Új Szó, 1988. augusztus (41. évfolyam, 179-205. szám)
1988-08-01 / 179. szám, hétfő
Leonyid Tyimosenko fiatal asztro- fizikus a nem szabványos csillagokról írt disszertációt; mielőtt megvédte volna, nyilvánosan megvitatták. A vita a vége felé közeledett, és miután a csillagász kimerítő válaszokat adott opponenseinek fogós kérdéseire, váratlanul odalépett a színpadon álló zongorához:- Megengedik, hogy megismételolvasott. Esténként a csillagoknak az égen kirajzolódó, szeszélyes mintáit nézegette. Titokban az asztrofizikáról ábrándozott. Angol tanárnő anyja szelíden igyekezett rábeszélni: „Ljonya, neked jó nyelvérzéked van... “A fiúcska azonban megszállottan magolta a fizikát és ... zongorázott. Igaz ugyan, egyáltalán nem azt játszotta, amit a zeneiskolában kapott feladatul. Még Bach szigorú fúgái sem kerülték el nála a merész átalakítást. Egyszer pedig keringőt szerzett: törékeny, naiv keringő volt, az első...- Mindig kedvem volt ahhoz, hogy zenét hallgassak, játsszak, rögtönözzek - mondja Leonyid Tyimosenko. - Kezdetben azonban ez csupán eszköz volt a lélek pihenésére, ha élhetek ezzel a kifejezéssel. Nem is gondoltam arra, hogy évek múltán ez olyan szükségletté válik, amely segítséget nyújt a fő munkámhoz. Beiratkoztam a tanárképző főiskola fizikai karára. Azután, az Az élet csúcsán García Márquez a szerelemről és a járványokról A csillagász szólója jem az előadásomat? - A teremben csodálkozó moraj támadt. De nyomban ezután a hallgatóság mozdulatlanná dermedt, mivel mindenkit elbűvölt a csodálatos zene. A csillagokon lejátszódó, viharos folyamatok, amelyekről az imént a szigorú matematikai számítások nyelvén volt szó, egyszerre más csengést kaptak...- (gy folyt le zeneszerzői . „szárnypróbálgatásom“ - meséli Leonyid Tyimosenko, az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaság Tudományos Akadémiája Űrkutatási Egyesületének tudományos főmunkatársa. - Azon az estén, miután eljátszottam néhány, kozmikus témáról szóló művet, odalépett hozzám egy tiszteletre méltó tudós, és diszkréten ezt mondta: „Ilyen zenét csak asztrofizikus szerezhetett”. Akkor nem tudtam, hogyan vélekedjem a szavairól. Később megértettem: az a kívánságom, hogy a világűr életét zenében fejezzem ki, engem is arra késztet, hogy mélyebben megértsem azokat a jelenségeket, amelyeket hivatásosan tanulmányozok, mint asztrofizikus. A világűrre például gyakran gondolok úgy, mint valamiféle titokzatos káoszra. A valóságban pedig szigorú logikai törvényeken alapszik. Ezeket próbáltam visszatükrözni muzsikámban - a Kozmikus legendában és a Szabad repülésben... Leonyid Tyimosenko kisfiú korában temérdek csillagászati könyvet elosztás során, a semahai csillag- vizsgálóba kerültem, a nem állócsillagokat vizsgáló laboratóriumba. Beleszerettem ebbe a témába. Elkezdtem írni a disszertációmat. Paradoxon: itt a múzsának el kellett volna hallgatnia, de éppen ellenkezőleg történt... Tyimosenko keze egyáltalán nem muzsikusra vall. De szenzációs zenei emlékezőtehetsége és virtuóz játéktechnikája van. A Tyimosenko- jelenség meglepte a hangversenyén jelenlevő neurofiziológusokat: ő képes néhány órán keresztül, teljes sötétségben improvizálni, azután pedig... az egészet pontosan ugyanúgy, az elejétől kezdve megismételni.- Számomra nem a forma a legfontosabb, hanem a lényeg - mondja a zeneszerző. - Meggyőződésem, hogy minden művésznek, akár hivatásos, akár nem, összhangban kell lennie a korával, örülnie kell a kor örömének és bánkódniuk kell a kor bánata miatt. Számomra az a fontos, hogy részese vagyok a háborúk kataklizmája által marcangolt földi eseményeknek. Itt nem lehet kozmikus absztrakcióra szorítkozni. A Kozmikus legenda után éppen ezért következtek nálam földi témájú szerzemények. Talán éppen Leonyid Tyimosen- kónak sikerült végre megoldania a fizikusok és a lírai költők örök vitáját?... (APN) A kolumbiai szuletésu Gábriel García Márquez soha nem volt olyan életvidám, eleven és tevékeny, mint most, hatvanévesen. Nemrég kikerült a nyomdából új, Szerelem a kolera idején című regénye, mely két egymástól eltiltott fiatal történetét beszéli el, akiknek szerelme öregkorukra, a nyolcvanhoz közel teljesedett be. Nemrég fejezte be darabját, melyet Argentínában és Brazíliában fognak bemutatni, s közben szervezi és irányítja Havannában a latin-amerikai film fölvirágoz- tatására létesített filmintézetet. A baloldali politikai beállítottságú író, aki évekig próbált közvetíteni a kolumbiai kormány és a gerillák között, jó ideje Mexico Cityben él. Itt fogadta a The New York Times Book Rewiev munkatársait, akiknek elmondotta, úgy érzi: eljutott élete csúcsára. Az első negyven esztendő meglehetősen keserves volt. Annyi gondokkal küszködött, a munka sem ment igazán. Érzelmileg, lelkileg is nehéz idők voltak ezek. A Száz év magánnyal azonban megváltozott minden. Azóta szinte maguktól mennek a dolgok. Persze azért ma is sok nemszeretem dolgot kell csinálnia. Például reggelenként biciklizni, s állandóan diétázni. Régebben azért nem ehette azt, amit szeret, mert nem futotta rá, most meg az egészsége miatt. Az újságíró ezután Márquez új regényére fordította a szót. Megkérdezte, miért írt ezúttal szerelmi történetet. - Az idő múlásával ráébredtem - felelte Márquez -, hogy végtére is az érzések, az érzelmek, a szív dolgai a legfontosabbak az életben. Ámbár bizonyos értelemben minden könyvem a szerelemről szól. A Száz év magány is tele szerelmi történetekkel, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája meg voltaképpen egy iszonyú szerelmi dráma. A szerelem ott van mindenütt. Ezúttal hevesebb, szenvedélyesebb. - Ezt a regényt - állítása szerint - ifjabb korában nem tudta volna megírni, mert egy élet tapasztalatai sűrűsödnek benne. Saját élményei és mások tapasztalatai. Azért sem írhatta volna meg korábban, mert ma másként ítéli meg a dolgokat. Hatvanévesen derűsebb, higgadtabb az ember. Stílusát tekintve is különbözik e regény az előzőektől. Azt mindig a téma határozza meg és a kor hangulata. A könyv, mint ez a címéből is kitűnik, a kolera korában játszódik. Márquezt - mint ezt a Száz év magány is tanúsítja - rendkívüli módon foglalkoztatják az emberiséget sújtó járványok, sorscsapások. Döbbenetes erővel hatnak a megfogha- tatlannak, végzetszerűnek tűnő jelenségek, melyek emberek tömegeinek halálát okozzák. Mértéktelenség jár nyomukban, s furcsa módon, fölfokozott életkedv, élni akarás. Márquezt a járványoknak ez a majdnem metafizikai dimenziója foglalkoztatja. Sokat olvasott ezekről. Delóénak, a Londoni pestis című könyve egyik legkedvesebb olvasmánya. Ismeri Camus A pestis című regényét csakúgy, mint Alessandro Manzoni A jegyesekjét. Mindig utánanéz a témájával kapcsolatos könyveknek. Biztos akar lenni afelől, hogy az övé más lesz. Szerinte minden író ezt teszi. Hiszen minden új gondolat mögött több ezer éves irodalmi anyag van, s az írónak mindent meg kell ismernie ahhoz, hogy tudja, hol áll és hogyan tovább. Ami regényének genezisét illeti: két forrásból merített. Szüleinek szerelmi története volt az egyik és egy amerikai pár históriája a másik. Édesapja távírász volt egy kolumbiai kisvárosban. Édesanyja jómódú család sarja. A csinos kislány szülei ellenezték a szegény és liberális gondolkodású fiúval való házasságot. A regénybeli Fermina Daza és Florentino Ariza története eddig azonos a szüleiével. A továbbiakban azonban eltér a valóságos és a regénybeli pár története, mert szülei végül is összeházasodtak. Hősei további sorsának alakításában egy másik forrásból merített. Évekkel ezelőtt olvasott egy mexikói lapban arról az idős párról, akik évente egyszer Acapulcóban randevúztak. Négy évtizeden keresztül találkoztak itt, mindig ugyanabban az időben, ugyanabban a hotelben, s minden alkalommal ugyanazon rítus szerint alakították programjukat. Már a nyolcvan felé jártak, amikor egy találkozásuk alkalmával elmentek csónakázni és evezővel agyoncsapták őket, hogy megkaparinthassák holmijukat. Haláluk után derült fény titkos románcukra. Arra, hogy titkon szerették egymást, s titokban találkoztak évről évre, mert mindketten házasságban éltek - másvalakivel. Ami a jövendő irodalmi terveit illeti: a Bolivárról szóló könyv befejezése után hozzálát memoárjainak megírásához. Az emberek rendszerint akkor írják meg visszaemlékezéseiket, amikor már semmire sem emlékeznek. „Én lassan hozzáfogok és írom, írom... Nem szokványos memoárra gondolok. Mihelyt elkészülök négyszáz oldallal, megjelentetek egy kötetet, és aztán meglátjuk. Akár hat kötetig is eljuthatok.“ PÓR EDIT JÓKAI VILLA Előbb egy gyors séta a kisebb- nagyobb domboknak futó balatonfüredi utcákon, barátommal. Aki mutatja: ez itt Blaha Lujza nyaralója, ebben az épületben rendezik évről évre a híres Anna-bált, ebben pedig Kossuth Lajosék, Széchenyi Istvá- nék, Wesselényi Miklósék találkoztak, ezek az oszlopok a Dunántúl első, Kisfaludy Sándor kezdeményezése nyomán épült, 1831-ben megnyílt kőszínházára emlékeztetnek. És így tovább, hosszú az emlékhelyek sora, és megannyi emléktábla, rajtuk egy-egy idézet a magyar irodalom kiemelkedő alakjaitól, akik megfordultak Füreden. És lent, a part mentén húzódó parkban fák, melyek előtt kőbe rögzített táblákon honi és külhoni politikusok, tudósok, űrhajósok, költők nevei. Akik ültették a fákat, melyek közül sokat már nem érnél át egyedül, másokkal még a szellő is eljátszadozik, aszerint, hogy melyik hány éves. A legifjabb, csemete még csupán Radzsiv Gandhié, ez év júniusában ültette India miniszterelnöke. De vissza a város belsejébe, a Jánosdombra, ahol a felújított, újabb emléktárgyakkal gazdagított és nemrégiben átadott Jókai Villa áll. Jókai Mór. 1857-ben, harminckét évesen találkozik először a Balatonnal, és mindjárt „igen elbájolta“ őt a „Magyar Országi Tenger“. Olyannyira, hogy nemcsak élmény- beszámolókat ír róla, vissza-vissza- tér hozzá családjával, majd telket vásárol Balatonfüreden, és villát épít, koraeklektikus stílusban. Jókai tizenkilenc nyarat tölt itt, és nem csupán szórakozással, tarokkozással. Itt írja többek között a Fekete gyémántokat és az Arany embert. Nem véletlen, hogy Mikszáth „Jókai költészetének arany kora“-ként emlegette a füredi éveket. Mint a Jókai és Balatonfüred című múzeumi füzetben olvasom, 1954- ben, a nagy író halála ötvenedik évfordulójának tiszteletére a villában, visszaállítva megközelítőleg az eredeti állapotokat, Jókai-emlékkiál- lítást rendeztek, mely némi változtatással 1986-ig, az épületfelújítási munkák megkezdéséig állt fenn. Jeleztem már, nemrégiben adták át újra az épületet, mely külsejével is megfogja a tekintetet. Hát még a „bent“. A tárgyak, melyeket Jókai érintett, használt vagy éppen festett, formált, hiszen láthatók itt képei, ügyes kézre valló szobrai, faragványai is. És a feleség, Laborfalvy Róza tárgyai, köztük például az az ezüstserleg, melyet ötvenéves színészi jubileumára kapott. De beszéljen minderről helyettem inkább Ágh István, a kortárs magyar költészet jeles alakja. A már említett füzetből idézem őt: „Aztán Jókai villájára találok... Elcsodálkozom, most tudom meg, hogy Jókai Mór volt az egyetlen magyar író, aki kora világ- színvonalán élhetett... Petőfi didergő vándorlása, Csokonai köhögése, Berzsenyi istállószagú magánya, Vörösmarty velőt apasztó szomorúsága, Vajda János rideg albérlete, Ady szállodaszobája, József Attila vaságya milyen idegen a kínai császárfáknak, Jókai tárgyainak!... Ezt idézi föl bennem a látvány, de mást is. A legegyetemesebb írónk volt ő. Mintha felesége, Laborfalvy Róza japán legyezőjét nyitnám ki, úgy nyílik ki előttem érdeklődésének soksok ága. Festószerszámai, zöldesszürke, fekete festménye fehér kendős édesanyjáról, látcsöve, mikroszkópja, higanyos barométere, parity- tyája, fűrésze, ollója, vakolókanala, kőműveskalapácsa, festéshez használt nagyítószerkezete, pecsétnyomói, Petőfi és Széchenyi ábrázatával. Csillagászati látcsöve, ott vannak kardjai, díszmagyarja, botjai. Ásvány- és csigagyújtemény. Minden a hatalmas művet és életet magyarázza." ' Közben kint az utcán zajlik az élet, pucérra vetkózteti a turistákat a nyár. A villa kertjét határoló kerítés előtt éjjel-nappal kocsik, világhíres és szerényebb hangzású márkák hosszú sora mindkét oldalon, D. S, CH, DDR, F, A, CS, NL, stb. jelzésekkel hátsó felükön. Ha valamennyi gazdája nem is, de azért sok ember megfordul a villában - s füredi élményei, emlékei között talán magával visz egy kicsi Jókait, egy kicsi magyar történelmet is. (bodnár) Ján Malý: A Magyarországi tájak című sorozatból Négy évtized a koncertpódiumon Tatjana Nyikolajeva a szovjet zongoraiskola idősebb nemzedékének neves képviselője. Alekszandr Goldenvejzernél, a zongorajátékával egykor Lev Tolsztojt is lenyűgöző zongoraművésznél és zenepedagógusnál tanult. Zeneszerzéssel is foglalkozott, majd a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban tökéletesítette tudását. A művésznő a közép-oroszorszá- gi Bezsicában született. Zenei tehetségére már hároméves korában felfigyeltek a szülei. Eleinte ók, később magántanítók fejlesztették a kislány zenei ízlését. Nyilvánvaló volt, hogy útja egyenesen a konzervatóriumba vezet.- Tanítóm, Goldenvejzer nagy műveltségű, kulturált ember volt- emlékszik vissza Nyikolajeva.- A puszta zeneoktatás vagy játéktanítás idegen volt tőle. Foglalkozásain következetesen fejlesztette ízlésünket, tágította látókörünket. Hatására sokat olvastunk, tárlatokra, múzeumokba jártunk és élveztük a régi orosz építészet szépségeit. Mesterünk mindig ilyen „feltöltött“ állapotban szeretett látni bennünket. A zongoraszakot 1947-ben, a zeneszerzői szakot 1950-ben fejezte be. Rögtön ezután a lipcsei nemzetközi zenei versenyen elnyerte a legjobb Bach-interpretátor címet a nagy német zeneszerző fúgáinak és prelúdiumainak értelmezéséért és tökéletes megszólalásáért. Ez a körülmény hívta fel Nyikolá- jevára a szovjet kortárs zene klasz- szikusa, Dmitrij Sosztakovics figyelmét. A mester őt kérte fel 24 fúgájának és prelúdiumának bemutatására.- Ekkor kezdődött emberi és alkotói kapcsolatunk, amelyet bátran nevezhetek barátságnak - hangsúlyozza a művésznő. - Talán egyetlen olyan hangversenyt sem adtam, amelyen ne játszottam volna Sosz- takovicsot. Mindig öröm látnom a teremben az emberek hálás tekintetét, akik ezt a bonyolult, de nagyszerű zenét hallgatják. A művésznő repertoárján a klasz- szikus szerzők, a romantikus iskola képviselői és a szovjet, valamint külföldi kortárs komponisták alkotásai egyaránt megtalálhatók. Nyikolajeva stílusa határozott, lendületes, céltudatos, már-már férfias. Hangszerkezelését virtuozitás, technikai szabadság, ugyanakkor könnyedség jellemzi. A zeneszerző Nyikolajeva művészetét elsősorban előadói stílusának és esztétikai törekvéseinek sajátosságai határozzák meg. Két zongora- verseny, több zongoraszonáta, a többszólamú triád, 24 etűd és számos kamaradarab került ki „tol- la" alól. Komponált szimfóniákat, kantátákat, románcokat is. 1959 óta a moszkvai konzervatórium tanára, 1965 óta professzor. Számos tanítványa közül nem egy nemzetközi hírnévre tett szert. Négy évtizedes koncertezése alatt Tatjana Nyikolajeva több mint 35 európai, latin-amerikai, közel-keleti országban járt. Meghívták Új- Zélandra és Ausztráliába is. 1987 tavaszán franciaországi turnén vett részt. (-ess)
