacon már nem lehetett értékesíteni. A Közös Piac megalakulásának idején az önellátás mértéke különböző volt az egyes országokban. A legjobb helyzetben Franciaország volt: az importőrből a legnagyobb exportőr lett. Az NSZK önellátó lett állattenyésztési termékekből, azonban gabonából, cukorból és gyümölcsből behozatalra szorult. Olaszország önellátóvá vált gabonából, cukorból, tejből és tejtermékekből. Hollandia húst és egyéb állattenyésztési termékeket exportált. A tényekből egész természetesen következik, hogy a mezőgazdasági cikkek közös piacának, a közös mezőgazdasági politikának a megvalósítása főleg azoknak az országoknak volt az érdeke, amelyek túltermelést könyvelhettek el. Közöttük volt például Franciaország, amely ugyanakkor biztosítani akarta magának a vámvédelmet az olcsóbb amerikai és kanadai élelmiszerek behozatala ellen. Az EGK közös mezőgazdasági politikájának legfontosabb eszköze a közös árpolitika lett, amely azt a célt szolgálta, hogy „stabilizálja a piacokat“ és a termékek árait, tekintettel arra, hogy a termelési költségek magasabbak voltak a világpiaci áraknál. Az úgynevezett különbözeti árkiegészítés rendszerével operatívan biztosítani tudták, hogy az alacsonyabb behozatali árakat (világpiaci árak) felhozzák a közöspiaci árak szintjére. Ezzel párhuzamosan egyéb eszközöket is alkalmaztak, pl. betiltották azoknak a termékeknek az importját, amelyekből a EGK-ban túlkínálat volt. Az a gyakorlat, hogy a közösség piacain szavatolták a mezőgazdasági cikkek árait, tekintet nélkül arra, hogy mely tagország, milyen mennyiségben és milyen feltételek között termelt, számos problémát és ellentétet szült, s ezek az idők során mindinkább kiéleződtek. További fontos eszköz volt az, hogy az EGK országaiban bevezették a mezőgazdasági termékekkel való szabadkereskedelmet. Meghirdették, hogy a farmerek jövedelmét egy szintre kell hozni az ipari munkásokéval, korszerűsíteni kell a mezőgazdaságot, s ezáltal növelni a munkatermelékenységet, továbbá biztosítani az indokolt fogyasztói árakat. Bevezették a mezőgazdasági termékek exportjának támogatását - az EGK határain túlra -, mégpedig olyan nagyságrendben, mint amilyet az importnál már említettünk. Mindezeknek a céloknak és intézkedéseknek a pénzügyi fedezetét a mezőgazdasági alap adja. Az alapnak a létrehozását a mezőgazdasági integráció mechanizmusa tette szükségessé, ez a mechanizmus pedig rendkívül sok pénzt emészt fel. A valamilyen kollektív kasszának tekinthető mezőgazdasági alap eszközeinek az elosztása nagy gondokkal jár. A Közös Piac költségvetésének 70 százalékát erre a mezőgazdasági politikára fordítják. Hogy az egyes tagországok mennyit fizetnek a közös pénztárba, azt aszerint határozzák meg, hogy az illető ország mennyi mezőgazdasági cikket importál (a nem EGK- országokból), az elosztás pedig a mezőgazdaság fejlettségétől és a mezőgazdasági export nagyságától függ. így az a helyzet alakult ki, hogy lényegében az importőr országok finanszírozzák az exportőrök mezőgazdaságának fejlesztését. Nem hozta meg azt a közös mezőgazdasági politika, amit vártak tőle, egyre költségesebb. Csak az elmúlt évben 27 milliárd ECU-t tett ki, szemben azzal a 13 milliárddal, amit a nem mezőgazdasági kiadásokra fordítottak. A túltermelés, az eladási nehézségek jelenleg óriási gondokat okoznak. Az EGK raktáraiban felhalmozott eladatlan tavalyi élelmiszerek: 10 millió tonna gabona, 724 ezer tonna szárított tej: E készletek értéke lényegében azonos a garantált árakra fordított szubvenciókkal (ezeket a termelőknek fizették ki), eléri a 10 milliárd ECU-t, viszont a világpiaci áron számítva e készletek értéke csak kb. 3 milliárd ECU. Ilyen körülmények között, amikor az egyik oldalon milliárdok hiányoznak a költségvetésből, a másik oldalon pedig csak az élelmiszerek raktározására 8 milliárd dollárt fordítottak, a közös