Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-02-19 / 7. szám
szú Az Egyesült Államok továbbra is kitart az emberiség eddigi legnagyobb költségvetésű és veszélyű terve, a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (SDI - Strategie Defense Iniciative) megvalósítása mellett. Akkor és olyan időpontban, amikor a két nagyhatalom között létrejött enyhülés mellett a fejlesztésbe bevont tudósok, kutatók nyilatkozatok és írások egész sorában fejezik ki kétségeiket a rendszer létrehozásával szemben. AZ ALAPGONDOLAT A tervezők olyan rakétaelhárító rendszer létrehozását tűzték ki célul, amely 3000, egyenként tíz robbanófejet hordozó ballisztikus rakéta tömeges indítása esetén 99,9 százalékos hatékonysággal semmisíti meg azokat. Azaz az 30 000 nukleáris töltetből legfeljebb 30 érheti el az Egyesült Államok területét. Kiépítésének 4 fő szakaszát jelölték ki: 1. 1983-1987: kutatás, a fejlesztésre vonatkozó adatok előkészítése; 2. 1988-1992: fejlesztés, előkészületek a telepítésre; 3.1993-1997: a rendszer telepítésének megkezdése, az elrettentés fokozása; 4.1998-2015: a rendszer teljes beépítése. Technikailag maga a rendszer is négy, egymáshoz igen szorosan kötődő összetevőből állna. Ezek a rakétákat röppályájuk egyes szakaszain semmisítenék meg: 1. az indítás fázisa - a gyorsítási szakasz, a rakéta atmoszférába való juttatása (kb. 3 percnyi idő); 2. az indítást követő szakasz - a nukleáris töltetek és a behatolást támogató eszközök, a „csalik“ kioldása az atmoszféra felett (kb. 5 percnyi idő); 3. a közbenső szakasz - a röp- pálya leghosszabb része az atmoszféra felett (kb. 20-22 perc); 4. az utolsó szakasz-a töltetek légkörbe való visszajutása és felrobbanása (kb. 60 másodperc)., A rendszer a rakéták nagy részét - 90 százalékát - azok felszálló ágában semmisítené meg, jórészt lézerfegyverek segítségével. Az itt átjutó rakéták robbanófejeinek 90 százalékát azok repülésének harmadik szakaszában (az atmoszféra felett) kellene megsemmisítenie műholdakról irányított ra- kétalövegek, illetve elektromágneses ágyúk irányított lövedékeivel. A légkörbe visszatérő rakéták 90 százalékát hagyományos földfelszíni telepítésű vagy repülőgépről indított ellenrakétákkal pusztítanák el. Az indítás-becsapódás közötti kb. 30 percnyi idő eleve lehetetlenné teszi azt, hogy a rendszert csak emberi döntések után irányítsák. Annak nagyon magas fokon automatizáltnak kellene lennie. A tervezők szerint a rendszer üzembe állítását követően számítógépprogramok helyettesítenék az emberi döntéseket, s biztosítanák az egyes részek közötti kapcsolatot. Ezek a programok adnák ki (?!) a megsemmisítésre az utasításokat, parancsokat és ellenőriznék azok végrehajtását is. A szoftver Ezt a feladatot csak egy olyan számítógépes program tudná végrehajtani, amely jelenleg - szerencsére - még nem létezik. S csak remélhetjük, hogy nem is fog létrejönni - legalább is nem ilyen célokra. Aki már valamilyen formában kapcsolatba került a számítástechnikával, az tudja, hogy egy adott program létrehozása a tervtől a gyakorlatig (az ún. szoftverfejesztés) csak több szakaszban valósítható meg. Közülük a legfontosabbak: a feldolgozásra váró probléma elemzése; algoritmusának (= a megoldás menete) elkészítése, tervezése; a program megírása valamelyik programnyelven; a program tesztelése - kipróbálása; a hibák megkeresése és kijavítása; a program átadása és felhasználása. Az egyes szakaszok a program létrehozása során, felcserélődhetnek, ismétlődhetnek (pl. a tervezés egyes szakaszai a kiindulási adatok megváltozása miatt), de egyiknek sem lenne szabad kimaradni ... A szoftverkérdés a rendszer kritikus, sokat bírált eleme. Az ezzel kapcsolatos kétségeket Herbert Un Szoftverfejlesztés ballisztikus rakéta elhárításához (Tudomány, 1986/2) című cikkében fejtette ki. Az alábbiakban ennek néhány részletét foglalom össze. A már említett programírás egyik legkritikusabb és legidöigényesebb része a probléma algoritmizálása - az elképzelés felvázolása. Ebben a szakaszban kell meghatározni a program által végrehajtható műveleteket, el kell képzelni azokat a lehetőségeket, helyzeteket, amelyekbe az belekerülhet, amelyeket meg kell oldania. (Egyszerűen fogalmazva a programozónak pontosan meg kell tudni mondania, hogy a program mikor, mit és hogyan hajtson végre.) Amíg a feladat egyszerű, addig ez - természetesen megfelelő gyakorlattal - könnyen megoldható. De a feladat összetettségének növekedésével már nagyon nehezen megoldható problémává válhat. Főleg akkor, ha a feladatnak még nincsenek, vagy alig vannak a gyakorlatból átvehető tapasztalatai. Márpedig a védelmi rendszer kialakítása szinte hemzseg az ilyen gondoktól. „Több tízezer oldalt tenne ki csak azoknak a helyzeteknek és az e helyzetekben adódó válaszlépéseknek a leírása, amelyekkel a BMD (a ballisztikus rakéta elhárítási technológiája - P. J.) szembekerülhet, összehasonlításul: az amerikai Adattörvénytár, amely a szövetségi állam adószabályainak törvénybe iktatott specifikációja, körülbelül 3000 oldalas. Az, hogy a BMD szoftverspecifikációjában minden lehetséges fordulatot sikerült figyelembe venni, éppoly kevéssé valószínű, mint az, hogy már nincsenek fel nem derített kibúvók az áHami adótörvényben“. Például az a feladat, hogy „lődd le az összes ellenséges (a cikkben egyértelműen szovjet! - P. J.) rakétát“, csak akkor helytálló, ha csak csupa ilyen rakéta létezik, s azokat mindig minden körülmények között meg kell semmisíteni. De! Ez nincs így, s ebből egy seregnyi kérdés adódik. Hogyan lehet megkülönböztetni ezeket a rakétákat a nem ellenségesektől? Mi történjen akkor, ha a rakéta semleges célpont felé tart? Akkor, ha a rendszer valamely része megsemmisül, vagy meghibásodik? Hogyan lehet megkülönböztetni egy űrrepülőgép vagy űrrakéta fellöJulo Polák karikatúrája vését egy harci rakéta fellövésétől stb. A fejlesztőknek az összes lehetőséget előre kell látniuk... A lehetséges hibák - tévedések illusztrálására két példa a cikkből: 1980. június 3-án az Észak-amerikai Úrvédelmi Parancsnokság (NÓRÁD) jelentette, hogy az Egyesült Államok ellen rakétatámadás folyik. Ennek forrása egy hibás számítógép-áramkör volt, amely téves jeleket állított elő... A falklandi háborúban elsüllyesztették az egyik angol rombolót (H. M. S. SHEFFIELD) Az ok: a hajó radarrendszerének programja „barátiként" tartotta számon az ,,EXOCET“ rakétákat, mivel azok szerepeltek az angol fegyvertárban is. így az nem vett tudomást az ellenséges hajóról kilőtt rakétáról. Ha már sikerült kellő pontossággal megtervezni a programot, akkor viszonylag könnyű azt a programnyelven megírni. De ezzel a munka még korántsem ért véget! Hátra van a második kritikus szakasz, a program kipróbálása - futtatása -, megbízhatóságának a megállapítása. Ennek egyik formája az analitikus eljárás. Ekkor matematikailag kell igazolni, hogy a program által adott eredmények megfelelnek a bemeneti adatoknak. Ennek helyessége azonban még korántsem biztosíték arra, hogy a program a gyakorlatban is betölti a küldetését. A másik, s lényegesen pontosabb módszer (a gyakorlat szempontjából) az empirikus - gyakorlati próba. Ekkor valós körülmények között fut a program, s a lényeges tervezési hibák is általában ekkor kerülnek felszínre. Azonban a bonyolultabb programok - így az elhárító rendszer esetében is - ez az út sem teljesen járható. (Rémálom csak arra is gondolni, hogy a tervezők a programot valós harci körülmények között próbálják ki.) A valós helyzet helyettesítésére ma már gyakran használnak matematikai modelleken alapuló Bloembergen vezetése alatt végezte munkáját. A 424 oldalas jelentésüket 1987 áprilisában hozták nyilvánosságra, azután, hogy az amerikai hadügyminisztérium átnézte és alaptalanul borúlátónak találta. A jelentés az Irányított energiájú fegyverek tudománya és technikája címet viselte. Lényegesebb megállapításait a két társelnök az Irányított energiájú fegyverek és a hadászati védelem címmel a Scientific Americanban tették közzé. Legfontosabb megállapításuk: ,,Becslésünk szerint még a legkedvezőbb körülmények esetén is csak egy évtizednyi vagy még tovább tartó erőteljes kutatómunkával juthatunk mindazon műszaki ismeretek birtokába, amelyek alapján véleményt alkothatunk az irányított energianyalábú fegyverek lehetséges hatékonyságáról és túlélési képességeiről. “ A csoport négy lézerfajtát vizsgált meg: a vegyi-, az excimer-, a szabadelektron- és a röntgenlézert. Számításaik azt mutatják, hogy valamennyi típus teljesítményét a jelenFelvételünkön: az Észak-amerikai Ürvédelmi Parancsnokság Hadműveleti Központja. A 2870 méter magas Cheyenne-hegység gyomrában települt központban 750 fő teljesít szolgálatot. A komplexumba többszörös zsiliprendszeren keresztül szállítják a dolgozókat, a biztonsági intézkedések rendkívül szigorúak. Bejáratát két 25 tonnás „atombiztos“ ajtó védi, amelyek 30 másodperc alatt automatikusan becsukódnak. E központban tartják nyilván elektronikus számítógépek alkalmazásával á légtérben és a kozmikus térségben tartózkodó tárgyakat, tehát valamennyi erről szóló felderítési adat ide fut be. Ók állapítják meg, hogy az USA légtere felé közeledő repülőgépek, űrhajók veszélyeztetik-e az ország biztonságát. (Archív felvétel) számítógépes szimulátorokat, amelyek az elméleti, s az általában kevés gyakorlati tapasztalat alapján helyzetek sorát állítják elő. „... a rendszerbe vetett minden bizalom arra a feltételezésre épül, hogy a szimulátorok megalkotói képesek megjósolni és elektronikusan előállítani az összes olyan taktikai lépést, amely az ellenfélnek valaha is csak az eszébe juthat. “ „Nagyarányú empirikus vizsgálat nem lehetséges, ezért a teljes elhárító rendszer első próbája az Egyesült Államok elleni tényleges nagyarányú nukleáris támadás lenne“. A védelmi rendszer létrehozásának egyik óriási veszélye ebben a mondatban van elrejtve. Az nem valószínű, hogy az Egyesült Államokat bárki is meg akarná támadni (ezért a rendszer létrehozása is felesleges gondolat). Az azonban már igen, hogy a győzelemben, a csillagháború megnyerhetőségében bizó körök maguk indítanak támadást a rendszer tökéletességének a bizonyítására. A realitásokat figyelembe véve (a számítástechnika jelenlegi fejlettsége, a védekezéshez rendelkezésre álló nagyon rövid idő stb.) a rendszer csak ekkor tudja betölteni a küldetését. Hiszen az irányítók csak abban az esetben tudják kiadni kellő időben az éles védekezési parancsot (ez aligha lesz számítógépre bízható), ha számítanak a válaszcsapásra. SUGÁRFEGYVEREK A terv technikai részleteivel foglalkozó tudósok is kétségekkel fogadták annak megvalósíthatóságát. Egyre többen jutnak és jutottak arra a következtetésre, hogy a védelmi kezdeményezés az elképzelt formában - tehát, hogy legalább 99,9 százalokos biztonságot adjon - jelenleg nem valósítható meg. Az Amerikai Fizikai Társulat (American Physical Society) 1983 novemberében egy szakértői bizottságnak adott megbízást a terv gerincét adó lézer- és részecskenyaláb-fegyverek (közös nevükön: irányított energiájú fegyverek) vizsgálatára. A csoport jeles tudósokból állt s két társelnöke, C. Kumen és N. Patel valamint a Nobel-díjas Nicolas léginél több nagyságrenddel kell megnövelni ahhoz, hogy hatékonyak legyenek. S alkalmazásuknak további kritikus pontjai is vannak: a sugárnyaláb irányítása, a céltárgyak érzékelése, a külső hatásokra nagyon érzékeny energianyaláb kellő védelme, a létrehozásához szükséges energiaigény biztosítása (egy-egy lézer működtetése egy erőműnyi energiamennyiséget igényel - 100 vagy még több űrbéli reaktort kellene megfelelő Föld körüli pályákon működtetni). A nagyságrendnövekedés e területeken is elengedhetetlen. A cikk zárórésze különösképpen érdekes, a rendszer túlélési esélyeivel foglalkozik. „Egy hatékony ballisztikus rakétaelhárító rendszer kifejlesztése és hadrendbe állítása hosszú évekig tartana. így a támadó félnek bőséges ideje lenne az ellenintézkedések kidolgozására ... Könnyen előfordulhat, hogy a mai fegyverek elhárítására tervezett irányított energiájú fegyverrendszer tehetetlennek bizonyul egyik vagy másik olyan támadó fegyverrel szemben, amellyel az esetleges bevetés idején kellene megküzdenie...“ TOVÁBBI TILTAKOZÁSOK Az SDI,,mélységesen felelőtlen, veszélyes és borzasztóan költséges" vállalkozás hangzik annak a nyilatkozatnak a fő mondanivalója, amelyet az Egyesült Államok egyik legfőbb tudományos központjának, a Stanford Egyetemnek a kutatói és tudósjelöltjei írtak alá, s ezért nem is vesznek részt a kutatásokban. Az aláírók között van Robert Hofstade (fizika), Linus Pauling és Henry Taube (kémia) Nobel- dijas tudósok is. A Stanford Lineáris Gyorsítóközpont kutatóinak több mint a fele szintén szerepel az aláírók között. Velük együtt az ország húsz fontosabb kutatóközpontjában dolgozó tudósok 57 százaléka mondott nemet a kutatásokban való részvételre. Sajnos azonban, a fentiek ellenére tény marad, hogy folytatódik, sót gyorsul a rendszer kiépítése. S csak bízni lehet abban, hogy a tudósok jobbára reálisan meglátott tényei józan belátásra „kényszerítik a rendszer elvi megalkotóit. PUNTIGÁN JÓZSEF 8. II. 19.
