Új Szó, 1988. augusztus (41. évfolyam, 179-205. szám)

1988-08-04 / 182. szám, csütörtök

Egyenrangú partner - legyen N em könnyű a nevelési tanács­adónak kinevezett közép­iskolai tanár helyzete. Munkáját az iskola igazgatója irányítja (nemegy­szer nagyon autoratív módon) és saját kollégái körében kell betöltenie a tanácsadó szerepét (gyakran ugyancsak autoratív módszerekkel). Az egykori kollégából tanácsadó lett, hozzá kellene fordulniuk a volt mun­katársaknak pedagógiai, pszicholó­giai, nevelési és egyéb problémáik­kal, az ö szava kell, hogy döntsön az iskolában előforduló nevelési gon­dok megoldásában. Ezért a nevelési tanácsadónak rendelkeznie kellene mindazokkal az előfeltételekkel, ame­lyek lehetővé teszik, hogy feladatát a megfelelő szakmai, emberi és fő­leg pedagógiai színvonalon lássa el. Ezt a célt szolgálják tanulmányai, sokéves tapasztalata és gyakorlata, amelyek garantálják, hogy tanács­adói munkáját valamennyi érdekelt fél megelégedésére végezze. Már az elmondottakból is kiderül, hogy a szakközépiskolákban dolgo­zó nevelési tanácsadó helyzete nem egyszerű. Segít megoldani a diákok pályaválasztásával kapcsolatos pe­dagógiai és pszichológiai problémá­kat, a beilleszkedési és adaptációs gondokat. Gondoskodik egészséges pszichikai és szociális fejlődésükről, személyiségük kibontakoztatásáról az iskolai nevelés és oktatás kereté­ben, az iskolán kívül és a családban. Megkülönböztetett figyelmet szentel azoknak a fiataloknak, akiknek fejlő­dése pedagógiai, pszichológiai vagy szociális szempontból nem zavarta­lan, segít megállapítani, megelőzni és korrigálni ezeket a zavarokat. Feladata teljesítése közben pedagó­giai és pszichológiai módszereket és eljárásokat alkalmaz. Diagnosztikai, tanácsadói, módszertani és reedu- kációs tevékenységet folytat. A nevelési tanácsadóra váró fela­datok köre egyre bővül. Végrehajtá­suk rendkívül időigényes, állandóan újabb ismereteket követel, miközben alapfeltétel az iskola vezetésével és a kollégákkal kialakított jó viszony. Iskolánkban, a Kassai (Košice) Ko­hóipari Szakközépiskolában, 1977 óta működik nevelési tanácsadó. El­sősorban szellemileg egészséges gyermekekkel foglalkozik, akik kö­zött akadnak azonban problémásak is. Munkássága ezeknek a nehézsé­geknek a leküzdésére irányul, szo­ros együttműködésben a szülőkkel, a pedagógusokkal és magával a di­ákkal. A nevelési tanácsadó egyik további feladata, hogy a szaktantár­gyakat oktató pedagógusokkal kö­zösen felfedezze és kiemeltje a te­hetséges tanulókat, alkotó tevé­kenységre ösztönözze és szakmai fejlődésük során kimagasló teljesít­ményre serkentse őket. Egyidejűleg, ugyancsak a szaktanárokkal együtt­működve, intenzíven foglalkozik a gyenge elómenetelú tanulókkal is. Röviden: a fiatalkorú általános szel­lemi és szakmai fejlődése, valamint jövendő hivatására való felkészítése áll a tanácsadó figyelmének homlok­terében. A nevelési tanácsadó itt úgy működik, mint koordinátor, mint a nevelés és a szakmai felkészítés módszereinek inspirátora, aki alkotó módon irányítja és koordinálja kollé­gái tevékenységét. Ez a két irányzat lényegében világosan adott, ám köl­csönös együtthatást tételez fel: szaktanár - nevelési tanácsadó, ne­velési tanácsadó - szaktanár; osz­tályfőnök - nevelési tanácsadó; ne­velési tanácsadó - osztályfőnök. A nevelési tanácsadó munkája a szülőkkel és a pedagógu­sokkal folytatott együttműködés so­rán sem problémamentes. A tapasz­talatok azt mutatják, hogy elsősor­ban azok a szülők és pedagógusok értelmezik rosszul a nevelési ta­nácsadó szerepét, akiknek nincs önkritikájuk és helytelenül ítélik meg a nevelésben betöltött szerepüket. Nem véletlen, hogy épp a gyerme­keikkel legkevesebbet foglalkozó szülők hibáztatják a pedagógust és az iskolát a gyerek rossz