Új Szó, 1988. szeptember (41. évfolyam, 206-231. szám)
1988-09-08 / 212. szám, csütörtök
Nemcsak az iskolatáska nehéz... H allgatva az oktatási, ifjúsági és testnevelési minisztert, legalább az a megnyugtató érzés alakul ki az emberben, hogy a tárca vezetői ismerik a nem éppen rózsás helyzetet, melybe oktatásügyünk került az utóbbi években, az annyiszor hangoztatott növekvő igények, követelmények - megfelelő feltételek hiányában is - gyakran erőltetett kielégítése közben, amiként annak is tudatában vannak, hogy az 1976- ban bevezetett, időközben módosított és továbbra is módosításra szoruló oktatási program nem hozta meg a várt eredményt. (Voltak időszakok, amikor egyértelmű sikerről beszéltek vele kapcsolatban.) Félretéve már a rózsaszín szemüveget, többé-kevésbé úgyszintén ismerik az okokat, bár ezekről kevesebb szó esik: az elhamarkodott intézkedésekről, melléfogásokról, az irányításban és a közvetlen oktató-nevelő munkában tapasztalható évtizedes beidegződésekről, a nemzeti bizottságok „hozzáállásáról“, valamint a legégetőbb kérdésekről, az anyagi eszközök csökkenéséről, illetve hiányáról, mely legnagyobb akadálya az iskola folyamatos korszerűsítésének. Nemhogy iskolaépület, tornaterem, uszoda, szertár építésére nem jut pénz a legtöbb helyütt, audiovizuális eszközökre sem. Mindez természetesen egyaránt vonatkozik a szlovák és a magyar tanítási nyelvű iskolákra. A célokat azért időről időre újra ki kell tűzni, megjelölni a teendőket, hátha mégis sikerül előbbre lépni valamit. A miniszter, Ľudovít Kitár, minap tartott sajtótájékoztatójának elején a minisztérium keretében végrehajtott szerkezeti változásokról, működési területük és hatáskörük bővüléséről szólt, melynek lényegét pontosan kifejezi a minisztérium új neve: Oktatási, Ifjúsági és Testnevelési Minisztérium. A változtatást az tette indokolttá, hogy az ifjúság nevelése egészében véve eddig korántsem volt olyan hatékony, amilyennek lennie kellett volna. Ennek oka pedig: a nevelés módszertani szempontból nem volt koordinálva, különböző módszerek érvényesültek, ha egyáltalán érvényesültek, a családban, az iskolában, az ifjúsági és más szervezetekben. Nem kevés az, amit most plusz feladatként vállalt fel a tárca. Többek között erőteljesebben akarnak közreműködni az ifjúság szabad idejének szervezésében, figyelemmel akarják kísérni, miként sikerül a tanulmányaikat befejező fiataloknak helyet találniuk az életben, beilleszkedniük a munkahelyre, az arra rászorulóknak szociális segítséget kívánnak nyújtani, tudományos felméréseket végeznek majd, melyek célja az ifjú nemzedék életének és érvényesülésének a megismerése, további, bővített feladat a testnevelés fejlesztése, és a hozzá szükséges, személyi és tárgyi feltételek megteremtésének elősegítése, nemzetközi együttműködéssel is. Ezután annak a felmérésnek (analízisnek) az eredményeiről beszélt Ľudovít Kilár, melyet a minisztérium kezdeményezett, hogy alaposabban megismerjék, milyen vélemény alakult ki, milyen tapasztalatok és észrevételek kerültek felszínre „lent“, vagyis az egyes járásokban - vezetői, pedagógusi, szülői és tudományos körökben az elmúlt tizenkét évben, tehát az új oktatási koncepció bevezetése óta eltelt időszakban. Tárgyszerű és kritikus visszajelzéseket akartak kapni, külön tekintettel az átalakítás folyamatára, s e folyamatban az iskola és az egyes iskolatípusok helyére. A miniszter elmondása szerint, mintegy 1500 észrevétel, megjegyzés, javaslat érkezett be, melyek zöme, amint az várható is volt, az oktatásnevelés tartalmával foglalkozott, sürgetve megváltoztatását, azaz: az alapiskolák esetében úgy kell alakítani, hogy az megfeleljen a tanulók életkorának. Az évek óta bírált túlterheltség oka a tartalomban és terjedelmében rejlik elsősorban. De, ahogy a miniszter mondta, a pedagógusokon is sok múlik, a tálaláson, az elsajáttíttatás módján. Nem minden tanár képes a gyermekek életkorának megfelelően előadni a tananyagot (ennek oka viszont már a pedagógus-képzésünkben keresendő, tette hozzá). Sok kritikus észrevétel érkezett egy másik, ugyancsak ismerős gonddal kapcsolatban, ez a zsúfoltság és a kétmüszakos tanítás, ami nemcsak az új oktatási koncepcióval ellenkezik teljesen, hanem eleve a szocialista iskola céljaival, jelesül azzal, hogy sokoldalúan képzett, művelt, szilárd erkölcsű fiatalok lépjenek ki falai közül. Több mint elgondolkoztató: ha Szlovákiában csak egy tanulót vennénk ki minden alapiskolai osztályból, 1018 új osztállyal többre lenne szükség, hogy el tudják helyezni őket, ugyanakkor 1800-al több tanárra, és legalább 65 millió koronára évenként. Bár ennek a - szerintem egyik legégetőbb, a kisiskolák visszaállításával azonban részben enyhíthető- problémának a megoldása állítólag folyamatban van, szélesebb körben nem tapasztalni jeleit, csak beszélünk, beszélünk, kellene meg szükséges, de legfeljebb itt-ott történik valami, emlegetjük a nemzeti bizottságokat, mintha nem tudnánk, hogy az ő kezük is meg van kötve- nincs pénz, vagy másra kell, „majd a következő választási vagy ötéves tervidőszakban“. Nem jó gondolkozás az, melyben az iskola ügye tolódik ide-oda. Ha igaz, hogy minden fejlődés, következésképpen egy-egy település fejlődésének is alapvető feltétele a tudás, a felkészültség, a műveltség, melyet döntő mértékben az iskolában szerezhet meg az ember, akkor nyilvánvaló, hogy elsőként az iskolát kell kiépíteni, a legkorszerűbb feltételek között működtetni. Különben ott vagyunk- ahol vagyunk... Miközben pedagógusok százait továbbra is az idegösszeroppanás veszélye fenyegeti. „Próbálnák csak meg a fejesek, 35-40-es létszámú osztályokban tanítani. És akkor még eredményt is elvárnak tőlünk" - hogy idézzem őket befejezéseként e bekezdésnek. A szakközépiskolákkal kapcsolatban érkezett a legkevesebb észrevétel; ezek szerint itt is módosítani kell a tartalmon. A szakmunkásképzőkben arányeltolódás mutatkozik az elmélet és a gyakorlat között, az előbbi javára. De itt is differenciálni kell, mondotta a miniszter, mert ahol modern gépekkel dolgozhatnak a diákok, ott több elméleti tudásra van szükség, ahol pedig elavult vagy kimustrált gépek állnak csupán rendelkezésre, vagy például az autószerelő szakmában, ott inkább a jártasságok, készségek fejlesztésén kell legyen a hangsúly. Ezek az oktatási intézmények természetesen szakembereket képeznek, akik az érettségi után azonnal munkába állhatnak. Minthogy azonban a legjobbak előtt nincs elzárva a főiskolák, egyetemek felé vezető út sem, nem véletlen, hogy különösen a szakközépiskolák iránt nagy szüntelenül az érdeklődés, hátrább szorítva a sorban a gimnáziumot. Aránylag sokan szóltak hozzá ennek az iskolatípusnak a kérdéséhez, azonban egyetlen olyan javaslat sem érkezett, hogy meg kellene szüntetni a gimnáziumokat (amint megtudtuk, korábban ilyesmi is szóba került), ellenkezőleg, vissza kell adni a rangjukat. Hogy miként, ezen törik most a fejüket az illetékesek, figyelembe véve a régi kérdést: mi legyen azokkal, akik nem kerülnek be főiskolára, számuk évenként mintegy huszonöt százalék. A felsőoktatási intézményekben külön tanszéküléseken mondhatták el tapasztalataikat, véleményüket a tanárok. Szó esett újfent arról, hogy a főiskoláknak rugalmasabban kell közeledniük a valósághoz, illetve részt venniük a gazdasági, politikai és társadalmi élet fejlesztésében, emellett olyan konkrét kérdésekben hangzottak el javaslatok, mint a főiskolai felvételik eddigi gyakorlata. Az érettségi bizonyítványban szereplő rossz jegy (mondjuk, három jeles mellett egy négyes) nem befolyásolhatja a felvételi sikerét, hisz több mindennek lehet az a következménye, és a jegyek amúgy sem tükrözik minden esetben híven a tudást. Ezért nemcsak az újravizsgáztatás megteremtésének a lehetőségével foglalkoznak mostanában, hanem azzal is, hogy a tervezettnél magasabb számban vesznek föl diákokat a főiskolára, és aztán az első szemeszterekben, egyfajta konkurzus révén dőlne el, ki marad, és ki kénytelen búcsúzni. Persze, ehhez kapacitások kellenek, melyek felmérése már folyik. Legalább ennyire lényeges javaslat (végre!), hgy csökkenteni kell a főiskolákon a kötelező órák (előadások, szemináriumok) számát, és több időt, nagyobb teret adni a hallgatóknak az individuális alkotómunkára. Végezetül, részben visszatérve egy korábbi fejezetünkhöz, elég sok észrevételben szerepelt az iskolák tárgyi-műszaki ellátottsága, mely bizony elmarad a világ- színvonaltól, különösen az utóbbi, vagyis a műszaki berendezések, köztük az elektronikai eszközök tekintetében. Van néhány „kirakatiskola", melyekben mindenféle szempontból eszményi a helyzet, de az egészre korántsem ez jellemző. Sót, mint másutt már leírtuk, oda jutottunk, hogy a tanteremhiányt megoldandó, újabban provizórikus épületek (fabarakkok) felállítását szorgalmazza a minisztérium. Most már csak az a kérdés, ha egyszer az alapiskolákat is elérik a számítógépek, miként mutatnak, és főként működnek majd azok - a fabarakkban? V an tehát min töprengeni, és van mit tenni, ez még egy, teljességre korántsem törekvő miniszteri tájékoztatóból is világosan látszik. Reméljük, az értelmes, az eddigieknél nagyobb eredményeket hozó cselekvés ideje is eljön végre! Vannak nálunk sokan, akik tudják és mondják régóta, hogy egy ország mindenkor csak úgy képes lépést tartani a világgal, ha az ifjú nemzedék oktatásának ügye és környezete rendben van, ha az iskolát a különböző iparágakkal legalább azonos szinten és ütemben fejlesztik. De hát ezek az embrek „csupán" tudással, ismeretekkel, felismerésekkel, szavakkal rendelkeznek... BODNÁR GYULA Számítástechnikát, de okosan A -m újságok, a televízió dömr\£- pingszerűen árasztanak el bennünket a számítástechnika fontosságát hangoztató cikkekkel, híradásokkal. Tényleg nehéz lenne nem észrevenni körülöttünk az utóbbi néhány évben e tekintetben végbement változásokat. Már nemcsak az adatfeldolgozás, hanem egyes gyártási folyamatok irányítása, valamint a termékek minőségellenőrzése is számítógép segítségével történik. Társadalmunknak égető szüksége van jó számítástechnikai szakemberekre, akik az egyre jobb és nagyobb teljesítményű számítógépeket kezelni tudják. Ennek érdekében vezették be egyes középiskolákban választható tantárgyként (kötelező érettségivel) a számítástechnikát, ezért szerelték fel a pionírházakat, ifjúsági klubokat személyi számítógépekkel. A jövő tudománya a számítástechnika, a jövő hőse a programozó. Szülők sokasága ismerte fel a számítástechnika fontosságát és vásárolt személyi számítógépet. Elégedetten szemlélik, hogy csemetéjük szinte minden szabad percét a gép és a képernyő előtt görnyedve tölti. Ám téves lenne ebből azt a következtetést levonni, hogy gyermekük szereti a számítástechnikát, a programozást és valamikor majd számítógépes szakember válik belőle. Mit látnak ma a fiatalok a számítógépekben, miért ülnek órákat a képernyő előtt? A feltett kérdésre elszomorító a válasz: a gyerekek számítógép mellett töltött ideje alig-alig járul hozzá a jövő szakembereinek születéséhez. A képernyőkön ugyanis többnyire karatézó figurák láthatók, Forma-1 -es autók, repülőgépek és űrhajók száguldoznak. Csillogó szemű kezelőik számára az órák csak perceknek tűnnek. De ezek a játékprogramok nem követelnek meg semmiféle speciális tudást, leegyszerűsített változataikkal mindennap találkozhatunk a játéktermekké átalakított lakókocsikban a nagyobb városok terein. Az ellenséges tank vagy repülőgép megsemmisítése mindösz- sze kézügyességet és jó reflexeket igényel; ezeknek a tulajdonságoknak a fejlesztésére azonban igazán kár volt számítógépet vásárolni. A diákok a középiskola első évfolyamában kezdhetnek el komolyan foglalkozni a programozással, és ekkor sok „jó programozót" kellemetlen meglepetés ér. Megismerkednek ugyanis az igazi számítás- technikával, amely magasfokú matematikai ismereteket és logikát követel. Kártyavárként dőlnek össze álmaik, hogy ők értenek a számítás- technikához. Eddig a programozást elhatárolták a többi tantárgytól. Azt hitték, hogy jó számítógépes szakemberek lehetnek majd, ha csak erre az egy tantárgyra összpontosítanak. A hiányzó matematikai és logikai készségek azonban lehetetlenné teszik az eredményes munkát a számítógéppel. Az informatika, majd később az algoritmus- és programozásórákon kapott feladatok kísértetiesen hasonlítanak egy-egy Ö " tödikes lett a gyerek, s ez nem kis gondot okoz a tanulónak és a szülőnek egyaránt. Nem is az a probléma, hogy egyszerre nyolc-tíz tanárhoz kell alkalmazkodnia, egy egészséges lelkületű gyereknek ez nem nehéz. A napi megterhelés már inkább. Ha valami speciális tárgyat is tanulnak, akkor már mindennap hat órájuk van. Ez bizony fárasztó, köny- nyen kimerülnek ebben a tízévesek. Este beesnek az ágyba, levertek, nem érzik jól magukat. Ám a legnagyobb nehézséget a tanulás okozza. Az elsó négy évben majdnem eljátszadoz- ták az időt, nem voltak teherbíró képességüknek megfelelően terhelve. Legalábbis alig ismerték ezt a fogalmat: szóbeli tanulás. Az írásbeli elkészítésével le is tették a gondot az iskoláról. Nem tanultak elég memoritert sem, pedig egyes kutatók szerint a nagyóvodásnak, kisiskolásnak a mechanikus emlékezete felveszi a versenyt a felnőttekével. Hányszor halljuk meglepetten, milyen hosszú, sokoldalas verseket el tud mondani még az óvodás is. Nos, itt az ötödik osztály, amikor a gyerek az írásbeli elkészítésével még mindig úgy érzi, hogy már megtette kötelességét. Pedig dehogy! Hiszen itt vannak az orosz szavak, a vers, a történelem, a környezet, a nyelvtani szabályok stb. Hosszú a folyamat, míg sikerül bebizonyítani neki és elfogadtatni vele, azzal Ötödikben nem ér véget a tanulás, hogy elolvasta a könyv szövegét vagy lefordította az orosz olvasmányt. Tehát a tanulmányoknak a korábbinál jóval nagyobb nehézségi foka a probléma. A gyerek türelmetlen. Feladatait most is szeretné elvégezni fél óra alatt, mint negyedikben. De az idén már másfél-két óra kell a tanuláshoz. A kitartással van baj. Bizony nemegyszer eltörik a mécses, a gyerek elkeseredik. Azt mondja, ó ezt nem tudja megtanulni, akármit csinál is. Végül oda jutunk, hogy itt az este, s még mindig nem tudja jól elmondani a történelmet. De már fáradt. Nincs mit tenni, másnap fel kell keltenünk hatkor, hogy ne menjen készületlenül az iskolába. Lassú, sok megtorpanással, visszaeséssel tarkított folyamat ez, amíg a gyerek elfogadja az új követelményeket, s eleget próbál tenni nekik. Mindennap ki kell kérdeznünk ezért, nem szabad annyival megelégednünk, hogy ő meggyőződéssel állítja, mindent megtanult. Legtöbbször kiderül, valójában nem tudja az anyagot, még ellenőrizni önmagát megfelelően sem képes. A tanulás jutalma önmagában van. Látni kell a gyerek boldog arcát, amikor már tényleg el tudja mondani az anyagot. Amire otthon nekünk kell megtanítani: hogy a szöveges tanulnivalónak hogyan kell a lényegét kikeresni, aláhúzni, s a lényeget egyre bővíteni a lényegtelenebb elemekkel. Nagyon fontos időszak ez az ötödik osztály. Most dől el, hogy lemarad-e tanulmányaiban a gyerek, s végigküszködi a nyolcadikig eltelő éveket, a mind nagyobb lemaradással gyürkőzve. Vagy rájön a tanulás ízére, s tudatos igyekezettel végzi. Itt dől el, alkalmas lesz-e a középiskolai tanulmányokra. ÁTÁNYI LÁSZLÓ 5 igényes matematikai feladathoz, melyeket először papíron, ceruzával kell megoldani, majd az egész gondolatmenetet átírni programnyelvre. A munka lényege, a legnehezebb rész természetesen a papíron történik. És az eddigi karatézó-bajnokok és űrhajósok tanácstalanul ülnek a számítógép mellett. Idegennek és ellenszenvesnek érzik a tantárgyat, mert teljesen mást követel tőlük, mint ami elképzeléseikben szerepelt. (gy nem csoda az sem, hogy a különféle iskolai számítástechnikai versenyek résztvevői és győztesei szinte kivétel nélkül a jó matematikusok, a logikus gondolkodású diákok közül kerülnek ki. A legfontosabb talán az lenne, hogy a diákok (esetleg a szülők) még idejében ismerjék fel a számítástechnika igazi követelményeit. Ne elszigetelten, hanem más tantárgyakkal egybekapcsolva lássák a programozást és első lépésként a szükséges matematikai ismereteket szerezzék meg. Ez ugyanis elengedhetetlen feltétele a számítástechnikai ismeretek elsajátításának. Egyes középiskolákban a diákok szakérettségit tehetnek számítás- technikából, így a bizonyítványosztás után rögtön elhelyezkedhetnek, mint középszintű számítástechnikai munkatársak. Az eredeti elképzelés szerint így az iskolák gyorsabban eleget tehetnek a népgazdaság igényének a középszintű káderek képzését tekintve. A diákok közül néhá- nyan éltek is már ezzel a lehetőséggel. A múlt tanév végén lefolyt érettségi vizsgákon tapasztaltak azonban megkérdőjelezik e szakérettségi komolyságát és létjogosultságát. Sok diákot a hiányos matematikai és logikai ismeretei megakadályozzák a számítástechnika akár közepes szintű elsajátításában is. Ezek a tanulók az érettségin aztán szinte végigkínlódják a rendelkezésükre álló 30 percet, a vizsgáztató nemegyszer többet beszél, mint a vizsgázó. A programozási feladatok megoldásakor nem hiányozhat az a bizonyos szikra, amely csak az alkotó, problémalátó diákok gondolkodásának sajátja. így nem véletlen, hogy az érettségizők jelentős százaléka kapott hármas, négyes osztályzatot számítástechnikából. Ezek a diákok a főiskolai felvételin sem jártak (járhattak) sikerrel, ezért elsősorban ők azok akik munkahely után néznek. Felvetődik hát a kérdés: Milyen súlya, tekintélye van a középiskolában szerzett szak- érettséginek? Még szerencse, hogy a gyenge előmenetelű tanulók nem nagyon akarnak számítástechnikai munkakörökben elhelyezkedni. Akik számítástechnikából kitűnő eredménnyel érettségiztek, azoknak a főiskolai felvételin sem volt számottevő gondjuk (többségük műszaki főiskolára jelentkezett), így alkalmuk nyílik, hogy középfokú ismereteiket a jövőben bővítsék. Néhány év múlva mérnöki diplomával a kezükben a középiskolai szakérettséginek még az emlékét is elfelejtik. Nyilvánvaló tehát, hogy a szakérettséginek főképp azok a diákok veszik hasznát, akik nem jutnak be főiskolára, vagy akik az első szemeszter után otthagyják tanulmányaikat. Ezek azonban egy-két évnél tovább nemigen maradnak meg munkahelyükön, mert többnyire újból próbálkoznak a főiskolával; vagy a fiúk előbb-utóbb bevonulnak katonának, a lányok meg (nincs-más-hátra alapon) férjhez mennek, kilépnek munkahelyükről. E gészségesebb lenne a néhány évvel ezelőtti gyakorlat: a számítástechnikát választani lehessen negyedik érettségi tantárgyként. így csak azok kapnának belőle érettségi bizonyítványt, akik komolyan érdeklődnek iránta és értenek is hozzá. A számítástechnikai szak- érettségi jelenlegi gyakorlatával kapcsolatban is érvényes a szólás: Kevesebb több lett volna... FONÓD TIBOR ÚJSZÍ 6 1988. IX.
