Új Szó, 1988. december (41. évfolyam, 283-308. szám)

1988-12-09 / 290. szám, péntek

Mit hozott az új oktatási program? A magyar irodalom tanításának tapasztalatai a A ^ utolsó évtizedben iskola­r\L rendszerünk, mind szer­kezeti, mind tartalmi vonatkozasban jelentős változásokon ment keresz­tül. A legnagyobb változás az egyes tantárgyak tartalmát és tanítási módszerét érintette, amelynek vizs­gálata a gimnáziumokban az 1987/88-as iskolaévben ért véget. Időszerű tehát annak a kérdésnek a megválaszolása: mit hozott az új oktatási program, milyen eredmé­nyek, illetve hiányosságok tapasz­talhatók? Az anyanyelv és irodalom új felfo­gás szerinti tanításának bevezetéséi a gimnáziumokban az 1979/80-as tanévtől kezdve négyéves kísérlet előzte meg, majd a Pedagógiai Ku­tatóintézet 1984-től további négy éven keresztül az új program haté­konyságát kísérte figyelemmel. Az irodalomtanítás eredményeit vizs­gálva, vissza kell nyúlni az új kon­cepció rövid bemutatásához. Az új programot a komplexitás és nyitott­ság jellemzi és tartalmilag az iroda­lomtanítás három alapterülete tarto­zik bele, éspedig: a magyar és vi­lágirodalom legfontosabb művei, az irodalomtörténet és az irodalomel­mélet alapjai. Ezek közül is elsődle­ges az irodalmi művekkel, illetve szemelvényekkel való ismerkedés; a művek olvasása, elemzése és ma­gyarázata (interpretálása). Az iro­dalmi müvekkel a tanulók időrend­ben - az ókortól egészen napjainkig - ismerkednek meg. A hangsúly a XIX. és XX. század irodalmi mű­vein van, a régebbi korszakok iro­dalmából csak a legjelentősebbek kaptak helyet a tananyagban. Az irodalomtanítás szerves része a ko­ronkénti rövid áttekintő információ a társmúvészetek területéről, az épí­tészetről, szobrászatról, festészet­ről, zenéről, de helyet kap benne a film és a színház is. N émi változás állt be a tan­anyag évfolyamonkénti el­osztásában - különös figyelmet fordítva arra, hogy elég idő jusson az 1945 utáni irodalomra (ez a 4. évfolyam tananyaga) -, valamint a tanítási módszerekben, amelyek előtérbe helyezik a tanulói aktivitást és alkotást a tanítási órákon. A tan­anyag és tanítási módszer különb­séget tesz a tablószerűen áttekintő fejezetek és az ún. monografikus, életrajzszerű feldolgozások között. Ez azt jelenti, hogy az írói élet- és pályarajz nincs mindig jelen, a hang­súly inkább a kor irodalmának és egészének (történelmi-társadalmi hátterének, a művészet további ágainak) a megismerésén van. Az új szemléletű irodalomtanítás általá­ban egy-egy korszak összképének a kialakítására törekszik, amelyben természetesen a legnagyobb írók- költők sokkal részletesebben, sajá­tos monografikus feldolgozásban szerepelnek. Az irodalom tankönyveit is úgy állították össze, hogy a tantárgy koncepcióját szolgálják, minél jobb és könnyebb megvalósítását segít­sék elő. Ebből a szempontból érde­mes talán egy pillantást vetni a tan­könyvek szerkezetére és tartalmára is. A tankönyv címe: Irodalom, jelez­ve, hogy nem csak a magyar, ha­nem a világirodalomnak is szerepe van, természetesen megfelelő arányban. A könyv irodalomtörténeti korszakok szerint építkezik, komp­lex módon benne vannak a korszak­történeti jellemzői, információi a társművészetekről és bővebben az irodalom. Ezek a fejezetek azo­nosak mind a világ-, mind a magyar irodalom vonatkozásában. A tan­könyvek hangsúlyozott célja, hogy az általános elméleti fejezetek mel­lett széles körben prezentálják ma­gát az irodalmat, a szépirodalmi mű­vek legjavának felsorakoztatásával, bemutatásával. Újszerű, hogy az irodalmi müveket, szemelvényeket, a tankönyv rövid magyarázatokkal, illetve a pedagógus munkáját elöse^ gító kérdésekkel és feladatokkal lát­ja el. A tankönyveket ún. kislexikon zárja, amelyben megtalálhatók az írók, képzőművészek, zeneszerzők legfontosabb adatai és egyéb elmé­leti fogalmak, amelyekről az egyes fejezetekben szó esett. Az új szem­léletnek megfelelően természetesen tartalmi változásokra is sor került, új szemelvények kerültek a tananyag­ba, bár nem túlságosan nagymér­tékben. A tanítás eredményei, összessé­gükben, a tanulók ismereteinek ma­gasabb minőségéről tanúskodnak. A diákok többet, többfélét tudnak, tájékozottságuk kiterjed a festészet, szobrászat, zene, sőt építészet terü­leteire is. A modern ember ma már nem érheti be csupán szűk irodalmi ismeretekkel, amelyek valamikor el­sősorban az író életére vonatkoztak, hiszen ezeket csakhamar el is fe­lejtette. Az új program nem írókat sorol egymás mellé, hanem egy-egy irodalmi-történelmi korszakot és ál­talános, de egyben sajátos, specifi­kus jelenségeit, mozzanatait. A ta­nulóknak ma már inkább azt kell tudniuk, hogy például a reneszánsz mivel haladta túl a középkort, majd a barokk a reneszánszt stb.; melyik miben hozott újat és mást az azt megelőzőtől. Az eredmények egyik mutatója az írásbeli tesztlapok, amelyekből min­den évfolyamban kettőt írtak a tanu­lók. Általános tapasztalat, hogy az alapiskolai irodalmi ismeretanyagot a jövőben némileg tartalmasabbá kell tenni, hogy arra a középiskolá­ban jobban lehessen építeni. Az ed­digi folytonosság az alap- és közép­iskola között alig volt kitapintható, legkevésbé az irodalomelméleti is­meretek tekintetében. Tapasztalata­ink szerint az irodalomtörténeti is­meretekben a diákok jeleskedtek, s az irodalomelmélet területén gyen­gébb eredményeket értek el. Ké­sőbb, a felsőbb osztályokban, ezek az ismeretek kiegyenlítődtek, javult az egyes részterületek aránya. En­nek ellenére, továbbra is nagy fi­gyelmet kell fordítani az irodalomel­méleti ismereteknek nemcsak az el­sajátítására, hanem alkalmazásukra is. A házi olvasmányok feldolgozá­sában jelentősen javult és elmélyült a diákok önállósága, aktív, alkotó munkája. Fokozatosan erősödött az iroda­lomtörténeti korszakok komplex szemlélete, amelynek látószögébe az irodalom mellett ma már beletar­tozik a kor történelmi viszonyainak és a társművészeteknek az ismerete is. Külön ki kell emelni a tanulóknak a művészetekben való jártasságát, művészi érdeklődésüket és vonzal­mukat, mely tárlatok és hangver­senyek látogatásában is megnyilvá­nul. Általuk jelentősen elmélyült esz­tétikai készségük és érzékenységük is. Természetesen e területen még többet is el lehet majd érni, ha javul­ni fog az iskolák szemléltetőeszkö­zökkel való felszereltsége, valamint a tankönyvek színvonala. (Az iroda­lomkönyvek már most is számos színes reprodukciót tartalmaznak, de ezek válogatása és elhelyezése, sajnos, nélkülözi a rendszerességet és több esetben az elemző, eligazító magyarázatokat is. Elgondolásunk az, hogy a célt jobban szolgálná egy önálló művészeti kiadvány, amely egy kötetben közölné és rendsze­rezné a tankönyvek reprodukcióit.) M eg kell jegyezni, hogy az iro­dalomtanításnak, az irodal­mi tananyag rovására, nagymérték­ben pótolnia kellett a tanulók törté­nelmi ismereteit, mert azok a nem­zeti történelem vonatkozásában alapvetően hiányosak. Pozitív tapasztalat, hogy erősö­dött az oktatás nevelő hatása, külö­nös tekintettel a kommunista neve­lésnek olyan tényezőire, mint a tu­dományos világnézet, az eszmei­politikai, valamint az erkölcsi és esz­tétikai nevelés. Fokozatosan javult a tanulók értékítélete, mely különö­sen az irodalmi és egyéb művészeti alkotások elemzése során nyilvánult meg. Az írásbeli felmérő dolgozatok és az óralátogatások is azt igazolják, hogy a diákok elsajátították a művé­szetekről vallott marxista szemléle­tet, hogy határozott elképzelésük van a művészet és a valóság viszo­nyáról és fokozatosan kikristályoso­dott, tisztult nézetük a művészetek­nek az ember életében betöltött sze­repéről. Helyesen értelmezik a mű­vészet formatív és katalizáló szere­pét az ember életében. Négy év alatt a tanulók mintegy 40 verset, illetve versrészletet tanul­tak meg, a házi olvasmányok kere­tén belül pedig 20 összefüggő iro­dalmi alkotást (regényt, drámát) ol­vastak el, ezekkel is gazdagítva, gyarapítva személyiségüket. A 3. és gimnáziumokban imUl 4. évfolyamban szembetűnően nőtt olvasói érdeklődésük, főleg a prózai művek, regények iránt. (A vers sze- retetéről csak egyes esetekben be­szélhetünk.) Több újszerű tanítási módszerrel találkozhattunk a tanítási órákon. Az irodalomtanítás új pi*gramja szerint a pedagógusok nagymértékben igyekeztek a tanulókat aktivizálni, hol úgy, hogy kérdéseket tettek fel, hol pedig különböző beszámolókat készítettek velük stb. Az irodalom­órák általában versmondással kez­dődtek - mely szintén újszerű vonás - és frontális vagy egyéni feleltetés- sel, visszacsatolással folytatódott az óra. A feleletekben egyre kevesebb volt a bemagolt szövegmondás, a diákok általában a téma önálló megközelítésére, ítéletalkotásra tö­rekedtek. Ennek ellenére mégis mintha kissé háttérbe szorultak vol­na az önálló, kerek feleletek. A taní­tásban váltakozott az induktív és deduktív tanítási módszer, amelyet az adott helyzetből és témából kiin­dulva választottak meg a pedagógu­sok. Pozitívan kell értékelni, hogy a mai tanítási órákon már alig lehet találkozni a régi lélektelen tanári elő­adással. Ez viszont nem azt jelenti, hogy a tanári bevezető előadásokat teljesen ki kellene iktatni, mivel az új ismeretek közlésekor ezekre is szükség van. J avult vagy javulóban van a tan­könyv használata is a tanítási órákon. A tankönyveket nemcsak a szemelvények olvasásakor veszik elő, de aktívan forgatják az elemzé­sek és feladatok megoldásakor is. Az új irodalomkönyvek munkáltató jellegűek, maguk is ösztönzik alkotó felhasználásukat. Szólni kell még a segédeszközök használatáról, al­kalmazásáról is. Tapasztalataink, óralátogatásaink azt mutatják, hogy a tanárok egyre többször dolgoznak különböző szemléltető és technikai segédeszközökkel, ezek közül is leggyakrabban magnóval és lemez­játszóval. Fokozatosan kezdenek megbarátkozni az írásvetítővel is, amelyhez az ügyesebbek fóliákat készítenek, & ezekre építik fel az óra menetét. Azt is el kell mondani, hogy az új koncepció szerinti irodalomtanítás nem nélkülözheti a szemléltetőesz­közök minél szélesebb körű elter­jesztését és alkalmazását, s ehhez feltétlenül szükségesek az irodalmi szaktantermek. Kialakításukat, úgy tapasztaltuk, már a pedagógusok is magukévá tették (követendő példa­ként említhetjük a bratislavai isko­lát), csak megvalósításuk akadozik. Több helyen mintha meg is torpan­tak volna, arra hivatkozva, hogy nincs elég tanterem vagy az iskola vezetésétől nem kapnak kellő segít­séget. Korszerű módon tanítani azonban csak megújult szemlélettel és kellő felszereltséggel lehet. Ö sszegezve: a gimnáziumi iro­dalomtanítás új, korszerűbb szakaszába lépett, közelebb került az élet követelményeihez, életsze­rűbbé vált. A jól előkészített és jól vezetett irodalomórák légköre szí­nes, hangulatos, örömteli, és szem előtt tartja a diákok értelmi, érzelmi és jellembeli fejlődését. Az eredmé­nyek biztatóak, de ahhoz, hogy álta­lánosan érvényesek és tartósak le­gyenek, a szerzett tapasztalatok hi­ánytalan és következetes érvénye­sítésére kell törekednünk. Dr. TANKÓ LÁSZLÓ, kandidátus, a Pedagógiai Kutatóintézet nemzetiségi osztályának vezetője Szibéria tudós védelmezője Szergej Zaligin hetvenöt éves Csaknem ötvenéves már, amikor Tropi Altaja (Az Altáj ösvényein) címmel befejezi első regényét. Re­gényíróként tehát csupán a hatva­nas-évektől kezdve van jelen a szov­jet-orosz irodalomban. Igaz, ekkor sem számított igazán kezdőnek, hi­szen röviddel a háború után már megjelent néhány elbeszéléskötete. (Nem véletlenül említjük ezt, ugyan­is ő maga mondja, hogy regényei elbeszélésfüzérekből épülnek.) Szergej Zaligin