Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-07 / 1. szám

A Szovjet Pravda közölte annak a beszédnek a kivonatát, amelyet Alekszandr Jakovlev 1987. december elsején a központi és a köztársa- ságokbeli tömegtájékoztató eszközök vezető munkatársainak, valamint a tudomány és kultúra terén dolgozóknak az összejövetelén mondott. A tanácskozás az átalakítás új szakaszában, a demokratizálásnak és az alapvető gazdasági reform kibontakoztatásának feltételei közt végzendő munkájukkal kapcsolatos kérdésekről folyt. Alekszandr Jakovlev többek közt a következőket mondta:- Mivel lépünk az átalakítás új szakaszába? Az átalakításra elméleti szempontból felkészültünk. Megfelelő légkört teremtettünk, s az emberek készek az ország előrehaladásának meggyorsítására. Ideológiai szempontból a társadalom egészséges. Az átalakítás nemzetközi aspektusait tekintve a hatalmas változások szemmel láthatók. Párt- és állami dokumentumok formájában megvan a szükséges elméleti és politikai alap. Ezek együtt az átalakítás aktívumai.

Van azonban passzívuma is. A stagnálásban érdekeltek csak az első állásaikat adták fel. Még nagyon sok torlasz van előttünk, s mindegyik eredete a múltba vezet vissza* Az átalakítás dialektikáját és a vele járó ellentéteket már érzékeltük a gyakorlatban. Láttuk, hogyan lopakodik mellé a konzervatizmus, az avantgardizmus - az egészséges fejlődés különösen alattomos ellenségei.

Itt rejlenek az átalakítás jelenlegi szakaszának ellentétei, amelyek - intenzíven és szemléletesen - megjelennek a szellemi folyamatokban is. Ezek az ellentétek nemcsak a feladatok összetettségében vagy újszerűségében gyökereznek, hanem abban is, hogy a stagnálás éveiben egyesek leszoktak, másokat leszoktattak a három legfontosabb emberi sajátosságról - a munkáról, a gondolkodásról és a felelősségvállalásról.

Ebben az értelemben beszélünk a társadalom egészségesebbé válásáról. Ezt a folyamatot nem csupán a bűnözéstől, korrupciótól, kapkodástól, gazdaságtalan termeléstől, selejtgyártástól, részegeskedéstől és hasonlóktól való megszabadulásként kell felfogni. Ezeknek a jelenségeknek egyáltalán nem szabadna lenniük, sem az átalakításkor, sem máskor.

A társadalom egészségesebbé válását sokkal mélyebben kell értelmezni: mint a munka, a gondolkodás, a józan és a felelősségtudat tiszteletének az életben való következetes érvényesítését. Erre van szüksége a társadalomnak ahhoz, hogy fejlődjön, egyszer s mindenkorra megszabaduljon az önelégültség és a hiúság ópiumától. Szüksége van erre minden embernek, mint saját méltóságérzetének alapjára, mint az igazi élet nélkülözhetetlen alapjára, amely nem csábít erkölcsi narkotikumokra. Ezeknek a sajátosságoknak az érvényesítésében rejlik az átalakítás legfőbb értelme és célja, humánus tartalma.

Megváltozott feltételek között

Az átalakításnak a dicshimnuszra, dicsekvésre és céljainak kritikátlan elfogadásra van a legkevésbé szüksége. Kezdeti időszakában sokan - még a régi szokásnak megfelelően - azzal a beidegzödött készséggel léptek, amellyel részt vettek minden korábbi kampányban. E tekintetben az elmúlt két és fél év nagyon tanulságos volt, mintegy az idő szűrőjét képviselte, mely elválasztja a fecsegés tehetetlenségét az átalakítás felé vezető, nehezen kivívott úttól.