mezőgazdasági politika alapjai bomlásnak indultak. Szükségessé vált a megreformálása. Az első pillantásra ez helyesnek és logikusnak tűnik, de az ilyen érvek aligha nyugtatják meg azokat, akiket a legjobban érint: a parasztokat, a termelőket. Már évek óta beszélnek arról, hogy meg kell állítani a termelők jövedelmének és a mezőgazdaságban dolgozók számának a csökkenését, megoldani a túltermelési gondokat és csökkenteni a költségvetést, de mindeddig nem tisztázottak a pozitív változások felé vezető utak. Ezért az Európai Közösség bizottsága is azt ajánlotta az úgynevezett Delors-tervben (nevét a bizottság elnökéről kapta), hogy a gondokat csak nagyon óvatosan és fokozatosan oldják meg. Elsősorban a közösség pénzügyi eszközeinek növelését ajánlotta a bevételek újraelosztásával oly módon, hogy vegyék figyelembe az egyes tagországokban előállított bruttó nemzeti összterméket. Úgyszintén javasolja a mezőgazdasági kiadások és szubvenciók következetes ellenőrzésének bevezetését, s hogy bővítsék az elmaradott területek, főként az EGK legszegényebb déli területeinek megsegítésére szánt strukturális alapokat. Egészében véve a Delors-terv azzal számol, hogy a világgazdaságban megnövekszik Nyugat-Európa gazdasági és politikai súlya, ezt szolgálná az Európai Valuta Alap további erősítése, az egységes piac megteremtése 1992-ig. Az említett problémák miatt a brüsszeli megállapodás nehezen született meg. Főleg Nagy-Britannia nem értett egyet a rendkívüli költségvetési hozzájárulással, mindaddig, amíg nem korlátozzák radikálisan a mezőgazdasági kiadásokat. Az úgynevezett stabili- zátorok egész rendszerének bevezését követelte, ami azt jelentette volna, hogy a meghatározott limiteken felüli termelésért a mezőgazdasági termelőknek kötbért kellett volna fizetniük, elsősorban a gabonanemúknél. E javaslattal érthető módon Franciaország nem értett egyet, csak egy globális plafont kívánt megszabni a termelők számára. Az NSZK azt javasolta, hogy vezessenek be egy jutalmazási rendszert a tudatosan megmúve- letlenül hagyott földekért. S mivel a februári tanácskozás nem fejeződhetett be eredménytelenül, végül is megszületett a kompromisszum. Jóváhagyták az idei évre szóló 53 milliárd dolláros költségvetést, azzal, hogy 1992-ig 64 milliárdra növelik. A finanszírozást ez említett „negyedik forrás“ segítségével biztosítják, Nagy-Britanniának azonban sikerült keresztülvinnie akaratát, már ami az úgynevezett strukturális alapok nagyságát illeti (ezekből segélyezik a közösség legszegényebb területeit). Az érintett országok ugyanis a támogatás száz százalékos növelését kérték, az NSZK 70-80 százalékot, Franciaország 60-at, Anglia pedig csak 50 százalékot javasolt. Az EGK közös mezőgazdasági politikáját jelenleg számos oldalról érik bírálatok. S ha nem is került sor radikális megreformálására, ahogyan Margaret Thatcher követelte, a baloldali erők is rámutatnak e politika antidemokratikus jellegére, követelik a dolgozó parasztság legszélesebb érdekeinek figyelembe vételét, védelmüket az agráripari monopóliumokkal szemben. Figyelmeztetnek: az elfogadott döntések súlyosan érintik - elsősorban a francia és a nyugatnémet - termelőket, legyen szó akár a termelés korlátozásáról, akár a gabona felvásárlási árának csökkenéséről. Ez a csökkenés az idén három százalékos, s az elkövetkező négy évben pedig a felvásárlási árak 15 százalékos csökkenésével számolnak. A termelést korlátozó kvótákhoz most hozzá kell adni a termőterületek korlátozását is. Az a farmer, aki földjének legalább egyötödét parlagon hagyja, hektáronként 700-4200 francia frank értékben kap prémiumot a közöspiaci kasszából. Ez a parasztcsaládok százezreinek megélhetését súlyosbítja, s a közép- és kisgazdaságok tömeges csődjét hozza magávalANNA PREINEROVÁ mérnök, kandidátus A KÖZÖS PIAC A BRÜSSZELI CSÚCS UTÁN M ár a decemberi