esetében nem ké­sei pályakezdésről vagy pályamó­dosításról, inkább életútjának tör­vényszerű kiteljesedéséről van szó. Meglehetősen ritka és szokatlan az az út, amelyet bejárt: a műszaki tudományok doktoraként az omszki egyetem talajjavítási tanszékét ve­zette, a Szovjetunió Tudományos Akadémiája szibériai részlegének főmunkatársa volt, miközben állami díjas íróként is tevékenykedett. „Ez­zé/ nemcsak nyertem, jócskán meg is szenvedtem érte - nyilatkozta egy alkalommal. - Úgy látszik, le kellett volna rövidítenem az utamat, hama­rabb be kellett volna vallanom ma­gamnak, hogy igazi feladatom az irodalom. “ Szibéria tudós védelmezője sok­rétű élettapasztalatot csempészett be az irodalomba: az agrármérnö­két, a hidrológuskutatóét, a publicis­táét. Az Észak ismeretét, az Altájt, Nyugat-Szibériát. Felbecsülhetetlen értékű forrásanyag ez egy író szá­mára. „Jól megalapozott műveltség nélkül - és nemcsak a filozófiára gondolok! - képtelenség valódi iro­dalmat művelni, annak ellenére, hogy az ember ír, műveit kiadják, sőt, őt magát fel is babérozzák“- mondja Zaligin. Számára - s talán ebben különbözik a szovjet irodalom hasonló felkészültségű alkotóitól- nem a tudóstársadalom élete a fel­dolgozandó élményanyag, hanem a paraszti világ, melynek ábrázolá­sával az orosz valóság legmélyebb megértésére, illetve megértetésére törekszik. Megtörténhetett volna, hogy sohasem járok Északon - írja egy helyütt -, ez a véletlen műve volt. A falusi tematika azonban jóval törvényszerűbben jelentkezett a számomra: ez a téma engem lekö­telez... Ott érzékelem nemzetem gyökereit - a falun, a szántófölde­ken... azt az ezeréves állapotot, amelyből - kevés kivétellel - mind­annyian a mához érkeztünk. Ha mi nem szólunk minderről, és arról, hogy milyen rövid idő alatt formáltuk át mindezt gyökeresen - ki teheti meg helyettünk?" . Zaligint, az írót a Novij Mirhasáb­jain 1964-ben megjelent Az Irtis partján című kisregénye - magyar nyelven 1966-ban látott napvilágot- tette ismertté. A kollektivizálás el­ső éveiben játszódó történetben az életmódváltással járó lelki és tudati megrázkódtatások okait boncolgat­ja. A tragédiákat is okozó kolhozosi- tást Krutije Luki azon parasztjainak életében ábrázolja, akik a szabad­ság puszta tudatáért inkább a nélkü­lözést, a nyomort választják. Itt kell megjegyezni, hogy alkotá­sainak többségében főleg lélektani szempontból foglalkozik a történelmi eseményekkel. Hőseit próbák elé állítva, lelki vívódásukat érzékelteti, ezért művei kevésbé cselekménye­sek. Ez az írói felfogás nehezíti ugyan könyveinek - még ha laza szerkezetűek is - olvasását, viszont állandó együttgondolkodásra kész­teti olvasóját, így nyújtva ritka él­ményt. Az Irtis partján után sorrendben Az első szovjet-görög film Joannisz Kapodisztrija életének pétervári időszakáról szóló, eddig ismeretlen anyagokat fedezett fel a leningrádi levéltárakban Eleni Ku­ku asszony, az athéni egyetem pro­fesszora, aki öt tudományos művet írt erről a kiváló görög államférfiról. A nemrég talált anyagokért a lenin­grádi és athéni filmeseknek hálás, akik felkérték, hogy irodalmi taná­csadóként vegyen részt A Kapo- disztrija-rejtély című film elkészíté­sében. Ez lesz a két ország filmmű­vészeinek első közös játékfilmje. A Kapodisztrija-rejtély felvételeit januárban szándékoznak elkezdeni. Ezt Szemjon Aranovics, a Lenfilm stúdió vezetője irányítja majd, athéni kollégájával, Taszisz Jertasszal kö­zösen. A két rendező egyetért ab­ban, hogy az első szovjet-görög film számára nehezen lehetne Joannisz Kapodisztrijánál méltóbb hőst talál­ni. A munkálatokban szovjet színé­szek népes csoportja vesz részt, a főszerepre pedig az amerikai Dus­tin Hoffmant kérték fel, abban a re­ményben, hogy Kapodisztrija alakjá­nak megformálása során megszólal benne az anyjától örökölt görög vér szava. (APN) a Sósvölgy című