Az idők megváltoztak. Az átalakítással főképp a demokratizálással és a széles körű tájékoztatással kapcsolatos eddigi tapasztalatokkal különösen jó érzékkel kell bánni. Türelmet kell tanúsítani a részkérdésekkel összefüggő problémák iránt, támogatni kell azt, ami sikeresnek bizonyul, hozzászokni a szokatlanhoz és nem szabad mindenkiről és mindenről rögtön ítéletet mondani. Meg kell tanulnunk becsülni az ellenkező véleményen levőt, nem kell feltétlenül rosszakaratúnak tartani, olyasvalakinek, aki megpróbálja bomlasztani a szocializmust. Ez azt jelenti, hogy a mi ideológiai céhünkben is tanulni kell az átalakítást, tanulnunk kell a demokrácia feltételei közt élni és dolgozni, nem formálisan, hanem a gyakorlatban. Az átalakítás sorsa két kulcsfontosságú irányzattól függ: az egész közélet demokratizálásától és az alapvető gazdasági reformtól. Az új időszak sajátosságát e kettő elválaszthatatlan egysége jelenti. A keresett új minőség csak akkor eredményezi a két dolog szerves összefonódásából kialakuló egységes egészet, ha a demokratizálódási folyamat a gazdaság gyökeres reformjára támaszkodik, ha a dolgozókban felébresztett érdektudatból meríti erejét, ha a gazdaság érzi a demokratizálódás ösztönző erejét.

Az átalakítással szemben tanúsított ellenállás kérdését gyakran le szokták egyszerűsíteni mind a közfelfogásban, mind a sajtóban. Valóban van ellenállás. Olyanok tanúsítják, akik készek minden társadalmi érdeket, célt és értéket feláldozni saját önzésüknek, személyes érdekeiknek. Mivel ilyen emberekről van szó - mind mondani szokás - minden világos.

Rendkívül erős nálunk a tehetetlenség, kényelemszeretet, a szokásokhoz ragaszkodás és önelégültség konzervativizmusa. Ha önök megkérdeznek ilyen embereket, hogy ellenzik-e az átalakítást, természetesen azt válaszolják, hogy támogatják. Amint azonban cselekvésről van szó, működésbe lépnek a gondolkodásbeli és a munkával kapcsolatos régi beidegződések.

Az ellentmondások valódi harca az emberek tudatában és cselekvésében, s a társadalom életében nem „az átalakítás mellett vagy ellene“ logikája szerint folyik. A kérdés másként hangzik: „Milyen átalakítás mellett?“.

Ebben az összefüggésben rendkívül időszerű Mihail Gorbacsov figyelmeztetése, amely egyaránt óv a konzervativizmustól, mivel képes bajt okozni, s az álforradalmi avantgardizmustól, mert nem tud elörevinni bennünket; arra azonban sokkal inkább képes, hogy visszavessen bármilyen harcos átalakításpárti jelszavakkal leplezi is magát. Pontosan tudnunk és világosan látnunk kell,

mik a mai körülmények között ezeknek a jelenségeknek a társadalmi gyökerei, létük sajátossága és miként hatnak a szocialista társadalom feltételei közt.

A távolabbi jövőbe tekintve

A legfontosabb vízválasztó politikai és gyakorlati szempontból azok között húzódik, akik a valóban radikális átalakításért küzdenek, a társadalmi formák és a társadalmi viszonyok olyan megújításáért, amely a szocializmus országai előtt széles távlatokat nyit a távoli jövőbe; illetve azok között, akik a lassú tökéletesítést és a részleges koszerúsítést kívánják, de félnek a radikális változtatásoktól, s nem akarják vagy nem képesek vállalni őket.

A konzervativizmus, az erőltetett avantgardizmus és egyéb negatív jelenségek ellen azonban csupán olyan demokratikus folyamatok és társadalmi viszonyok megteremtésével lehet harcolni - olyan társadalomszervezéssel (gazdasági, politikai és kulturális szerkezettel), amely ösztönei az egészséges jelenségeket és az egészséges fejlődést. Az elfogadhatatlan elutasításának kizárólag a nép és a közvélemény által a széles körű általános tájékozottság és a demokrácia alapján kell történnie. Más út nincs.

