Új Szó, 1988. október (41. évfolyam, 232-256. szám)
1988-10-01 / 232. szám, szombat
Egy hét a nagyvilágban Szeptember 24-töl 30-ig Szombat: Vasárnap: Hétfő: Kedd: Szerda: Csütörtök Péntek: Eduard Sevardnadze Washingtonban megkezdte kétnapos tárgyalásait az amerikai vezetőkkel Az ENSZ-főtitkár befejezte Afrika déli részén tett körútját • Lezajlott a két amerikai elnökjelölt, Bush és Dukakis első tévévitája Megnyílt az ENSZ-közgyűlés 43. ülésszakának általános vitája • Brüsszelben aláírták a Közös Piac és Magyarország együttmüködési megállapodását A lengyel szejm Mieczyslaw Rakowskit választotta kormányfővé • Budapesten ülést tartott az MSZMP Központi Bizottsága Mihail Gorbacsov és Erich Honecker megbeszélést folytatott a Kremlben A Cape Canaveralról sikeresen felbocsátották a Discovery amerikai űrrepülőgépet Moszkvában ülést tartott az SZKP Központi Bizottsága NEW YORK-I „NAGYHÉT“ Kezdetét vette az ENSZ-ben az őszi diplomáciai nagyüzem, amelyre most a szokásosnál is nagyobb figyelem irányul. Ennek legfőbb oka az, hogy a világ- szervezet visszakapta, vagy fokozatosan visszanyeri az ót megillető szerepet, nevezetesen, hogy ismét egyre inkább válik a világ problémáinak hatékony megoldását ösztönző-elősegítő fórummá. A New York-i üvegpalota ma már nem üvegház, jobban mondva, üvegbúra, ahol jó másfél száz ország képviselői csak mondják a magukét, de az életbe, a megvalósítás stádiumába nem jut ki semmi. Az ENSZ aktivizálását - ez kétségtelen - főleg a szovjet-amerikai viszony javulása tette lehetővé. Moszkva és Washington rendszeres párbeszéde és számos komoly kérdésben elért egyetértése a világszervezetben is javította a közös cselekvés lehetőségeit. És ebben nagyobb szerepet kémek - és kapnak- a ,,nem nagyhatalmak" is, ami megint csak annak a felismerésnek - az új politikai gondolkodásmódnak - a terméke, hogy a közepes és kis országok úgyszintén hozzájárulhatnak a világ közös dolgainak rendezéséhez. (Eduard Sevardnadze fogalmazott úgy keddi beszédében, hogy „történelmileg nem indokolt a világ felosztása kis és nagy országokra“.) A szovjet-amerikai viszonytól úgyszintén nem vonatkoztatható el az ENSZ szerepvállalása több regionális válsággóc megoldásában (Afganisztán, Afrika déli része). Ez a légkör pedig kifejezetten kedvez a rendezésnek más helyi konfliktusok esetében is (Irak—Irán, Nyugat-Sza- hara, s talán a Közel-Kelet). Egyszóval: mozgásba lendült az ENSZ. Ám lehetőségeit távolról sem használta még ki. És épp a tartalékok mozgósítására szólított fel az általános vitában a szovjet külügyminiszter. Sevardnadze nagy visszhangot kiváltó beszédében egyebek között indítványozta, hogy a Biztonsági Tanács állandó tagjai rendszeresen konzultáljanak a világhelyzetről, s ezeket a - külügyminiszteri szintű- megbeszéléseket felváltva tartsák a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Kína fővárosában. Sevardnadze egyébként - vagy inkább főleg - elméleti sikon is foglalkozott a nemzetközi kapcsolatok alapelveivel. Tömören összefoglalva a következőket fogalmazta meg: a nemzetközi kapcsolatokat mentesíteni kell az ideológiától (ezek a különbségek nem nehezedhetnek rá a külpolitikára, a diplomáciára), történelmileg értelmetlen a világ érdekszférákra való felosztása (egyetlen érdekszféra létezik: bolygónk egésze), az osztály- és az általános emberi érdekek közül elsőbbséget élvez valamennyi nemzet közös érdeke (a békés egymás mellett élés a nemzetközi kapcsolatok általános irányelve, s nem jelenti az osztályharc sajátos formáját). Az ENSZ-ülésszak - immár hagyományosan - kétoldalú találkozókra is kiváló alkalom. Amolyan hangyaboly ilyenkor az üvegpalota, annak ellenére, hogy az államférfiak párbeszéde egész évben folyamatosnak, rendszeresnek tekinthető. Ezen a héten több figyelemre méltó találkozó zajlott le New Yorkban. Eduard Sevardnadze és Csien Csi- csen megbeszélése azért tekinthető különösen jelentősnek, mert ezen megállapodtak abban, hogy a kínai külügyminiszter még az év végén Moszkvába látogat (több mint 20 éve nem járt a szovjet fővárosban pekingi diplomáciavezető). Csehszlovákia és Izrael viszonylatában több mint két évtizede nem volt példa külügyminiszteri találkozóra. Emlékezetes, a szocialista országok az 1967-es agresszió után szakították meg diplomáciai kapcsolataikat Izraellel. Azóta is fennállnak a viszony rendezését gátló akadályok, nevezetesen Izrael közel-keleti politikája. Tel Aviv az utóbbi időben egyre inkább érzi, hogy ki kellene törnie ebből az elszigeteltségből, s szorgalmazza a kapcsolatok javítását a szocialista államokkal. Néhány lépés történt is ebben az irányban: Izrael például a Szovjetunióval és Magyarországgal konzuláris, vagyonjogi, humanitárius kérdésekről tárgyalt, illetve állapodott meg. A kapcsolatok teljes normalizálása azonban - és ezt már Bohuslav Chňoupek is hangsúlyozta Simon Peresszel tartott keddi megbeszélésén - csak akkor következhet be, ha Izrael pozitívan viszonyul a közel-keleti helyzetnek az ENSZ ide vágó határozataival összhangban történő rendezéséhez. Az izraeli fél által kért külügyminiszteri találkozóval Csehszlovákia elsősorban azért értett egyet, mert érdekünk a nyílt párbeszéd, amely elősegítheti a közel- keleti kiútkeresést, tehát semmiképp sem jelenti az arabok elleni izraeli bűncselekmények tolerálását. New Yorkban a héten zajlott le 27 év óta az első csehszlovák-albán külügyminiszteri találkozó. Bohuslav Chňoupek és fíeis Melile egyaránt kifejtette: mindkét fél érdeke a viszony mielőbbi teljes normalizálása, a kölcsönös együttműködés elmélyítése. FÁRADT GALLOK Elfáradtak a franciák az idei sok voksolásban. Leginkább ezzel magyarázzák a múlt vasárnapi negatív rekordot, nevezetesen, hogy a szavazók alig 51 százaléka vett részt a járási választások elsó fordulójában. Bizonyos mértékben érthető is ez a közöny, hiszen tavasszal már a választók két fordulóban eldöntötték, hogy Mitterrand legyen az államfő, s nem sokkal azután - szintén két fordulóban - a nemzetgyűlés összetételéről is határoztak. Csakhogy a helyzet azért más, legalábbis a politikai pártok szemszögéből. Ugyanis minden szavazás - bármi is legyen a tét lényegében erőfelmérés Márpedig a kiegyenlített parlamenti erőviszonyok közepette minden apró jel fontos lehet a szocialista párti Rocard miniszterelnök számára éppúgy, mint a jobboldali ellenzéki tömörülések (a giscardista UDF és a chiracista RPR), s nem kevésbé a kommunisták, vagy éppen a szélsőjobboldali Le Pen-féle Nemzeti Front számára. Nos, a választók tulajdonképpen most sem döntöttek - s várhatóan nem is döntenek el - semmit, illetve kimondták, hogy a szocialistáknak nem szavaznak abszolút bizalmat, a jobboldalt pedig nem segítik a teljes hatalomhoz. Vagyis patt, akár a parlamenti választásokon. Az egyetlen figyelemre méltó fejlemény az volt, hogy a Francia Kommunista Párt erősíteni tudott, miközben Le Penék tovább zsugorodtak a politikai palettán. Mire ment ki a „játék“ múlt vasárnap, illetve mire megy ki a holnapi második fordulóban, amelyen az előző menetben legjobban szerepelt két jelölt méri össze erejét, már ha valaki nem szerzett azonnal abszolút többséget? Most a járási választásokat rendezik. Tudni kell, hogy a megyéket (departement) Francia- országban járásokra (kanton) osztják, s ezek képviselői alkotják a megyei ún. főtanácsot, amelyek amolyan „köztes" közigazgatási szervnek tekinthetők. Háromévenként kerül megújításra a főtanácsok tagjainak a fele. Ezekben a testületekben általában a jobboldal volt fölényben, s mérsékelt előnyét most is megőrizte, illetve valószínűleg megőrzi. Anélkül, hogy a főtanácsokat lebecsülnénk, azért sokkal fontosabb egyrészt az országos szintű képviseleti testület (vagyis a nemzetgyűlés), másrészt a helyi, azaz a községi és városi tanácsok szerepe. És éppen ez utóbbiak összetételéről fognak dönteni a franciák nemsokára. jövő év elején. Hogy milyenek lesznek helyi szinten az erőviszonyok, az függ a Rocard-kormány következő hónapokban nyújtott teljesítményétől is. A miniszterelnök eddig elég jól manőverezett, főleg az Új-Kaledóniáról kötött megállapodást hozhatja fel érdemeként. A kérdésről egyébként novemberben népszavazást tartanak. Ez azért is ügyes húzás, mert hozzájárulhat a jobboldal további megosztásához. Ha ugyanis az UDF és az RPR támogatja az új-kaledóniai megállapodást, akkor a Rocard-kormány sikerét ismeri el. Ha viszont ellene mozgósít, lejáratja magát a szavazók előtt. A jobboldal vezető politikusai amúgy sincsenek egymással jó viszonyban, s helyzetüket súlyosbította, hogy az UDF-ből kivált centrista képviselők önálló parlamenti csoportot alakítottak. És Rocard épp ezek közül hívott meg néhányat kormányába - kiszélesítve ezzel a szocialisták potenciális választóinak körét. A politikai pártok tehát már most a városházákért vívott harcra összpontosítanak, s ugródeszkaként igyekeznek kihasználni a kantonális választásokat. PAPUCSEK GERGELY Vannak lehetséges és lehetetlen dolgok Már többször megállapítottuk, hogy a többi nyelvhelyességi hibát - számban - felülmúlja a szótévesztés és a hibás szóválasztás. Olykor a választott szó - alakja tekintetében - alig különbözik a helyestől, a választandótól, de jelentésében bizony annyira eltér tőle, hogy nem illik a mondatba. ,,A rossz időjárás nem szegte meg a termesztői kedvet" - állapította meg közlésre szánt kéziratában az egyik szerkesztő. „Nem bizony, mert azt nem tudta megszegni“ - közölte vele a rovatvezetője. Megszegni ugyanis az egészben iévő kenyeret, kalácsot, nagyobb gyümölcsöt lehet, ezeken kívül törvényt, rendelkezést, határozatot, tilalmat, parancsot stb., a kedvet csak szegni lehet, de nem akárhogyan. Azért nem akárhogyan, mert kedvet szeg kifejezésünk nincs, tehát a termesztői kedvet nem lehet szegni sem, nemcsak megszegni. Itt ugyanis egy kötött szerkezetet, vagyis szólást kell használnunk, amely