Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-02-26 / 8. szám
V KOSTKA NEUMANN SONYOSSÁG DALA E ik bár, nem foszthatják meg szemünk káröröm királyi gyönyörétől. Hiú létük rontó végzet dúlja, el nem kerülhetik, tehetnek bármit, végük, csőd és bukás várja, bealkonyult, • s rajtuk a romlás árnya. Kitagadtak bár, * tudjuk mégis - altjuk, ogy örökükbe lépve építünk utánuk egy szebb s új világot. Kizsákmányolnak, le meg nem tilthatják semmiképp, t a tudás fájának gyümölcseit vegyük, már mindenütt mély barázdákat szánt, in szerte magvetők kelnek útra mindennap, írjad vetésünk, csírát vetett a mag, egységünk, acélos búzánk érik. Kizsákmányolnak, terítjük őket szörnyű láncba fogva, iápadunk sorsuk láttán borzadozva, elvesznek. Rabbá tettek, k, bányák börtönében, szűk kis udvarokban iki el nem oltja már a lázadás tüzét, ezünk s körbeüljük, mintha közös asztal volna. A parasztnak adjuk majd a földet, bányásznak a bányát, munkásnak a gépeket. Rabbá tettek, 7 kaszárnyáikban a napos helyeken írói álmodunk, aki vörös Krisztus legyen, sról, mely egy egész világnak szóló jel, i eldördül majd, a föld is megremeg: Az utolsó harcra fel, világ dolgozói, egyesüljetek! Rabbá tettek, de a börtönrács mögött internacionálénk mennydörög, akaratunk így edződik vassá, 'eszett, vak dühükre kacajunk felel: Aki nem dolgozik, nem is egyen! Rabbá tettek, egyetlen óriás rabbá növünk lassan, jy ököllé s kalapáccsá nő kezünk, najd a nap, s lezúdulunk talpig vasban: szabadok leszünk! BÁB! TIBOR fordítása A napfény merőlegesen tűzött alá az országútra. Az országúton sehol egy lélek. Dél volt. Harangok nem zúgtak, a kéményekből nem gomolygott füst. A folyó menti tájra mélységes csend borult. Néma harangok, meddő kémények, a déli órához képest szokatlan csend. A fáradt beletörődés légköre. A gyalogjárók fölött súlyosan csüngtek alá a cseresznyefák gallyai, a gyümölcs már beérett. Az árokpartokon pazar színekben pompáztak a mezei virágok, a vadrózsa szertekúszó ágai már éppen virágjukban álltak, s a fényt követve felkapaszkodtak a kerítésekre, a házak falára. S minderre a dús szépségre, amely máskor áhítattal töltötte el az ember lelkét, most a csend átka nehezedett. A virágok magukba zárták illatukat, a nap mozdulatlanul függött az országút fölött, sugarainak érintése valósággal fájt. Sehol egy kis madár, sehol egy cikázó rovar, sehol egy emberi lény. S mégis! A kerítés tövében egy elcsigázott tehénke hevert, időnként kinyújtotta nyakát, s lecsippentett egy-egy akáclevelet, mintha Szeret, nem szeret?-et játszana. A szeméből könny folyt, pofáját ellepték a böglyök. Honnan kerültél ide, te oktalah állat? Az utolsó csordákat már hárorn nappal ezelőtt elhajtották a pásztorok biztonságosabb tájakra. Éjszaka botorkált be a faluba. Leheveredett a falu legmagasabb pontján a kerítés tövébe, s ott feküdt egész délelőtt, mintha így akarná jelezni, hogy egy tapodtat sem megy tovább, nincs többé hová mennie. A falu legmagasabb pontján álló, eternit tetős ház falait nyerstéglából rakták. Az idetévedt idegen sohasem gondolta volna, hogy ezek a csinosan vakolt falak olyan sebezhetők. De hát az idetévedt idegen nem sokat tudhat erről a házról, erről a tájról. Idetévedt idegen, hajts fejet, és hallgass. A fecskék magasan szárnyaltak. Az iskola épülete előtt reggel óta autóbuszok vesztegeltek, számtáblájuk elárulta, hogy messziről érkeztek. Láttukon az asszonyok csak mosolyogtak, miközben a felelős járási hivatalnok a haját tépte kétségbeeséAROSÍTÁS 1948 FEBRUÁRJA UTÁN (olaj, 1973) sében. A gyerekek pompás mulatságnak vélték az egészet, tudatlan együgyűségükben valósággal örültek az eléjük táruló váratlan lehetőségnek. Most majd közvetlenül a kertjükben lubickolhatnak! A szomszédék kis kamasza ócska deszkából tutajt eszkábált össze. Az öreg Valach ott ült a körtefa alatt, a pipáját szortyogtatta, s nézegette az országúton zajló lótás- futást. A vendéglő előtt férfiak ültek a lócán. Söröztek. A fejük fölött szüntelenül dübörögtek a helikopterek; a férfiak eleinte kívánIVAN HABAJ csian fel-felpillantottak rájuk, de később már ez sem érdekelte őket. A gépek egyre-másra felzúgtak a falu felett, aztán valahova a töltés irányába kanyarodtak. Délután kétéltű terepjárók oszlopa robogott végig a falun. A katonák komoly képpel ültek a kocsikon, leritt róluk a kimerültség. Ügyet sem vetettek a lányokra. A férfiak közül néhányan beindították a motorkerékpárjukat, és