A sajtótól sok minden függ. Mint Mihail Gorbacsov mondta, a sajtónak fokoznia kell offenzivitását, és új lendületet kell vennie a tömegmunkának. A tömegtájékoztató eszközöktől ma mindenekelőtt a társadalom életének és az átalakításnak a legfontosabb kérdéseiben való illetékességet várja el a közvélemény. A demokratizálás kérdéseit s a gyökeres gazdasági reform problémáit nem lehet előkészületek nélkül feldolgozni. Az önelszámolás, a rentabilitás és önfinanszírozás bonyolult folyamatok, amelyek az újságírótól és a rádiószerkesztötöl kiterjedt ismeretkört igényelnek. Az önelszámolás ma a gazdaság kulcskérdése. Ebből következnek a tömegtájékoztató eszközök feladatai is.

Országunk életének, gazdaságának, a nézetek és az értékelések sokféleségének a lapokban is tükröződnie kell. Közülük soknak újra kell találnia olvasóit, s a velük való kapcsolat terén egyedi vonásait, arculatát. Van, ahol ezek a folyamatok sikeresen zajlanak, van, ahol nehezebben.

Az idő nem vár. Az, ami régebben tilos volt, megszokottá válik. Ami kirívónak, konjunkturálisnak, szokatlannak tűnt, ma már nem tűnik annak. A gondolkodó, figyelmes olvasót egyre inkább érdekli nemcsak a téma és a forma, hanem a tartalom is. Ezért beszélt Mihail Gorbacsov arról, hogy a sajtónak új lendületet kell vennie.

Az általános tájékoztatás szilárdan elhatározott irányvonal, s a Központi Bizottságnak nem áll szándékában eltávolodnia tőle. Továbbra is a leghatározottabban fogjuk védeni az újságírókat az alaptalan vádaskodások és bosszúállási kísérletek ellen. Ideje azonban egészen nyíltan, becsületesen szólni ennek a problémának a másik oldaláról is. Az utóbbi időben túl gyakori az újságírók alacsony fokú szakmai felkészültsége. Az anyagok feldolgozásakor tanúsított hanyagság és felelőtlenség s a felületes

munka végeredményét tekintve árt a széles körű, általános tájékoztatás és az átalakítás ügyének. A pontosság, mint tudjuk, nem különleges érdeme, hanem kötelessége az újságírónak. A tények ismerete, azoknak a dolgoknak az ismerete, amelyekről ír, minden megnyilatkozáskor alapkövetelmény.

Kollektív útkeresés

Az átalakítás erősen aktivizálta az embereket, s most a következetes, kollektív keresés tanúi vagyunk. Sok cikk és televízióműsor már régóta céltudatosan tájékoztat az átalakítás szervezőiről. Egyesek rendszeresebben teszik ezt, mások kevésbé. Nem ritkán eluralkodik azonban a személyes, buzgólkodó, lelkesedő hangnem.

Kell mondani az emberről szépet is, és rá kell mutatni a jó eredményekre, de most még fontosabb megmutatni, hogyan érték el őket. Minden területen nagyon sok olyan ember dolgozik nálunk, aki teljes szívéből akar, de egyszerűen nem tud az új követelményeknek megfelelően dolgozni. Az ilyeneket nem agitálni kellene az átalakításra, hanem meg kellene őket tanítanunk rá. Aktivizálni gondolkodásukat, megadni nekik a szükséges tájékoztatást, és nyíltan beszélni velük a rájuk váró nehézségekről s az ezeknek a leküzdésére szolgáló eszközökről és módozatokról. Erre ma nagy szüksége van a társadalomnak.