regény következett 1968-ban, amely gondolati és mű­vészi szempontból tulajdonképpen dokumentumregénynek tekinthető; a Kolcsak uralma ellen harcoló szi­bériai parasztseregeket ábrázolja, belső ellentmondásaikkal, vívódása­ikkal. „Az észak elbűvölt - vallja Zaligin - ott nagyon jól látszik min­den egyes ember. Minden láthatóvá válik a másik előtt, összes szokásá­val és kötelességével, valahogy a maga igazi jelentésében. “ A Sósvölgyet egy egészen várat­lan mű, a Dél-amerikai változat című regény követte 1974-ben; egy asz- szony kétségbeesett társkereső erő­feszítéseit és kudarcait írja le. Meg­jelenése nagy vihart kavart a kritiku­sok körében. Megoszlottak a véle­mények: volt, aki (például Bikov) a kompozíciós következetlenségek ellenére kedvezően nyilatkozott a könyvről, mások „banális házas- ságtörés-regénynek, kispolgári nya- valygásnak“ minősítették. Alesz Adamovics így vélekedett: „Nagyon közelinek érzem magamhoz s meg­értem Granyint és Zaligint, akik nem mindig azt csinálják, amit megtanul­tak, ami sikerült nekik, hanem min­dig új módon próbálnak utat törni, egészen másképp, mint azelőtt... Nyilvánvaló, aki fél a bukástól, ne evezzen irodalmi vizeken. “ Zaligin az 1975-ben megjelent A bizottság című alkotásában újra visszatér szeretett szibériai tájaihoz és a szovjethatalom kibontakozásá­nak éveihez. A mű időben megelőzi a Sósvölgy cselekményét. A nyolc­vanas évek elején láttak napvilágot a Lovainké s a Fesztivál című művei. A peresztrojka kezdetével Zaligin a szovjet sajtó hasábjain és a nyilvá­nosság egyéb fórumain szót emel a szibériai természet védelmében. A szibériai folyók visszafordítása el­len ágáló cikkei rendkívül figyelemre méltóak. Az ezzel kapcsolatos szó­csata még korántsem ért véget a szovjet társadalomban. Zaligin a természeti kincseknek nem újdon­sült védelmezője, hiszen az alsó- obszki vízerőmű építésének kap­csán már 1954-ben hangot adott a természetbe való esztelen beavat­kozások elleni véleményének. Noha akkori gondolatai napjainkban kissé naivnak hatnak már, mégis memen- tóként hangzanak: „Nincsen-e itt annak az ideje, hogy már most meg­tervezzük azt a tudományt, amelyet, mondjuk, a természet építészének neveznek, hogy új tengerek, csator­nák, erdősávok tervezésével bizo­nyos egységeket hozzunk létre víz­ből, földből, hegyekből és erdőkből, mint ahogyan az építész megteremti a város egységét? Ennek az új épí­tészetnek figyelembe kell vennie az emberek mindennapos szükséglete­it, esztétikai igényeit, a klímaválto­zást...“ Zaligin ocserkjeinek - jobb szó híján - irodalmi riportjainak kezde­ményező szerepük volt a XX. kong­resszus szemléletét előkészítő szovjet irodalmi „új hullám“ való­ságfeltáró mozgalmában. Hasonló, de persze sokkal erőteljesebb sze­repet játszik Zaligin ma is szocioló­giai pontosságú, természettudomá­nyos igényű, minden ösztönösséget mellőző publicisztikájával az átalakí­tás folyamatában. Sikeres író, akinek milliós pél­dányszámban megjelenő műveit rö­vid idő alatt szétkapkodják. A róla szóló könyvek, kritikák, elemző cik­kek száma már 1984-ben megha­ladta a háromszázat. Némely müve megért húsz-harminc kiadást is, és jelentős díjakkal jutalmazták őt, mégsem tartozik a legolvasottabbak közé a Szovjetunióban. Zaligin olva­sója az, akinek nem kell magyaráz­ni, hogy „az irodalom megértése bizonyos erőfeszítéseket igényel“. Az ilyen olvasó számára az író nem bálvány, hanem szövetséges, néze­teinek, álláspontjainak ízlésvilágá­nak kifejezője, akinek az íróhoz fű­ződő viszonya tiszteleten alapul, egyenrangúságának és méltóságá­nak megőrzése mellett. Graham Green mondta egyszer: „Nem sze­retem az olvasók leveleit. Az eszmé­nyi olvasó, akinek levelére az író áhítozik, nem szokott leveleket írni. “ Ilyen Zaligin olvasója is. HARASZTI ILDIKÓ 1988. XII. S I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom