Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-02-12 / 6. szám
Iskolák, évek - emberek Marian Ritomsky felvétele F oglalkozásának a fizikát tekinti, hivatásának az irodalmat. A csehszlovákiai magyar költészet új nemzedékének egyik legjelesebb képviselője. Két kérdésre keresi a választ. A fizikában a hogyan?-ra, az irodalomban a miért?-re. Nehezen nyit. Kötődések, érzelmi kapcsok helyett a jázmintea színéről beszél. Aztán Mar- quezról, Pilinszkyröl, a zene erejéről... halkan, nagy szünetekkel, visszafogottan.- Harmincéves vagyok; még nem tudom pontosan megítélni, milyenek a gyökereim - lép visz- sza gondolatban. - Lehet, hogy azért nem, mert nem tudatosítom a közvetlen környezetembe való beágyazódás jelentőségét. A kötődéseim is... Ha az olvasmányaimat veszem: nem is any- nyira a magyar klasszikusokon, mint inkább a világirodalmon növekedtem. Gyerekkorom első nagy élménye a János vitéz. Sokszor elolvastam. Talán azért is, mert az volt az egyetlen igazi gyerekkönyv otthon. Harmadikos lehettem, amikor beiratkoztam a könyvtárba; attól a naptól fogva főleg tudományos-fantasztikus regényeket olvastam. Volt egy barátom, három-négy évvel lehetett idősebb nálam... mindenben az ő érdeklődésével tartottam, ötödikes koromban, az ö hatására, mert amatőr csillagász volt, saját magam készítettem távcsövet. Azzal jártuk a garázstetöket, azzal kémleltük a csillagokat, meg a Hold krátereit. Nincs ebben semmi különös. Egy nagyobb gyújtótávolságú szemüveg-lencse, néhány kislencse csőbe szerelve, a szemlencse mozgatható - és kész a távcső. Ehhez igazán nem kell csodagyereknek lenni.- Csak egy kicsit másnak, mint a többiek.- Nem hiszem, hogy más voltam. A barátom... ö volt rám nagy hatással. Amúgy az utcabeliekkel is haverkodtam. Em- lékszen, a hatvanas évek második felében, az árvíz után háromnégy telünk is azzal telt, hogy a város szélén, a hajógyár közelében, ahol a házunk áll, felcsatoltuk a korcsolyánkat és a befagyott árterület túlsó végén álltunk csak meg, a szomszéd falu határában. A sci-fi-korszak, amelybe természetesen Cooper is, Kari May is belefért, akkor ért véget, amikor a Komáromi (Ko- márno) Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium tanulója lettem. Ott mindjárt elsőben a fizika felé fordultam. Valahogy úgy éreztem: azt a tudást, amelyet igényiek, elsősorban a fizikától kaphatom meg. Mert akkoriban még a köznapi magatartáshoz is bizonyosságokra volt szükségem. Még egy egészen egyszerű helyzetben is csak pontról pontra, szabályok szerint tudtam viselkedni. Ez irányított aztán tudat alatt a matematikához is. Ezen a két órán nem volt problematikus számomra, hogy mikor szólaljak meg. Ott kevés volt az emberi tényező. Hogy ki mit mondott, mikor és hogyan, abban vagy az objektív ismeretek, vagy a logikai törvények döntöttek. Magyar órán már nagyon nagy kétségeim voltak... hiába figyeltem, nem tudtam mi a jó, hogy ki, miért, mit mondott. Nem értettem az irodalmat, mert képtelen voltam eligazodni benne. Csak harmadikban, amikor Tóth Árpádot vettük meg a Nyugatosokat, akkor éreztem meg, hogy az irodalom emberi problémákkal foglalkozik. Szégyenlős voltam és visszahúzódó. Egy gesztus, egy megjegyzés, ami másoknak természetes volt, nekem nagyon tudott fájni. Fizikán és matematikán könnyebb volt az életem. Egy kísérlet, egy