Rendkívüli jelentőségűvé válik ma az olyan, számunkra új téma is, mint a bírálat s a vele kapcsolatos harc formái és módszerei. Azok, akik elfojtják a kritikát, úgyszintén változnak, ravaszabbá válnak, s a bírálat elhallgattatásának, akadályozásának „tudománya“ kifinomultabbá válik. A kritikát és a nyíltság politikáját már megszokhatták, s kialakíthatták vele szemben az immunitást. A valamiféle természetes kiválasztódás következett be; azok, akik elfojtják a bírálatot, jobban tájékozódnak az élet zajlásában, ellenállóbbakká váltak, s jobban tudják csúrni-csavarni a dolgokat. Ha elkerülhetetlen, maguk is támogatnak kritikus megnyilatkozásokat. Természetesen a lényeg ezzel nem változik: a megtorlás megtorlás marad. Ez a kérdés több mint elvi. így vagy úgy konkrét magatartások tükröződnek benne, a pártbizottságoknak, valamint a gazdaságirányítási és egyéb átalakításhoz való viszonya. Elvi síkon is egyértelmű itt a felelet: a kritika élének tompítása, a bírálat megakadályozása az átalakítás hatékonyságának csökkentését, a folyamat megállítását és végső soron stagnálási jelenségek keletkezéséhez vezető feltételek kialakítását célozza. A bírálat terén is kell azonban keresni az új formákat és módszereket - s eközben természetesen nem kell lemondani a bevált formákról sem. A kritikát elhallgattatókat leleplezni csupán konkrét vizsgálódás eredményének alapján lehet.

Hatalmas tartalékot jelentenek a sajtó számára a dolgozók levelei. Jelentősen megnőtt az elemző, elmélkedő levelek száma, az olyanoké, amelyek különböző problémákat és ötleteket bocsátanak vitára. Ez óriási szellemi erő, amelyet az átalakítás és a nép szolgálatába kell állítani! Nem szabad félnünk tartalmi ellentmondásaiktól és fogalmazásbeli pontatlanságaiktól.

Az olvasói levelek a szociális demagógia ellen is hatékony eszközök. Ebből pedig van elég nálunk, mivel a demagógia rendkívül könnyű dolog. A primitív bizonygatás és az áldozati bárányok keresése nem jár munkával, és semmiféle különös tehetséget nem kíván. Nem szükségesek hozzá sem alaposabb ismeretek, sem igazi érvelőképesség, sem nagy lelki és gondolati feszültség. Mindezekre sem magának a demagógnak, sem annak nincs szüksége, aki hajlandó figyelmesen hallgatni lángoló jóslatait. A mai demagógia a társadalmi hisztéria különleges formája. Ezt látni kell. Nem dőlhetünk be az átalakítás melletti, hatáskeltésre irányuló, hazug esküdözéseknek, amelyek mögött semmi más nem rejlik, mint az a kívánság, hogy a társadalom által létrehozott javakat azzal a bizonyos nagy kanállal habzsolhassák, s ne kelljen érte egy garast sem adniuk, büntetlenül élós- ködhessenek a munkán, az emberek érzelmein és intellektusán, valamint a szocializmuson.

Emelni a pártmunka színvonalát

Alekszandr Jakovlev a továbbiakban azokról a feladatokról beszélt, amelyek a pártszervezetekre az átalakítás következő, kritikus szakaszában s az SZKP 19. országos értekezletére való előkészületek során válnak. Hangsúlyozta, hogy ma az átalakítás minden szála a pártbizottságokhoz és az alapszervezetekhez vezet, s ők hordozzák a munka legnagyobb terhét.- Mindeddig azonban nem mondhatjuk el - folytatta -, hogy a sajtó átfogó képet ad a pártnak az átalakításban betöltött vezető szerepéről. Elégtelenül tükröződnek benne nem csupán a pártmunka tipikus fogyatékosságai, hanem legjobb tapasztalatai is. Nem titok, hogy sok esetben a pártalapI szervezetek - amelyeknek a munkahelyi közösségek politikai magvainak, s az átalakítás motorjainak kell lenniük - reagálnak álmosan, s vonakodnak sok kérdés megoldásától. Inkább nem bonyolódnak komplikált helyzetbe, s úgy élnek, mint azelőtt.

Ma a legnagyobb figyelmet a pártalap- szervezetekre és bizottságaikra kell fordítani, s nem célzatosan kell keresni a fogyatékosságokat és hibákat, hanem azért, hogy megmutatkozzék az adott helyzetben ez a siker, ennek és ennek köszönhető, ennek a kudarcnak az okai ezek és ezek. Az említettek tehát olyan valódi problémák, amelyek ma keletkeznek, nem konstruáltak.

Alekszandr Jakovlev szólt arról, milyen jelentősége van az erkölcsi alapelveknek, s a morális és eszmei értékeknek az átalakítás folyamatában s a szovjet életmód kialakításában. Megállapította, hogy az önelszámolás elkerülhetetlen, sok mindent megváltoztat, s a párt kitartóan arra fog törekedni, hogy alkalmazzák a gazdaságban. De az egész életet mégsem lehet az önelszámolásra szűkíteni. Nemcsak kenyérrel él az ember. A szocializmusnak mérhetetlenül gazdag tartaléka van az egyénre való társadalmi ráhatásban, s az egyénnek a társadalomra való ráhatásában.

A gazdasági eszközök nélkülözhetetlenek, de csupán egy részét alkotják ennek a fegyvertárnak. Ezzel a kérdéssel bizonyára gyakrabban kellene foglalkoznia a tudománynak, sajtónak és művészetnek. Gyakrabban kellene a közfigyelmet e kérdésre irányítaniuk és konstruktív javaslatokat előterjeszteniük. Az erkölcsiség kérdése az átalakítás alapvető kérdése. Ennek a szellemi aspektusnak a figyelmen kívül hagyásával az átalakítás nem lehetséges.

Ez is átalakítás

Miért mindig „vagy - vagy“? Vagy a terv, vagy a piac. Vagy az intarnacionalizmus, vagy a hazafiság. Vagy a rock, vagy a csasztuskák. Vagy a demokrácia, vagy a fegyelem. És sorolhatnánk tovább: példa van elég. Nem a „vagy - vagy“, hanem az „ez is, az is“ a helyes. Nem élhetünk szélsőségekben, egyik zsákutcából a másikba tévelyegve. Ez többek között a társadalom lelki egészségének súlyos zavaraival, szociális pszichológiai egyensúlyának felborulásával fenyeget.

Elkerülhetetlen, hogy mindenütt keressék és védjék a józan véleményt. Ez is átalakítás. A józan ítéletalkotásra való képességet neveléssel kell kialakítani az emberekben. Nélküle nem volna sem igazi kölcsönös tolerancia, sem demokrácia, s nem szabadulnánk meg a pöffeszkedő kiskirályok és csúszómászók tízezreitől, akik bomlasztják a társadalmat, és többet akadályozzák az embereket az előrehaladásban, mint az összes fogyatékosság és hiányosság együtt.

Az átalakítás gyakorlata csak akkor lehet termékeny, ha szenvedélyeink megfékezésével, nézeteink csiszolásával tökéletesítjük. Ez is egyike a szovjet társadalom szellemi életének termékeny sokoldalúságára utaló jeleknek. E sokoldalúságban lehet gaz és lim-lom is, ez azonban nem ok magának a sokoldalúságnak mint az élet természetes formájának a korlátozására.

Az utóbbi időben a társadalom figyelme egyre gyakrabban irányul azokra a jelenségekre és fogyatékosságokra, amelyek valamiképpen összefüggenek a nemzeti öntudattal. Ez utóbbinak a növekedése természetes, normális, egészséges folyamat.

Társadalmunkban azonban a hazafiság és az internacionalizmus olyan értékek, amelyek egymás nélkül nem létezhetnek. Az internacionalizmus közti határt sem szabad szem elől téveszteni. Nemzetünket szeretni annyit jelent, mint vele együtt járni végig a nem könnyű, egyre magasabbra vezető utat. Ez azonban elválaszthatatlan a más nemzetekkel való együttműködéstől, egymás kölcsönös szellemi gazdagításától. A korlátolt önteltség csigaházába való bezárkózás biztos jele a szellem szegényességének.

A szocializmusnak érdeke, hogy eszmeivilágnézeti alapunkon állva minden nemzetiség és nemzet a lehető legteljesebben kibontakoztassa szellemi adottságait, és fejlessze kultúráját. Elkezdődött az építő töprengések és javaslatok időszaka: vizsgáljuk, hogyan lehetne a lehető legjobban kihasználni azokat a feltételeket, amelyeket a szocializmus minden nemzeti kultúra felvirágzásához s a nemzetek egymáshoz való közeledéséhez és egységéhez teremt.