első forduló is szenzációnak számított, a január 21-én befejeződött második után pedig Hen Sen kambodzsai kormányfő úgy nyilatkozott, hogy lényeges előrelépés történt az álláspontok közelítésében. Ezért volt váratlan, hogy partnere, Szihanuk herceg 30-án bejelentette: lemond az ellenzéki hármaskoalíció elnöki tisztéről, s nem folytatja a párbeszédet Hun Sennel, bár a megegyezés szerint az idén még háromszor kell találkozniuk - áprilisban a KNDK fővárosában, majd ismét Franciaországban, később pedig Delhiben. Váratlan, de nem volt meglepő a visszalépés, a Sziha- nukot ismerők ugyanis az állhatatlanságot tartják a herceg (volt király és miniszterelnök) alapvető jellemvonásának. S még milyen? Mondják: van realitásérzéke, amit ismét bizonyított a második fordulón. Színészi képességekkel bír: írt verseket, a saját maga rendezte filmekben pedig ó játszotta a főszerepet. Ezt szeretné a politikában is. Állítólag néha kényelmetlenül szókimondó. Vargabetűivel, lemondásaival és gyors visszatéréseivel egyet biztosan elért - állandóan írnak és beszélnek róla. Kétségkívül ellentmondásos egyéniség, de sokkal fontosabb az események szempontjából az a politikai háttér, amelyben manőverezik, manőverezni kénytelen. A januári lemondásnak volt egy jellegzetessége: senki sem vette túl komolyan, hiszen míg a korábbi esetekben sikerült úgy-ahogy megmagyaráznia lépését, most nem tudott elfogadható indokot felhozni. Azt mondta, újabb ellentétei vannak az ellenzéki hármaskoalíció egyik vezetőjével, az úgynevezett nemzeti front élén álló Son Sannal. De hiszen kettejük és a harmadik csoport, a pol- potisták között még nagyobbak az ellentétek: Szihanuk nemegyszer nyilatkozott becsmérlően az ó családjának tagjait is legyilkoló Pol Pótról. Tehát nyilvánvaló volt,hogy Szihanuk taktikai megfontolásokból jelentette be lemondását, számítása - hogy vissza fogják hívni - bevált. Lényegében minden érdekelt fél a maradásra szólította fel: Son San, Khieu Samphan, a polpotisták jelenlegi főnöke, de a legfelsőbb kínai vezetés is. A vietnami kormány úgyszintén kifejezte reményét, hogy a herceg folytatja a párbeszédet Hun Sennel. Megerősödött tehát Szihanuk pozíciója a hármaskoalíción belül, lényegében bebizonyosodott, ő közöttük az egyedüli, nemzetközi tekintéllyel is bíró politikus, aki tárgyalóképes partnere lehet a Kambodzsai Népköztársaságnak. A lemondás után egy hónappal, március elsején Szihanuk közölte: „visszatér“ tisztségébe. Mi volt akkor a lemondás igazi oka? Feltehetően az, hogy szövetségesei bírálták: túl messzire ment el a Hun Sennel folytatott tárgyalásokon. Vagyis, túlzottan engedékeny volt szerintük. A második találkozón Szihanuk a reaiitásérzékét bizonyította, s úgy tűnik,ezt nem is akarja feladni. Nézzük, miről is volt szó. Hun Sen és Szihanuk öt fő pontról tárgyalt: 1. a vietnami önkéntesek távozásának menetrendje és a polpotista erők felszámolása; 2. a Kambodzsa belügyeibe való minden külföldi beavatkozás megszüntetése; 3. egy koalíciós kormány létrehozása; 4. a független, semleges és el nem kötelezett Kambodzsa megteremtése; 5. nemzetközi garanciák és ellenőrzés. Az öt közül három kérdésben rendkívül közel kerültek a nézetek, kettőben (az 1. és a 3. pont) nem tudtak megegyezni. Miben értettek egyet? Abban, hogy Kambodzsa valóban független, semleges és el nem kötelezett ország legyen, melynek politikai arculatát a jövőbeni alkotmány rögzíti majd. Ezt az ország új, a nemzetközi ellenőrzéssel megtartandó választások eredményeként megalakuló parlamentje hagyja majd jóvá. Engedmény volt ez Szihanuk részéről, hiszen decemberben, még az követelte, hogy a kambodzsai politikai rendszer a francia mintát kövesse, most pedig egyetértett azzal, hogy erről maga a kambodzsai nép szabadon dönthessen. Ugyancsak szükségesnek vélték a nemzetközi garanciákat, ezekről egy nemzetközi konferencián tárgyalnának. Létrehoznának egy nemzetközi ellenőrző bizottságot, s Kambodzsa, valamint Szihanuk csoportja már fel is kérte Indiát, hogy álljon ennek az élére. Miben tértek el a nézetek? Hun Sen kijelentette, a vietnami csapatok hazatérésével párhuzamosan életbe kell lépniük a beavatkozás megszüntetéséről, valamint az arról szóló garanciáknak, hogy a népirtó polpotista rezsim nem térhet vissza Kambodzsába. Hun Sen a megegyezés előfeltételének nevezte, hogy a polpotista vörös khmereket eltávolítsák a thaiföldi határról. A koalíciós kormány szükségességét is elismerték a tárgyalásokon, de létrehozásának időpontjáról másként vélekedtek. Szihanuk azt követelte, még a választások előtt meg kell alakítani, s ugyanakkor „feloszlatni“ a jelenlegi Kambodzsai Népköztársaságot, valamint az ellenzék úgynevezett „Demokratikus Kambodzsáját“ is (ennek a kényszerkoalíciónak az elnöke Szihanuk). Hun Sen ezt elfogadhatatlannak tartotta, hiszen Pol Poték véres rémuralmának (3 millió embert mészároltak le) megdöntése után a jelenlegi köztársaság a nép akaratából jött létre, s eltörléséről is csak a nép dönthet. Másrészt a kormány ellenőrzi az egész ország területét, élvezi a nép bizalmát, s ha belemenne önmaga feloszlatásába, azzal lehetőséget nyújtana a polpotisták visz- szatéréséhez. Figyelembe kell még venni számos fontos tényezőt. A Phnompenh-nel szembenálló ellenzéki hármaskoalíció katonailag legerősebb csoportját a polpotista vörös khmerek alkotják. Őket Peking támogatja, s ezt egyelőre nem áll szándékában beszüntetni. Ezért mondta Szihanuk: ó a felszámolásukra ,nem tud kötelezettséget vállalni, az ő (fegyveres) erői ehhez gyengék, s Kína sem fogadná el az ilyen megoldást. Ezért talán a Peking felé tett gesztusnak is felfogható az az ajánlat, hogy a vörös khmerek bekapcsolódhatnak, a politikai rendezésbe, csupán a népirtásban fóbűnös vezetőik nem, s Kambodzsa csak a vörös khmerek katonai szárnyának a felszámolásához ragaszkodik. Mindez lehetővé tenné, hogy Peking presztízsveszteség nélkül módosíthasson álláspontján. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy Kína nélkül a kambodzsai probléma nem oldható meg, mint ahogy Vietnam és közvetve a Szovjetunió jószándéka nélkül sem. Ez utóbbi - hanoi és moszkvai nyilatkozatok szerint - a legteljesebb mértékben adott, mindkét fővárosban messzemenően támogatják a rendezési erőfeszítéseket. S még egy adalék: a lemondást Szihanuk Pekingben jelentette be. Két nappal később Csao Ce-jang, a kínai párt főtitkára is fogadta Szihanukot, aki - hírügynökségi jelentések szerint - kijelentette: nem vállalja tovább az „államfői“ szerepet e torzszülött szövetségben, amely állandóan nyomásnak van kitéve támogatói részéről. Hozzátette: tudomása van arról, hogy a kínaiak támogatta vörös khmerek a hatalom visszaszerzésére készülnek Kambodzsában, a vietnami csapatok kivonása után. Mondta-e mindezt Szihanuk, vagy sem, biztosat nem tudni, hiszen erről a hivatalos pekingi közlemények hallgattak. De már az sem kellemes Pekingnek, hogy mindez megjelent a sajtóban. Amióta Mihail Gorbacsov közölte: hajlandó találkozni Teng Hsziao-pinggel, sok mérlegelés látott napvilágot a két ország kapcsolatainak teljes normalizálásáról. Pekingben viszont azóta többször utaltak arra, a csúcstalálkozó körülményei még nem jöttek létre, hiszen a rendezés három feltétele közül a legfontosabb, a kambodzsai kérdés még nem oldódott meg. Tehát ilyen lenne a képlet: a szovjet-kínai kapcsolat javulása kedvezően elősegíthetné a kambodzsai ügyet, ez viszont a pekingi-moszkvai viszony függvénye? Az ilyen róka fogta csukára játszani senkinek sem jó. Moszkvában a két kérdést nem kötik feltételként egymáshoz, s csak remélni, lehet, hogy Pekingben is előbb-utóbb felismerik a szükségszerűséget: lépni kell. MALINÁK ISTVÁN Kambodzsa: folytatódik a párbeszéd Lépni kell