példa, az ugye konkrét feladat. És a megoldás is egyértelmű, áttekinthető, vállalható. Amióta írok, önvizsgálat az egész életem, így abba is sokszor belegondolok: mit hoztam otthonról és mit kaptam az iskoláimtól. Szüleim mellett biztonságban, szeretetben nőttem fel, ez nagyon fontos az életben, de azzá, aki ma vagyok, úgy érzem, az iskoláimban lettem. A gimnáziumban és az egyetemen. A gimnáziumban Oláh Im- réné tanított fizikára. Az ö szemlélete, emberi magatartása által jöttem rá, hogy az irodalom voltaképpen ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozik, mint a fizika. Azóta azt is tudom: a két tantárgy közös valamiben. A fizikának ugyanolyan erkölcsi horde- reje, ugyanolyan etikai horizontja van, mint az irodalomnak, hiszen - egyre hatékonyabban és egyre közvetlenebbül - világképet alkotó tudományág. Ezért sem véletlen, hogy azokra a kérdésekre, amelyeket az irodalom tesz fel, hogy miért élünk, kik vagyunk, meg ilyesmi, én a fizikában is megtaláltam a választ.- írni mikor kezdtél?- Harmadikos voltam a gimnáziumban ... még a hétköznapi bizonytalanságok is rettentően megviseltek. A hibát mindig magamban kerestem. Nem másokban, magamban. Az indulataimat rendszerint visszafojtottam. Rossz kedvű voltam és magányos... és megakadt egy verssoron a szemem. „Magam vagyok nagyon.“ - Nézem, kinek a sora. Tóth Árpádé. Akkor született meg bennem valami olyasmi, hogy mindig le fogom írni, amit érzek. És elkezdtem írni. De nem verset, valami mást. A hangulataimat, a gondolataimat, az érzéseimet próbáltam megfogalmazni. Az, hogy egyszer közzé- tegyem, amit írok, eszembe sem jutott. A verstan is annyira holt valami volt számomra, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy rímekkel játsszak. Ezek csak szövegek voltak, mondatok. Ma is van egy füzetem, egy írásnapló, amelybe nem a napjaim eseményeit írom bele, hanem azt, amit adott helyzetek következtében le kellett írnom. Amikor felfedeztem a metaforát, mint kifejezési eszközt, már négy éve írtam. Akkor már Prágában tanultam.- Elektronfizikát a Károly Egyetemen. Más választás meg sem fordult a fejedben?- Amikor el kellett dönteni, hogy merre tovább, akkor nem. Már csak azért sem, mert a fizikánál jobban azt hiszem, semmit sem tudtam. Olimpiákra jártam, kerületi olimpiákra. De azokról is mi jut eszembe... A helyzet, a bizonyítás tétje szinte minden egyes alkalommal leblokkolt. Annyira izgultam, hogy mi lesz, ha nem sikerül, hogy a töredékét sem tudtam kiadni annak, ami bennem volt. Egy idő után aztán nem is annyira a verseny, mint inkább a felkészülés volt fontos számomra. Minden egyes példa óriási kalandnak látszott. Ugyanolyan kalandnak, mint amikor gyerekkoromban tutajjal próbáltunk átjutni a mocsáron. Ha megbillenünk, a lápba potyogunk.. . ki kellett hát találni, hogy merre induljunk. Mint később, a fizikában. Annak pedig, hogy Prágát választottam, egyetlen oka volt: jobban tudtam csehül, mint szlovákul. A bátyám ugyanis évek óta Prágában él. Komáromban érettségizett ő is. A magyar tanítási nyelvű gépipari szakközépiskolában. Aztán Brnóban tanult, majd külkereskedelmi képviselő lett. öt évig dolgozott az Egyesült Államokban, négy évig Indiában. Ma osztályvezető a Külkereskedelmi Minisztériumban. Amikor gimnáziumba jártam, ö már nős volt. Ha jött a nyári szünet, akkor pár hetet mindig velük töltöttem. Cseh társaságban, cseh ismerősök közt. Nyelvi nehézségeim nem is voltak, csak tanulnom kellett. Egyébként az elektronfizika azokat a fizikai folyamatokat vizsgálja, amelyekben az elektron szerepet játszik. Az áramvezetés formái gázokban, folyadékokban, szilárd anyagokon - ez mind-mind egyedi jelenség.- S téged lekötöttek ezek a jelenségek...- Igen, lekötöttek. Bár az első szemeszter után valahogy szűknek tűnt a fizika. Minél többet foglalkoztam vele, annál jobban vonzott az irodalom. Át is léphettem volna a bölcsészkarra, de nem léptem át. Félénk vagyok. Bátortalan. Nem merek kockáztatni. S ahogy ismerem magamat: ha más valamit tanultam volna, akkor meg a fizika hiányzott volna. Ráadásul szabad életet élhettem és ez sem volt mellékes. Engem gyerekkoromban sem kellett nógatni, regulázni, hogy tanuljak, én mindig azt csináltam, amit akartam, így Prágában is úgy éltem az életem, ahogy nekem tetszett. Színvonalas magyarországi szakköny- vekböl tanultam, előadásokra sem jártam; a tanárok nem az iskolalátogatást igényelték, hanem a tudást. Az volt a mérce minden vizsgán. S mert sosem voltak nehézségeim, a lelkiismeretem sem bántott az elmulasztott előadások miatt. Akármilyen sokat polemizáltam is azon, hogy mi lesz belőlem, amikor tanulni kellett, akkor tanultam. Közben persze írtam, a belső szükségletem szerint. Kerestem a formát, ötödéves voltam, amikor megházasodtam. A feleségem matematikát tanult; a Ga- lántai (Galanta) Magyar Tanítási Nyelvű Gimnáziumban végzett. Az egyetemet 1982-ben vörös diplomával fejeztem be... maradhattam volna a tanszéken, tudományos munkatársnak, de a katonaság után, feleségemmel s fiammal együtt Komáromba költöztünk, a szüléimhez. Ahol addig jártam a nemzeti bizottságra, hogy a végén ott kaptam állást. Aztán megakadt a szemem egy apróhirdetésen: ,,A Szlovák Tudományos Akadémia pályázatot hirdet...“ 1984-töl vagyok itt. A részleg, ahol dolgozom, az NMR tomográf kifejlesztésével foglalkozik.- Tegnap azt mondtad, ha megjavítják a számítógépet, akkor késő estig maradsz.- A számítógép munkaeszköz. Fizikai jelenségeket vizsgálok vele. Még pontosabban: a tomográf mágneses terét számolom. A tomográf olyan leképező berendezés, amely nem árnyképet, hanem rétegfelvételt készít az emberi test bizonyos részéről. A terhes nőket olyan tomográfiái vizsgálják, amely ultrahang segítségével ad képet a magzatról. A röntgentomográf röntgensugárral világítja át a metszetet, aztán számítógép „rakja“ össze a képet. Az a tomográf, amelynek kifejlesztésén mi dolgozunk, még ennél is korszerűbb. Az NMR rövidítés nukleáris-mágneses rezonanciát takar. Ennek jelentősége abban van, hogy a kép előállítását nem egy sugárcsóva segíti elő, hanem egy olyan fizikai jelenség, amely csöppet sem káros az emberi szervezetre. így bármennyiszer megismételhető. Érdekes a jelenség és érdekes maga a berendezés is: az atomreaktorok, az atom-tengeralattjárók és az atombombák után ez az első olyan konstrukciók egyike, amely magfizikai jelenségeket alkalmaz. Ez magyarázza azt is, hogy biológiailag teljesen ártalmatlan, hiszen a kép kialakítása nem molekuláris szinten, hanem a molekulák magjainak szintjén történik. A berendezés egészével mások foglalkoznak, én a tomográf egyik alapalkatrészén, az elektromágnesen dolgozom. Ennek a mágnesnek a tere hat azokra a bizonyos magokra; s ez a mágneses tér olyan része az NMR tomográf- nak, mint a röntgenágyú a rönt- gentomográfnak. Az én feladatom, mint már említettem: a mágneses tér számolása. Úgy kell összeállítanom a mágnes különböző méretű tekercseit, hogy azok együttesen egy speciális mágneses teret gerjesz- szenek.- És most hol tartasz a tekercsek összeállításában?- Jelen időben beszéltem, pedig múlt időben is beszélhettem volna, mert voltaképpen végeztem a feladattal. Az eredmények ott vannak a fiókomban. Sőt, azt is tudom már róluk, hogy milyenek. Sokkal jobbak, mint azok, amelyeket a nyugati szaksajtó közöl. De hozzá kell tennem, amit ők nyilvánosságra hoznak, az náluk csak átlagos eredménynek számít.- Akkor sem értem... a te sikered az Akadémia sikere... azt nem lehet nagydobra verni?- Nem, mert a stratégia a következő. Ha elértünk valamit, aminek komoly technikai jelentősége van, akkor azt átadjuk az iparnak. Ez így helyes. Mellékesen jegyzem meg: a nyugati országokban is ez a dolgok rendje. Hogy miért lapulnak akkor a fiókban az én adataim? A speciális mágneses tér csupán egy része a tomográfnak, így az én eredményeim csak részeredmények. Ezekre csak akkor lesz szükség, amikor az egész berendezést kifejlesztik. Négy évvel ezelőtt, amikor beléptem az intézetbe, már működött egy laboratóriumi tomográf. A főnököm ügyességét, szemfülességét, tájékozottságát jelzi, hogy időben felfigyelt a témára. A kutatás a hetvenesnyolcvanas évek fordulóján kezdődött, s ahogy a kollégáimtól tudom: nemcsak elméleti síkon, a gyakorlatban is világszínvonalú eredményeket mondhattunk magunkénak. Az első csehszlovák tomográf nagyjából ugyanakkor készült el, mint az első nyugati. 1984-ben minden jel arra utalt, hogy valamelyik szocialista országgal közösen kezdjük meg a gyártást. Aztán sorra meghiúsultak a tervek. Az azóta eltelt négy év alatt pedig olyan tomográfok születtek a világban, amelyek akár az egész mellkasról is képet tudnak adni.- Ha a rád eső feladatot elvégezted, akkor most min dolgozol?- Továbbra is a mágneses térrel. A teljes homogenitást próbálom megközelíteni. Mert minél nagyobb a tér homogenitása, annál jobb, annál pontosabb képet készít a tomográf.- Tavaly megjelent első verseskötetedet, A hiány szorítását nagy elismeréssel fogadta a kritika. Készül-e a következő?-A magány illemtana - ez lesz a címe. Már a Madách Kiadóban van. Most a harmadik könyvemen dolgozom, Az ibolya illatán. Igen, az első kötetemben van egy ugyanilyen című vers; az sokakat foglalkoztat. Bárkivel beszéltem is erről, az több-kevesebb komolysággal arra kért: magyarázzam meg, írjam tovább azt a verset. Gondolkodtam - és továbbírtam. Egy egész könyv lett belőle. Ott a vers - és soksok oldalon a kommentár.- A munkahelyeden milyen napod volt ma?- Nem valami nyugodt. Nem is szeretem az ilyen mozgalmas napokat; nekem jobb, ha előre tudom, mi vár rám.- Feleséged hol dolgozik?- A tervhivatal számítóközpontjában.- Fiad?- öt és fél éves. Lassan iskolába megy. Az anyanyelvén fog tanulni ő is:- Nyolctól fél ötig az Akadémia, utána irány az óvoda, fizikus vagy, költő és apa. így képzelted?- Nem, nem így képzeltem. De így jó, ahogyan van. SZABÓ G. LÁSZLÓ Beszélgetés Farnbauer Gáborral, a Szlovák Tudományos Akadémia Méréstani Intézetének munkatársával