így hangzik: kedvét szegi valakinek vagy valakinek kedvét szegi. Jelentése: elveszi a kedvét valakinek valamitől. A három szóhoz és a köztük lévő szerkezeti, vagyis mondattani viszonyokhoz tehát ragaszkodnunk kell, csupán ragozás tekintetében változtathatunk rajtuk: alkalmazhatjuk őket mondanivalónkhoz. Ebben az esetben így: A rossz időjárás nem szegte kedvüket a termesztőknek. Egy cikkben azt közli az olvasóval, a levelező szerző, hogy „Százezer turista látogatta meg a járás történeti nevezetességeit és természeti szépségeit.“ Itt mindjárt felötlik bennünk a kérdés, meg lehet-e látogatni történeti nevezetességeket és természeti szépségeket. A meglátogat ige megszokott tárgya elsősorban személyt jelentő szó: meglátogat valakit, vagyis a tartózkodási helyén felkeres valakit, például meglátogatja a barátját, ismerősét stb. Ritkábban ugyan, de nemcsak személyt, hanem dolgot, főként intézményt, szervezetet jelentő szó is áll tárgyként a meglátogat mellett ilyen jelentésben: valahová elmegy, hogy ott körülnézzen, hivatalos ellenőrzést végezzen. Meglátogathatjuk tehát a múzeumot, a kiállítást; a szakfelügyelő meglátogathatja az iskolát, de a természeti szépségeket meglátogatni - szokatlan kifejezés, sőt a nagyon általános jelentésű történeti nevezetességek kifejezést sem szerencsés dolog tárgyas szerkezetbe állítani a meglátogat igével. Ellenben mindkét tárgy mellett nyugodtan használhatjuk a megtekint igét: Százezer turista tekintette meg a járás történeti nevezetességeit, természeti szépségeit. Természetesen a konkrétabban megnevezett történeti nevezetességeket - mint például a múzeumokat, kiállításokat - is megtekinthetjük, el is látogathatunk a múzeumokba, kiállításokra. A következő példánk már nehezebb kérdést vet fel. így ír a szerző egy kilencvenéves emberről: „Laci bácsi még a kertjét is műveli, mérsékletes életet él.“ Lehet, hogy sokan nem akadnak fenn ezen a mondaton, de nyilván akad olyan is, akinek furcsán hangzik az élet előtt a mérsékletes jelző. A mérsékel igének van mérséklet főnévi származéka; azt jelenti: önfegyelmezés, mérséklés; vagyis annak a magatartása, aki mérsékeli magát. Több kifejezésben fordul elő a mérséklet szó: mérsékletre int, mérsékletet tanúsít stb., de melléknevet nemigen szoktunk belőle képezni. Ha ugyanis az igényre, követelésre, hangra, árra, időjárásra, sebességre akarunk csökkentett mértéküséget kifejező jelzőt találni, akkor ott van a mérsékel igéből képzett mérsékelt igenév: mérsékelt ár, mérsékelt sebesség, mérsékelt hideg stb. Kétségtelen azonban, hogy ez sem emberre, sem életre, életmódra nem vonatkoztatható. De ilyenkor nem ahhoz folyamodunk, hogy a mérséklet-bői mérsékletes melléknevet képezzünk, hanem egy másik, egy megszokott melléknevet állítunk jelzős szerkezetbe az ember, élet, életmód szavakkal, mégpedig a mértékletest. Ez azt jelenti: olyan, aki élvezetekben, evésben, ivásban mértéket tart, illetve az ilyen személyre jellemző. A mértékletes ember az élvezetekben mértéket tartó ember; a mértékletes élet meg az ilyen emberre jellemző élet. Laci bácsi tehát inkább mértékletes, mintsem mérsékletes életet él. JAKAB ISTVÁN Zenei világnap A múlt hét végén lezajlott szovjet-amerikai külügyminiszteri tárgyalásokon több kérdésben - így például az európai