Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-02-19 / 7. szám
Az Európai Gazdasági Közösség számára az 1987-es év a jelentős évfordulók éve volt. 35 éve alakult meg az első gazdasági csoportosulás( a Montánunió (az Európai Szén- és Acélközösség), 30 év telt el a Római Szerződés aláírása óta, amelynek alapján az EGK megalakult és 30 éves az Euratom (Európai Atomenergia Közösség) is. Az évfordulók kapcsán időszerű elemezni az elmúlt 3 évtized tapasztalatai alapján azt is, hogy milyen az EGK további fejlődésének várható iránya. Az imperialista hatalmak gazdasági integrációja olyan folyamat, amely a termelőerők fejlődésének általános érvényű törvényszerűségeiből következik, s amelyre befolyással van a tudományos-technikai forradalom, a nemzetközi munka- megosztás elmélyülése, a kooperáció és a specializáló, s az egyes nemzetgazdaságok kölcsönös viszonyát erősítő további tényezők. A gazdasági folyamatok mellett az imperialista integrációs törekvéseket politikai meggondolásokból is ösztönzik az egyes országok vezető körei, főleg az erősödő belső forradalmi mozgalmakkal és a szocialista közösséggel szemben kialakítandó erős blokk létrehozása és a volt gyarmatok feletti gazdasági befolyás megtartása céljából. Emellett az imperializmus belső ellentéteinek leküzdésére is megoldást látnak az integrációs folyamatokban. A legnagyobb méretű nemzetközi integrációs összefonódás Nyugat-Európában alakult ki. Ez a kapcsolatrendszer nemcsak a gazdasági élet, hanem a politikai és szociális szféra egymásra kölcsönösen is ható belső és külső összetevőinek eredménye. Kialakulásában fontos szerepet játszottak olyan tényezők, mint a gazdaság fejlettségi foka, az egyes nemzetgazdaságok szerepe a nemzetközi munkamegosztásban a nyersanyag- és energiafüggőség, a munkatermelékenység növekedésének üteme és hasonlók. Az ilyen szövevényes kapcsolatok természetesen ellentmondások egész sorát hordozzák magukban. Elsősorban azok az ellentmondások éleződtek ki, amelyek a munka és a töke viszonyát jellemzik, de nem mentes az ellentmondásoktól a burzsoázia egyes csoportosulásainak viszonya sem, mégpedig mind nemzeti, mind nemzetközi viszonylatban. Mindenképpen hibás volna azonban az a következtetés, hogy a meglévő ellentétek éleződése az imperialista gazdasági integráció felbomlásához vezetne. Ez már csak azért sem következik be, mivel az integrációs folyamat maga is objektiv gazdasági törvényszerűség, csak a gazdasági és szociális lényege különbözik a szocialista és a kapitalista termelési mód feltételei között. Az integrációs folyamatok hatására az elmúlt évtizedek során az Európai Gazdasági Közösség országaiban elmélyült a nemzetközi munkamegosztás, létrejött az áru, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő közös piaca. Igaz, hogy nehézségekkel, de ez azután elvezetett a 12 nyugat-európai ország gazdasági és pénzügyi uniójához. Ennek következtében a kapitalista világban az EGK viszonylag szilárd gazdasági- politikai blokkot képez, amely fontos szerepet játszik a nemzetközi kapcsolatokban. A gazdasági és politikai integráció folyamata kedvezően befolyásolja a különböző társadalmi és kulturális kapcsolatok fejlődését az egyes tagországok között, nőtt az információk cseréje, fejlődött a turisztika, és más hasonló, hasznosnak ítélhető tendenciák érvényesültek. Ezt a tartós, objektív tartalmat és a különböző megjelenési formát nem azonosíthatjuk azonban a megvalósítás kapitalista módszerével, amelynek ellentmondásai, konfliktusai nem •csökkentek, mivel eleve ilyen - ellentmondásokkal és konfliktusokkal terhelt - maga a kapitalista társadalmi rend is. Szemléltetik ezt a 70-es évek strukturális válságai, amikor is a nyugat-európai közösség gazdasági mechanizmusa, politikai intézményrendszere mély krízisen esett át, s ami bizonyos mértékben még a 80-as években is folytatódott. Ennek tudható be az is, hogy olykor a nemzeti érdekek túlzottan előtérbe kerülnek, gátolva a megegyezést olyan, az egész közösséget érintő kérdések megválaszolásában, mint a mezőgazdasági szubvenciók mértéke, a hormonok alkalmazásának betiltása az állattenyésztésben, vagy a közös légibuszgyártás terve. Az említett nehézségek ellenére a gazdasági közösség fejlődésében az integrációt erősítő elemek is mutatkoznak. Másképpen megfogalmazva a centrifugális erő mellett létezik egy-egy-befelé ható centripetális erő is. Ennek kialakulásában jelentős szerepet játszik az anyagi-műszaki és szociális bázis fejlődésének üteme az államkapitalista formák alapján, a tőke kollektív céljai és a munkássághoz, a szocialista országokhoz, a fejlődő államokhoz és a legfőbb imperialista versenytársakhoz fűződő kapcsolatok. A kapitalizmus jelenlegi fejlődését befolyásolja ugyanis az ipari termelésben a nemzetközi speci- alizáció, a kooperáció, illetve a gépesítés és automatizálás előnyeinek nemzetközi méretű kihasználása. Ezeket a folyamatokat erősiti a tőke kivitele és az állammonopolista tőke ilyen nemzetközi szintű összefonódása. Az integrációs erőfeszítéseket támogatja továbbá az együttműködés állandó kiszélesítése is, noha az egyúttal bonyolultabbá is teszi a monopolkapitalizmus kollektív működését. Az integráció kiszélesítése pozitívan hat az anyagi-műszaki alap fejlődésére, mivel eltávolítja az akadályokat a nemzetközi munka- megosztás és az árucsere további elmélyülése elől. Új lehetőségeket teremt a tőke nemzetközi összekapcsolására és teret nyernek további terjeszkedésükhöz a monopóliumok. A kapcsolatok bővülését ugyanakkor nemcsak az új tagok felvétele segíti elő, hanem a fejlődő országokkal kötött szerződések alapján létrehozott szabadkereskedelmi övezetek kialakításával is teret nyernek tökeexpanziójukhoz az imperialista államok monopóliumai. Az EGK tevékenysége nem egyenletes, hanem befolyásolják a kapitalizmus sajátjának tekinthető ellentmondások, aminek logikus következménye az, hogy nem sikerült egy szélesebb, az államok feletti egyesülési formát kialakítania, ahogyan azt eredetileg a Római Szerződésben célul tűzték ki. Noha a szerződés előszava kijelenti, hogy „hajlandók kialakítani az európai nemzetek egységének egyre szilárdabb alapját...“ és „... eltökéltek közös erővel biztosítani az egyes országok gazdasági és szociális fejlődését, eltávolítani az akadályokat, amelyek megosztják Európát...", ennek ellenére csak 1973-ban sikerült kiküszöbölniük azokat a gazdasági indíttatású nézetkülönbségeket, amelyek Nagy-Britannia és Dánia belépését addig gátolták. Ezek után lépett be a közösségbe Írország, majd 1981-ben Görögország, 1986-ban pedig Spanyolország és Portugália. A kapitalizmus jelenlegi létformája az állammonopolista kapitalizmus nemzeti vagy nemzetközi léte. Jelentős tartalékai vannak, amelyek lehetővé teszik további fejlődését is. Ezért az imperialista integráció keretében jelentkező ellentmondásokkal kapcsolatban a csoportosulás megszűnéséről beszélni azt jelentené, hogy tagadjuk a jelenlegi kapitalizmusnak az objektív folyamatokra való reagálási képességét. Ha ez igaz lenne, akkor ez magának a kapitalista termelési rendszernek a gyors megszűnését is jelentené. Erről azonban a dolgok jelenlegi állása szerint rövid távon nem lehet beszélni. A marxista elmélet számára azonban ez azt jelenti, hogy alaposan elemezni kell az állammonopolista kapitalizmus jelenlegi fejlődési szakaszát, problémáit, ellentmondásait és annak alapján levonni az osztályharc taktikájára és stratégiájára vonatkozó következtetéseket. Elsődleges ebben a tekintetben az a kérdés, milyen kapcsolat alakul ki az imperialista integráció folyamata és a munkásság, annak szövetségesei és minden demokratikus antiim- perialista erő osztályharca között. Az imperialista integráció folyamata megnehezíti az osztály harcot, mivel a burzsoázia igyekszik koordinálni gazdasági és szociális stratégiáját a munkásság ellen. Ugyanakkor lehetőség nyílik arra, hogy az imperialista csoportosulást alkotó más országok munkásait is kizsákmányolja. Gazdasági szempontból fontos az az igyekezet is, amellyel a burzsoázia az integrációs politikát az állami szektor elleni támadásra használja fel, aminek tanúi lehettünk az utóbbi időben Nagy-Britanniában. Az integráció politikai mechanizmusa egyértelműen a burzsoázia céljait szolgálja, mert az imperialista államok politikai közeledéséhez vezet, megkönnyíti a katonapolitikai blokkok tevékenységét és elősegíti a neokolonializmust is. A burzsoázia ebben a folyamatban új módszereket és eszközöket is használ a dolgozók ideológiai befolyásolására. Például az „európaiság“ ideológiájával operál, mint a proletár nemzetköziség alternatívájával. Ez figyelmen kívül hagyja a mai nyugateurópai társadalom differenciáltságát, osztályösszetételét, antagonisztikus osztályérdekeit és az imperialista ellentéteket. Az „osztályfölöttiség“ jelszavai mögött valójában a burzsoázia osztályérdekei húzódnak meg. Leszögezhetjük tehát, hogy az imperialista integráció mind gazdasági, mind politikai szempontból bonyolulttá teszi a munkásosztály harcát, az osztályharcot. Azt is látni kell azonban, hogy ugyanakkor kialakítja a tőke elleni osztályharc további lehetőségeit. Arról van szó, hogy a magas szintű munkamegosztás a monopóliumokat is sebezhetőbbé teszi. A végtermék az egész integrációs csoportosulás egyes tagjai munkájának az eredménye, de ha ennek a láncolatnak egy- egy eleme gyengül, az messzeható következményekkel járhat az egész termelési láncra is. Ezeknek a lehetőségeknek a kihasználása a dolgozók koordinált akcióit feltételezi, amelyben nagy szerep jut a haladó pártoknak, elsősorban a kommunista pártnak, és a szakszervezeteknek. Ennek a harcnak a része a katonai blokkok, a fegyverkezés, az atomfegyverek elleni összehangolt küzdelem is. Az imperialista integráció jövőbeni fejlődése során a fő összetartó erő a nyugat-európai töke azon igyekezete lesz, amellyel összefogja erőit legfőbb konkurrensei, az USA és Japán ellen. Közös platformot keres majd a szocialista országok, a fejlődő államok és nem utolsó sorban a saját országaiban jelentkező forradalmi mozgalmak ellen is. A másik oldalon viszont ott lesznek az imperializmus ellentmondásai, amelyek a társadalom különböző szintjein továbbra is széthúzó erőként hatnak majd. Az erőviszonyok alakulásáról az dönt majd, milyen ütemben szélesedik és mélyül az imperialista integráció folyamata. Minden esetben azonban csak olyan folyamatról lehet szó, amelyet nem jellemez a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet. ANNA PREINEROVÁ, mérnök, kandidátus új szovjet külpolitikai gondolkodásmód fontos állomásának tekinthetők a Szovjetunió legutóbbi északi kezdeményezései. Fogalmazhatunk úgy is, hogy Nyikolaj Rizskov kormányfő januári svédországi és norvégjai látogatásának eredményeiben - gazdasági, politikai és katonai téren is - az újabban egyre többet hangoztatott alapelv, az érdek egyensúlya jutott kifejezésre. Ha figyelembe vesszük, hogy egyik országban sem járt jó másfél évtizede ilyen szintű szovjet küldöttség (nem számítjuk, hogy Rizskov részt vett Olof Palme temetésén s rövid megbeszélést folytatott Ingvar Carlssonnal), helyénvalónak látszik a megállapítás, miszerint a korábbi években Moszkva „látószögének szélére“ kerültek az északi országok. Ami nem jelenti azt, hogy a kapcsolatok rosszak lettek volna, csak - s ez talán érthető is - a szovjet politika más régiókra összpontosított. Jó volt a szovjet-svéd viszony, de nem felhőtlen. Jó lehetett, hiszen Svédország hagyományosan aktív semlegességi politikát - tegyük hozzá: bókepolitikát - folytat, a delhi hatok tagjaként is a háborús veszély ellen, a leszerelésért küzd. Ez az irányvonal Palme halála után sem változott. A NATO- tag Norvégia pedig kötelezettséget vállalt arra, hogy nem állomásoztat területén atomfegyvert. Rizskov Oslóban Gro Harlem Brundtland asszonynak, az ország miniszterelnökének egy évvel korábbi moszkvai útját viszonozta. A politikusasszony egyébként Mihail Gorbacsov tavalyi nurmanszki javaslatait is pozitívan értékelte. Mindez kedvező alap ahhoz, hogy a felek továbbfejlesszék kapcsolataikat. A már említett felhőről a szovjet-svéd viszonyban: 1981-ben egy szovjet tengeralattjáró műszaki hiba miatt svéd felségvizekre tévedt, s akkor Moszkva hivatalosan is elnézést kért Stockholmtól. De ftizonyos körök nem akarták túltenni magukat az eseten, s nem egyszer röppentettek fel híreket „ismeretlen tengeralattjárók“ újbóli felbukkanásáról, amiből persze egy szó sem volt igaz. ÉRDEKEGYEZTETÉS Nyikolaj Rizskov és Ingvar Carlsson tárgyalásainak legjelentősebb eredménye a két évtizede húzódó balti-tengeri vita lezárása volt. Megállapodtak a 13 500 négyzetkilométernyi, halban és talapzati ásványi kincsekben gazdag terület hovatartozásáról, illetve határvonaláról. A szovjet fél messzemenően figyelembe vette a svéd igényeket, hiszen e terület háromnegyed része Stockholmé lett, ennek fejében a szovjet halászhajók is dolgozhatnak svéd felségvizeken. Mind Stockholmban, mind pedig Oslóban az atomerőmű-balesetek bejelentéséről is Írtak alá megállapodást, az ilyesminek különösen Csernobil óta tulajdonítanak nagy jelentőséget. Eddig 120 svéd vállalatnak vannak kapcsolatai szovjet partnerszervezetekkel, s most 13 vegyesvállalat létrehozása jött szóba. Fontos az a megállapodás is, amely szerint a Szovjetunió évente 25-34 millió dollár értékben szállít majd földgázt Svédországnak. Norvégiában az Északi-sark kutatásáról kötöttek egyezményt a felek, s főleg a halászatban, a halfeldolgozó berendezések gyártásában folytatott kooperációról esett szó. A Barents- tenger kincseinek kihasználásában is van mód az együttműködésre. A fejlődés irányához még egy jellemző adat: a szovjet -norvég kölcsönös szállítások csak az elmúlt évben ötven százalékkal növekedtek. A BIZTONSÁG ERŐSÍTÉSE Rendkívül fontos bizalomerősítő intézkedésként érzékelhető, hogy Rizskov Stockholmban meghivta az észak-európai országok katonai megfigyelőit egy idei szovjet haditengerészeti gyakorlatra. Természetesen minkét északi fővárosban részletesen megvitatták azokat a javaslatokat, amelyeket Mihail Gorbacsov tavaly októberben Murmanszkban ismertetett. A szovjet kormányfő most tovább konkretizálta e javaslatokat, kijelentve, hogy azok a Barents-ten- gerre is vonatkoznak. Ez nem elhanyagolható lépés, ha figyelembe vesszük, hogy a Barents-tengeren vezet a szovjet flotta egyedüli kijárási útvonala az óceánra (Mur- manszk a Szovjetunió legnagyobb haditengerészeti bázisa). Nézzük, mi mindent tartalmazott Rizskov tarsolya. Bejelentette, a Szovjetunió hajlandó megállapodni arról, hogy kétévenként csak egy nagyobb haditengerészeti gyakorlatot rendezzenek. Javasolta,. a Szovjetunió és az Egyesült Államok állapodjon meg az Atlanti-óceán északi és nyugati térségében a tengeralattjáróelhárítás beszüntetéséről. A kereskedelmi útvonalakon és a halászati területeken ne tartsanak hadgyakorlatokat s korlátozzák az északi öblökben összevonható hadihajók számát és osztályát. Stockholm következetesen szorgalmazza egy észak-európai atomfegyvermentes övezet létrehozását, s már Murmanszkban is elhangzott, hogy ennek létrejötte esetén a Szovjetunió hajlandó garanciákat adni a térség - atomfegyverrel nem rendelkező - államainak, sót, kivonni a balti flotta kötelékéből a rakétákkal felszerelt tengeralattjárókat. Az említett indítványok jobb megértését szolgálta az a nyilatkozat, amelyet Nyikolaj Cservov szovjet vezérkari főnök adott néhány hete a jelenlegi helyzetről. E szerint a szovjet biztonságpolitikai koncepciókban azért tulajdonítanak fontos szerepet a térségnek, mert az északi tengereken hatalmas haditengerészeti erőket vontak össze. ,,A háború kitörésének kockázata a tengereken talán még nagyobb, mint a szárazföldön. Az USA és a NATO e térségben lényeges fölényben van a Szovjetunióval és a Varsói Szerződéssel szemben. “ Nagyon veszélyeseknek minősítette az amerikai hadihajókon elhelyezett robotrepülőgépeket, amelyek elérhetik a Szovjetunió területét. A Nyugattal ellentétben a Szovjetunió már tavaly is korlátozta itt katonai tevékenységét, amit az is bizonyít, hogy 1987-ben az északi vizeken, a leningrádi és a balti katonai körzetben csak egy-egy hadgyakorlatot rendezett. Amint Cservov mondta, a Rizs- kov-javaslattal összhangban a Szovjetunió hajlandó csökkenteni a manőverben résztvevő haditechnikát is. Az igazi előrelépéshez minderre a NATO-nak is kedvező választ kellene adnia. Ha Északról hall az ember, önkéntelenül is a fagy, a jég birodalma jut eszébe. A szovjet javaslatok lehetővé teszik, hogy politikai értelemben az olvadás, az enyhülés legyen a jellemző. MALINAK ISTVÁN 98C. II. 19. A nyugat-európai gazdasági integráció jövője Északi kezdeményezések