előmenete­léért. És természetesen a pedagó­gus, aki nem felel meg az objektív kritériumoknak és túlbecsüli szere­pét, arra hivatkozik, hogy egy tanuló miatt nem maradhat le az egész osztály. Ilyen konfliktushelyzetben, amikor az iskola a diákot, a szülő az iskolát, a tanuló pedig a pedagógu­sokat hibáztatja, kizárólag a peda­gógusok és a nevelési tanácsadó Nevelési tanácsadók a szakközépiskolákban közös munkája hozhat pozitív ered­ményt. Azonban azok a pedagógu­sok, akik munkájuk eredménytelen­ségéért a tanulót hibáztatják, több­nyire nem hajlandók kritikusan átér­tékelni nevelőmunkájukat, nem is­merik be hibáikat. Ismert tény, hogy a sokgyerme­kes családokban néha akad olyan gyerek, aki - a szülők helytelen állítása szerint - nem sikerült. Más szóval, nem a szülő tehet arról, hogy a gyerek nem sikerült, hanem ez csakis a gyerek hibája. Hasonló mó­don érvel sok pedagógus is, amikor azt állítja, hogy azonos módszerek­kel neveli és oktatja az összes gye­reket, s nem tehet arról, hogy mégis akad olyan tanuló, akinél minden törekvése kárba vész. Az ilyen pe­dagógus ritkán hajlandó vitába bo­csátkozni pedagógiai módszereiről és kutatni az okát, miért nem ér el eredményeket annál a bizonyos ta­nulónál. Létezik még rosszabb eset is, amikor a pedagógus a nevelési tanácsadóval folytatott megbeszé­lést követően bebizonyítja annak a „szerencsétlen diáknak", hogy még rosszabb, mint volt, csak azért, hogy neki, a pedagógusnak legyen igaza. Közben ez a jelenség nagyon egyszerűen megmagyarázható. Az embereket (s ez alól a gyerekek sem kivételek) túlgépesített, rohanó vilá­gunkban gyakran érik konfliktusok. Ezek elviselhetőségének mértéke meglehetősen egyéni. Megállapíta­ni, hol az a pont, ahol a tanuló rezignál és kezdi megszokni a feke­te bárány szerepét, ez az a kérdés, amelyre az előbb utaltam. Nem em­líteném, ha a gyakorlatban nem ta­lálkoznánk olyan gyakran ezzel az esettel. A középiskolákban működő neve­lési tanácsadók további gondja a munka eredményességének kimu- tathatósága. A nevelési tanácsadó­val együttműködő valamennyi sze­mélyt a türelmetlenség jellemzi. Min­denki gyors megoldást, eredményt vár, az emberek általában nem tu­datosítják, hogy a nevelőmunka na­gyon sok időt és állandó odafigye­lést igényel. Eredménye - vagy eredménytelensége - általában csak akkor mutatkozik meg, amikor a tanulók már felnőtt korba léptek. Ezt sok pályatársam is igazolhatja, akik az érettségi találkozókon cso­dálkozva állapítják meg, hogy szá­mos közepes vagy gyenge diák kitű­nően érvényesül az életben, jó ered­ményeket ér el választott hivatásá­ban, míg az egykori jó tanulók között nem egy akad, aki nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ez to­vábbi olyan pedagógiai-pszicholó­giai kérdés, amelyről sokat lehetne írni és beszélni, s amely azt bizonyít­ja, hogy értékelésünk, ítéletünk nem mindig helyes. Az életben ugyanis komplex módon érvényesülnek a ta­nulók személyes, intellektuális, tu­dásbeli és szakmai képességei. A legfontosabb képesség - alkotó módon fejleszteni és felhasználni a tanulással szerzett korábbi isme­reteket. góguskollégák együttműködésében rendkívül jelentős szerepet játszik a kommunikáció, az a mód, ahogy meggyőzzük kollégáinkat arról, amit a mi szempontunkból és a diák szempontjából előnyösnek és fon­tosnak tartunk. A pszichológia a kommunikáció három alapvető faj­táját különbözteti meg: a keményet, a lágyat és az ésszerűt. A kemény módszer lényege az egyszerű utasí­tás, parancs, amelyet azzal a céllal adok ki, hogy végrehajtásával elér­jem a kívánt eredményt. A kommu­nikáció lágy formáját a szerénység, az engedékenység, az emberséges magatartás jellemzi. Éreztetem, hogy teljesen a partneremre bízom, milyen eszközökkel éri el a kitűzött célt. Az ésszerű módszer