hagyományos fegyverzet ügyében - közeledett egymáshoz a két fél álláspontja. Az viszont már véglegesnek tekinthető, hogy a jelenlegi amerikai kormányzat ideje alatt nem kerül sor a következő jelentős leszerelési megállapodás - a hadászati rakétákra vonatkozó felezöegyezmny - aláírása. Nem épp a legszerencsésebb ötlet, még kevésbé ildomos a Zenei Világnapot köszöntő cikket ezzel a szkeptikus kérdéssel kezdeni: vajon kell-e, szükség van-e egyáltalán zenei világnapra? Talán a régmúltban, akkor, amikor Johann Sebastian Bach hosszú mérföldeket gyalogolt csak azért, hogy meghallgathassa valamelyik híres orgonista kortársa játékát, nagyobb szükség lett volna rá. Persze, volt, amikor a zene „utazott“. Liszt Ferenc évek hosszú során át lovas határon, postakocsin járta a világot, hogy olyan eldugott helyekre is elvigye a zenét, mint Dáka, Hógyész, Nádasd, Zimony, Pancsova, Lúgos vagy Bánlak. Elképesztő számot kapnánk, ha egyszer valaki venné azt a fáradságot, hogy összeszámolja a hangok fejedelme által megtett kilométereket. Arról nem is szólva, hogy a valódi földrajzi távolságot tovább növelték a kor kezdetleges közlekedési viszonyai... Muzsikusok nemzedékeinek jelentett biztos jövedelmi forrást a népszerű operák zongorakivonatainak készítése. A lel-, kés zenerajongók igy idézhették fel a ritkán hallható, kedvelt melódiákat. Már aki tehette. És azok a milliók, akiknek az egyházi énekeken és a ritka ünnepeken hallható muzsikán kívül más zenei élmény nem jutott? Aligha létezik logikátlanabb és céltalanabb kérdés, mint a „mi lett volna, ha...?“ De azért mégis elgondolkoztató, mi lett volna, ha korunk telekommunikációs és hangtechnikai eszközei már régebben is léteznek? Liszt nem lett volna kénytelen éveken át fárasztó hangver- senykörutakra indulni, amelyekkel anyagi függetlenségét akarta megalapozni, s szerzői jogdijaiból, lemezei bevételéből úgy élhetett volna, ahogy kívánta, több ideje maradt volna a komponálásra... Paganini nem úgy maradt volna meg az utókor emlékezetében (persze, nem egészen joggal), mint javíthatatlan zsugori. Korunkban, a technika jóvoltából mindenkinek megadatik a zenehallgatás öröme. Talán túlságosan is. Akkor is kénytelenek vagyunk zenét hallgatni, ha éppen nincs hozzá kedvünk, olyan dallamokat, amelyekben nem telik örömünk. Utcán, strandon, a szórakozóhelyeken, ahová egy meghitt, baráti beszélgetés reményében tértünk be... Fülünket szaggatják a decibelek, már nem vagyunk képesek csöndesen beszélni, beszélgetni még kevésbé. Az erdőben, a kirándulóhelyeken is az áhított csönd helyett harsogó zene fogad. És milyen kevés jó zene! Abból a töméntelen mennyiségből, ami szinte eláraszt, válogatás nélkül ömlik az értékes és a lim-lom. Talán erre jó a zenei világnap. Hogy megállítson bennünket egy pillanatra és elgondolkoztasson azon, mi is voltaképpen a zene? Mi is a funkciója életünkben? Mert bizonyára nem az, hogy lerohanjon és megsüketítsen. Hisz ha a harmónia vágya nem élne öröktől fogva az emberben, aligha született volna meg a muzsika. És ezt a harmóniaérzetet keltő, felemelő, szebbre-jobbra ösztönző zenét kell megtalálnunk a naponta ránk zúduló zenei Niagarában. Tanuljunk meg szelektálni, elválasztani a jót az ocsútól a zenében is. És nem csak a zenei világnapon. VOJTEK KATALIN