a gépkocsik nyomába eredtek. Nem jutottak messzire. A falun túl két kilométernyire már útjukat állta a víz. Piszkosan hömpölygött a folyó felé lejtő széles völgyben, alámosta az országutat, ideiglenes medret vájt magának. A város felé tartott. Az áradat fatörzseket, nyúlketrece- ket, háziállatok óljait sodorta magával, a férfiakat is ledöntötte volna a lábukról. A falunak a folyóhoz közelebb eső része már víz alatt volt. Amíg az emberek ott álltak és figyelték, a laposon egy fél méterrel emelkedett a viz. A férfiak gyorsan felpattantak a motorkerékpárjukra, és visszahajtottak a faluba. Valachék unokája maradt ott egymaga. Levetette a nadrágját, rádobta egy út menti málnabokorra, aztán elindult a lejtős országúton. Az áradat nyomban magával sodorta, arccal a vízbe bukott. Az ingét nem vetette le, s az egy pillanat alatt csuromvizes lett, rátapadt a testére. Kétszáz lépésnyire sem jutott, a víz már a melléig ért. Megtorpant, elbizonytalanodott. Az áradat, amely itt még hevesebben tomFrantisek Ondro; PLAKÁT bolt, elkapta, az árok fölé sodorta. A víz összecsapott a feje fölött. A fiú csak ekkor ébredt tudatára, hogy nem valami hires úszó. ösztönösen elkapta egy cseresznyefa törzsét, így sikerült a víz fölé vergődnie. Felkapaszkodott a fa egyik ágára, a keze reszketett. Sokáig ült ott a fán. Aztán egyszerre úgy látta, mintha a víz apadni kezdene. Elmarkolta az ágakat, leereszkedett, úszott vagy két tempót, és talajt érzett a lába alatt. A víz valóban apadni kezdett. Az öreg Valach unokája kimászott a vízből, felkapta a nadrágját, és rohanni kezdett. Csak a falu szélén állt meg, leroskadt a fűbe, két tenyerébe temette arcát. A rettegés új hulláma tört rá. De ez másfajta félelem volt, mint amelyet az imént a cseresznyefán élt át. Ez már a felismerés rettenete volt. Rádöbbent, hogy meghalni nem olyan könnyű. % Az autóbuszok változatlanul ott vesztegeltek az iskola előtt, ablakaikból gyerekek kandikáltak ki. Az asszonyok már nem mosolyogtak. Gyorsan beszálltak a buszokba, a katonák adogatták utánuk a cókmókjukat. Már a férfiak legtöbbje is felkészült az indulásra. A kitelepítési bizottság úgy rendelkezett, hogy legfeljebb tizenketten maradhatnak a faluban. A sofőrök beindították a motorokat, újra meg újra gázt adtak, sürgetően intettek a férfiaknak, hogy gyorsan szánjanak be. Az izgalom egyre növekedett. A felelős járási hivatalnok az öreg Valach kabátja ujját marko- lászta. Az öreg elrántotta a karját. A férfiak zavartan, tehetetlen megilletödéssel állták körül őket.- Nagyapó, errefelé mindenütt öt métert is elér majd a víz szintje - nógatta az öreget a felelős hivatalnok. - Mihez kezd majd akkor? Most én felelek magáért.- Megfeleltem én magamért egész életemben. Aztán honnan jönne ide annyi víz?- Jöjjön, nagyapó, mert máskülönben a katonákkal rakatom fel!- Csak azt próbáld meg! Voltam én is katona. Különb is, mint ezek - tiltakozott az öreg.-Valach bácsi, legyen esze - próbálkozott a járási hivatalos közeg szép szóval.- Az oldalbordámat vigyék- mutatott az öreg az autóbuszra. - Engem pedig hagyjanak békén, nekem itt a helyem! Mit tudják azt maguk, miért kell nekem itt maradnom...- Nagyapó! Megparancsolom magának, hogy szálljon be- mondta a járási közeg, miközben idegesen a karórájára pillantott.- Nekem ne parancsolgasson. mert én úgysem megyek- gurult méregbe az öreg is.- öreg, öreg! - kapott a fejéhez a járási közeg. Ekkor kiugrott az autóbuszból a sofőr, a kis csoporthoz lépett, és így szólt:-Ha a víz elönti a hidakat, meg vagyunk lőve! A férfiak szó nélkül eldobták a cigarettájuk csikkjét, és beszálltak. Az öreg Valach pedig sarkon fordult, megindult a háza felé. Az övé volt a falu legmagasabb pontján álló ház. A motorok feldübörögtek, a kerekek felkavarták az út porát. Lassan beal- konyodott. Az iskola épülete előtt tizenkét férfi állt. Addig álldogáltak ott, amíg a motorok zúgása teljesen el nem halt a távolban. Az öreg Valach akkor már újra a körtefa alatt üldögélt. Ö volt a tizenharmadik. Aztán mélységes csend borult a tájra. RÁCZ OLIVÉR fordítása VJACSESZLAV KUPRIJANOV AZ OTTHON Jó otthona lenni a szívnek annak az egynek melyet nem kívánsz elhagyni soha Jó lépcső lenni a kisgyerekeknek akik borús időben fel akarnak menni a naphoz Jó ajtónak lenni mindenki előtt aki belépne csikorogni bár, de kinyílni És ablaknak melyben nem alszik ki a fény senkinek, aki azt hiszi - késő van. Rab Zsuzsa fordítása