esetében közlöm partneremmel, mit és milyen módszerekkel akarok elérni, s egy­ben tudtára adom azt is, milyen okok játszanak közre abban, hogy közö­sen épp ezt az utat választjuk. Meg­fontolandó, hogy a felsorolt kommu­nikációs módszerek melyike vezet leginkább eredményre. Az első módszer hibája abban rejlik, hogy elidegenítő hatású, olyan esetekben is kiváltja a partner ellenszegülését és ellenséges indulatait, amikor nincs igaza. A másik módszer alkotó jellegű, a partner nagyobb lehetősé­get kap saját elképzeléseinek meg­valósítására. Ez a kommunikáció ideális módja, azonban mind embe­rileg, mind szakmailag kiváló part­nert feltételez, vagyis itt ideális part­nerkapcsolatról van szó. Ami engem illet, meggyőződésem (és ez egyben sok pszichológus meggyőződése is), hogy a jelenlegi időszakban az ésszerű kommunikációs módszer a legeredményesebb. Szólni kell azonban azokról a té­nyezőkről is, amelyek megnehezítik az iskola vezetősége, a pedagógus­kollégák, a szülők és a nevelési tanácsadó közötti kommunikációt. Ilyen negatív tényező az előítélet. Nem vezet célhoz a párbeszéd ott, ahol az egyik fél már a helyzet kiértékelése előtt kialakította saját elképzelését és ehhez mindvégig ragaszkodik. Nem hajlandó mérle­gelni a másik fél véleményét, nem engedélyez semmiféle vitát, az eset­leges korrekciókról nem is szólva. Ez mindenekelőtt olyan iskolákra jel­lemző, ahol az irányítás bürokratikus módon, a szabályokhoz mereven ra­gaszkodva folyik, s ahol minden al­kotó kezdeményezést elfojtanak, mert csak az a jó, ami papíron fentröl jön. A nevelési tanácsadónak tudomásul kell vennie, hogy ez ugyan akadályozza munkáját, azon­ban olyan akadályról van szó, amely leküzdhető, elhárítható. T udjuk, hogy egy középiskolai tanár évente 100-120, sőt, gyakran ennél több gyermeket tanít, egy osztályfőnöknek 30-40 diákja van. A szülő egy vagy több gyer­mekről gondoskodik. A szülők és a pedagógusok túlterheltek, ezért olyan fontos, sőt, nélkülözhetetlen a nevelési tanácsadó munkája. A nevelési tanácsadó és a peda­I rásomban csak érintettem azo­kat a nehézségeket, amelyek a szakközépiskolában működő ne­velési tanácsadóra várnak. Jóval több van belőlük, ám ha az iskola vezetősége nem csak egy feladat végrehajtójának, hanem egyenran­gú partnernek tekinti, ha a pedagó­gusok segíteni vágyó kollégaként fogadják, és nem feleslegesen fon­toskodó hátramozdítót látnak benne, ha az érdekelt felek között létrejön az ésszerű kommunikáció (tehát vi­lágosak lesznek a játékszabályok, ki miben kompetens), akkor a nevelési tanácsadó munkája valóban hasz­nos és eredményes lesz. MAKÓ LÁSZLÓ mérnök, kandidátus Eljutni a problémák gyökeréig Ingmar Bergman hetvenéves Az 1982-ben bemutatott, több Oscar-díjjal kitüntetett Fanny és Ale­xander Bergman utolsó filmje - leg­alábbis ő maga ezt nyilatkozta an­nak idején. A hetvenéves rendező, a svéd filmművészet élő klasszikusa ma már kizárólag színházi rende­zéssel foglalkozik. Utolsó filmalkotá­sának elemzésé talán neki ad iga­zat. Sűrítve tartalmazza azokat a té­mákat és megjelenítési eszközöket, amelyek előző, több mint 40 filmjé­ben foglalkoztatták. Mert Bergman anélkül, hogy ismétlésekbe bocsát­kozna, mindig ugyanazokra a prob­lémákra keres választ. Ezek: az élet és halál, a vallás, a férfi és nő, szülő és gyermek viszonya, az emberi kapcsolatok megoldhatatlansága. Ugyancsak felvonultatja ábrázoló- és kifejezőeszközeinek gazdag kel­léktárát: a mélylélektani elemzést, a többjelentésú jelképek, metaforák, álmok és látomások egész sorát. így a Fanny és Alexander sajátos sum- mázása, szintézise Ingmar Bergman 50 éves művészi pályájának, mely­nek során a filmek mellett vagy 100 színielőadást és operát, több tucat rádió- és tévéjátékot rendezett. Az utóbbiak közül jónéhány könyv alak­ban is megjelent, és ennek köszön­hetően Bergmant a leggyakrabban fordított svéd szerzők között tartják számon. A rendező tehát visszatért egykori sikereinek színhelyére, a stockholmi királyi drámai színház­hoz, ahol Strindberg Júlia kisasszo­nya és Shakespeare Hamletja után Daniel Boertz Euripidész nyomán írt Bachánsnők című operáját viszi színpadra. Bergmant a film „nemzetközi“ jellegéből adódóan elsősorban film­rendezőként ismerjük. A legifjabb művészeti ág,- iránti érdeklődése még gyermekkorának éveibe nyúlik vissza, amikor egy kezdetleges vetí­tőgépet kapott ajándékba. Vissza­emlékezéseiben elmondja, hogy minden zsebpénzét mesefilmekre költötte. Ám puszta levetítésük nem elégítette ki, vagdosta és ragaszt- gatta a filmkockákat, különböző kol­lázsokat és montázsokat készített, amelyekben a legkülönbözőbb me­sékből származó figurák szerepel­tek. A kis Bergman egy öntörvényű új világot teremtett magának; mene­külés volt ez abból a légkörből, ame­lyet a bigott vallásosság és a protes­táns lelkész-apa túlzott szigora tett nyomasztóvá. Bergman így emléke­zik vissza saját gyermekkorára. „Bennünket, gyermekeket, úgy ne­veltek, hogy mindenkivel szemben rossz legyen a lelkiismeretünk. Ez a nevelés az erőszakon alapult. Már gyermekként is gyűlöltem, ha mega­láztak. Minden korai emlékem a megaláztatáshoz kapcsolódik. Az akkori nevelés jórészt abból állt, hogy az emberben a megalázottság érzetét keltették. Ez az egész társa­dalomra kiterjedt, amely úgy volt felépítve, hogy mindenkinek lehető­sége adódott egy másik ember meg­alázására.“ Ezeket a gyermekkori élményeket tükrözi a filmben Ale­xandernek a szigorú, aszkétikus, zsarnoki Eduard Vergélus püspök­höz fűződő viszonya. „A külső biztonság megszerzésé­nek nagy ára van; a személyiség felbomlásának gyors folyamatába való belenyugvás“ - mondja Mari­anna A jelenetek egy házasságból (1974) című filmben. Bergmant min­dig sokat foglalkoztatta ez a problé­ma: az anyagi jólét és a lelki-szelle­mi sivárság, a viszonylagos külső biztonság és a belső bizonytalanság közt feszülő ellentét. Az ember lere­dukálódik, egy olyan tárgyi környe­zet részévé válik, amelyben nincs helye az őszinteségnek, a megér­tésnek és szeretetnek. A kapcsola­tok többsége korrekt, látszólag őszinte - legalábbis a krízis kirobba­násáig -, ám ilyen társadalmi lég­körben nem alakulhatnak ki igazi emberi kapcsolatok, valóságos kommunikáció. A párbeszéd szinte értelmét veszti: ,,A te szavaid a te világodra érvényesek, az én szava­im az enyémre. Ha kicseréljük őket, érvényüket vesztik“ - mondja az Őszi szonáta (1978) egyik szereplő­je. A történetek kiindulópontja a krí­zis, az igazság pillanata, az ember valódi énjét feltáró kritikus élethely­zet, amely törvényszerű következ­ménye az addigi illuzórikus állapot­nak. Bergman hősei olyan problé­mákkal kényszerülnek szembenéz­ni, amelyekről korábban nem is ál­modtak, noha évek óta ott lappang­tak, érlelődtek bennük és környeze­tükben. Ismét meg kell vívniuk har­cukat, hogy megtalálják az emberi lét és saját életük értelmét. Noha Bergman - Swedenborg, Kierke­gaard, Camus, Sartre és Kafka ha­tására - gyakran szinte kóros álla­potában, eltúlozva ábrázolja a ma­gányt, az elidegenedést, a kiábrán­dultságot, a szorongást vagy a leal- jasodást, végső soron ezek leküzdé-' sére törekszik. Kiutat keres a mo­dern civilizált élet okozta egyéni el­szigeteltségből, a hamis polgári er­kölcs állította kelepcékből, elrettentő és elgondolkoztató képet fest a fa­sizmusról (Kígyótojás) és az atom­katasztrófáról (Vacsoravendég). Az egyén mikrovilágának beható vizs­gálatával olyan következtetésekre jut, amelyek a makrovilágra, az egész társadalomra vonatkoztatha­tók. ,,Filmjeimben... az ürességet ábrázolom és mindazt, amit leplezé­sére az emberek kigondolnak. Úgy érzem, ez egyik módja annak, ho­gyan lehet mához szólóan elkötele­zett filmeket forgatni egyetlen alap­vető problémáról: hogyan lehet ér­telmet adni az emberi létnek a jóléti társadalomban. Úgy gondolom, hogy filmjeimben a jelenkor Svédor­szágéról beszélek, s választ igyek­szem adni problémáira. Csakhogy én mindig e problémák gyökeréig akarok hatolni, nem szeretnék meg­rekedni a felszínen.“ Filmes módszerei korántsem ne­vezhetők forradalmian újaknak, mégis a filmművészet legeredetibb alkotói közé sorolják. Nála sosem a forma, hanem a tartalom a fontos. Erőssége a hű légkörteremtés, a tö­mörség, a precizitás, a kitűnő szí­nészvezetés. Alapvetően realista stílusú művész, de szívesen alkal­maz misztikus elemeket, szürrealis­ta jelképeket. Különösen nagy sze­repet játszanak filmjeiben az álmok, mint a valóság kitágításának és nyo­matékosabbá tételének eszközei. „Az én hivatásom a színház. Ott ismerkedtem meg barátaimmal: Strindberggel, Macbethtel, Fausttal. Ez munkásságom egyik gyökere. És ebből a gyökérből nő ki a fa, a filmje­im“ - vallja Bergman. Ezek a filmek egy humanista gondolkodó alkotá­sai, amelyek változatos megközelí­tésben mindig ugyanarra az égető kérdésre keresik a választ: mit te­gyünk, hogy éljünk, hogy életünk valóban tartalmas, igaz, emberhez méltó legyen. MIROSLAV BARANOVIČ A prágai Kultúrpalotában augusztus 8-11, majd 15-18 között az idei Karlovy Vary-i nem­zetközi filmfesztiválon bemutatott filmek közül tekinthetnek meg nyolcat a mozinézók. A filmek túlnyomó többségét a fesztivál információs so­rozatából válogatták a szemle rendezői, de egyet-egyet a versenyfilmekből és a verse­nyen kívül bemutatott alkotásokról is láthat a közönség. Nyolc estén tehát az elmúlt évek filmproduk­cióinak legjavából csemegézhetnek az érdeklő­dők. Elsőként, a Fesztiválvisszhangok '88 nyi­tányaként, az amerikai Oliver Stone számos nemzetközi díjjal, közöttük négy Oscarral kitün­tetett, a vietnami háború borzalmait felidéző filmalkotása, A szakasz kerül bemutatásra. A vetítéssorozat nyitófilmjét követően Csang C’-en kínai rendező Csodálatos copf című munkáját láthatja a közönség; ez a produkció a híres ázsiai küzdősport, a kung-fu mesterei­nek világába kalauzolja nézőit. Bemutatják az angol Roland Joffe ugyancsak Oscar-díjas, valamint a cannes-i fesztivál Arany Pálmájával kitüntetett alkotását, a Missziót is, amely a 18. század Dél-Amerikájában játszódik. A főszere­pet Robert de Niro és Jeremy Irons alakítják. Az örökifjú francia sztár, Belmondo rajongói augusztus 11 -én láthatják viszont kedvencüket, aki A magányos farkas című kalandfilm fel- ügyelőjeként egy közveszélyes gyilkos nyomá­ba ered. A második, augusztus 15-én kezdődő vetí­téssorozatot szintén francia produkció indítja - egy izgalmakban bővelkedő vígjáték, a kitűnő francia komikus, Pierre Richard, és az ezerarcú Gérard Depardieu főszereplésével. Címe: A szökevények. Augusztus 16-án újabb, több Oscar-díjjal kitüntetett alkotás, a világhírű New York-i színész-rendező, Woody Allen munkája követi a francia filmet - a világsikerű Hanna és nővérei, amely három boldogságkereső testvér humoros odisszeiája. Míg a fenti produkciókat a fesztivál informá­ciós vetítésein mutatták be, a versenyen kívül levetített alkotások között szerepelt Werner Herzog NSZK-ghanai koprodukcióban készült, a brazíliai, kolumbiai őserdőkben és Afrikában forgatott Zöld kobrája. Ezt a munkát augusztus 17-én láthatja a Kultúrpalota közönsége. A Fesztiválvisszhangok ’88 vetítéssorozatot Miloš Zábranský Ház - két személy részére című drámai története zárja, a főszerepekben Jífí Schnitzerrel, Ondrej Vetchývel és Jifína Tŕebickávaí. TARICS ADRIENN Fesztiválvisszhangok ’88=

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom